Keresés a honlapon:

Hódi Hajnalka: Szeifert Natália interjú

 

 

 

 

Szeifert Natália interjú

 

Szeptemberben könyvbemutató beszélgetésen járt Pécsett Szeifert Natália. A PécsLIT fesztivál után a Mészöly Miklós-díjas írónőt Hódi Hajnalka kérdezte.

 

Mikor vetted észre először, hogy van alkotói vénád? Kik voltak az elsők, akik felismerték a tehetségedet, s hogyan támogattak ebben?

Nem hiszem, hogy ilyesmit lehet konkrét időponthoz kötni, az „írói véna” kifejezést nem is igazán értem, nem használom. Gyakorlatilag gyerekkorom óta írtam, teljesen természetes tevékenységnek gondoltam, ahogy az olvasást is. Naplót, történeteket írtam, kézzel, aztán még írógéppel is. A tehetség is kérdéses fogalom, ki tudja, mi az, én nem, de azt hiszem, a nagy része munka lehet. Már régóta publikáltam és kisebb-nagyobb szakmai elismerésekben is volt részem különösebb támogatás nélkül, amikor kiadóra találtam 2016-ban, a Kalligramnál. Ezt Péterfy Gergelynek és Mészáros Sándornak köszönhetem. Ez kétség kívül egy fontos pont volt.

 

2005 óta publikálsz verset és prózát. Költőnek vagy írónak tartod magad elsősorban?

Természetesen írónak. Verset nagyon rég nem publikálok.

 

Szerinted létezik olyan, hogy „magyar szemmel látni a világot”?

Csak annyiban, mint bármelyik másik csoportosítás szerint, tehát szükségképpen valamennyire mindannyiunkat meghatároz a földrajzi helyzet, az anyanyelv. De ez mindenki másra is igaz a világon, ez egy alap, amelyről indulunk.

 

Mi a te különleges látószöged, mellyel a világot látod, magyarázod? Van –e valamilyen sajátságos életfilozófiád?

Nem magyarázom a világot. Megfigyelem. Nem tudok róla, hogy volna életfilozófiám, legalábbis, amit így, itt le lehetne írni. A könyveimből, naplóimból nyilván sok minden kiolvasható.

 

Számodra mik voltak azok a generációs, hazai vagy globális problémák, melyek formálták a gondolkodásmódodat?

Ezt a kérdést nem biztos, hogy értem. Minden formálja az embert, amivel találkozik, a kor is, amelyben felnő, tehát gondolom, engem is formált. Igyekszem mindig figyelemmel kísérni a világot, amelyben élek, ma is aktívan követem például a tudomány eredményeit, de a napi politikát is.

 

Mikor érzed úgy egy témánál, hogy mindenképp foglalkoznod kell vele?

Ha nem megy ki a fejemből.

 

 

Volt már olyan, hogy elsőre érdekesnek gondoltál egy történetet, majd végül mégis elengedted?

Persze, többször.

 

A pályád eleje óta eltelt 18 év. Megváltozott-e azóta bármiben is a világlátásod, az irodalomhoz való hozzáállásod?

Nem tudom, de ha muszáj rajta gondolkodni, azt mondanám, hogy alighanem kevesebb az illúzióm.

 

Blogodon, az „1 mondat – Napi Nati”-n olvasható egy sor: „Írás közben jön meg a létvágy.” Mesélj erről egy kicsit…!

Hát, az egy alkalmanként jegyzetelésre használt oldal, elég ritkán írok oda, de tény, hogy ott sok ilyen mondat van, ami valami aktuális gondolatból kiinduló játék. Nem tudom, ez mikori, de gondolom, régi. Valami olyasmiről szólhat, hogy sokszor elég rossz állapotban, akár mélypont közelében ír az ember, és maga az írás billenti ki belőle.

 

Kosztolányi szerint az elbeszélés művészete mindenekelőtt az adagolás művészete. Igaz rád is ez az írói ars poetica?

Általában sok mindenben egyetértek Kosztolányival, azzal, amit az írásról gondolt, ezzel is, habár kicsit másképp fogalmaznám. Arányérzék, kompozíció, ezekről lehet szó. Sőt ritmusról, adott esetben akár zeneiségről.

 

2017-ben megjelent regényed, Az altató szerekről története két, bizonyos pontokon találkozó női sors mindannyiunk számára jól ismert, mindennapi-jellegzetes-otthonos-intim pillanataiból bontakozik ki. Milyen élményanyag(ok)ból dolgoztál alkotás közben?

