Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Hódi Hajnalka: Lovász Károly életinterjú

 

 

 

 

Lovász Károly életinterjú

 

 

Lovász Károlyt egyetemista koromban, a Szegedi Tudományegyetemen ismertem meg az 1990-es évek derekán. Ötödéves magyar-filozófia szakos pedagógusjelöltként tanításmódszertani órákat hallgattam nála. Már akkor nagy hatással voltak rám klasszikus elveken nyugvó, ugyanakkor modern szemléletű pedagógiai elvei; széleskörű műveltsége a Magyarországon akkor már régen nem létező polihisztorok sorába emelte. Világlátásának alapvonalait az Élménypedagógia című könyvében húzta meg, nevéhez egy gondolkodásfejlesztő játék, a Lovász-négyzet is kapcsolódik. Kísérletező-kutató egyénisége a mai napig meghatározó forrása ízlésemnek, gondolkodásomnak. 75 éves születésnapja alkalmából vele, a nyugdíjas korában is aktív Tanár Úrral készítettem élet-interjút.

 

A globális válság hogyan hat az alkotóerőre?  

A válság nem csak csökkenti az alkotóerőt, hanem torzítja, pusztítja, megsemmisíti, mint ahogy egy sérülés, fertőzés megbetegítheti, elpusztíthatja az élőlényt. Mivel minden viszony kölcsönviszony, egyes emberek normálistól eltérő életműködése, mentális zavara létrehozhat egy válsághelyzetet csoportban, társadalomban, földrészeken, vagy globálisan, az egész bolygónkra kiterjedően. Tehát tisztáznunk kell egy félreértést, nem a földi világunk, társadalmunk gazdasági és kulturális intézményei vannak válságban, – és ezekben szenvedünk mi emberek a válságtól (pl. a családban), – hanem az ember maga, mi magunk vagyunk válságban, mióta embersorsra ítéltettünk. Így, az általunk létrehozott intézményesített, társas együttműködési formáink, – mint kivetítéseink – évezredek óta megoldatlan belső konfliktusainkkal okoznak újabb válságokat, immáron az utolsót, ha nem oldjuk meg.

 

Mit gondolsz, melyik az a képesség, melyekre a mai emberek egy részének szüksége van a minőségi életben maradáshoz, másoknak, a többségnek csupán az életben maradáshoz? 

Az előzőekben említett alkotóképesség mellett a válságkezelő képességre van a legnagyobb szükségünk. Ez maga az életképességünk meghatározó része, ami az élő világunk alapképessége, forrása, genezise. Nevezhetjük problémamegoldó képességnek. Folytatva a specifikusan emberi képességek listáját, következik az önreflexió, az önkontroll, az esztétikai alkotóképesség fő komponense. A reagáló, alkalmazkodó, mértéktartó képességek, a gondolkodóképesség, az együttműködési képesség, küzdőképesség, érdekérvényesítő képesség, alárendelődési és uralkodási képesség.  Jöjjenek azok, amelyek a válságot okozzák, kezelését nehezítik: kommunikációs képesség, motivációs, manipulációs képesség, maga a hatóképesség, az ítélőképesség, az érzékelés, feldolgozás, kifejezés képességei. Amivel szintén bajban vagyunk, az indulatkezelési képesség.

 

A te gyermek- és fiatalkorodban már mutatkoztak ennek a jelei, vagy csak mostanra vált érzékelhetővé, hogy nagy a baj? 

Viszonylag későn kezdődött el egyetemi, tudományos karrierem. Annak köszönhetően, hogy én az idős, beteg szüleim támogatása miatt a továbbtanulás helyett dolgozni, pénzt keresni, szüleimet támogatni kényszerültem, kereső emberként, fizikai munkával, önálló életvitellel, majd saját családommal, a világról szabadon gondolkodó, a kultúrára nyitott, rendkívül ambiciózus, kereső-kutató, megfelelő önismerettel és önbecsüléssel rendelkező emberként kerülhettem egyetemre. Az előző kérdésben említett életképességeket a gyakorlatban megtapasztalva remekül tudtam kamatoztatni egyetemi tanárként az óráimon. És itt, a 90-es évek egyetemi katedráján vált érezhetővé az a társadalmi átalakulás, melynek tragikus hozadéka lett a tanulási és viselkedési zavarok ugrásszerű növekedése, a figyelemzavarok, a személyiségzavarok megjelenése. Ugyanis az érdeklődés, a figyelemképesség egy-két generációs sebességű torzulására az oktatási rendszerünk, a művészetpedagógia sem volt felkészülve. Minden jel arra vall, hogy a problémahelyzet, konfliktus, krízishelyzet, válsághelyzet általában felkészületlenségből, elégtelen reagálásból, a nézőpontváltás rugalmatlanságából, sémaváltási tehetetlenségből ered.

