Keresés a honlapon:

Dobos Marianne: Az angol kapcsolat – Dickinsonné Teleki Ella

 

 

 

 

Az angol kapcsolat

Dickinsonné Teleki Ella¹

 

D. M.: Teleki Ella grófnőre és férjére, John Dickinsonra Szabó Lőrinc 1945-ös Naplója, valamint védőbeszédei hívták fel a figyelmet. Az általa megörökített történet: 1944 elején Magyarországon jár a költő Weimarban megismert barátja, az akkortájt alakult, nemzetközire tervezett, náci orientációjú német írószervezet sokat utazó főtitkára, Carl Rothe. Magánemberként, a költő személyes vendéglátását élvezve. Védőbeszédében a költő sok mindent elmond róla. A rendszerváltás előtti időkig kapcsolatuk jellege megkérdőjelezhető: konfabulációs védekezésként is felfogható lenne a költő emlékezése. Hasonlóképpen utólagos magyarázat Rothe 1948. szeptember 22-i levele, amelyben egy közös ismerősnek írva kéri, hogy tájékoztassa a költőt élete menetéről: „Rólam és családomról tudnia kell [Szabó Lőrincnek] a következőket: a kapitulációig épen húztuk ki, jómagam, ami őt nem fogja meglepni, nagyon közel állottam a július 20-i összeesküvőkhöz, és csak csodával határos módon menekültem meg, míg legközelebbi barátaimnak rettenetes halál jutott osztályrészül. Így meg fogja érteni ma, miért és kiért utaztam akkor”. Ugyanebben a levélben utal a Dickinsonékkal való kapcsolatára is: „Mondja meg neki [Szabó Lőrincnek] azt is, hogy azokkal az angol barátainkkal, akiket akkoriban éjek évadján gyakran felkerestem, s akik az Orsó utcában laktak, újra szoros a kapcsolatom, s hogy fiam, aki most lett 13 éves, hozzájuk utazik télen több hónapra Stockholmba,”². Ha a háború után felújíthatta a régi ismeretséget angol barátaival, kapcsolatuknak tényleg konspirációs értéke kellett hogy legyen. Valószínűleg ezt, az általa is fedezett „angol kapcsolatot” nem tartotta célravezetőnek 1945-ben hangsúlyozni és feltárni Szabó Lőrinc. Ellenállásban volt tehát öntudatlanul összekötő, amellyel utóbb sem dicsekedhetett el. A történet mozaikjait is csak negyvenöt év múlva sikerült összeállítani, összefüggő történetté szervezni³: a vendég Carl Rothe 1944 elején esténként bizonyos angolokhoz jár az Orsó utcába. A titokzatos kapcsolatról csak egy véletlen folytán szerez tudomást a költő az ostrom után, 1945-ben. Segédrendőri felügyelettel közmunkán egy sparheidot kellene kilopni az angol gyáros, Guy Martin Orsó utcai külön épületben lévő garázsából, de – az egyik elbeszélés szerint: – a gazdasszony (Arady Erzsébet) – másik emlékezetben: – az idős Teleki grófné észreveszi őket, és rájuk förmed. A költő mentegetőzve Shakespeare-t idéz angolul – az emlékezők hagyományozásában a Lear királyból, valahogy eképpen: „ezek a rossz idők rossz színben tüntetik az érdemet” – kérve, hogy a megalázó körülmény ellenére más emberként fogadják. Megismerkednek, a vasárnapi zeneestélyre meghívást kap a költő. Ekkor találkozik Teleki grófnéval, Margittal, akinek leánya, Ella, John Dickinson felesége. Őket kereste 1943-ban Rothe, kérve Szabó Lőrinc közvetítését, őket nem találta akkor Szabó Lőrinc⁴, aki csak a Napló idején azonosítja a személyeket: „Zenei délután, elkéstem. Teleki grófnő az utcán. Megvannak dr. Rothe Dickinsonai!! Az angol, akivel érintkezésbe lépett… Felesége is egy Teleki lány…”⁵. Mindkét család az Orsó utcában lakott. Guy Martin történetét lánya, Elen Lusher Londonban élő hegedűművész beszélte el: Guy Christian Martinnak Ausztriában gázgyárai voltak, Magyarországon a kerepesi Mérőműszerek Gyárának tulajdonosa, a gyár államosítása, 1948 decembere után mint „angol kémet” (a Sanders-féle ügybe keverve), kitoloncolták az országból (családját már előbb haza menekítette, ő maga orosz repülőgéppel hagyhatta el az országot). A történet felfedi a Naplóban szereplő „svédek” személyét, és ezáltal bizonyítottá vált Szabó Lőrinc utalása Rothe ellenálló múltjára.

Dickinsonné Teleki Ella grófnővel először Bécsben találkoztam, Béldi grófnő lakásán, 1991. augusztus 23-án⁶. Ezt követően 1994-ben a Margit-szigeten, az Európa Házban találkoztunk, amikor fiával, Mike-kal járt Magyarországon. Közben a Bermudákról visszaköltözött Európába, jelenleg Baden-Badenben él. Onnan hozta át autóval fia Titiseebe, ahol 2002. június 8-án találkoztunk, a Szabó Lőrinc ott tartózkodására utaló emléktábla felavatásakor. Teleki Ella grófnő az ünnepség díszvendége volt. Ezt követően fiával együtt eleget tettek Schneider Alfréd, az emléktábla kezdeményezője ebédmeghívásának neustadti lakásukban. Telefonbeszélgetések és levelezés útján pontosítottuk a készülő emlékezést, amelynek során megismerkedhetünk a Dickinson--Teleki házaspár történetével.

Első kérdésem: hogyan találkozott leendő férjével, ő mivel foglalkozott akkoriban, és mit tettek utóbb az ostrom idején?

T. E.: Ez így egy szuszra kimondva rendkívül hosszú kérdés. Először is azt kérdezted, hogyan találkoztam férjemmel. Ő angol állampolgár volt. Korábban Németországban dolgozott, amikor kitört a háború, akkor továbbment Lengyelországba, amikor ott már nem lehetett meglenni, akkor elment Romániába. Romániából az angol követség és az összes állampolgárok Nyugatra, Pestre kerültek. Én 1940. február 2-án találkoztam vele először. Hites könyvszakértő volt, egy nagy angol cég alkalmazottja, aki akkor éppen Budapesten dolgozott néhány hónapig. Júliusban megesküdtünk.

D. M.: Kellett a házasságkötéshez valamilyen engedély?

T. E.: Mivel leendő férjem quacker felekezetű volt, pápai engedély kellett a számomra, és mivel angol állampolgár, Teleki Pál miniszterelnöki engedélyére volt szükségünk.

D. M.: Férjét pontosan hogyan hívták?

T. E.: Keresztneve: John, vezetékneve: Dickinson; teljes neve: Johann C. Dickinson.

D. M.: Hol tartották meg az esküvőt?

T. E.: A Bazilikában, 1940. június 29-én. Ő idősebb volt nálam.

D. M.: Mikor született?

T. E.: 1910-ben, június 13-án. Hutton-Buscelben.

D. M.: És Ella néni mikor született?

T. E.: Budapesten, 1918-ban, november 13-án, pár nappal Károly király lemondása után. Hivatalos nevem: Teleki Emanuela. Édesapám Teleki Géza, alsózsuki földbirtokos, festőművész volt, ő 1881. február 10-én született és 1937. október 29-én halt meg; édesanyám uzoni Béldi Margit, a Kolozs megyei Béldi Ákos és gróf Bethlen Ella leánya, ő 1891. november 23-án született Kolozsvárott, és Stockholmban halt meg, 1974. május 27-én.

D. M.: Ő szintén szerepel Szabó Lőrinc történetében. Az esküvő után hol éltek?

T. E.: Férjemet közben sok intrika folytán a cég már Zágrábba helyezte, ott folytatta tevékenységét. Budapesten az a kollégája maradt, aki az intrikát elindította, de őt közben augusztusban kitoloncolták Magyarországról. Mi pedig az egész angol kolóniával együtt készültünk továbbutazni Indiába, már be is oltottak mindnyájunkat, a tengerparton, Punában indulásra készen várakoztunk. Ígérték, hogy tengeralattjáró jön értünk, de azt hiába vártuk, sose érkezett meg. Akkor telefonáltak Svájcból, a főirodából, hogy hajlandó-e a férjem visszamenni Budapestre, mert még két cég vizsgálatát be kell fejezni. Kicseréltek minket azzal, akit kitoloncoltak, az ment Punába, és mi jöttünk vissza Belgrádon át Budapestre. Éppen akkor volt egy nagyobb földrengés Bukarestben, a Carlton Hotel is összeomlott, mi csak kisebb rengéseket észleltünk Belgrádban.

D. M.: Milyen cégnél dolgozott John Dickinson?

T. E.: Úgy hívják, hogy Pricewaterhouse. Nagy angol cég, több ezer alkalmazottal. Budapesten ismét jelen vannak a rendszerváltozás óta. Hites könyvszakértő cég, pénzügyi átvilágításokat végeznek, valamint üzleti tanácsadással foglalkoznak.

D. M.: A visszatérés után mi történt?

T. E.: Augusztus végén érkeztünk vissza Budapestre, 1940-ben, abban az évben, amikor férjhez mentem. Egy ideig még az angol cégnél dolgozott a férjem. De nemsokára megszűnt az állása.

D. M.: Magyarország hadiállapotba került Angliával.

T. E.: Hát mi ugye olyan nagyok voltunk, és megüzentük a háborút Angliának. A követséget ekkor hazaköltöztették Magyarországról. 150 angol állampolgárt ellenben már nem tudtak hazaszállítani, közöttük voltunk mi is. Ezt követően állás után kellett néznie. Egy svéd érdekeltségű gyufagyárban került alkalmazásra. Amikor a nagy Krüger krach volt Svédországban a húszas évek végén, akkor a Pricewaterhouse tárta fel az egész ügyet bizonyítékokkal dokumentáltan, ettől kezdve a gyár minden pénzügyi ellenőrzését a Pricewaterhouse-zal végeztette az egész világon. Így kerülhetett az állástalanná váló Pricewaterhouse-alkalmazott a svéd érdekeltségű budapesti gyárba. Svédország a háború alatt semleges maradt, így érdekeltségeit megtarthatta Magyarországon is.

D. M.: Budapesten született meg a fiuk is.

T. E.: Mike, Michael J. Dickinson 1942. július 6-án. A Michael nevet keresztapja, Michael Tolsztoj után kapta. Tolsztoj a nagy író Magyarországon emigrációban letelepedett rokona volt, fordításokból élt. Férjemmel jó barátságban voltak. A háború után Írországba költözött, ott is halt meg. A fiamat sokáig Johnnynak szólítottuk, csak amikor angol iskolába került, ott több hasonló nevű fiútól a Mike név használatával különböztette meg magát.

