Keresés a honlapon:

„Minden munkámban van olyan, amire büszke lehetek, és amire kevésbé, vagy amiből inkább nagy tanulságokat le lehet vonni.” – Cseri Hannát Hódi Hajnalka kérdezte

 

 

 

 

„Minden munkámban van olyan, amire büszke lehetek, és amire kevésbé, vagy amiből inkább nagy tanulságokat le lehet vonni.”

 

 

Képzeljenek el egy huszonéves, Pécsről indult lányt, aki egyszerre színházi rendező, zeneszerző, énekes, bábszínész, s mindemellett három rangos szakmai díj tulajdonosa. 

Cseri Hannát alkotói ihletforrásairól, munkái nyomán termett sikereiről, rendezői-dalszerzői terveiről Hódi Hajnalka kérdezte. 

 

A Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola dráma tagozatán töltötted el középiskolás éveidet. Lehet mondani, hogy itt kezdődött az előadóművészet iránti érdeklődésed? Milyen élményekkel gazdagodtál itt?

Azt hiszem, már jóval a gimnázium előtt elkezdődött az előadóművészet iránti érdeklődésem, és pont, hogy a gimiben csökkent kicsit. Olyan sokszor kommunikálták felénk, hogy a drámatagozat nem színész képzés, hogy a színészettől el is ment egy időre a kedvem. Bár nem tudtam akkor még definiálni annyira a vágyaimat és az ambícióimat, de az írás, a rendezés, a színészet és a zeneszerzés már akkor is motivált, csak a báb műfaj iránti csodálatom és tiszteletem jött később.

 

2022-ben, az SZFE bábszínházi rendező szakán végeztél Csizmadia Tibor osztályában. Milyen mondatokat kaptál tőle (esetleg más tanáraidtól), melyek ma is a füledben csengenek?

Valójában Csizmadia Tibor, Hoffer Károly és Gimesi Dóra osztályában végeztem. Rengeteget tanultam tőlük, és tanulok a mai napig is. Például, hogy ne rejtsek minden valódi érzést irónia mögé a rendezéseimben, és hogy ne mindent szöveggel akarjak megoldani. Nagyon erős iránytű számomra az ő ízlésük, ugyanakkor mindig az én világomat és nyelvemet igyekeztek fejleszteni, és soha nem a sajátjukat kérték rajtunk számon. Rajtuk kívül is nagyszerű tanáraim voltak, és nagyon sokszínű volt a képzésünk, amibe mi magunk is beleszólhattunk, amit fantasztikus dolognak tartok. Sok bábtechnikát megtanultunk, tanultunk írást, gyerekirodalmat, pszichológiát, drámatörit, bábtörténetet, zenetörténetet, belekóstolhattunk az alkalmazott zeneszerzésbe, az animációs filmrendezésbe, színházigazgatókkal beszélgethettünk a színházvezetés nehézségeiről, de tanultunk beszédtechnikát is, hiszen, ahogy a tanáraink mondták: egy rendezőnek is tudnia kell beszélni!

 

A Budapest Bábszínház zenei vezetőjeként is tevékenykedsz, zenét szerzel és rendezel is. Néhány napja Az utolsó bárány című darabotok a legjobb színházi zene kategóriában díjat nyert. Mit gondolsz, mi mindentől vált ennyire szerethetővé ez az előadás, ez a történet?

Az előadás Ulrich Hub azonos című mesekönyve alapján készült, és a Kisjézus születését meséli el bárányok szemszögéből, iszonyú viccesen és kedvesen, miközben a közösség és az összetartozás fontosságáról mesél. A karakterek nagyon szerethetőek, nagyon átélhetőek, és ha valaki még nem ismeri Jézus születésének történetét, annak is ad egy izgalmas, élvezhető történetet. Már jóval a próbafolyamat előtt megvolt a fejemben a zene, általában az van meg először, tudtam, hogy élőzenét szeretnék, vagyis, ha a színészek zenélnének is, és ha sok karácsonyi dal csendülne fel teljesen más stílusban, variációban, és más szöveggel. Élveztem nagyon az ezzel való játékot, és bár tudtam, hogy a Budapest Bábszínház színészei remekül zenélnek, de a profizmusuk igazából teljesen lenyűgözött.

 

A Gólem Színházban bemutatott, általad rendezett Kócos macskamber-kölyök című darab a legjobb gyerek –és ifjúsági előadás díját kapta. Az előadásnak Etgar Keret, izraeli író meseregénye szolgáltatott alapot. Hogyan találtál rá erre a különleges csemegére, és milyen utat járt be a fantáziád, míg eljutottál a színpadra alkalmazásig?

