Keresés a honlapon:

Dobos Marianne A szeretet összeköti az embereket – Dános Veronika, Vékes Endre

 

 

 

 

A szeretet összeköti az embereket

Dános Veronika, Vékes Endre

 

D. M.: Szabó Lőrinc a klasszikus magyar költő és hozzátartozóinak történetét több elbeszélésből, feljegyzésből ismerhetjük. Maga a költő a Bizalmas adatok és megjegyzések című memoárjában az Erzsike című részben leírja szerelmének karácsonyát és ostrom alatti ténykedését. Ezt a történetet Tel Avivban Szentkuthy Miklós felelségének, Dollykának unokahúga mesélte el az ő szempontjából, rajongva emlegetve megmentőjét, a csodálatos Korzáti Erzsébetet. Korzáti Erzsébet fia továbbmesélte a történetet. Közben előkerült magának Korzáti Erzsébetnek levélfogalmazványa, amelyben Svájcba menekült barátnőjének számol be az ostrom eseményeiről. A karácsonyest története imigyen négy elbeszélésben maradt fenn; Szabó Lőrincé mellett Dános Veronika idézi fel, Vékesné Korzáti Erzsébet a háború utáni levélfogalmazványaiban tér ki rá és Vékes Endre meséli el interjújában.

Szabó Lőrinc memoárjában így emlékezett:

A második világháború alatt az individuálpszichológiai egyesület, az ő egyéni alkalmassága és az általános helyzet mind erősen szolgálta azt, hogy rengeteg gyermek gyűljön össze nála (15--20) a Ráth György utcában. Én próbáltam irányítani a viselkedését a hatóságokkal szemben, hiszen tartani kellett a bejelentési bajoktól, lévén a legtöbb gyermek akkor üldözött. (Nagyon tehetséges gyerekként emlegette Péter Andrásnak, a Franklin fiatal vezérigazgatójának a fiát.) De hát arra már nincs semmiképpen idő, hogy itt részletezzek. Fantasztikus zűrzavarban váltotta egymást jó, rossz, csodálatos és borzalmas tapasztalat. Különösen, ahogy sötétedtek az idők és súlyosodtak a légitámadások. Ekkor már valamivel több írói jövedelmem volt, jobban segíthettem rajta, bár épp ekkor már ő is kevésbé szorult rá. Emlékszem, egyszer egy vég vásznat vettem neki. Végül már inkább a biztonság és az élelmiszer kérdése volt fontosabb, mint a pénz. Engem a katonaság elvitt Dunántúlra, de november vége felé szerencsére leszerelhettem és itt maradhattam. Ekkor már sokkal sűrűbben kellett találkoznunk, hiszen minden légitámadás az életveszély izgalmával járt. Mulatságos, hogy az ostrom kezdetét hozó napon éppen őtőle kaptam családom számára (titokban) valamiféle kocsonyahúst. Egy baráti házaspár (zsidó kesztyűműhely-tulajdonosok) nagyon jó embereink közé tartoztak. Rettenetes, groteszk, borzalmas felfordulások tömege zajlott mindenfelé az egyetemes összevisszaságban.

Az ostrom teljesen váratlanul szakított el bennünket. Mondtam már, hogy akkoriban mind sűrűbben találkoztunk, amennyiben rengeteg elfoglaltságom és katonáskodásom engedte. Az a kocsonyahús ajándékküldés 1944. december 24-én reggel történt, utána többet 1945. február közepéig nem láttuk egymást. Karácsony este minálunk már rettenetes volt a helyzet, és másnap átfutott rajtunk az első hullám, majd a ház 24 órán belül háromszor cserélt gazdát a két fél közt. Feltételeztem, hogy olyasféle helyzetet kellett megoldania Erzsikének is. Pedig február 9-10-e körül cserélhetett csak gazdát a Ráth György utcának az a része. Természetes, hogy a mi pincénk minden gondját és rémségét áttételben is folyton végigéltem: hiszen Erzsikét én a feleségemnek tekintettem. Teljesen szörnyűre fordult a helyzet egy hét múlva, majd szilveszterkor, amikor Budakeszire kerültem. Szerencsésen megúsztam bár a dolgokat, ettől kezdve valahogy nagyobb valóságnak éreztem az »Isten kezében vagy a Sors kezében« és hasonló kifejezéseket, mint addig bármikor. Erzsikét tehát erre a kézre bíztam és nem tudtam róla semmit.