D. M.: Újabb kérdés: Balogh Józsefet ismerték?

T. E.: Igen, nagyon jól. Balogh járt a lakásunkon is.

D. M.: Ő a Nouvelle Revue de Hongrie szerkesztője volt, egyháztörténész, aki az egyházatyák munkásságával foglalkozott. A hangos olvasásról szóló dolgozatát világszerte most kezdik felfedezni, férjem egy volt tanítványa Cambridge-ben készít mostanában PhD dolgozatot⁷. De belefolyt a politikai életbe is, Bethlen István nézeteit osztotta, az angol orientáció híveként. Őt azután még a németek vitték el egy feljelentés alapján. Az általa szervezett estélyeken politikai megbeszélések folytak. Titkára, Fehérváry Zoltán tett említést⁸ egy Teleki grófnőről, akinek angol udvarlója is eljárt az estélyekre, és a grófnő Johnnak szólította a férfit.

T. E.: Akkor ez én lehettem.

D. M.: És Martinékkal honnan eredt az ismeretség?

T. E.: Jaj Istenem, nagyon régen.

D. M.: Háború előtt vagy alatt?

T. E.: Azt hiszem inkább háború alatt lehetett, amikor mi a Pasarétre költöztünk. Ők is angolok voltak. A 150 angol között lehettek, akik a hadüzenet után itt rekedtek. Szomszédok lettünk az Orsó utcában. Mi a Nagy-Mechwart villában laktunk, a Sövény utca sarkán.

D. M.: Martinék zeneestélyei híresek voltak. Említik a szereplők között Végh Sándort, a világhírű vonósnégyes névadóját, és a zeneszerző Veress Sándort is. A háború után kezdődtek ezek a zeneestélyek?

T. E.: A háború alatt!

D.M.: Akkor is tartottak zeneestélyeket?

T. E.: Minden héten, sokan megjelentek ott, az ember nem gondolkozott akkor, hogy ki ez és ki az, mert vagy ismerte amúgy is, vagy jobb volt nem kérdezni, ki ő. Nem tudom, hogy miért érdekelnek ezek a dolgok, hát ez nem történelem. A történelem az más. Ez történelem?

D. M.: Így készült a történelem.

T. E.: Guy nagy ember volt. Kalapot le.

D. M.: Ki volt ő?

T. E.: Egy kis műszerész, akinek jelentős találmányai voltak, és volt egy műszergyára. Nagyon kicsi, finom műszereket készített. Nagyon kicsi keze volt.

D. M.: És miért tetszett mondani, hogy nagy ember és le a kalappal előtte?

T. E.: Valódi föltaláló volt.

D. M.: Ő is mentett embereket?

T. E.: Hogyne, igen sokat. Lakhattak nála, az már védelem, nem?

D. M.: Martinék maradtak a háború után is egy ideig Magyarországon.

T. E.: Azt már nem tudom, hogy ők hogyan jöttek ki. Föltételezem, hogy ők sem Odesszán át. Kivárták.

D. M.: A lánya azt mondta, Martint orosz repülőgépen vitték ki.

T. E.: Igen, egy ilyen verzió is volt akkoriban, lehet. Martinékkal később állandó levelezésbe kerültünk, ők is voltak nálunk, én is voltam náluk Angliában.

D. M.: Az Orsó utcában volt néhányszor egy Carl Rothe nevű német, 1944 elején. Ez tény.

T. E.: Hát én erre a Rothera nem emlékszem. De az utóbbi évtizedben annyiszor emlegették már nekem, a férjed is, Naomi⁹ is, már kezdem hinni, hogy találkoztunk.

D. M.: Kik voltak még szomszédok az Orsó utcában?

T. E.: Gratz Gusztávék.

D. M.: Aki a Monarchia vége felé rövid ideig pénzügyminiszter volt, majd a restauráció kezdetén külügyminiszter. Közgazdász, kiváló történész, munkáit reprint kiadásokban jelentetik meg még napjainkban is. És ő volt Az Est-lapok végidejében, 1939-ben a Magyarország főszerkesztője is. Ismert náciellenes politikus.

T. E.: Gratz Gusztávot a német megszállás után elvitték Dachauba, vagy valami hasonló helyre. És onnan csak a háború után, 1945-ben jöhetett haza, és nemsokára meg is halt. De a családjával szorosan összekötött minket az ostrom. A férjem megkapta Gratz Dóra osztrák származású, német érzelmű férjének a papírjait. A férjem együtt dolgozott Gratz Dórával, én meg magam voltam a gyerekkel és a szobalánnyal. Ahol fölvettek, oda mentem. Ahol bevettek, oda bementem, végül Gratz Ottó orvos lakásán éltük át az ostromot.

D. M.: Mondta, hogy a vöröskeresztnél dolgozott.

T. E.: A svéd vöröskeresztnél.

D. M.: Hogyan kerültek kapcsolatba velük?

T. E.: Idegenek voltunk mindnyájan, és nem tudom megmondani pontosan, hogy miért kerültünk velük kapcsolatba, de hát mindenki csinált valamit. „Abban az időben” olyan sok minden történt, és nagyon sok vonalon voltunk „foglaltak”. A férjem a svéd követségen Wallenberg mellett dolgozott. Papírokat szerezni, születési bizonyítványból kimosni ezt, beletenni mást. Munka volt bőven. Olyan sokan laktak nálunk még az Orsó utcában, és olyan sokan jöttek-mentek. Auer Pálnak emlékszel a nevére? – később ő Párizsba került.

D. M.: Tudom a történelemből.

T. E.: Hát nem a történelemből, a háborúból.

D. M.: Nekem ez már történelem.

T. E.: Nem tudom hogyan is történt, őt Kossuth Lajosnak hívták a papíron. A mi házunk is védett volt, és az, ahol dolgoztunk, az is védett ház volt. Befogadtuk Halász Margitot, Mackót, aki Zukari Wassertal osztrák ember felesége lett, vele Londonban találkoztunk aztán. Hallottál-e Varga Iván újságkiadóról, apja egyetemi tanár volt, a felesége pedig Wallenberg titkárnője? Hát eleinte még lehetett mozogni.

D. M.: Hol dolgoztak?

T. E.: A Csonka villában a Kelenhegyi úton.

D. M.: És Wallenberggel találkoztak?

T. E.: A férjem gyakran. Mert ő jött hozzánk is, a Csonka villába és a követségre is. A svéd követség, a Gyopár utca is közel volt, meg a finn követség srégen szemben. Állandó munka folyt ott. És aztán Jendrássikék három házzal föntebb laktak. Jendrassik a Ganz gyár vezetője volt, lányának, Jendrassik Évának pedig az én első unokatestvérem, Bethlen Ádám volt a férje; ők a háború után Londonba költöztek. Nemsokára elkezdődött a város naponta háromszori bombázása, reggel, délben, este. Amikor aztán mentünk kis kofferral a pincébe. Olyan zavarosak a dolgok fél évszázad után. De ez mind érdektelen, mert mindez privát történet, nem történelem. Történelem esetleg, amikor az oroszok behatoltak a svéd követségre.

D. M.: Oda is bevonultak?

T. E.: Körüllőtték a széfet, felborították, kiszedték belőle a homokot és a port, amivel az meg van töltve. Utóbb alig győztek takarítani és keresgélni, hogy mi maradt meg benne. Hetven ember volt a követségen. Ott legalább volt mit enni. De én akkor már a hegy másik oldalán voltam, a Szalag utcában, az orvos Gratz Ottó lakásán, a férjem volt a Gyopár utcában, a követségen.

Különös történet, de te értékelni tudod: Mansfeld szemész professzornak és a lányának Verának is mi szereztünk papírokat. Vera egy ideig még nálunk is lakott az Orsó utcában. Volt egy kutyája, ez a Johnny kutya is nálunk kezdte a bujdosását az Orsó utcában. Verának aztán szereztünk másutt búvóhelyet, de megígértük, hogy tartjuk továbbra is a kutyát, előbb a férjem, majd én is vittük állandóan sétálni. Vera eltűnt valahol, aztán megkerült, de addigra már a kutya nem volt meg. Szóval mindenütt felfordulás volt. Nem lehet egyszerűen elbeszélni a dolgokat.

D. M.: Az ostrom után, 1945 nyarán ismét az Orsó utcában tetszettek lakni. Ekkor találkozott Szabó Lőrinc az Ella néni édesanyjával.

T. E.: Az Orsó utcában az oroszok beköltöztek a házunkba, és ott öltek meg egy tehenet a slafrakomon, és minden cipőnek elvitték az egyik felét. Amikor visszakerültünk, csak jobb lábas cipőket találtunk. Még egy dolgot talán érdemes megemlíteni. Amikor vége lett az egész felfordulásnak, akkor egy ideig a Gratzék villájában laktunk, és onnan költöztünk be a városba. Még valaki eszembe jutott, vajon tudtok-e róla: aki aztán később meg is jelent nálunk, Stockholmban, egy Kiss Pál nevezetű, aki nagyon sokat tett a zsidók mentése érdekében. Maga is üldözött zsidó volt. Úgy emlékszem, hogy eredetileg talán Fischernek hívták, de mivel olyan papírt csináltunk neki, ami Kiss Pál névre volt kiállítva, mindig csak Kiss Pálnak hívtuk. Egy szép napon, tíz évvel később megjelent Stockholmban és becsöngetett nálunk. Akkor Izraelben, a külügyminisztériumban dolgozott. Ő tudna a legtöbb részletet, mert ő mindenkivel összeköttetésben állott. Nem tudom, hallottál-e arról a kifejezésről, hogy „mosómedvék”? Nem? A mosómedvék voltak azok, akik kimosták a papírból azt, amit nem kellett, hogy ott legyen. És volt egy másik csoport, akik pedig beírták az új adatokat. És Kiss Pál volt az, aki hozta-vitte a papírokat. Utóbb Resseff néven mutatkozott be Stokholmban. De számunkra ő Kiss Pál volt.

D. M.: A karácsony hogyan telt el?

T. E.: Van erről az időről egy német nyelvű napló. Ezt a naplót a front alatt John Dickinson és Gratz Dóra közösen írták.

D. M.: Kinek az írásával?

T. E.: Nekem már gépelve van meg. Azt hiszem, az ostrom után az Orsó utcában gépelték le.

D. M: Eredetileg is németül készült?

T. E.: Németül.

D.M.: Tehát ez kettőjük közös szellemi terméke?

T. E.: Valószínűleg, mert hiszen együtt voltak karácsonytól a Csonka villában, amíg Budapest elesett, mindaddig, amíg a Szalag utca, ahol én voltam a Vár alatt, az is elesett. Azután tértünk vissza mindnyájan az Orsó utcába.

D. M.: A napló ennek az intervallumnak a története?

T. E.: Nap mind nap követték az eseményeket.

D. M.: Miután ez a könyv az 1944 karácsonyán történteket beszéli el, ragadjunk ki a naplóból egy részletet, amely az ostrom idejének karácsonyát a történés pillanatában rögzítette¹⁰:

Budapest, 1944. XII. 25.

Kedves Judit, nagy örömmel kaptuk meg leveleidet, de úgy hiszem, választ egyelőre nem várhatsz rájuk. A háborús körülmények annyira megváltoztattak mindent, hogy levelezésre már egyáltalán nem gondolhatunk. Mindenesetre, naponta megpróbálom feljegyezni élményeimet Számodra, hogy ha majd végre hazajössz, képet alkothass erről az időről.