 

A 2000-es évek elején megjelent nagy, összefoglaló pedagógiai munkádnak, könyvednek az Élménypedagógia címet adtad. Mire utal ez a cím?

A teljességre nevelés művészete – alcím fedi fel a mű legfontosabb üzenetét: a tanítás, a tanulás mára elvesztette az élményhatását, az előző kérdésben tárgyalt változások miatt. Egyértelműség, rendezettség helyett a kaotikussá váló, a hagyományokat szétszaggató jelenségek, torzító hatások akadályozták az iskolákban az élménnyé válást a tantermekben, de nemcsak a befogadói élményt a tanulókban, az ismeretátadási élményt a tanárokban, hanem a közösségi élményt is az osztálytermek osztályközösségeiben is. Elképesztő jelenséget említek: a gyerekek már nem mutatnak érdeklődést egymás órai szereplései iránt, eltűnik a legfontosabb motiváció a tanulásra, fejlődésre késztetés, az őszinte gyermeki érdeklődésnek az egymást stimuláló élménye. Sőt. Megjelenik egymás lejáratása, „cikizése”, ami folyamatosan rontja a tanulók önbecsülését, önértékelését, énképét.  

 

Melyik volt az a pedagógiai alapelv, amelyet végig szem előtt tartottál, és sikerült érvényesíteni? Melyek voltak azok a tevékenységi területek, ahol kipróbáltad magad? Kiket tartasz mestereidnek, akik segítettek, hogy rátalálj a sikeres megoldásokra? 

Az én régi iskoláimban még a példaképeinknek választható tanáraim, majd az egyetemi tanulmányaim során a szintén egyetemes szinten inspiráló, motiváló professzoraim – akik akkor nem instant celebként habzsolták be a média népszerűségét – voltak azok, akiktől nem tanulni kellett, hanem nyitott lélekkel hagyni, hogy hassanak ránk emberségükkel. Egyetlen alapelvet viszek tőlük tovább: minden társas élethelyzet, egyben mindig pedagógiai helyzet is, és az életünk értelmét adó továbbadási vágyunk kell, hogy vezesse az összes nevelési-oktatási alkalmainkat. Sikerült az összes létező pedagógiai területen kipróbálni magam, az óvodától a felnőttoktatásig, a teológiától az esztétika oktatásáig, a pszichológián át a logikáig. A hetvenes-nyolcvanas évek nagy pedagógus egyéniségei voltak a mestereim, Ranschburg, Vekerdy, Popper, és mindazok, akiknél az elmélet és a gyakorlat egymásból szervesen következő, és egymást átható részei voltak az életnek.

 

Szoktál visszapillantani évtizedekkel ezelőtti írásaidra, sok évtizedes pedagógiai alkotótevékenységeidre, társas kompetenciáidra, és változtatnál rajtuk?  

Meggyőződésem, hitem, ítélkezésem szükségszerű változásai, – ahogy az elméleti és gyakorlati megismerésben, tapasztalatokban haladtam előre – folyamatosan megtörténtek. Igen, ma is másképp csinálnám, – ahogy minden tanítási órám kicsivel többet adott a diákjaimnak az előzőeknél – még inkább a napi konkrét gyakorlat követelményeihez igazítanám a használhatóvá alakított tan-menetet. Változtatnék azon a hibás szemléleten, hogy azonos módon és azonos eszközökkel kell nevelnünk és tanítanunk a lányokat és a fiúkat is. Meggyőződésem, hogy a nemek felcserélése (ezáltal a visszafordíthatatlan eltorzítása) vezetett a mai globális válsághoz, bonyolultnak tűnő át-tételeken, közvetítéseken, kibogozhatatlan, anonim hatalmi érdekeken keresztül. Visszatérnék a természetes motivációhoz a művivé terebélyesedett manipuláció egyeduralmi, idomítási módszerei helyett.