1945. február 18-20-a táján lehetett alighanem, hogy a mi pincénkbe beállított Bandi. Kihívott az udvarra, azt hiszem, Klára nem látta. Az utca közepén várt Erzsike meg egy csomó gyerek. Megtudtam, hogy a Ráth György utcai házat bomba szétverte, telitalálattal. Akkor a Hieronymi út egyik villájába, az övétől vagy tíz házzal arrébb költözött a sok gyerekkel (később megtudtam, hogy Lőrinczy Szabolcs lakott ott). Nem részletezem a szenvedéseket és nélkülözéseket. Azt mondhatnám, hogy a sok gyerek még segített is a nyomorúságokon. A lakástalanság miatt azonban, és hogy ennivalójuk legyen, a zajló vagy befagyott Dunán át haza akart menni, most a Baross utcába, az anyjához, ahol különben a férje is lakott. (Ez a ház szemközt van majdnem a Természettudományi Múzeum igazgatóságával.)

Egyelőre azonban a Volkmann utcában volt. Első találkozásunkkor egy elhagyott, szép lakásba húzódtunk be, szemek veszélye elől. Talán a Házmán utca 8. vagy 10. lehetett. Az ablakon át mentünk be. Irtózatos gúnyákban voltunk mind a ketten, ő valami lovaglónadrágban. Egy nagy bőrfotelben beszélgettünk és öleltük meg egymást, ruhában, dermesztő hidegben, tört ablakok mellett. Akkor még nem indultak meg a gyors új lakásfoglalások. Röviden elmondtuk az elmúlt hét hét történetét, veszélyeit, én az újabbkeletű nehézségeimet. Aztán az ismeretlen helyre (Temesvár) került Szegi Pál barátom lakásába vittem Erzsikét és a gyerekeket. Ott is sivár világ volt, de Szegi Lili befogadta őket pár napra. Nem volt nagy dolog, helyettük más állított volna be. Még mindig rettenetes napok következtek. Ott néhányszor találkoztunk. Erzsike Újpest felé szándékozott menni, hogy ott átkeljen a Dunán. Mindent ott kellett hagyniok a lakásban (a Ráth György utcában). Tanácsomra a II. ker. Elöljáróság konyháján kaptak naponta meleg levest. Három nap múlva megint elszakadtunk, de most már legalább tudtuk egymásról, hogy élünk, és hogy őt majd a Baross utcában keressem, mihelyt tudom.

Dános Veronikával (Veronika Vilensky-Danossal) Tel Avivban készített interjúm. Amelynek alapján Korzáti Erzsébetnek és fiának, Vékes Endrének a hősök emlékkertjében, a Yad Wasemben emlékfát ültettek a háború alatti szereplésükért:

D. M.: Hogyan találkoztam Veronique Vilenskivel Tel Avivban? Mielőtt a Szent Földre utaztam, Szentkuthy Miklós felesége, Dollyka említette, hogy ott lakik unokahúga, akit a nyilas uralom idején Szabó Lőrinc legendás hírű szerelme, Vékesné Korzáti Erzsébet mentett meg: talán tőle megtudhatok valamit a versbéli hősnő emberi alakjáról, a szakavatott pszichológus emlékezéséből a sokat szenvedett asszony életét is jobban megérthetem. Vendéglátóm és barátunk, Itamár Jaoz-Keszt, a kitűnő izraeli költő, a magyar költészet héber fordítója kiadójának szomszédságában, a Dizengoff-Center mellett, a Sapir utcában meg is találtam, akit keresek. Elbeszélése tragikus múltat idéz, mégis a történet az emberi szeretet és összetartozás példázata egyben. Irodalomtörténet is? Hiszen a század nagy költője és nagy prózaírója is szerepel érintőlegesen a történetben. Sőt, hadd írjam le itt azt is, hogy Szentkuthy Miklós halálba szenderülése délutánján éppen Veronika akkor nemrégen meghalt édesanyja emlékezetére gyújtotta meg azt a gyertyát, amely egy idő után már önmagának az írónak a lelki üdvéért éghetett tovább. Mégis más ez az emlékidézés, mint egyszerű irodalomtörténeti érdeklődés. Az emlékezésből egy szenvedő és a szenvedés feloldásán keresztényi szeretettel fáradozó asszony alakja emelkedik ki, története magatartásbeli példaképpé nemesedik az időben.

D. V.: A huszonhatodik év tragikus sorsú hősnője nemcsak engem mentett meg a biztos haláltól. Úgy emlékszem, sérült, visszamaradt gyermekek számára tartott fenn intézetet. Amikor pedig faji megkülönböztetés miatt egészséges gyermekek kerültek életveszélybe, őket fogadta be a háború miatt hazaküldött betegek helyére.