Először egészen röviden összefoglalnám, ami az elutazásod óta történt. Az idő rohan. Minden vasárnap csodálkozom azon, hogy ismét eltelt egy hét. Mint minden nap azelőtt is, bejártam a gyárba, de most többet voltunk az óvóhelyen, mint a hivatalban. Néhány napig sajnos otthon kellett maradnom, ugyanis újra gondjaim voltak a vakbelemmel. Szerdán kellene megoperáltatnom magamat a Pajor szanatóriumban, ám ha a helyzetet nézem, úgy gondolom, ez nehezen fog menni.

Néhányszor voltunk az Operában. Utoljára az Aidát láttuk, ami igazán nagyszerű előadás volt, majd utána a „Kék Duna” étteremben vacsoráztunk. Az ételt kifogástalannak találtuk, fűtés azonban nem volt, így egy kis angol ginnel kellett felmelegítenünk magunkat. Igazán szép este volt. A zene halkan, lágyan szólt, a pompásan kivilágított teremben mindenütt vidám arcokat, régen látott ételekkel megrakott tálakat lehetett látni és a bor aranylóan csillogott a kristálypoharakban. Rövid időre elfelejtkeztünk a háborúról, politikáról, légiriadóról, a bombákról, és csak a közelgő ünnepnapokról, a karácsonyról beszélgettünk. Ez az önámítás azonban nem tartott sokáig, hamarosan légiriadó volt, és mint a szép világítás, az álmok is egyszerre eltűntek. Visszazuhantunk az égből a földre. Az utcán olyan koromsötét volt, hogy a hazamenetelre nem is gondolhattunk, így meglátogattuk még az egyik közelben lakó ismerőst, és ott vártuk meg, amíg vége lett. Riadó Istennek hála nem volt.

Olykor színházban és moziban is voltam, de nagyon ritkán. Szinte már sehova nem mehetünk anélkül, hogy az egész időt ne a bunkerben töltsük. Szívesebben maradok így otthon, ahol már hozzá szokhattam ahhoz, hogy nyugodtan a lakásban maradhatok, de akár a kertből is nézhetem a „meglepetés” (bombázást).

Úgy hiszem, most már végre elkezdhetném.

Tegnap szerettük volna a karácsonyt megünnepelni, nem nagy kedvvel, mert az ágyúkat már nagyon közelről hallhattuk. A kis Stefan miatt azonban mégis feldíszítettünk egy karácsonyfát. Délig még nyugodtak voltunk, mert nem hallottunk rossz híreket, a rádióból csak a német sikerekről értesültünk. Éppen azt mondta – a rádió –, hogy Esztergom ismét a mi kezünkben van, de Budapestről egyáltalán nem esett szó. Kora délután azonban apám egyik barátjától, egy őrnagytól telefonhívást kaptunk. Közölte velünk, hogy a Vörös Hadsereg első csapatai Hűvösvölgyön át Pasarétig jutottak, és most az Új Szent János kórháznál folynak súlyos harcok. Ez mindenesetre úgy ért bennünket, mint derült égből a villámcsapás. Az első pillanatban nem is akartuk elhinni. Az, hogy a rádió nem az igazat mondja, világos volt a számunkra, így ha lehetett, Londont hallgattuk. De ilyen meglepetésre nem is gondoltunk. Erről az oldalról ugyanis váratlan volt a támadás, egy ilyen hír Csepel felől magától értetődő lett volna. Állítólag Esztergomnál jöttek át a Dunán, és így Buda felől nyomulhattak előre.

Ez a hír elűzte azt a kevés ünnepi hangulatunkat is, ami még megmaradt, csak a gyerek kedvessége vidított fel bennünket egy kissé. A szeretete meghatott bennünket. A feldíszített fa láttán kitörő hangos örömujjongása már mosolyt varázsolt az arcunkra.

Délután még átszaladtam a nagymamához, aki még nem vett észre semmit. Az utcán figyeltem az embereket, akik kisebb-nagyobb csomagokkal, arcukon a szeretet fényével, és a karácsony megünneplésének örömével siettek hazafelé. Senki nem tudott arról, ami a szívemet nyomta, így azt kívántam, hogy ma ne is kelljen megtudniuk. Csak a katonák és a rendőrök siettek komoly arccal, és tekintettek a többi emberre épp úgy, ahogy én is, kicsit irigyen, hogy talán ők még eltölthetnek egy szép estét, ami nekünk már nem adatott meg. Voltaképpen nem tudtam, meg kellene-e említenem valamit a nagymamának, vagy inkább még hallgassak. Aztán úgy gondoltam, hogy majd idővel kiderül.

Amikor beléptem a sötét szobába, egy fenyőág előtt ültek mind a ketten, a nagynénivel. Az elmúlt évekre emlékeztek, amikor még valóban boldog volt a karácsony. Természetesen azonnal a háborúról kezdtünk el beszélgetni és a néni ismét a németeket magasztalta. Az erre tett megjegyzésem nem volt éppen hízelgő a „barátainkra”. Ezen nagyon felháborodott a néni és azt mondta, hogy az egész hazugság és én közönséges vagyok. Ekkor már nem tudtam tovább hallgatni, és egészen nyugodtan elmondtam, hogy az elkövetkező napokban megtudhatja, milyenek valójába az imádottjai, hiszen az oroszok itt állnak már az ajtó előtt. Egyáltalán nem estek annyira kétségbe, ahogy azt gondoltam. Nagymama úgy vélte, sokkal jobb, hogy ezt elmondtam.

Amikor hazafelé mentem az utcán szinte már egészen sötét volt és rajtam kívül senki sem járkált. Távolról olykor megdörrent egy ágyú, majd újra csend lett. Csak a lépteim visszhangoztak a mély csendben. Boldog voltam, amikor ismét a meleg szobában ültem és a kicsim hangját hallottam.

Hamarosan meggyújtottuk a gyertyákat a karácsonyfán, átadtuk egymásnak az ajándékokat, kellemes ünnepeket kívántunk egymásnak. Sokat gondoltunk Rád, így ezután igazán nehéz volt a szívünk. Világosan éreztük, hogy ha akarjuk, ha nem, még nehéz napokat, vagy akár heteket fogunk átélni, mivel most már végérvényesen részt kell vennünk a háborúban. Jobb lenne, ha az egész család együtt lehetne, de így kicsivel nyugodtabbak vagyunk, hogy neked könnyebb, mint nekünk.

Karácsonyra estélyi ruhának való csodálatos sötétkék bársonyanyagot kaptam, és egy üveg francia parfümöt. Egyáltalán nem tudom elhinni, hogy lesz még olyan idő, amikor ismét estélyi ruhára lesz szükség.

Ma délelőtt tudtuk meg, hogy Tétény felől jön a Vörös Hadsereg, így valószínűen a villánkat már elfoglalták. Nagyon érdekes volt, mert tudtunk telefonálni, így elmesélték, hogy két szovjet katona körbesétált az udvarunkon, de egyelőre semmi más nem történt. A házba még nem mentek be, csak fegyvert kerestek, amit természetesen nem találhattak. Az embereket megnyugtatták, hogy semmit nem fognak elvinni, így nincs okuk a félelemre. Az persze csak később fog kiderülni, hogy tartják-e szavukat.

Természetesen közben szakadatlanul folyik a lövöldözés, de már annyira hozzászoktunk, hogy alig vesszük észre.

A hidakon csak csoportosan lehet átmenni, meg kell várni, amíg 5-10 ember összegyűlik, majd néhány katona kíséri át őket.

Villamos és autó tulajdonképpen már nincs az utakon, a benzin néhány héttel ezelőtt az utolsó cseppig elfogyott. Állítólag benzint Hitler tankjaiból kaptunk, de több tüzelőt nem tudott hozzá „ajándékozni”. Úgy gondolom, hogy ez a legjobb út a győzelem felé, ha a páncélosokba a benzint az öngyújtókból gyűjtögetik össze.

A németek egészen körülvettek minket, a házunk egyik lakásába, – ahol zsidók laktak, akiket már októberben elvittek – SS-katonák költöztek. Az utca tele van különböző járművekkel, de főként autókkal és lovakkal, így első osztályú falusi levegőt élvezhetünk. A kerteket szép világos piros telefonvezetékekkel kötötték össze. Így általában úgy tűnik, hogy az egész társaság meglehetősen fejetlen, mindenki körbe-körbe rohangál és kiabál, de ezen túl nem történik semmi. Utcai harcokat készítenek elő, ezért a Horthy Miklós úton [Bartók Béla út] tankcsapdákat ástak, ahová este minden további nélkül bárki beleeshetne. Úgy hiszem, hogy csak éppen az orosz páncélosok nem teszik meg nekünk ezt a szívességet.

Az oroszok már Budafoknál vannak az úgynevezett elágazásnál, körülbelül 1,5-2 km-re a gyártól. Most ott nagy zűrzavar uralkodik, S. igazgató feltétel nélküli ellenállást akar szervezni. A portás egészen kétségbeesve telefonált, hogy mit is kellene tennie. Ugyanis az igazgató fel akarja gyújtatni a raktárt, és ha kell, fegyverekkel a végsőkig megvédeni. Ilyen őrültséget még nem hallottam. Az azonban biztos, hogy ő lenne az első, aki leghamarabb eltűnne, ha az oroszok közelednének.

Apa már tegnap este átment Évához az Andrássy útra és okosan tette, hogy ott maradt. Egyáltalán nem akar a gyárban parancsolgató nyilasokkal együttdolgozni. De a nagy ostobaságot elkerülendő – mint például az ellenállás ötlete – kiküldte a férjemet és a barátját, Gál Pétert, akik mindketten a gyárban dolgoztak. Nem volt éppen könnyű dolguk, mert a nyilasok parancsnoka nyugodtan a szemükbe mondta, hogy ő csak egy vezért ismer: Szálasit, és csak az ő utasításait követi.

A gépeket feltétlenül meg fogja semmisíteni, ez parancs. Úgy gondolja, jobb, ha Stefan hallgat. Kíváncsi vagyok, mi fog történni, de alig hiszem, hogy még sokáig veszekednek. Ha az oroszok ilyen gyorsan közelednek, már nem lesz lehetőségük holnap a „kedves” barátainknak, kegyes vezérüket követni.

Magától értetődő, hogy mindenütt nagy a zűrzavar, mivel már hihetetlen rémhírek hallhatók. Talán még emlékszel, hogy a Lánchídnál Pestre irányítva, egy ágyú volt felállítva. Most azt híresztelik, hogy megfordították, és az alagútra lőnek. Kíváncsi lennék, hogy melyik tüzér mondhatta ezt a hírt.

Mindenestre szép karácsonyunk lesz. A kör bezárult körülöttünk és úgy hiszem, az csak egy reménytelen álom, hogy a várost feladják. Hitlernek minden perc drága, s bizonyára kevésbé érdekli, hogy ezrek halnak meg azért, hogy az ő életét másodpercekkel meghosszabbítsák.

Igazán sokat gondolunk rád, szeretnénk innen a távolból minden szépet és jót kívánni az ünnepnapokra. Nem tudom, látjuk-e még valaha egymást?

Most csapódott be néhány bomba a közelben, de hála Istennek az ablakaink még épek maradtak.

