Keresés a honlapon:

Tóth Olivér: Negyvenharmadik zsoltár

 

 

 

 

Negyvenharmadik zsoltár

 

 

mea culpa mea culpa mea maxima culpa

 

az ingvén nappalt is éjjé tette értem a halál

körme alatt az univerzum derék özvegy bojtár

gyöngyháza delelő szívem reszkető fészke

tizenötezerhétszázöt napom téli éneke

 

négy csillag tartja kezemet lábamat légvárnak

s egyetlen egy őrzi sírástól kínzott ágyamat

ha állok ha nyújtózkodom már nem ér bánat

tiport donorlét tart engem házőrző kutyának

 

anyaoltárokat tépő farkasaim kengyelrétek

nefelejcsek krizantémok tulipánok rózsakékek

hóban és hamuban is tűzben telt emlőm virágnak

ki és vagy mi tépne szabadon vetem a vágynak

 

az éjjelt nappallá tettem érted hogy éljek

körmöm alatt kormos húsos bogarak esznek

poharaimból kiittak testvérengedelmek

száraz ág vagyok vándorbot az Isten kezében

 

jobbján tart a megváltás míg magamtól magamhoz térek

jajj áldozzatok bálványreményeim mielőtt megtörnétek

parázna kín a nincstelenség lábra állított asztalait szeressétek

kéjes áhítat a szeretetlenség hol a mostohaság cipőit levessétek

 

mea culpa mea culpa mea maxima culpa

 

szuvas ajtófelek szemeim korhadt szemérem a szám

szellemek kovácsoltak karddá hevült tűz a nyelvem

az élők élve temetnek s a holtak halva születnek bennem

elvetélt magzatot a sorsomat nyúzza rám földi kegyelmetek

 

már nem fáj a mostohaság és idegenség gőgössége a kerteken

s a fák gyökereit gyolcsoló holtjaim ölelésének kötelét elvágtam

nem köt rokonság sem a földiekhez a föld alattiakhoz s az égiekhez

nyitott tenyérrel nyújtózkodó élősködő álszentek gyülekezeteihez

 

galléros szertelenség gombol ki én szénkavicsot vetek egy tóba

íriszed tükrét hullámozza sóhajtásom évente egyszer igaz szóra

sóvárgásom fogyóban kacagásom gyűlik őzeket etető lelkem kigúnyol

csak a békesség agg tagjait gyűjti rendbe a tisztelethez ha kicsúfol

 

szerelmet követelt gyengédség alázat csitítja tömi be a gyermekszájat

holdasföldek fetrengenek sebeim között és sírnak vígasztalom porukat

kettőscsillagot altat homlokomon vállad s nem hűt a verejték e nyárban

megállok rettenhetetlenül a meztelenségben míg a múlás várat

 

esőtépázta levélcitált menyasszonyi ruhában kenuid alá merítem a temetőket

ha a fényesség királyságában kagylóinak gyöngyeiért merít alá mint a tenger

s én emelt fővel hazudom magam hazudom neked magunkért szeretlek

míg meggyónás nélkül útjára bocsátom a szentséges fájás holttestét a gyászlegelőknek

 

mea culpa mea culpa mea maxima culpa

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-01-06 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.