Édesanyám egyik barátnőjének, Jakab Török Ágnesnek volt Erzsike a barátnője. Jakab Török Ágnes és testvére, Jakab Erzsébet együtt határozták el, hogy embermentő munkát, akár életveszélyt is vállalnak a zsidóságért. Legalább egy-egy családot akartak a pusztulástól megvédeni. Jakab Ágnes a mi családunkat választotta. Megkérte Erzsikét, hogy fogadjon be az otthonba. Pestről át kellett jutnom hozzá Budára. Mosónőnk kísért el. Tizennégy éves voltam. Egyik nővéremet már elvitték, másik nővérem a mosónőnk meghalt leányának papírjaival bujkált egy munkáscsaládnál, de nekem nagyon zsidó kinézésem volt.

A Baar-Madas gimnáziumi jelvénnyel, a gimnázium egyensapkájában, nem mondhatom, hogy büszkén, inkább, hogy félve vágtam neki az útnak. Elsősorban attól tartottam, hogy valamelyik iskolatársnőmmel találkozunk. Találkoztunk is. Üdvözöltük egymást. Tovább mentem. Rendes volt. Nem jelentett fel.

D. M.: Papírjaid, hamis neved nem is volt?

D. V.: Nem. Az egyenruhát tartottuk menekülésem biztosítékának, s nevem is az igazi, Dános Veronika volt. A Vilma királynő útról indultunk. A csillagos ház a mi családi villánkkal szemben lévő épület volt. A villában, ami a nagymamámé volt, az egész család együtt élt még nem is olyan régen. Erzsike otthona nagyon szerény volt. Kopogásunkra alaposan körülnézett, s mikor meglátott, megnyugodott és ajtót nyitott. Már hat gyerek volt ott együtt. Egy velem egykorú zsidó leányka – nevére már nem emlékszem – a hatéves kisöccsével, egy tíz év körüli fiú, és még egy-egy három év körüli kisfiú és kisleány. Erzsike olyan kedélyes hangulatot teremtett, mintha ottlétünk a legtermészetesebb lenne, nem pedig menekülés. Fenyegetettség nélkül éltünk. December volt. Egyetlen útravalóként nagymamám a legkedvesebb dzsememből egy üveggel a kezembe nyomott. Ezt átadtam Erzsikének. Megmutatta a szobát, ahol két másik gyermekkel fogok aludni. Megismerkedtem társaimmal. A napi beosztásunk azután úgy alakult, hogy reggelenként Erzsike megetetett bennünket, majd a másik nagylánnyal elvittük a kicsiket sétálni. Volt egy rendkívül vérfagyasztó élményünk is az egyik ilyen levegőzés alkalmával. A másik kislány arra tanította kisöccsét, hogy ha katonát lát útközben, köszöntse: Heil Hitler. A gyerek ehelyett Here is England-ot éltette, persze nagyon rossz kiejtéssel, hál' Isten… Így vagy nem is értették, vagy csak nem akarták meghallani. Persze, ezek után csak arra biztattuk a gyerekeket, hogy szépen, csendben levegőzzenek, sétálgassanak velünk. Ha jó idő volt, délután is kimentünk. Erzsike megmagyarázta, merre szökjünk, ha valaki bejönne közénk. Jakab Török Ági időnként meglátogatott. Zsidó létére járt-kelt a városban: menteni. Testvérét kampós orra, fekete haja egyszer bajba keverte. Elfogták. Bevitték a Gestapóra. Felemelt fejjel, nagy önbizalmat mutatva, úgy sétált ki onnan, mintha egy alkalmazottjuk lenne. Lassan elérkezett a karácsony. Az ostrom is karácsony napján kezdődött.

D. M.: Erzsike megünnepelte veletek a karácsonyestét?

D. V.: Természetesen. Igazi, meleg hangulatot igyekezett teremteni. Minden gyereknek készített ajándékot, s a terített asztalon pedig töltött káposzta gőzölgött. A konyhában ültünk, és ettünk. Erzsike nagyon csinos volt ezen az estén, legszebb ruhája volt rajta. Egyszer csak arra kért, maradjunk csendben, s mi, nagylányok biztosítsuk, hogy ne legyen a kicsikkel semmi probléma, amíg ő átmegy a szobájába. Azt hiszem, a vendég, aki ekkor érkezett hozzá, Szabó Lőrinc volt.

Azután fütyültek a srapnelok, gránátok, bombák potyogtak, s mi lementünk a pincébe. Pinceéletünknek egyik hátborzongató epizódját megint a gyerekszáj okozta. Az egyik kisfiút mamája, platinaszőke árja-külsejű asszony, el-ellátogatott megnézni. Az én édesanyám zsidó, – jelentette ki egyszer a csöppség. Dehogyis zsidó, mosolygott Erzsike, keresztény ő, csak édesapád zsidó, válaszolta pillanatnyi habozás nélkül.