XII. 26.

Ismét eltelt egy nap, és nem hozott semmi jót. Bár ez relatív. Az oroszok már Albertfalva-Budapest határán vannak, ellenállás azonban nem tapasztalható. Teljes az anarchia. A katonák és a nyilasok, akik a gyárban rendezték be „főhadiszállásukat”, teljesen meg vannak zavarodva. Arra azonban egyáltalán nem gondolnak, hogy harcolniuk is kellene. Az előcsarnokban hatalmas teherautók állnak, mindenütt sok a szemét, és erős bűz terjeng. Soha nem gondoltunk arra, hogy ez a mindig szép és tiszta üzem valaha így fog kinézni. A németek itt teljes nyugalomban sétálgatnak, arcukon a biztos győztesek meggyőződésével. Egészen komikus és érthetetlen mit is akarnak, azt hiszem ezt ők maguk sem tudják. Apával folyvást csodálkozunk ezen, választ azonban nem kaphatunk. Úgy gondoljuk, hogyha a várost nem akarják feladni, – ami egyébként nagy hiba volna –, akkor is az lenne a legkevesebb, hogy harcoljanak a városért. De sem az egyik, sem a másik nem lenne helyes döntés.

A férjem most jött haza a gyárból és azt meséli, hogy a németek egészen komolyan harcolnak, a mieink azonban nem. Egy csapat jól értesült rendőr hangos öndicsérettel indult el állítólag a frontra. A sofőrünket is hatalmába kerítette a harci láz és velük akart tartani, de hamarosan elkeseredetten tért vissza. A „hősök” néhány lépés után ugyanis visszafordultak és gyorsan hazamentek. Hát ez lenne a híres magyar bátorság. Igazán nagy „biztonságérzetet” nyújt, hogy ilyen embereknek kell megvédeni bennünket.

A nyilasok is „csodálatosan” viselkednek. Az utolsó pillanatban ugyanis egy teherautónyi cukorral érkeztek meg, amit állítólag kártyára osztottak volna szét. Miután a gyárban még mindig nagyon kevés munkás van – hiszen munka sincsen –, a férjem azt a javaslatot tette, hogy ezen kevés ember között kellene felosztani és ők adnák tovább a közelben lakóknak. Mindenesetre ez jobb volna, mint otthagyni az oroszoknak. De a „nagytestvér” – így hívták a nyilasok vezérét – hallani sem akar semmiről. Az egészet összepakolta és a cukrot átvitte Pestre, ahol úgy vélte, biztonságban van. Most a legkevésbé sem látható, hogy ez a „szende” társaság valóban csak a munkát tartaná szem előtt, és önmagára csak utoljára gondolna?!

Ma egy kicsit kirándultam Pesten. A hídon minden további nélkül átmehettem, mivel most már nem katonák kísérik át az embereket. De nagyon sok a német őr, akik a robbantó vezetékekre ügyelnek. A hidakat valószínűleg felrobbantják – ez így van a tervben – és ettől senki nem térhet el. Az oroszok szerintem még sokáig a Duna túlpartján maradnak, így a hidak felrobbantásának nem sok értelme van.

Az emberek teljesen megőrültek, naponta Pestről Budára hurcolkodnak, majd vissza. Ha egyik helyen az oroszok nyernek néhány métert, az egész társaság Pestre szalad, de ha a Vörös Hadsereg a következő napon Pesten ér el sikereket, ismét jönnek vissza Budára. Ez mire jó, azt tényleg nem tudom. Úgy gondolom, hogy legjobb az, ha otthon maradunk és kivárjuk a végét. Légiriadó volt. De mivel reggeltől késő estig repülnek, ez már nem zavar bennünket. A hidakon – ahol a járókelők nehezen védhetők – veszélyes közlekedni, az oroszok ugyanis a repülőgépekről akár egyetlen emberre is tüzet nyitnak gépfegyvereikkel. Pesten semmi változást nem fedeztem fel, sokan leköltöztek már a pincékbe.

Délelőtt ismét felhívott S. őrnagy, az új hírekről érdeklődött. A Tétényben történtekről meséltem neki. Megemlítettem, hogy amikor az oroszok már Tétényben voltak, még beszélhettünk telefonon az ott lakókkal. Erre ő elmesélte egyik kedves történetét. Amikor hallotta, hogy az oroszok már elfoglalták Hűvösvölgyet, megpróbálta felhívni egy ott lakó barátját. Kapott vonalat, és néhány perc múlva egy bizonyos Ivanovics kapitány jelentkezett. A kapitány valószínűleg nagyon meg volt lepve, amikor orosz kérdéseire nem kapott választ, hanem S. úr gyorsan letette a kagylót. Téténnyel sajnos már nincs összeköttetésünk, miután az elágazásnál lévő viaduktot a telefonvezetékkel együtt felrobbantották. Lehet, hogy ott is megjelenhetnek az oroszok.

Délelőtt kell érdeklődnöm, megkaphatom-e a szobát a szanatóriumban, ugyanis holnap kellene megoperáltatnom magamat. Nem tudom eldönteni, mit is kellene tennem. Úgy tűnik, a nem túl sürgős esetekben nem tudok dönteni.

Pontos időjelzés: 23 óra 40 perc. A közelben erős lövöldözés kezdődött, főképp bombáznak. Gyorsan le akartunk feküdni, hogy holnap ne legyünk túlságosan fáradtak.

Péter is itt van, mivel már túl késő volt – amikor a gyárból megjött – ahhoz, hogy haza tudjon menni. Öt óra után egyébként nem lehet az utcán közlekedni. Aki téves- vagy rémhíreket terjeszt, fegyvert rejteget, a helyszínen agyonlövik. További teljes alkoholtilalom érvényes, valamint megtiltották a gyülekezést az utcákon. Valójában ezt ostromállapotnak hívják, erről azonban nem eshet szó, hiszen most már a győzelmet várjuk.

XII. 27.

Az éjszaka kifogástalanul aludtunk, most azonban ismét erős a bombázás.

Elektromos áram már alig van. Azon a környéken azonban, ahol az áramfejlesztő található, egyáltalán nincs. Azt hiszem, ha végképp nem lesz világítás, akkor öt órakor aludni kell mennünk, mert már gyertyánk is kevés van. A gázzal azonban már nincs gondunk, az volt az első, amiről le kellet mondanunk.

Sajnos ma egy kissé ideges vagyok, de ez végül is nem csoda. Marie néni – nagymama testvére – néha már elviselhetetlen. Neki semmi nem elég jó, nem tud hozzászokni a megváltozott körülményekhez. Folyton siránkozik, minden ok nélkül.

Nem megy ki a friss levegőre, és úgy gondolja, hogy az élet ugyanúgy megy tovább, mint néhány héttel ezelőtt. Nem lehet megértetni vele, hogy az üzletek bezártak, pénzzel nem tud semmit sem kezdeni, és csak azt ehetjük, amit a kamrában találunk. Teljes szívvel rajong a németekért, de leginkább Hitlerért. Ha egyet is lelőnének, magán kívül lenne, mélyen megsértődne, hogy a nyugalmat meg merték zavarni.

A belső ablakokat sajnos mindig nyitva kell tartanunk, így próbáljuk kissé megóvni őket. Ez természetesen érezhető a szoba hőmérsékletén is, de még mindig jobb, mintha ablakok nélkül maradnánk. Tudod, gyakran gondolkozom rajta, milyen gyorsan lehet ehhez az egészhez hozzászokni. Amikor még csak a távolból hallottuk az ágyúkat, azt hittük, igazi hősök vagyunk, mert naponta tettük a kötelességünket a gyárban. Most egyáltalán nem érzem magamat hősnek, amikor nyugodtan sétálok az utcán, tisztán hallva a gépfegyverek és géppisztolyok hangját. Olykor megremeg az egész ház a detonációtól, a kis Stefant azonban ezek az apróságok már nem zavarják. Legfeljebb csak annyit mond, „bum-bum”, és ezzel minden el van intézve.

A legújabb hírek szerint az oroszok a Felten & Guilleaume gyárnál vannak, nem messze a mi üzemünktől, de komolyabb ellenállásról egyelőre nincs szó.

A rádióadás „nagyszerű”. Az egész bátor társaság már régen Nyugatra szökött és onnan üvöltöznek nekünk, hogy őrizzük meg nyugalmunkat és tartsunk ki továbbra is, a győzelemig. Úgy gondolják, hogy Budapestnek kell a második Sztálingrádnak lenni. Ha a helyzet már annyira kilátástalan, akkor mindent, mindent meg kell semmisíteni. Szép. Talán idejöhetnének a tisztelt urak és megmutathatnák, hogyan kellene viselkedni, könnyű biztonságos távolságból osztogatni tanácsokat.

Cigányzene szól, egy csodálatos hang osztja meg velünk, hogy a szalagokkal díszített kalapját elfújta a szél. Talán azt gondolja, hogy minket érdekel, mi történik a kalapjával? Most éppen más gondjaink vannak.

A gyár portása hív, hogy 65 nyilas és katona érkezett, akik tovább akartak indulni, hogy visszaszorítsák az oroszokat Budafokig. De M. őrnagy – a környék erőinek parancsnoka – az egész csapatot hazaküldte, mondván semmi értelme ott maradniuk. Én megértem, de ha valóban így gondolja, miért nem adja fel végre a várost? Az őrnagy úr egyébként egy igazi „hős”. Kártyájával és néhány borosüveggel az óvóhely legmélyén ül, és nemegyszer még a kapuig is elmerészkedik. Tudom, hogy ott a levegő tele van puskaporral, de egy katonának ez nem jelenthetne problémát. Természetesen egy autó éjjel-nappal ott vár rá, hogy veszély esetén eltűnhessen. Tegnap a férjem megkérte, hogy elmehessen az autóval még egyszer az öntödébe, mielőtt az oroszok elfoglalják. Az őrnagy ezt azonban megtagadta. Az ő szemében ez valószínűleg nem annyira fontos, mint R. százados feleségének és lányának az elszállásolása a Gellért Hotelben. Az őrnagy úr erre ugyanis azonnal rendelkezésükre bocsátotta az autót.

Azt hiszem, már nem kell sokáig várnunk, és megismerhetjük az oroszokat.

Az idő olyan csodálatos, mintha a legnagyobb béke honolna a földön. Minden fehér, sűrűn hóval és dérrel borított, csak a világos-pirosan világító távíródrótok emlékeztetnek a közelünkben dühöngő háborúra. Ha a fehér fákat és háztetőket látom, egy gyermekkori karácsonyunk jut eszembe, amit apával Ausztriában töltöttünk. Akkor volt ilyen időnk, az autó csúszkált, vidáman nevetgéltünk és mélyen belélegeztük a friss és hideg levegőt. Boldog voltam és elégedett, azt kívántam, hogy ez a nap soha ne múljon el. De ez már régen volt és most úgy tűnik, mintha csak egy szép álom lett volna. Miért kell a szép álmokból felébrednünk?

A műtétem természetesen kútba esett, csak sebesültekkel és sürgős, súlyos esetekkel foglalkoznak a kórházban.

Azt hiszem jobb így, mintha velük nem törődnének. Valószínű, hogy Buda és Pest hamarosan összeköttetés nélkül marad, így most igazán nem volna jó a szanatóriumban, idegen emberek között lenni.