 

Ha három könyvet és három filmet ajánlhatnál a mai kor fiataljainak, melyek lennének, és miért éppen ezek?

Könyvek: John Steinbeck: Édentől keletre, – hogy értsük az emberi bántalmazás lélektanát, ami ezekhez az utolsó időkhöz vezetett, Erich Fromm: A szeretet művészete, – hogy fedezhessük fel, érthessük meg végre önmagunkat a megmeneküléshez az utolsó időkben, Ranschburg Jenő: Pszichológiai rendellenességek gyerekkorban, – hogy megállíthassuk a nemek teljes összezavarását, felismerhetetlenné váló torzulását. Hankiss Elemér összes műveit bónuszként. Filmek: A hallgatag ember, – hogy értelmezni tudjuk a fenti könyveket, Egy pikoló világos, – hogy megértsük anyánkat, apánkat, a jól bezárt tébolydákat, Halász doktor, – hogy átélhessük a hatezer éves nő-férfi gerillaháborút, Németh László drámáit bónuszként, hogy elképzelésünk lehessen arról, hogyan tartozott össze a művészet, a pedagógia és a pszichológia, amikor még összetartozott.

 

Ha megihatnál egy kávét bármelyik művésszel – legyen élő, vagy holt –, ki lenne az? Kinek az autogramját kérnéd el először? 

Szerencsém volt, megihattam egy kávét Dusánnal, Zsurzs Évával, Cseh Tamással, Pál Ferivel, Popperrel. Viszont meghívom majd Markó Ivánt, Michael Flatley-t és a Shrek alkotóit a fenti mennyei presszóban egy kávéra, elkérem Jézus Tanár úrnak az autogramját, ha feljutok ez után az interjú után közéjük.

 

Mit kérdeznél a fent említettektől a mennyei kávéházban?

Markótól azt kérdezném, mit vétett el ennyire, hogy a legszociálisabb művész, akiért rajongtak egykoron a világban, és ilyen sokat adott egy nemzetnek, öreg korára senki sem nyitotta rá már az ajtót, három napja feküdt a földön holtan, mikor a gázleolvasó rátalált... Flatley-től azt kérdezném, mi lehet az oka, hogy nem járt úgy, mint Markó Iván. A Shrek alkotóitól azt kérdezném, átélték-e azt a sikerélményt, hogy az évezred legnagyobb művészi produkcióját hozták létre az egész emberiség valódi szórakoztatására és rejtett pszichiátriai kezelésére. Végül Jézustól megkérdezném, hogy mikor jön vissza a világba újra megkísérelni a megváltást.

Hogy látod: képes ma a művész újraértelmezni a világban tapasztalható válságjegyeket, és létrehozni egy új világrendet, ahol a művészet képes megfékezni a globális válságot és újraérzékenyíteni az embert? 

A kérdés valójában az, hogy képesek-e a művészek a hatalom tébolya által eltorzított világban a visszatorzításra, ezzel éppen annyira érzékenyítve a befogadót, hogy a torzulások láttán mégse veszítsék el a maradék emberségüket. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a művészet soha nem hatott mindenkire, csak azokra, akik maguk is érzékenyen, érdeklődve reagáltak a saját életükre: az őket körülvevő világra, történelmi múltjukra, párkapcsolati helyzetükre. Vegyünk egy aktuális példát! Aki a fent említett érzékeny emberként látott már mai ukrán festőművészeket reflektálni a háborúra, biztosan elgondolkodik azon, hogy hogyan lehetne megfékezni a gyűlölet és a hatalomvágy pusztító erőit.

 

 

 

  
  

Megjelent: 2023-08-08 20:00:00

 

Hódi Hajnalka (Pécs, 1974)

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, a Galéria és az Önarckép tájjal rovat vezetője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.