Ekkoriban már Vékes Endre, a Bandi, akibe a másik nagyleány azonnal beleszeretett, Erzsike fia is köztünk volt. Franciára fordítva továbbítottam neki a szerelmesleveleket, melyeket társnőm diktált. Az életünk nehezedett, ennivalónk fogytán, s víz sem volt. Sorban álltunk hol messzebb, hol közelebb az utcai csapoknál. Repkedtek a golyók. Lehajtottuk a fejünket, s vártunk tovább. Azt hiszem, nem fogtam fel az életveszélyt. Mindig éhesen én egyre jobban vágytam haza. Behunytam a szemem. A legegyszerűbb családi vacsorát álmodoztam végig. Amikor mosónők dolgoztak nálunk, aznap szárazborsó-főzelék volt virslivel a menü. Arra vágytam, hogy ismét egy ilyen ebéd mellett üljön együtt a család. Nem féltem, s nem féltettem konkrét bajoktól az enyéimet, csak nagyon hiányoztak. Azt hiszem ez önvédelmi mechanizmus volt, és segített, hogy életben maradjak. Erzsike pedig mindig nyugodt és türelmes volt. Egyszer sem hallottam kiabálni, veszekedni. A tél rendkívül kemény volt. A víz belefagyott a vedrekbe, mire hazacipeltük. Egy ideig még tartott a liszt-készletünk. Pogácsákat sütött, 3--3 darab jutott naponként mindegyikünknek. Azután mikor már nem volt mit ennünk, Erzsike azt mondta, tudja, hogy nagynéném és nagybátyám Budán élnek, menjek el hozzájuk, s kérjek ennivalót. Tiltakoztam, de ő szigorú volt: -- Én sem akarok senkit bajba hozni, de látod, a gyerekeket nem hagyhatjuk éhezni. Magadra gondolhatsz, de most mindnyájunkról van szó. El is mentünk a Derék utcába Szentkuthyékhoz. Mindenki a pincében volt ott is. Dollyka sírva borult a nyakamba, persze olyan sovány voltam, hogy először alig ismert meg. Egy egész kenyeret adott nekünk, s mi feltűnés nélkül távoztunk. Persze ez is elfogyott, s ekkor jött a legnehezebb. Most is borzong a hátam. Az utcák lótetemekkel voltak borítva. Nem tudom, lelőtték-e ezeket a szerencsétlen párákat, mert nem volt mit nekik adni, vagy elestek gránátszilánktól, srapneltől találtan. Ezekből a fagyott dögökből kanyarítottak ki az emberek. De hát erre alkalmas erős férfiember nem volt a közelünkben. Az egyetlen komoly vitára ekkor került sor Erzsike és köztem. Azt mondta, mivel jól beszélek németül, fiatal kislány vagyok, menjek be a német parancsnokságra, és kérjek segítséget. Nem tudom, a büszkeségem vagy a félelmem volt-e nagyobb. -- Szó se lehet róla! Oda én be nem teszem a lábam. Igen, németül valóban jól tudok, hiszen német nevelőnők mellett nőttünk fel, s nagymamánk Thomas Mannt olvasott fel nekünk minden csütörtökön, de én ezen a nyelven nem szólalok most meg, s nem kérek ezektől semmit.

D. M.: Azután ismét győzött Korzáti Erzsébet…

D. V.: Ahogy mondod. Gyengéden, kedvesen. Belémkarolt. El is kísért most is. Talán nem bízott abban, hogy bemegyek, ha nem áll a hátam mögött, no meg bátorításként is. Egy fiatal fiúhoz kerültem. Nagyon kedvesen kezdte a beszélgetést. A borzalmakat, szenvedéseit sorolta fel, melyeken a harcokban átesett. Talán mondhatom, hogy gyerek volt még ő is. Felemelte az ingét, s megmutatta a hátán a számtalan sebhelyet, forradást. Többször sebesült meg a fronton, de mondta, tovább harcol. Ellenségem? Azt hittem, barátok vagyunk. Nem tudtam ellenségemnek érezni. Ma sem megoldott számomra az a paradoxon, mellyel abban a pillanatban találkoztam először életemben. Az ember egyfajta tragédiája. A félelem és a gyűlölet mellett, vagy inkább helyett szimpátia született két ember közt, akiket a sors ellenséggé nevezett ki.