A férjem és Paul éppen a szobámban azon fáradoznak, hogy amennyire csak lehet, bebiztosítsák a becsapódások ellen. Ebből az irányból még nem lőttek, de jobb elővigyázatosnak lenni. Az ablakokat és az erkélyajtót elbarikádoztuk egy nagy szekrénnyel. Valamennyi szőnyeget ráterítettük azért, hogy az ablakok és a szekrény közötti széles rést csökkentsük. A bombázás ellen természetesen ez nem véd meg, mindenesetre a szilánkok ellen segíthet valamennyit.

A világítás ismét egészen jó, de olykor teljesen megszűnik. Kíváncsi vagyok, meddig mehet ez a játék. Kint nagy robbanások vannak.

A gyár egy órája elesett. Most már tényleg nincsenek messze az oroszok. Furcsa most erről beszélni. Gyermekkorom óta mindig örömet és büszkeséget éreztem, ha ezt a szót hallottam, most pedig fáj, és könnyeket csal a szemembe. Olyan érzés, mintha a világ másik felére tűnt volna el, ahová mi már nem tudjuk követni. De azt remélem, hogy 1-2 nap múlva már a világ azon oldalához tartozunk.

A kis elemes rádió elég jól működik, Budapest, jobban mondva Magyaróvár nem fogható, de az összes német állomás igen. Most kellemes zenét tudtam beállítani, így a hangulatunk is mindjárt jobb lett.

Délután ismét egy kisebb felfedezőútra vállalkoztam. Elmentem a Bicskei útra, a nagymamához és a nagynénihez. Délelőtt ugyanis egy asszony azt a hírt hozta, miszerint a lakást gránát repeszek rongálták meg. Az utca valóban ijesztően néz ki, mindenütt üvegcserepek és vakolatdarabok vannak szétszóródva a földön. A házak falán szilánkok és a repülőgépekről kilőtt gépfegyvergolyók nyomai láthatók. Az egész utca olyan, mint egy soha ki nem takarított istálló. Amerre az ember jár, csak pusztítást lát.

Onnan, néhány percre bementem a gellérthegyi barlangtemplomba, ahol éppen litánia volt, és közben szép zene szólt. Az orgonamuzsikát mindig nagyon szívesen hallgattam, így elhatároztam, hogy mindennap eljövök. Más szórakozásunk úgysincs és zene nélkül nagyon sivár az élet.

Ismét nincs áram, így holnap kell folytatnom az írást.

XII. 29.

Tegnap este gyertyafénynél vacsoráztunk, ami már csak azért is jó volt, mert így Marie néni nem látta, mennyit eszünk. Egyfolytában úgy tesz, mintha mi lennénk az ő vendégei, és nem fordítva. Természetesen mi nem zavartatjuk magunkat és jó étvággyal eszünk. Az azonban kellemetlen, ha valaki kinézi a falatot a szánkból.

Hatalmas lövöldözés közepette aludtunk el, miután megállapítottuk, hogy mindenki az óvóhelyen van. Utána már nem hallottunk semmit. Korán reggel félálomban éreztem, hogy az ágy mozogni kezd alattam. Arra gondoltam, hogy a következő pillanatban az egész ház összedől, vagy valami hasonló fog történni. Csakhogy nem volt időm mindezt megvárni, mert a következő pillanatban ismét mély álomba zuhantam. Reggel hallottuk, hogy a rázkódásnak egy nagy robbanás volt az oka, ami a vasúti híd levegőbe repítésekor keletkezett. A robbanást nem hallottuk. Délre kilátásba helyezték a Horthy-híd [Petőfi híd] felrobbantását is, de egyelőre elhalasztották.

Délben rettenetes lövöldözés volt, Marie néni minden dörrenéskor megkérdezte:

– Mi volt ez már megint, mondjátok meg, az Istenért?

Kezdetben udvarias válaszokat adtunk bombákról, meg gránátokról, de egy idő után ez unalmassá vált. Rájöttünk, hogy ezek a dolgok egyáltalán nem érdeklik. Neki minden zaj bombarobbanás, így mi meghagytuk őt ebben a hitében. Tulajdonképpen neki teljesen mindegy. Egy-egy hatalmas csattanás után olykor hangosan felsikított, amin mi jókat mulattunk. Ő persze láthatóan megsértődött, mondván: persze nekünk jók az idegeink. Hála Istennek, ez igaz, és úgy gondolom, sokkal jobb, ha nevetünk, mintha sírunk. Sírással úgysem segíthetünk.

Most jól érezzük magunkat, van áram és víz is, az élet ilyenkor egészen szép. A villany persze nem teljes erővel világít, de ez nem jelent gondot, hiszen meglehetősen szerények az igényeink.

Nemrég ismét elmentem a barlangtemplomba, most azonban félelmetes volt. A kántor teljesen mást játszott, mint amit a hívek énekeltek, vagy fordítva.

Ez nekem nem tetszett. Talán elvesztette a kottát, de ebben a zavaros világban ez sem lenne csoda. A templom előtt is nagyon sok golyónyom és látszólag néhány találat is volt. Jó, hogy nem éppen akkor sétáltam arra. Kissé kellemetlen lett volna például otthagyni a lábamat. Hazafelé menet egy Iván – így nevezzük az orosz repülőgépeket – repült el felettünk. Először azt gondoltam, hogy ez ismét egy német gép, olyan alacsonyra süllyedt. Azután láttam, hogy ellenkezőleg, a németeket deríti fel. Erős köd volt, így nem tudom, valójában mi is volt a célja.

Amikor kijöttem a templomból, a bejáratnál három pap, egy nő és egy fiatalember állt. Gondterhelten fürkészték az eget. Amikor elhaladtam előttük, aggódva szólt hozzám egyikük:

– Egy repülő van felettünk.

Az egyik pap, egy félig összeroskadt padra állva fenyegető hangon mondta:

– Ez egy felderítőgép.

Ez sokkal kevésbé zavar, mint annak a lehetősége, hogy öt óra után agyonlőhetnek – gondoltam magamban, és miután három perc múlva lett volna öt óra, nyugodtan hazaindultam. Úgy néztek utánam, mintha kísértet volnék és talán még a lelkemért is imádkoztak. Valószínűleg azt gondolták, hogy az ördöggel cimborálok.

A légvédelmi ágyú folyamatosan lőtte az árnyékszerű repülőgépet, ami már csak azért is jó volt, mert így a gép pilótája pontosan be tudta mérni a rá tüzelőket. Éppen a Gellért Hotel előtt mentem el, amelynek kapujában néhány német katona állt, amikor egy negyvenmilliméteres ágyúból egy sorozatot lőttek ki. A következő pillanatban a „bajtársak” úgy eltűntek, mintha soha nem lettek volna ott. Mosolyomat nem tudtam elrejteni, hiszen tudniuk kellett volna, hogy a sorozat saját ütegüktől származik.

Apa még mindig odaát van, kora reggel hírt kapott a gyárból. Két munkás ott maradt, és ők jelentették, hogy tíz orosz katona sétált be és cigarettát kértek tőlük. Miután teljesítették a kérésüket, az oroszok továbbálltak. Egyelőre még semmilyen kárt nem okoztak. Adja Isten, hogy ezt később se tegyék. Most még nem félünk semmitől, még az oroszoktól sem.

Azonban a helyzet veszélyessé válhat, ha a németek elkezdik a Svábhegyről lőni a várost. Mi mindent kell még átélnünk?

Ma azt mesélik, hogy az oroszok áttörték a védelmi gyűrűt. Kíváncsi leszek, történik-e még valami ezen kívül.

Tegnap hallottuk, hogy az utcánkban lakó németek elköltöznek, ma mégis újabbak jöttek. Az utca melletti kertbe berendeztek egy mészárszéket, ahol levágtak egy tehenet. Az ehető részeket azonnal a házmesterhez vitték, aki ezekből jó ételeket készített. Tovább már nem foglalkoztak az állat tetemével, így az estig ott hevert.

Az új jövevények még a piros távíróvezetéket is eltávolították. Nem értettem, hogy nincs esztétikai érzékük.

Marie barátnőm éppen most búcsúzott el tőlem telefonon, mert ők már leköltöznek az óvóhelyre. Feléjük még komolyabb a helyzet, tőlük néhány méterre állítottak fel két üteget, és ezek nem hangtalanul dolgoznak. Ez még nem is lenne olyan nagyon veszélyes, mint az innen induló támadásokra kapott válaszlövések. Mindenütt tetemek és elpusztult lovak hevernek.

Ha egy kis nyugalom van, a halottakat a templom mellé temetik el. Az elhullott lovakat sorsukra hagyják, még az a szerencse, hogy fagy van. Borzalmas lehet lent a bunkerben, együtt annyi emberrel, folyamatos világítás nélkül. A pincében kevés a hely, és ha arra gondolok, hogy néhány nap múlva mi is rákényszerülünk a leköltözésre, a hideg szalad végig a hátamon.

A harcvonal most a Fehérvári úti vasúti töltésnél áll.

Azt mesélik, hogy a német páncélosok rést ütöttek a város körüli gyűrűn, ahol az itt maradottak kimenekülhetnének. Ezek után már végre feladhatnák a várost. Igen, ez volna a legjobb megoldás. Már csak az a kérdés, hogy ez a manőver sikerül-e.

Mára úgy érzem, torkig vagyok. Nagymama ismét az idegeimmel játszik, az étel soha nem elég jó, annak ellenére, hogy naponta legkevesebb két fogás van ebédre és vacsorára. Marie néni sem jobb, ő is állandóan jajveszékel. Nyugodtan hazaköltözhetne a fiához.

Tegnap este éppen petróleumlámpánál olvastam, amikor egy hatalmas robbanás rázta meg a házat. A fürdőszobából és a kamrából üvegcsörömpölést hallottam. Először úgy gondoltam, hogy ez egy bomba, de egy másik zaj is volt a robbanás előtt. A férjem kioktatott, hogy egy valódi belövés volt, amit egy ágyúból adtak le. Így ismét gyarapítottam a szakismereteimet.

Rögtön körbejártuk a lakást és vérző szívvel állapítottuk meg, hogy két szobában szinte már nincs is ablak. Az után, hogy még két hasonló „ajándékot” kaptunk egészen a közelben, attól fogva Stefan is a mi elbarikádozott szobánkban aludt. Gyorsan lefeküdtem, bár az egész ház lemenekült a pincébe. Úgy hangzott, mintha egy elefántcsorda menetelne az őserdőben, olyan lármával, lábdobogással hurcolkodtak lefelé. Természetesen elég sokáig tartott, amíg odalent berendezkedtek. Ennek ellenére csak reggel jöttek ismét elő. Nem tudom, miért gondolják ezek az emberek, hogy éjszaka veszélyesebb a lakásban tartózkodni, mint nappal?! Hiszen akkor – bombázáskor – mindig lemennek, ha pedig újra csend van, azonnal feljönnek. Éjszaka azonban ott maradnak, amíg az első fénysugarakat az ablakokban észre nem veszik. Akkor ismét dermedt végtagokkal és álmos szemekkel indulnak felfelé, így az egész napjuk tönkremegy. Úgy hiszem, jobb az éjszaka nyugodtan aludni és a külvilággal nem törődni. Mindenki nagyon megdöbbent, hogy mi itt maradtunk, és azt hiszem, hogy még néhányszor meg is fognak. De S.-né, az öreg boszorkány nagymamának azt mondta, hogy ma este feltétlenül le kell menniük. Kémei biztos, hogy már értesítették, hányszor és honnan várható támadás ma éjjel. Ő különben is mindig olyan jól értesült!