Borgula András, a Gólem Színház igazgatója kért fel ennek az előadásnak a megrendezésére. Nem ez volt az első együttműködésünk, korábban a Ladislav Fuks regényéből készült Mundstock úr című előadásomat is ott mutattam be. András szerette volna, ha Keretnek ezt a mesekönyvét rendezem meg, és szerencsére nekem is tetszett ez az ötlet. A mesekönyv egy nagyon izgalmas alaphelyzetet kínál az olvasónak, amelyben egy apuka otthagyja egyedül a gyerekét egy állatkertben, mert fontos üzleti tárgyalásra kell mennie. Szerencsére kellően sok volt a könyvben a fantáziával kiegészítendő rész, így nagyon sajátommá tudtam tenni ezt a történetet. Eddigi munkáim során én magam adaptáltam színpadra a darabokat, és ennek az az egyik oka, hogy az írás aktusán keresztül tudok igazán elmélyülni egy anyagban. Volt néhány saját mesém, amivel már szerettem volna kezdeni valamit, és úgy tűnt, hogy ebbe a sztoriba elég jól beilleszthetőek. Így született meg végül a színpadi darab. A már szinte állandó alkotótársaimmal Virág Vivien tervezővel és Zrinyifalvi Eszter dramaturggal dolgoztunk közösen ezen az anyagon is, és Az utolsó bárányon is.

 

Mindemellett énekelsz, zenét szerzel. cseRihannák néven korábban már volt egy együttesed. Miért kezdtél szólókarrierbe, s megőriztél- e valamit a zenekarból stílus, hangzás vagy bármi egyéb terén?

Sajnos feloszlott a zenekar, mert hatan hatfelé mentünk, és már nem tudtunk érdemben együtt dolgozni, de némi idő elteltével megjelent újra ez a belső dalszerzési kényszer, és akkor döntöttem el, hogy szólókarrierbe kezdek. Nem igazán őriztem meg hangzás terén semmit a korábbi zenekarból, mert elég sokat változott azóta az ízlésem, és nyilván a szokásaim, viselkedésem is, de gondolom nyelvi, dallamalkotási és más egyéb személyiségbeli szempontból azért felismerhető maradt.

 

Ez év tavaszán Kikötő címmel jelent meg első szólóalbumod. Milyen inspiráció(k)ból született ez a zenei anyag?

Egy nagyjából kétéves időszakot ölel fel ez az album, és ebben a két évben egy párkapcsolati krízis meg és túlélése volt épp fókuszban, ezért jónéhány szám az albumról ezekből a tapasztalatokból inspirálódott. Ezen kívül a pánikbetegségemről, a depresszióról, transzgenerációs jelenségekről, egy telefontolvajról, a dühkezelésről, és egy csomó mindenről szó esik még a lemezen, hol humoros, hol kevésbé humoros formában.

 

Vannak-e olyan dalaid, melyekben családtagjaid, barátaid jelennek meg valamilyen összefüggésben?

Persze, hogyne lennének! A Bácsi című szám valamilyen szinten az apukámról szól, az Abszint, ami az előző albumomon van, a legjobb barátaimnak íródott, sok dal szól a szerelemről, és a Rémálom című számban feltűnik a nagymamám, és sok olyan női felmenőm, akiket nem ismerhettem. Szeretek arról írni, amiről tudok, amiről épp van mondanivalóm, legyen az bármennyire is nevetséges, vagy átlagos, mint mondjuk a lustasággal való küzdelem, vagy a szorongás. Ennek szerintem azért fontos kritériuma, hogy az embernek legyen elég rálátása a saját állapotára.

 

Milyen érzés videoklipekben szerepelni? A klipek epikus történetének, vizuális tervezésének nagy része is a te munkád?

Forgatni számomra nem egy leányálom, mert türelmetlen vagyok hozzá. Ha már elkészült, akkor pedig jó minden. Eddigi klipjeimet Fazakas Lőrinc rendezte, és őt dicséri mindaz, amit kérdezel. Nyilván együtt ötleteltünk, és volt egy alapgondolatom, de Lóci nagyon tehetségesen beszéli ezt a vizuális nyelvet. Én a színház világából jövök, teljesen más szabályok uralkodnak ott, úgyhogy Lócira bíztam magam, akiről tudtam, hogy abszurditása, bátorsága, játékos humora nagyon közel áll ahhoz, amit én szeretek.