D. M.: Kaptatok húst is?

D. V.: Természetesen, jó sokat. Alig bírtuk hazacipelni. Pár napig ismét volt mit ennünk. A pincében éltünk, egyszer csak vakarózni kezdtünk. Megtetvesedtünk. Hogy kitől? Ki tudja? Bár egy keresztény grófnő igen sokat panaszkodott, hogy mennyire viszket, s hogy kiszáradt a bőre, mióta nincsenek krémjei, hogy ápolja. Szóval a pincében vakaróztunk, mikor egyszer csak megérkeztek az oroszok. Először csak két katona fegyveresen. Az egyikük tolmács volt. Már nem emlékszem, magyarra vagy németre fordította a kérdéseket. Férfiakat, fegyvereket kerestek. Miután nem találtak, barátságosak lettek, sőt jött utánuk a többi. Sok katona volt már ekkor a pincében, s már a nőket keresték. Az egyik rögtön mellém ült. Fejét az ölembe tette. Nem volt agresszív, de nekem így is szörnyen kellemetlen volt. Erzsike átvette tőlem… Az első éjszaka nyugodtan telt el végül is. Reggel azonban azt mondták, el kell hagynunk a házat, mert a tetőre egy elhárítót szerelnek. Elindultunk hát. Sok kisebb-nagyobb csomaggal, nem is tudom, mi volt az a rengeteg holmi, amit magunkkal vittünk. Mentünk, cipekedtünk a nagy hóban. A csomagok nagy részét én és a másik nagylány vittük. Egyszer csak, ma sem tudom mitől, miért, s miért éppen akkor, én teljesen összeroppantam. Talán mert itt volt a megszabadulás? Vagy az éhség, fáradtság hatalmasodott el rajtam, de leültem a hóba. – Van-e, miért érdemes még élni? Úgy látszik, vége lesz lassan, de él-e még valaki, akiért még tovább is küszködjem? Felmondták az idegeim a szolgálatot. Megpróbáltak a lelkemre beszélni, én azonban csak erősködtem. Hagyjatok itt! Egy tapodtat sem megyek már tovább. Ekkor ért egy igazi meglepetés. Erzsike hozzám lépett, és pofon ütött. Mit csinált? Tette, amit a szakmája diktált. Egy hisztériás embernek nem lehet beszélni. Felocsúdtam a meglepetéstől. Most már kedvesen mosolygott rám. Elosztotta a rám eső csomagokat, felsegített, s indultunk tovább. Megérkeztünk egy számomra ismeretlen lakás konyhájába. A továbbiakban ebben a konyhában laktunk. Ez volt az oroszok konyhája is. Először ennek az előnyös oldalát tapasztaltuk meg: jóllakhattunk. Azután jött a krumplipucolás. Vagyis bejött a katona, s magával vitt egy nőt… Természetesen nem burgonyát akart tisztíttatni vele. Rám is sor került. Nem tudom, hova vittek. A szobában az étellel-itallal gazdagon terített asztal körül ültek a katonák. A desszertre vártak. Az egyik katona ekkor a háta mögé bújtatott. Istenem, talán meg akar menteni… Tévedtem. Viszont valaki, valahonnan, váratlanul erélyesen rászólt, s menekülhettem. Rossz tájékozódó képességemmel, a sötétben keresgéltem a visszavezető utat. Ahogy így egyedül tévelygek, megint elkap egy katona. Szinte kisfiú még. Behúz egy kapualjba, s már a földön fekszem. Nem maradt más számomra, csak az érzelmes zsarolás.

– Papa, szisztra kaput, sírtam. Ma is fáj, hogy ezeket a szavakat mondtam, de hatottak. A legény nagyon kedves lett. Segített felállnom, s együtt kerestük meg azt a bizonyos konyhát.

Szerencsére hamarosan megjelent értem Jakab Ágnes, hogy elhelyezzen – az orosz katonák elől – egy svéd védett házba.