Reggel utánanéztünk, honnan is jöhetett valójában a belövés. Megállapítottuk, hogy egy, a szomszéd kertben – tőlünk körülbelül 50 méterre – felállított ágyúból lőttek ránk. Alig tettük meg észrevételeinket, amikor két lövést kaptunk reggeli „üdvözlésként”. Az egyik a kertben robbant fel, de nem okozott semmilyen kárt. A másik lerombolt egy kéményt és a tetőn egy hatalmas rés keletkezett. A ház előtt egy lovas kocsi állt két lóval. Az egyik testébe belefúródott egy repesz, így szinte azonnal elpusztult. Egy katona hozzáugrott és egy késsel leszúrta. Azután a tetemet hozzákötötte a másik lóhoz és elszállította. Egy nagy vértócsa maradt csak utána. A háborúban gyorsan hozzá kell szokni a vérhez és hasonló borzalmak látványához. Úgy gondolom, ez nekünk elég gyorsan sikerült. Az utcánk úgy néz ki, mint egy elhagyott istálló. Napok óta tele van kocsikkal és lovakkal, az állatok itt pusztulnak el, de senki nem takarítja el a tetemeket. A járda is tele van szeméttel.

Ma lehetőségem volt szomorú tapasztalatokat szerezni. Elgondolkodva nézegettem az ablakon, amikor a szomszéd udvarban szokatlan mozgolódásra lettem figyelmes. A kis kertben néhány német katona nagy erőfeszítéssel ásott, ugyanis a föld erősen fagyott volt. Távolabb a többiek egy alaktalan halomnál foglalatoskodtak. Nem kellett sokáig töprengenem, mit is csinálhatnak, a választ gyorsan megkaptam. A kertben egy sírt ástak, a mellettük levő halom pedig négy német katona holtteste volt. A holttestek egészen meg voltak fagyva. Mindegyikük fiatal ember, arcuk szürke és kék, végtagjaik dermedtek, olyan ez, mint egy néma vád. Az egyikük szemében rémület tükröződött, amit soha életemben nem felejtek el. Mit láthatott, mielőtt lelke sok másik társához távozott? Azokhoz a katonákhoz, akik az értelmetlen gyilkolást már egy másik, jobb világról szemlélik.

A temetés – ha lehet egyáltalán így nevezni – borzalmas volt. A négy megdermedt testet a földön az árokig vonszolták, egymásra és egymás mellé rakták őket, majd egy rossz takarót terítettek rájuk. Ezután földdel beborították a sírt. Eközben a katonák vidáman nevetgéltek és csevegtek, azután folytatták a már megkezdett munkájukat. Megdöbbenve láttam, hogy ilyen egyáltalán lehetséges. Egy rövid ima, egy percnyi részvét és tiszteletadás nélkül, így hangos nevetgéléssel búcsúznak a katonák négy társuktól, akikkel egymás mellet, bajtársakként harcoltak ugyanazért a célért.

A négy családra gondoltam, akik talán éppen most írnak egy kedves levelet, vagy készítenek egy finomságokkal teli csomagot a fiúnak vagy a férjnek. A fiatalember azonban már egy idegen ország hideg földjében nyugszik, és igazán nem tudhatja, hogy a halála, a legnagyobb áldozat, amit a hazájáért hozhatott, nem volt-e hiábavaló. Mert ha korábban nem is, de most az utolsó napokban látnia kellett ezeket a propagandától elkábított embereket és az értelmetlen harcot, hogy ők valójában egy vágóhídon harcolnak. Nekik is csak egy életük volt, amit csak egyszer áldozhattak a hazájukért – ha végül már nem is meggyőződésből, hanem parancsra –, megérdemeltek volna legalább egy imát, egy búcsúzó szót. Ezek a katonák nem gondoltak arra, hogy talán ők lesznek a következők és nekik is fájna, ha így, mint egy elpusztult állatot földelnék el.

Szívesen hinném, hogy öt év háborúskodás alatt az ilyesmihez hozzá lehet szokni, de ez az érzéketlenség érthetetlen számomra.

Elnéztem a négy rohamsisakot, amik a katonák sírját jelzik és a könnyeim csendben legördültek az arcomon. Csak négy fiatalembert láttam és még többet és többet, akik életüket áldozták, nem gondolva arra, mely nemzethez tartoznak.

Később az L. úrtól kapott hír izgatott fel, ugyanis ő elmesélte, hogy az oroszokat Albertfalváig vetettük vissza. A férjem a sofőrrel azonnal indulni akart a gyárba, de csalódottan jött vissza, mert az oroszok még mindig ugyanazon a helyen voltak, mint tegnap. A vasúti töltésnél nagy harcok tombolnak, a németek géppisztolyokkal verik vissza őket. A férjemék a második kerületbe is ellátogattak, Péterékhez. Már ők is leköltöztek az óvóhelyre, mert a ház három telitalálatot kapott. A környéken minden elpusztult, a házak romokban hevernek, vagy legalábbis súlyosan megsérültek és mindenhol holttestek és állattetemek fekszenek, melyeket csak ritkán temetnek el.

Délután meg akartam látogatni a nagymamát és a nagynénit, de senkit sem találtam a lakásban, mert már ők is lehúzódtak a pincébe. Sajnos nem volt időm megkeresni őket, mert öt óráig nem értem volna haza. Útközben megpróbáltam telefonálni, de az utcai telefonok természetesen nem működtek. Most a mi telefonunk sem működik, minket lehet hívni, de mi nem tudunk összeköttetést teremteni. A nyilasok szemében megbízhatatlan személyek vagyunk. Apa is csak reggelente hív fel bennünket, mert már ő is a pincében tartózkodik. Lassan unikumnak számítunk, mivel még mindig fent vagyunk az első emeleti lakásban. Minden ismerősünk már a légópincében van. Semmi kedvem sincs ezt a példát követni, amíg lehetséges itt maradunk.

Éppen Párizsból hallgattam Liszt Szerelmi álmok című művének közvetítését, és Rád gondoltam. Emlékszel még, hogy milyen gyakran hallgattuk ezt együtt? Hát igen, azok még más idők voltak.

Az „Iván” ismét repül ebben az erős ködben, ezt azonban csak hallani lehet, de látni nem.

Az oroszok már a Farkasréti temetőben vannak, és a bejáratnál, ahol a virágárusok standjai álltak, húzódik a mi vonalunk. Rossz rágondolni, hogy a mama és a kis Péter sírja milyenek lehetnek!

Végre jó hírek!

Az újságban azonban megjelent egy felhívás, amelyben a következők álltak:

„A végsőkig ki kell tartanunk, minden hadiüzemi munkásnak azonnal fel kell vennie a munkát, és az a pék, aki nem süt, agyonlövetik.”

Aláírás: Szálasi.

Ah, milyen szép és megható! Ha a bécsi vagy ödenburgi szerencsétlen pékek a bombák és a belövések miatt nem tudják a munkájukat végezni, akkor agyonlövik őket. Ez igazán hősies cselekedet. Vagy ha már egy gramm lisztjük sincs, honnan tudnának szerezni?! És hogyan dolgozzak én újra, ha a gyárnál már lassan ott lesznek az oroszok! Jobb lenne, ha inkább csendben maradnának, mint butaságokat kiabálnak biztonságos távolból.

Két fiatalember a gyárból egy felderítésen vett részt, ahol az egyikük meghalt, a másikuk pedig haslövést kapott. Megérte?

1945. I. 1.

Boldog újévet, kedves Judit! Úgy hiszem, ez csak kívánság, de most mindannyiunknak jól jön, mert boldogságot mostanában nem remélhetünk. Ilyen szomorúan még soha nem üdvözöltük az újévet. Talán a rossz kezdet majd sikeres befejezést hoz. Most sajnos nem úgy tűnik, de végül is mindig optimista voltam. Hátha a nehéz időket egy kis jókedvvel túl lehet élni.

Tegnap annyi dolgunk volt, hogy nem volt időm írni. Még Karl – Stephan barátja – is egész nap itt volt és szorgalmasan segített. Az elbarikádozott szoba „védelmi berendezését” kellett szétszednünk, mert az ágyam mellett kitörött egy ablak. Ennek következtében nagyon erős huzat volt és nem tudtam aludni. A kis párnámat a fejemre kellett tennem, hogy ne fagyjak meg, így nem kaptam levegőt. Egész éjjel azon töprengtem, hogy inkább megfulladjak vagy megfagyjak. Így csak nagyon keveset tudtam aludni. Sokáig könyörögtem Stephannak, amíg Imre – a sofőr – és Karl segítségével a szekrényt és a szőnyegeket elkezdte ismét szétszedni. Amikor az ablak szabad lett, megdöbbenve láttunk egy hatalmas gránátot. Olyan nagy volt és olyan közeli, hogy az örök vadászmezőkre repíthetett volna. Nem messzebb, mint fél méterre hevert a fejemtől. Megrémültem, amikor ezt megláttam. Tegnapelőtt este történt, amikor ismét nagy tüzérségi támadás közepette mentünk aludni. Természetesen nem értettünk egyet az öregekkel, hogy lemenjünk vagy fent maradjunk. Mi azt mondtuk, mint mindig, hogy jól akarunk aludni és le is feküdtünk. Marie néni azt mondta, hogy már nem félti öreg életét és a mi példánkat követi.

Már félálomban voltam, amikor egy suhanást hallottam, majd nagy csattanást, amit üvegcsörömpölés követett. Ez visszahozott a való életbe. Teljesen világos volt számomra, hogy a barikád mögött az ablak kitörött, de ekkor nem tettünk semmit.

Az idősek természetesen nagyon megijedtek, és nagymama síri hangon azt mondta a testvérének:

– Marie, mégis csak menjünk le, öltözz fel!

A válasz ugyanúgy, mintha egy sírból jött volna:

– Fel vagyok öltözve.

Hát úgy, a kis ravasz nem félti már öreg életét, de mégis menetkészen fekszik az ágyban. Természetesen már elmúlt a veszély, mire cselekvésre határozták el magukat. Olyan jó volt a meleg ágyban, kivéve persze a rám áradó hideg levegőt, hogy úgy gondoltam, semmi sem kényszeríthet most arra, hogy felkeljek. Nagymamáék 1/4 1-kor jöttek vissza. 1/2 4-kor hatalmas detonációra ébredtünk, az orosz gép ismét felettünk volt. Marie néni földöntúli hangon megpróbált beszélgetni a nagymamával, de választ nem kapott. Reggel azt mondta, hogy csak azért akart a nagymamával beszélni, mert tudni akarta, hogy még él-e. De őt nem izgatta, amikor nem kapott választ.