Amilyenekből mindig: közvetlen és közvetett tapasztalatokból. Konkrét saját tapasztalatból, a barátaim vagy akár félig-meddig ismeretlen ismerőseim elbeszéléseiből, mondhatni vallomásaiból dolgoztam. Meg persze, egy ponton túl minden karakternek meglesz a maga sorsa.

 

A Mi van veletek, semmi? – című regényedhez két, harmincas éveiben járó fiatal, Pók és Grafit barátsága, valamint a 2010-es évek magyar valósága adja az alapot. Miben érzed másnak a férfilélek működését – illetve e működés írói eszközökkel történő megjelenítését, mint a nőit?

Éppen azt gondolom, hogy nincs olyan nagyon sok különbség, és ebben ez a könyv is megerősített, rengeteg olyan olvasói visszajelzést kaptam, amely arról szólt, hogy valósnak érzik, sok férfi olvasó kérdezte szó szerint ugyanazt: honnan tudok ennyi mindent a férfiakról. Ugyanonnan, ahonnan a nőkről, nekem az a dolgom, hogy figyelem az embereket.

 

Legfrissebb regényedben, az Örökpanorámában egy falu és lakóinak történetén keresztül a saját idő túlélésének, a halhatatlanságnak a kérdéseit feszegeted. A disztópiába hajló történetben igen nagy kulturális háttéranyagot mozgatsz meg, köztük a zen filozófiájával. Hogyan jelenik meg a te saját életedben ez utóbbi, és hol van az a konkrét vagy virtuális tér, ahol te leginkább otthon érzed magad?

A zent éreztem mindig a legközelebb magamhoz a világmagyarázó filozófiák közül, de nem tudom, hogy a mindennapjaimban hogyan lehet jelen. Nem gondolok erre nap mint nap. Nyilván valahol mélyen ez lehet sok cselekedetem alatt.

Én otthon érzem magam a virtualitásban, kis túlzással ezen nőttem fel, pontosabban interneten szocializálódtam, kilencvenkilenc óta volt otthon netem, ez számomra otthonos közeg, habár egyre kevésbé érdekes.

 

Regényeid történetei, szereplői között létezik-e motivikus kapcsolat, szoktál-e játszani az ismétléssel?

Nem értem a kérdést. Lehet, hogy aki olvasta a regényeimet, tudja a választ.

 

Nagyon izgalmasak a regénycímeid. Hogyan, milyen körülmények között születnek nálad a címek?

Mindegyik máshogy, de egyszer csak megvannak és onnantól tudom, hogy nem lehet más a cím. Ez fordítva is érvényes: onnan tudom, hogy ez a jó cím, hogy nem lehet más címmel elképzelni.

 

Pályád során sok díjat kaptál már. Hogyan hatnak rád ezek a nyílt elismerések?

Az előbb említetted tizennyolc évet, hogy annyi ideje volnék a pályán vagy közelében, ami elég sok idő, kicsit meg is ütött, mert nem szoktam számolgatni. Három díjat kaptam (már ha azt vesszük díjnak, amit tényleg adnak, nem pályázik rá az ember). Mindnek nagyon örültem.

 

Volt valaha olyan érzésed, hogy bedobozoltak téged valamelyik művészi-gondolati kategóriába? Ha igen, hogyan hatott ez rád?

Az altató szerekről után éreztem, hogy be akarnak tenni valami női-irodalom kategóriába (ez alatt itt a „női író ír nőkről nőknek”-dolgot értem), amivel amúgy semmi bajom nincs, csak tudtam, hogy nem tartozom oda. Kicsit ódzkodtam ettől, de szerintem a következő regényeimmel kiszabadultam a kategóriából. Most valamiért a mágikus realizmusba tolnának, ezzel sincs baj, de ugyanúgy vagyok ezzel, ahogy Márquez: nem tudom, mit is jelent. De szerintem ezek csak az értelmezéshez szükséges kapaszkodók. Bízom az olvasóban, aki felfedezi magának a regényeimet és maga alkot róluk képet magának.

 

Mennyi jelentőséget tulajdonítasz a saját munkáidat bemutató beszélgetéseknek, felolvasóesteknek? Mit gondolsz, milyen értékek születnek ilyenkor?

Nem tudom, elég ritkán van saját estem, és azokon is alig van valaki.

 

Számodra kik a mai kortárs irodalom meghatározó alakjai?

Erre nem szeretnék válaszolni, húzzuk ki, ha lehet.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-10-17 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.