D. M.: Mikor indultál el a Vilma királynő út felé ismét?

D. V.: Jakab Ági határozta el, hogy megnézzük, van-e még ház, s él-e benne az enyéimből valaki. Két napig tartott az út. Hogy a Duna jegén keltünk-e át, vagy egy összetákolt hídon, arra már nem emlékszem. Arra viszont pontosan, hogy barátainál pihentünk meg, illetve hozzájuk menekültünk azok elől a veszedelmek elől, melyek két magányos nőt az orosz katonák között fenyegettek. Ahogy közeledtünk hazafelé, egyre jobban összeszorult a szívem. Házunkon piros postaláda volt, ezt már a sarokról boldogan pillantottam meg. Tehát az épület megvan még. Otthon együtt találtam családunk életbenmaradottjait: nagymamát, édesanyát, s a hamis papírokkal bujkált nővéremet. Amikor már kicsit könnyebb volt a közlekedés, Korzáti Erzsike is eljött meglátogatni. Dicsérte, milyen szép, karcsú nagylány lettem -- milyen sovány voltam én már akkor is, mikor még ő rejtegetett. Mondta, hogy el lenne tőlem ragadtatva a fia, s egyáltalán a másik nem. Természetesen szavai igen jólestek. Nyiladozó női énemet teljesen meghatották. Ekkor találkoztunk utoljára. Én elhagytam az országot, de édesanyám hálás szeretettel továbbra is tartotta a kapcsolatot vele. Tőle hallottam Erzsike tragikus haláláról. Sokszor elgondolkozom rajta ma is. A boldogság nem jutott osztályrészül szegénynek. De nem kesergett ezen, hanem felfedezte helyette mások baját, rászorultságát, s teljes erővel, esetünkben élete veszélyeztetésével próbált segíteni az embereken. Akkoriban én nem tudtam, meg se tudtam állapítani, hány éves. Egyszer azt mondta, valaki lányosnak találta az alakját. Hozzátette, hogy sajnos, csak hátulról. Valóban, az arca kicsit idősebbet mutatott, fáradtságot. Azt most már gondolom, hogy ezek az ő nehéz szerelmének a jelei voltak. Amikor nála éltünk, akkor ugyan tudtuk, hogy jár hozzá egy férfi, karácsonyeste is, ahogy kiosont a konyhából, csinosan, várakozásteljesen, értettük, miről van szó. Csak hát a mi akkori nevelésünk olyan volt, hogy erről magunkban sem vettünk tudomást. Nehéz élete volt a német katonának is, aki sebeit megmutatta nekem. Szenvedései nem váltak hasznára senkinek és semminek. Erzsike értelmet adott a magáénak. Másokért élt, küzdött, gyermekeket mentett meg. Azt hiszem, addig élt, amíg volt kiért, kikért.

D. M.: Vékes Endre interjúemlékezésében ekként beszéli el történetüket.

V. E.: Karácsony estéjén együtt ültünk édesapámmal a Ráth György utcai lakásban, meghívta őt édesanyám vacsorára. Hirtelen egy nagy robbanás, akkor jöttek be a szovjet csapatok a János Kórházig. A redőnynek a fémkapoccsal összekapcsolt részénél akadt meg egy 3-4 centis repeszdarab. Akkor befejeztük a vacsorát, elbúcsúztunk édesapámtól, aki még ezután hazament Pestre. Ekkor jöttek be a szovjet csapatok a Pasarétre. Nem aznap este, de másnap vagy pár nappal később valamilyen csoda folytán Lőrinc telefonált, még működött akkor a telefon, hogy maradjunk teljesen nyugodtan, semmi probléma nem lesz, ők már túl vannak.

D. M.: Tehát nem Szabó Lőrinc volt a vacsorán, mint Dános Veronika gondolta. Akkor már a Pasaréten bent voltak a szovjet katonák, közülük az egyik Szabó Lőrincék ünnepi étkezéshez terített asztalára ugrott, és ott végezte el szükségét. Ahogy Veronika Vilenski-Danos emlékezése is színeződött az idők során romantikus elemekkel, Szabó Lőrinc emlékezése méginkább kiszínezte az általa csak hallomásból ismert eseményeket. És hogyan folytatódott a történet Vékes Endre elbeszélése szerint?

V. E.: A János Kórház és a Déli pályaudvar közötti rész senkiföldje maradt jó ideig. Hol az egyik, hol a másik fél előőrsei járták a terepet, és a tűzérségi párbaj állandóan ismétlődött. Még fent a lakásban, ahol az előszobarész volt az egyetlen védett hely, ezért oda tettünk két díványt a gyermekek számára. Egyszer az ajtóval szemben ülök, napok óta borotválkozatlanul, szőrösen, sálba bugyolálva a díványon, mesélek a gyerekeknek. Anyám éppen főzött. Egyszerre csak két karszalagos katona nyit be az ajtón. Még a lélegzet is megállt a levegőben. Szétnéznek, meglátják a gyerekeket, tovább mennek. Aztán lementünk mi a gyerekekkel együtt összebújva egy egész pici kis pincelyukba: a gyerekek helyezkedtek el a hátsó frontban, én legelöl voltam, anyám velem szemben. Voltak csendesebb időszakok is, akkor az embernek be kellett szereznie azt, ami nem volt: víz nélkül, ugye, nem lehet élni. Vízvezetéki víz már nem volt, se villany, se gáz. A Városmajor utcában volt egy nyilvános kút. Két nagy demizsonnal oda mentem le vízért. Amikor jöttem fel a Csaba utcán, az egyik nagyobb gyerek szaladt elém: »Bandi bácsi, ne tessék hazajönni, mert nyilas katonák razziáznak«. Akkor már semmilyen papír nem ért semmit, én fiatal ember voltam, akár katonaszökevénynek is minősíthettek volna. Lejjebb hát megbújtam az egyik ház kapujában, aztán jött egy másik gyerek: »most már minden rendben van, lehet visszajönni«. Szerencsére a gyerekek nem érdekelték a razziázókat, azokra nem figyeltek. Egyszerre csak orosz beszédet hallottunk. Lámpával világítottak, berohantak, fegyvert fogtak, hisz háború volt. Engem, mint fiatal embert rögtön falhoz állítottak, végigtapogattak, látták, nincs fegyverem, továbbmentek. Aztán viszonylagos nyugalomba kerültünk. Illetőleg kerültünk volna.