Délután felfedezőútra indultam a Horthy Miklós útra. Az utca szomorú képet mutatott, az „Iván” valóban „remek” munkát végzett. Úgy tűnik, hogy nagy bombája nem volt, de így is megsérült minden ház. Mindenütt találatok, ablakot viszont sehol sem látni, és az üzletek is mind tönkre mentek. Anélkül nem lehet közlekedni, hogy üvegcserépre ne lépjünk.

Visszafelé ismét bementem a templomba, ahol ma nagyon kísérteties volt. Világítás nem volt, csak az oltárnál égett két gyertya. De a bejáratnál koromsötét volt, így nem láttam semmit. Úgy járkáltam, mint egy vak, így csaknem orra buktam, de a legjobbkor felbukkant egy pap, aki láthatóan nem vetette meg a sört. Így az ő kövér karjaiba zuhantam. Kissé meglepődött, de úgy tűnt, nem érezi kellemetlenül magát. Elhaló hangon egy bocsánatkérést rebegtem és tovább botorkáltam. A misét természetesen már rég elszalasztottam, már csak három pap hajlongott az oltár előtt, és érthetetlen szavakat mormolt. A gyenge gyertyafény és a fehér alakok furcsa mozgása miatt úgy éreztem, mintha a katakombák idejébe kerültem volna. Magam körül rongyos, éhező alakokat láttam, akiknek sápadt arcából csak a szemük világított. Némelyikük félve tekintett az ajtó felé, amely mögött már vad üldözőit látta, korbáccsal a kezükben. Csak a papok nem illettek ebbe a képbe. Akaratlanul is arra gondoltam, vajon azok az ugyancsak rongyos papok és apostolok, akik a katakombákban tartottak istentiszteletet, nem áhítatosabbak-e, mint itt ezek? Melyikük kedvesebb Istennek?

Az ágyúk egyre hangosabban dörögtek, így már a hazamenetelre kellett gondolnom. A hitvány alakok eltűntek és visszatértem a való életbe.

Karlt már otthon találtam és a legjobb szórakozást fedeztük fel, ami most lehetséges. Szakadatlanul repkedtek felettünk a vörösök gépei, és rengeteg bombát dobtak le. Ha hallottuk, hogy közelednek, gyorsan az erkélyre szaladtunk, kerestük, hová is eshetett a bomba. Sokat dobtak le, de kicsiket, így a kár nem volt jelentős. Kerestük az ütegeket, de nem sok sikerrel.

Három becsapódást láttunk, amik szerencsére nem találtak, így mindjárt jobb lett az étvágyunk. Gépfegyverrel is „dolgoztak”, és gyakran olyan alacsonyan repültek, hogy nemcsak a vörös csillagot, hanem a pilótát is világosan láthattuk. Tehetetlennek éreztem magamat, hogy nincs itt egy légvédelmi ágyú. Dühítő, hogy akár kézzel is elérhetők, és mégsem lehet megsemmisíteni őket.

Ezt a játékot alkonyatig folytattuk, majd átrendeztük a „bunker-szobát”. Mikor az ablakban megtaláltuk az „ajándékot”, azonnal levittük a pincébe, hogy a megfélemlített emberekre még jobban ráijesszünk. Megállapítottuk, hogy egy 8 és fél centiméteres lövedék volt, méghozzá német. A sas világosan kivehető volt rajta. A Gellérthegyről lőhették ki, de a felsőrészt önműködőre készítették, és nálunk csapódott be. Talán én szimpatikusabb voltam, mint az oroszok? Ha a barátainktól ilyen ajándékokat kapunk, mit várhatunk az ellenségeinktől?

Lent az óvóhelyen nagy volt a sikerünk, még a németek is tisztelettudóan viselkedtek, és nem akarták elhinni, hogy még most sem akarunk a leköltözésre gondolni.

Délután átnéztem a szomszédokhoz, ahol mind a két lány meglepő módon még a lakásban tartózkodott. Az idősek csak nagyon ritkán jönnek fel, amikor csend van, de akkor is csak néhány percre. A két idős hajadon elmesélte a múlt és a jelen összes kedves történetét, a jövőről azonban szörnyű képet festettek. Ecsetelték nekünk határtalan félelmüket a bombáktól és az ágyúktól, és nem utolsósorban a sérülésektől.

Kétségbeesve mondták, hogy valóban nincs sok értelme tiszta és vallásos életet élni, mert jön egy jött-ment orosz, és egyszerre mindennek vége. Erre elmondtam a véleményemet röviden, de velősen, és még hozzáfűztem, hogy valószínűen ők kerülnének utoljára sorra, mert a házban van néhány csinosabb lány és asszony. Alig hiszem, hogy éppen őket, a negyvenen túl lévő elhervadt hajadonokat választják ki. Az egészet természetesen tréfálkozva mondtam, de komolyan gondoltam. Ők azonban tréfának vették, így nem sértődtek meg. Nagyon jól szórakoztunk, mogyoróval és cukorkával lettem megjutalmazva, mint a majmok az állatkertben. Mindig nagyon hálásak nekem, mert optimizmusommal és jó hangulatommal felvidítom őket. Hiszen úgy élnek, mint egy kriptában és nem hallanak mást, csak jajveszékelést.

Este megünnepeltük a szilvesztert, ha ezt egyáltalán ünneplésnek lehet nevezni. Karl is ott volt, és hármasban megittuk az utolsó üveg pezsgőt, ami sajnos nagyon savanyú volt. A hangulat nem volt éppen vidám, így hamar le akartam feküdni. De éppen 10 perc múlva lett volna éjfél, amikor a férjem a rádióhoz húzott, hogy Hitler beszédét meghallgassuk és lefordítsam. A csendben ott ültünk az elemes rádiónál, mert áram természetesen nem volt, és vártuk, hogy mit tud még nekünk mondani. Na sok vigasztalást és köszönetet nem kaptunk. Ordított, hogy korruptak vagyunk, nem tartunk ki, hanem összeroppanunk, mint azok, akik cserbenhagyták őt. Soha nem sajnáltam volna őt, de most saját kezemmel tudtam volna megfojtani. Még mindig bolondok vagyunk, hogy úgy táncolunk, ahogyan ő fütyül. Valójában miért volt az október 15.-i “hatalomátvétel”, ha most ezt kell hallgatnunk? Nem szeretnék Szálasi bőrében lenni, de megérdemli azt, ami ezután vár rá.

Most teljes erővel világít a lámpa, ezért ma ünnepnap van, hiszen nem koromsötétben kell ülnünk. Tegnap este petróleumlámpánál ittuk a konyakot. Hitler beszédét sem lehetett érthetően hallani a kis készüléken. Ezután egy kis vita keletkezett Hitler személye felett. Karl ugyanis azt gondolta, hogy másvalaki lehetett, aki beszélt, mert már régen az a hír járja, hogy Hitler meghalt. Én felismertem a hangját, de nem tudom, hogy erre a kérdésre valaha is választ kaphatunk-e.

Víz már csak nagyon ritkán van.

Az „Iván” éjjel és délelőtt is szorgalmasan tevékenykedett, de ezen kívül teljes volt a nyugalom. Csaknem olyan érzésünk volt, mintha béke lenne.

Délelőtt Stephan és Karl elindultak egy kicsit körülnézni, mert egy német főhadnagy azt mondta a szomszéd szolgálólánynak, hogy az oroszok már a Horthy Miklós úton vannak.

Három órán belül szerencsénk lesz üdvözölni őket. Amikor ezt hallottam, az volt az első dolgom, hogy kinézzek az ablakon, mit is tesznek a „barátaink”, ha a veszély már ilyen közel van.

Nagy lelki nyugalommal sétáltak körbe, és így rögtön tudtam, hogy csakis valamilyen rémhírről lehet szó. Olyan óriási volt a vörösöktől való félelmük, hogyha valóban ilyen közel lennének, már régen elszaladtak volna.

Mindennap láthatunk temetést. Ma is sok embert temettek el. Borzalmas látvány, amikor a holttesteket előhúzzák, és a holmijukat kiszedik a zsebükből. A többiek az elhunytak leveleit olvassák és megnézik a náluk lévő kis képeket. De látszólag nincsenek meghatva. A képen lévők úgy mosolyognak, mintha még rövid idővel ezelőtt is az elhunytakra mosolyogtak volna. Ezek a katonák azonban mégsem tudtak úgy tekinteni a képekre, mint amikor a szerencsétlen áldozatokra néztek a képen lévők. Valami hiányzott belőlük, és ez a lélek volt.

A két idős néni egész éjjel a pincében ült. Marie néni egészen haragos volt, azt mondta, hogy többet nem akar lemenni, mert lent nagyon sokan vannak, és rossz a levegő. Valóban nem túl csábító, tegnap mi is megnéztük, és nem igazán kaptunk kedvet a leköltözésre.

Most újra lövöldözés kezdődött. Stephan azt mondja, hogy a város szörnyen néz ki, így jó úton haladunk, hogy második Sztálingrádként vonuljunk be a történelembe. De itt a háború nem vesz fordulatot, az oroszok tovább menetelhetnek Nyugat felé.

Az összes üzlet teljesen tönkrement. Katonák és civilek egyaránt szabadon járkálnak ki és be, és elvisznek mindent, amit csak találnak. Egy édességbolt zárját egy részeg német katona szétlőtte, de csak mézeskalácsot talált az üzletben. Szép időket élünk.

A férjem és Imre átment az anyósomhoz és egy német autóval jöttek vissza. Az autó vezetője teljesen részeg volt. A civileket hagyta felszállni, de amikor egy magyar katona ért oda, egy lövést adott le a hasába. Ez ám a „bajtársiasság”, így kell egy ilyen reménytelen helyzetben viselkedni. Ezek az átkozott németek már eltűnhetnének innen. Hiszen már csak miattuk szenvedünk, mert ők felsőbbrendűek és a népek urai. Most azonban mi legkevésbé sem látjuk, hogy ők ennek megfelelően viselkednének.

Peter lakása is tönkrement, a szép új házat teljesen lerombolták. Ez a környék nagyon szomorú képet mutat. Az utcán mindenütt ablaktáblák és tetődarabok hevernek. Elpusztult lovak, telefonvezetékek, üvegszilánkok és más különféle tárgyak fekszenek egymáson és egymás mellett a legnagyobb békében. Péter már annyira ideges, hogy remeg a keze. Talán el tudod képzelni a helyzetet, mert Péterről ezt soha nem gondoltuk volna.

S.-né ma egész délután nálunk volt és a remek ötleteivel boldogított. Úgy gondolta, hogy öltözzek fiúnak és így menjek fel hozzájuk. Ez az ötlete onnan származott, hogy otthon mindig nadrágban szokott látni. Nem értem egészen, hogy miért lenne jobb két emelettel feljebb. Végül is két emelet nem nagy különbség, ha már itt vannak, feljönnek oda is. De Stephan rögtön tudta, hogy reménykednek, hátha az oroszokkal szerencséjük lesz, mert zsidó vér is folyik az ereikben és nagy kommunista- és oroszbarátok. Ezt már én is észrevettem, hiszen ők semmi rosszat nem akarnak az oroszokról elhinni, sőt azt mondják, hogy ők semmit nem vesznek el, hanem sok mindent adnak azoknak, akiknek nincs semmijük. Ezt azonban hamarosan megtapasztalhatjuk.