 

Vannak olyan barátok, kollégák, barát-kollégák, akikkel igyekszel mindig megbeszélni a terveidet, vagy rendszeresen együtt dolgozol?

Vannak. Zrinyifalvi Eszter dramaturg, és Virág Vivien tervező szinte állandó színházi alkotótársaim, akikkel már nagyon értjük egymást és felszabadultan tudunk együtt dolgozni. A zenében Kövér Kristóf, akivel számomra teljesen szürreális módon kezdtünk el együtt dolgozni, méghozzá úgy, hogy ő ismeretlenül írt nekem, hogy szívesen segítene az új dalaim kivitelezésében, úgy, hogy nem is tudta, hogy vannak új dalaim, se azt, hogy épp egy embert keresek, aki segítene nekem az új dalaim kivitelezésében. Végül ő lett a lemez producere, a produkciónk gitárosa, és az egyik legjobb barátom is. De rajtuk kívül a párommal, a barátaimmal, elég sok emberrel megbeszélem a terveimet, soha semmit nem tudok magamban tartani, és nagy szükségem van a visszajelzésre.

 

A nevetés, a derűs világszemlélet a legtöbb élethelyzetet segít megoldani, vagy ahogy Ancsel Éva mondja: „A humor etikai jelentőségű.” Volt -e olyan esemény az életedben, amivel nehezen birkóztál meg, amit nehezen értettél meg? Mi segített túlélni mégis?

Volt, több is, alapvetően egy nagyon érzékeny ember vagyok, apróságokat is nehezen dolgozok fel, de rugalmasnak is tartom magam. Az SZFE széthullását nehéz volt megértenem, és feldolgoznom, és főleg az utána következő éveket volt nehéz megélnem, mert úgy alakult az élet, hogy először életemben depressziós lettem. Magánéleti oka is volt, az osztályom és a közösség is, az iskola is, ahova jártam, az addigi életterem, gyakorlatilag minden eltűnt, ami addig a mindennapjaimat jelentette, és ezeknek az összessége hosszú időre padlóra küldött. Már egy idő után magam sem tudtam, hogy mi bajom, nem is szomorú voltam, hanem egyszerűen csak voltam. Szinte vegetáltam. Minél többet voltam egyedül, annál kevesebb erőm volt találkozni emberekkel, holott az segített volna. De már nem volt hozzá erőm. Nem mozogtam, nem ettem normálisan, dolgozni időnként dolgoztam, de sok üresjárat volt, fix munkám nem volt, és az év legtöbb napján feküdtem az ágyban és átaludtam a napokat. Érdekes volt, mert ha valakivel beszéltem erről, egyből visszajött a humorérzékem, de egyedül már semmi nem tűnt viccesnek. Az idő, a türelem, a körülmények átalakulása lassan változást hozott és visszatért teljesen az az életvidám, derűs, alapvetően nagyon optimista énem, akit korábban ismertem, de az is igaz, hogy ez a tapasztalat nem tűnik el nyomtalanul.

 

Hab a tortán, hogy a pár nappal ezelőtti díjesőben a legígéretesebb pályakezdő címmel is kitüntettek. Te magad melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

Őszintén, nincs ilyen. Minden munkámban van olyan, amire büszke lehetek, és amire kevésbé, vagy amiből inkább nagy tanulságokat le lehet vonni. Schilling Árpáddal volt egyszer egy óránk, ahol azt mondta nekünk, hogy meg kell tanulni rendezőként az elvégzett munkát részegységekre bontani, és úgy értékelni azokat, különben soha nem leszünk elégedettek magunkkal. Ezzel nagyon egyetértek. Van olyan munkám, ahol azt érzem, hogy nagyon jó tempóban sikerült haladni a próbákon, máshol azt, hogy nagyon jól sikerült kommunikálnom a színészekkel, vagy épp ellenkezőleg, rosszul kezeltem egy konfliktust stb... Persze, ezek nem mind művészi szempontok, de a rendezés bizony ezer más dologból áll, mint a kommunikáció, a pszichológia, az időbeosztás, a felkészültség és a spontaneitás aránya, a ritmusérzék, és valóban sokkal célszerűbb ezeket egyenként értékelni minden munka során, mert az ember alaposabban ráláthat a saját fejlődésére és hiányosságaira, mintha csak a végeredményt nézi, ami egyébként is egy sokkal kevésbé egzakt ügy.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-10-03 14:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.