Közben ugyanis a tűzpárbaj alatt az emeleti lakás találatot kapott. A János Kórház felőli falrészt két gránát bedöntötte. A ház hegyoldalban épült, a mi lakásunkhoz lefelé kellett menni a lépcsőn, a felettünk levő lakáshoz pedig egyenesen. Alattunk is volt még egy lakás. Ha úgy vesszük, a miénk első emeleti volt, vagy pedig úgy is mondhatom, hogy földszinti és alattunk volt még egy szuterén. A mi lakásunk teljesen beomlott, lehet, akkor sérültek meg, pusztultak el a levelek is. Engem meg a házban lakó bírót igénybe vettek az oroszok: az első vonalba velünk vitették az élelmet, aztán egy löveget is beásattak velünk, a ház előtt, a Csaba lépcső felett.

D. M.: És a hétköznapok, ha voltak ilyenek?

V. E.: Emlékszem, megittam a kávémat, kihörpentettem, és aztán letettem az edényt. Utóbb eszembe jutott, hogy az alján maradt cukor, nyugodtan visszamentem – kikanalazni. Tudom sokan így pusztultak el: cigarettázás közben vagy egy falatot keresve. Érdekes, most, nyolcvan felett ilyen furcsaságokra emlékezem. Ezek a jelenetek ugranak be emlékezetembe.

D. M.: A veszély persze állandóan jelentkezett.

V. E.: Igen. Ha már löveg, annak működnie is kell. És ha működik, a civil lakosságnak távoznia kell. Amíg dolgoztattak, jól éltünk, mert kaptunk ételt, mi is, a gyerekek is. Amikor távozni kellett, én a télikabátomat vettem fel, anyám a gyerekek számára egy zsákba összeszedett némi élelmet, lisztet, babot, és elindultunk minden cél nélkül a Hieronymi úton a János Kórház felé. Tél volt, nagy hó és vagy tizenöt gyerek. Délután indultunk el. Mondom anyámnak: nemsokára sötétedik, valahol álljunk meg. Volt ott egy ház, a Hieronymi úton, az Alma utca előtt. Teljesen üres. Ott éjszakáztunk. Másnap a szovjet katonák ugyanitt rendeztek be egy tiszti szállást. A ház többi részét foglalták el, minket a gyerekekkel ott meghagytak, nagyszerűen elláttak bennünket, különösen azután, amikor az egyik tiszttel, aki tudott németül megérttettük, hogy menekítjük a gyerekeket. Egy szép napunk volt. Másnap másik csapat jött, ők már erőszakosabbak voltak. Tovább kellett mennünk. Megyünk a János Kórház felé, jön velünk szembe egy fiatal szovjet katona, fehérre zománcozott női biciklit hoz, odaadja nekem, mondja, pakoljak rá. Persze nemsokára, a kórház előtt, egy másik katona elvette tőlem. A mai Vasas Klub székháza előtt átmentünk a Pasaréti útra, előttünk ment el szánkóval Ujlaki László, a színész. Ekkor értünk el Szegi Paliékhoz, nagyon kedvesen fogadtak, beszállásoltak, adtak egy szobát, és akkor ott töltöttünk egy éjszakát. Hogy akkor ott mi történt, arról jobb nem beszélni, szegény édesanyámnak irgalmatlan volt az éjszaka, ezt szeretném elfelejteni. Engem megint a gyerekek mentettek meg, miattuk nem vittek el »kicsi robotra«. Szerencsére kaptunk egy szánkót, rápakoltunk, amit tudtunk, magam a hátamon cipeltem a többit, sorban mentünk, anyám elől, én hátul. A Gábor Áron utcán felmentünk a Rózsadombra, a Szépvölgyi úton le az Újlaki templomhoz, a Kolozsi térnél gyönyörű szép napsütésben értünk ki a Duna-partra. A jég a partnál már olvadt. Öt-hat méter szélességben nem volt jég, viszont volt egy palló, és két szovjet katona állt őrt. Ők is segítették a gyerekeket. Én megálltam a pallón, adogattam a gyerekeket, anyám meg fogta őket, és mint a kotlós tyúk a csibéit, összerakta őket. Átmentünk aztán a jégen a szigetre, majd tovább, átellenbe Pestre, onnan a Baross utcába, anyám szüleihez. Én jelentkeztem mindjárt szolgálattételre, és ekkortól a munkámmal voltam elfoglalva. Anyám is tudta, mit kell tennie, a gyerekek is lassan el lettek helyezve. Ekkortól anyám bekapcsolódott a Joint munkájába és új szakasz kezdődött az életében. Dr. György Júlia gyermek-idegorvos, később a Gyermek és Ifjúsági Tanács egyik vezetője, a Trefort utcai gyermeklélektani intézet vezető főorvosa segítette a továbbiakban.