Ma hallottuk, hogyha a németek harmadikáig nem tudnak áttörni a város körüli gyűrűn, végleg feladják a várost. Most már tényleg történhetne valami, kezd egy kicsit unalmassá válni.

A német főhadnagytól kapott rémhír természetesen alaptalan volt. Úgy gondolom, hogy talán Marie-val beszélhetett meg egy randevút 3 órára, a Horthy Miklós útra, de mivel nem tudott Marie németül, így magyarázta a dolgot. Így keletkeznek az ilyen hírek.

A könyvtár és múzeum lángokban áll és a tűz átterjedt két másik házra. Tűzoltóságunk természetesen nincs, azok nagyon gyorsan menekülnek Nyugatra és minden berendezést magukkal visznek. Ilyen dolgokra egy ostromlott városban nincsen szükség. Úgy talán néhány házat még meg lehetne menteni. Az azonban nagy vétek lenne, hiszen itt mindent a földdel egyenlővé kell tenni. Hitler, Szálasi és főként Vajna úr csak akkor nyugodhatnak meg. „Büszkék” vagyunk mind a három úrra.

A katonák nagyon bátrak, nekünk is feltétlenül példát kellene venni róluk. Amikor Stephan délután elment, néhányan álltak az utcán, a járdán pedig egy „góliát” állt. Éppen légiriadó volt, a repülőgépeket már jól lehetett hallani. Mindenki felnézett az égre, Stephan is. Ekkor jól láttuk, amint egy bombát kioldott a repülőgép. Abban a pillanatban a „góliát” nagy sebességgel belerohant a házba, a férjemet és még másokat is magával sodorva. Az egészet az ablakból láttam és szívből nevetnem kellett.

Tegnap a Pogány testvéreknek az a remek ötletük támadt, hogy a Vöröskereszten keresztül írjak neked. Igazán szívesen megpróbálnám, de alig hiszem, hogy ebben a helyzetben ez lehetséges volna. Ha nem is tudnék neked írni, mint ahogy ez a valóságban van, de tudnod kell, hogy élünk és jól vagyunk.

Most valóban minden a legnagyobb rendben, a lámpa világít, a rádióban külföldről kellemes zenét hallgatunk, és még víz is van. Tíz percen belül háromszor mostam kezet. Természetesen jéghideg, de így illik a fürdőszoba hőmérsékletéhez, ugyanis ott nincsen ablak. A szél könnyedén lengeti a törölközőt, amíg az ember a hideg vízben mosakszik. Igaz, hogy a hideg szobában hideg vízzel jobb mosakodni, mint meleggel. De ennek ellenére kicsit megfáztam.

Az a hír járja, hogy az oroszok a vasúti töltésnél nem tudnak áttörni, így most visszafordultak Sashegy felé. Onnan talán könnyebben megy az áttörés. Meglátjuk.

Jelenleg gyakoriak a berepülések.

Marie néni néha mély hangon felkiált: rettenetes!!! A részéről a dolog ezzel el is van intézve.

Nagymama leköltözött a pincébe...

D. M.: A háborút követően mikor jutottak ki Magyarországról? Hogyan, mi módon?

T. E.: Ez megint nagyon érdekes eset. Vége volt a háborúnak, s azt hittük, hogy most már mehetünk Angliába, hiszen angol állampolgárok vagyunk, kiástuk az útleveleinket. Erre a hatóságok – föltételezem az oroszok –, elhatározták, hogy az Ausztriában és Németországban levő foglyok és a nyugati állampolgárok Odesszán át mennek Angliába. A férjem meg azt mondta, hogy ő Nyugatra megy és nem Keletre. Külön speciális engedélyt kellett kérni Moszkvából, és amíg ezt megkaptuk, bizony sok hónapba telt. 1945-ben lett vége a háborúnak, minket pedig csak 1946. április 13-án repítettek ki egy angol bombázón Londonba. Budapestről Bécsen át.

D. M.: Gyerekestől, családostól?

T. E.: Hárman utaztunk, a fiam, a férjem és én.

D. M.: Megérkeztek repülővel Londonba. És utána?

T. E.: Ezután a férjem volt cége fölvette vele a kapcsolatot. Három lehetőség adódott: vagy a párizsi irodában, vagy a portugál irodában, vagy Stockholmban. Mi Stockholmot választottuk. Három évet Stockholmban töltöttünk 1946. szeptemberétől – én szeptembertől, ő augusztustól –, azután hármat Koppenhágában, a többit ismét Stockholmban.

D. M.: És hogy tetszett eljutni a Bermudákra?

T. E.: Ez már igazán érdektelen, nem tartozik a meséhez. Stockholmban egyazon házban laktunk azzal a házaspárral, akik a férjemnek dolgoztak akkoriban. A feleség nyugtalan asszony volt, nem bírt Stockholmban élni, ezért elköltöztek Jamaikába. Majd Jamaikában sem bírta ki, mert ott sok volt a rák, ezután elmentek Bermudába. Mindig írtak nekünk, hívtak, menjünk mi is oda lakni, mert ott végre nagyon jól érezte magát. A férjem nem akarta a céget elhagyni ennyi sok esztendő után és maradtunk. Amikor a férjem meghalt, hívott megint a barátnőm. Én még mindig nem akartam elmenni, mert még Svédországban akartam maradni. Próbáltam állást keresni, 54 hirdetést válaszoltam meg, de nem sikerült. Aztán végre kaptam egy állást, így maradtam még Stockholmban három évig.

D. M.: John Dickinson mikor halt meg?

T. E.: 1962. szeptember 3-án Stockholmban.

D. M.: Nagyon fiatalon.

T. E.: Tüdőrákban. Műtötték is, de nem tudtak segíteni rajta.

A fiam is megházasodott. Ekkor megint írt a barátnőm, most már nincs kifogás, tessék jönni. Elmentem hozzájuk, látogatóba, mert azt mondta, hogyha benn van a nagylábujjad, akkor benn van a lábad is. És ez így is volt. Hazatérő jeggyel utaztam, ami egy évre szólt, mert az kellett, ma is az kell még, nem lehet, idegennek csak úgy beutazni Bermudára és ott maradni. Megérkeztem, és az első állást, amit meg tudtam kapni, elfogadtam, és dolgoztam keményen, kényelmetlenül. Bermuda egyike az utolsó angol kolóniáknak. Azt hittem, hogy ha én angol útlevéllel megérkezem egy angol szigetre, akkor otthon vagyok. De ez nem úgy volt, és most még kevésbé van úgy. De én jól jártam, mert kinyitottam szememet, és kértem a bermudai státuszt, ami nem jelentette az angol állampolgárság elvesztését, viszont minden előnyt, ami a bermudaiaknak volt, azt megkaptam.

D. M.: Most már Németországban tetszik élni.

T. E.: Pár éve visszaköltöztem Európába, jelenleg Baden-Badenben élek.

D. M.: Családja mennyire tartotta a magyarsághoz tartozónak magát? A férje tudott magyarul?

T. E.: Törte a magyart, és mindent megértett, -- ahogy mondani szokás -- nem lehetett eladni. Ugyanígy volt a némettel: folyékonyan beszélte, de olyan angol kiejtéssel, hogy a német papírjai mellé kellett még más papír is az ostrom idején. Nagyon el volt látva papírokkal, mert azokat cserélni is lehetett. Nem üzlet, hanem csere volt ez: adok egy anyakönyvi kivonatot, adjál nekem egy betegségi bizonyítványt. A papírok szerint orvosként szerepelt, Gratz Ottó szerezte neki, meg adott hozzá egy orvosi táskát. Bakay Lajos, az agysebész (aki mielőtt Bostonba költözött, nálunk lakott sok hónapot Svédországban) adott még egy igazolást, ami bizonyítja, hogy miért nem tud beszélni. Nagyon kellett vigyázni, mert mi történik, ha lemegy a pincébe és elszólja magát. Mindenféle papírok kellettek, mert milyen dolog az, hogy egy orvos, orvosi táskával járkál, csak éppen nem tud beszélni.

D. M: Mike is kitűnően beszél magyarul.

T. E.: Nem is tudom, hogyan lehet az, hogy tud magyarul. Rejtély. Két és fél éves korában hagyta el Magyarországot. Akkor angol iskolába került, ott a faluban, ahol laktunk, aztán Stockholmban bekerült egy svéd elemi iskolába, amikor átkerültünk Koppenhágába, akkor dán iskolába járt, onnan visszakerült egy angol iskolába bentlakónak, fel Skóciába. Kellett várjon, hogy az egyetemre bekerüljön. Ezért betettük egy golyóscsapágy gyárba Németországban, ott nem sokáig tartották a csavarhúzók között, hamarosan fölkerült az irodára fordítónak. Svédországban nem is tudták, hogy nem svéd. És mindezeken túl még tud magyarul is.

D. M.: És ő most Angliában lakik?

T. E.: Skóciában, van egy holland felesége, négy gyerekük, és Luxemburgban dolgozik.

D. M.: Büszke a szüleire?

T. E.: Nagyon is, gyűjti a magyarországi emlékeket. Az unokáim is nagyon kíváncsiak, hogyan is volt, mint volt azelőtt, amikor Magyarországon éltünk.

D. M.: Ezért is kérte fia félévszázados születésnapjára ezt a különös ajándékot: „Fiam 1942. július 6-án született Budapesten, szeretnék egy aznapi újságot, esetleg az első oldalt egy napilapból. Feltételezem, hogy lehetetlent kérek, de megpróbálom.” Nem volt lehetetlen, az Országos Széchényi Könyvtárban két korabeli napilapból (a Magyar Nemzetből és a Magyarországból) készítettek fénymásolatot, amely nekem is annyira megtetszett, hogy az én születésnapomra szintén csináltattam hasonló módon egy újságmásolatot.

Amikor Titiseeben találkoztunk tavasszal, Mike eldicsekedett azzal is, hogy édesapja a háború után magas angol kitüntetést kapott: az Order of British Empire-t.

T. E.: A Gudenus (A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája) 1998-as kiadásában pedig ez olvasható: „az angol titkosszolgálat Közép-európai szervezője” (negyedik kötet, 101. oldal). Miután ötven év eltelt, ma már lehet erről is beszélni. Mindehhez hozzátehetem: amikor visszamentünk, a férjemnek azt tanácsolták, ha biztonságban akar élni, akkor azt is felejtse el, hogy Magyarország a világon van.

D. M.: Ezek szerint nemcsak pénzügyi átvilágítási, majd könyvelői feladatokat látott el a háborús Magyarországon. Carl Rotheval való kapcsolata is ennek a másfajta tevékenységének volt része. Szabó Lőrinc pedig ebben segédkezett. Erről nem beszélhetett védekezései során.

T. E.: Ez sajnos teljesen kiesett az emlékezetemből.

D. M.: John Dickinsonnak pedig utóbb éppen ezért jó oka lehetett, hogy az ostromot követően nem volt hajlandó Angliába Odesszán keresztül térni haza, nem akart a Szovjetunió területére belépni. Ijesztő példaként ő már ismerhette Wallenberg történetét.

 

 

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-12-20 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.