Amikor már lehetett, anyámmal átjöttünk megnézni régi lakásunkat, az már teljesen ki volt ürítve. A bútorok ki voltak dobálva az ablakon. Ami maradt, összeszedtük, azután kerültünk a Ráth György utca 54-be. A régivel átellenben, a saroktól kicsit beljebb, a második ház volt ez, viszonylag ép, csak a teteje volt romos. Ezt vette ki anyám, a tetőt nekünk kellett megcsináltatni. Az óbudai téglagyárból hoztuk el lovas szekérrel a cserepeket, felvittük, anyám szerzett egy tetőfedőt, aki felrakta.

D. M.: Vékesné Korzáti Erzsébet levélfogalmazványa Hefty-Gábory Margithoz (Gábory Pál építész testvéréhez) imigyen maradt fenn:

Édes drága Manyikám, azt sem tudtam, hova legyek örömömben, mikor lapodat megkaptam. A jelzett első sajnos nem ért hozzám. Ezt is később olvastam, mert nem lakom a régi lakásban. Olyan izgatott vagyok, hogy hozzád beszélhetek, mindent egyszerre szeretnék elmondani. Nagyon, nagyon örültem, hogy lapodból annyi megelégedett boldogság sugárzik és isten [hiányzó szövegrész] nehézségek vannak. Különösebb baja azonban nincs. Hát a háború! Sohasem képzeltem, hogy ennyire borzalmas. Mi bizony a tűzvonalban éltünk. A házunk védállás volt. Onnan lőttek ki. A kapunk előtt volt 1-2 kisebb ágyú. Ha szóltak, úgy rázkódott velünk az óvóhely, hogy azt hittük minden percben, meghalunk. Eléggé tönkre is mentem az izgalmakban. Gondolhatod, 5 hét a mosókonyhából átalakított óvóhelyen 7 gyerekkel s a ház többi lakójával. Hogy volt aránylag ennivalónk végig és hogy elfértünk, az most oly csodálatosnak tűnik. S a leghidegebb téli hónapban teljes fűtetlen, nyirkos, hideg pincében sokszor sötétben. A legkisebb gyerek 4 éves, és így felfelé. Egyetlen jó volt, hogy Bandi velünk volt. Nem engedtem magam mellől sehova.

Karácsony napján kezdődött a cirkusz. Először a pesti részen tombolt a harc. S mi néztük a hegyről, hogy ég a város. Sokszor egyszerre mindenhol lángolt és füstölt, s a pernye még Budára is átszállt. S mi vártuk, mi lesz. Jaj, de nem is írom le! Még ha leírom, is beteg leszek belé. Pedig közben nagyszerűen bírtam, csak mikor már mindennek vége volt, s a hetedik gyereket is visszaadtam a családjának, akkor estem össze. Hetekig feküdtem anyámnál Pesten igen rossz testi és lelki állapotban. Az ő lakása épen maradt. Az enyém sok belövést kapott, lakhatatlan lett. Két hulla feküdt benne napokig. Az óvóhelyről felmentem valami ruháért, egyre véletlenül rá is léptem. Mert fejetlen volt. Aztán el kellett menni a házból, minden nélkül, csak élelmiszert vittünk. 7--8 napi küzdelem után a jégen átmentünk Pestre a gyerekekkel, kerülővel, mert a Margit krt-on még állt a harc. Erről nem is mondok többet, csak annyit, hogy reggel 8-kor indultunk és du. 5--6 órá [sic!] értünk a pesti oldalra. Hidak már nem voltak. Micsoda fájdalom volt! Mintha kedveseink testrészeit láttuk volna megcsonkítva. S a [a fogalmazvány itt megszakad].

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-12-02 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.