Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

Nekünk az életünk lett a szél,

a kócos reggel is úton talál,

alattunk zúg mázsányi acél,

és minden kanyarban ott egy halál.

 

Tegnapok sírnak hátunk mögött,

szívünkben szabad farkasok hite,

és ránk vár a nap a domb fölött,

hát nem nézünk vissza már senkire.

 

Mi tudjuk, az út sosem fogy el;

valaki holnap is továbbhalad,

a Kékesen értünk áll a Kő,

és emlékünk őrzi egy kék szalag.

 

2009. Kékestető, Minden Elhunyt Motoros Emlékköve

 

 


Fotó: Félhelyes Erzsébet

Újra pirkad...

ágaskodik már a nappal,

mint kígyó, ki kész összeroppantani

újszülött áldozatát.

A nappal sötét lyuk tiszta éjemen,

melyen át a verőfényes semmibe hullok,

de mint az időutazó,

elölről kezdhetem. Megint eljön az est,

és helyet foglalhatok majd

a csend vetítőtermében.

 

 


Kaposi Viktor fotója

 

szívet nem vás

foga nincsen

avar ül az

erdőn kincsen

gomba a kalapja

zöld mohot harapja

és azt hiszi

a te bokád

szeret téged

ne is kérdezd okát

szívet nem vás

foga miért kincsem

miért ül úgy az erdőn

ami nincsen

 

 


Kép forrása: gemre

Egy rosszul pakolt utánfutó.
Részeg kezében pohár.
Az asztalon tojás.
Lengőhíd két csúcs között.
Szuvas fog, mely beköltözött.
Határidők, ha nincs idő.
Tűsarkúra ejtett nő.

 

 
Radnóti Miklós (1940 körül) Forrás: Wikipédia

 

Látod, már nem csak Fanni szeret

ki jöttödről álmodik.

Egy nemzet kíséri léptedet

a szédelgő árokig.

 


Kép forrása: internet

 

BETEGEN

 

A beteg testnek, beteg léleknek

a világ fenyegető borzalmait átaludni

lehet egyetlen esélye a gyógyulásra.

 

a nyálkás, várost elnyelő

novemberi ködben

a szürke vén falakról folyvást

lepattog az elmormolt ima.

 


Forrás: magyarnemzet.hu

 

Vaddisznólöncs szótömb

(susscrofahikus taglalásban)

 

Rajtam számon ne kérje hány lábam féltem,

maga se hagyná, ha szép húsos csülkét,

egy mosolygós böllér venné szemének ügyére.

Ragaszkodnom tehát alanyi jog, agyaraim ürügyén!

 

Ezért, ha egy díszes asztaltársaság engem kíván,

küzdjön holtig s addig én sem állok majd bambán.

Kérem, ne is csodálkozzék hát koncolhatnékom okán,

nem viseltethetek e végső harcban ily vadkantalanul!

 

 

 

 

 


Kép forrása: csillagaszat.hu

 

Dadogva, bepiszkolt maradék erőnek

utolsó fullasztó, fogcsikorgatva,

lankadatlanul kimerítő zárványából

kiáltássá tornyosuló fekélyes góca

lapul minden álcázott, meddő,

virrasztásra ítélt szóban.

 

Ne várd ébredésed!

Éles fájdalom,

és süllyedő tükörkép.

 


Kép forrása: publicdomainpictures.net

 

Azt hallottam, az ember fekete-fehérben álmodik.

Nem tudom.

Én színes és érdekes álmokra emlékezem.

Történetük volt. Akadt szép és olykor ijesztő és rémséges is.

Azután sokáig álomtalan voltam.

Mostanság sokat alszom.

Színeket álmodom.

 


Fotó: Hódi Hajnalka

 

Reggel szóltál: legyen a két szőnyeg közötti parketta a tenger,

a varrógép lába a kastélyhoz vezető út.

Ha én Lédi Mariann, te Szándokánként férjem leszel –

Együtt gyógyultunk, mint két, sóba mártott ujj.

S a vörös bársonykalapácsok – a régi zongora –

csatában elhunyt holtjaink temetőhelye.

 

 


Kép forrása: flavor.hu

Néha meggondolja magát a tél és havazni kezd,

sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,

nem éri meg a holnapot”

Csoóri Sándor: A hó emléke

 

 

Kopár fák üzengetnek a félsoron egymásnak,

széllel bélelt ágaik rojtja zajtalan lebeg

a ritkás hó- függöny ráncaiban,

aludni készül téli a táj,

rétek takaratlan vállairól seregélyek

népes csoportja indul északnak, délnek,

s bennem a tegnapról visszamarad fejtegetések:

kár reménykedni, házak, hazák, rozsdás biciklivázak

fölött könyörtelenül összecsapnak az idő hullámai.

 

 


Hargitai Beáta: Hadnagy utca

 

ha belopózik

 

a hajnal lustán sorra jár

utcát, lépcsők tört fokát.

letépi róluk az ében mázt,

hol isten festett égre gyászt.

a hangtalanul érkező

fénypászmák, mint a vércsecsőr',

kitépnek egy-egy falatnyit

az árnyakból, s hogy nappal nyit,

már felpörög a köd mögött

az alvó város és ráköszön,

s ő méltósággal ellebeg

míg félretol pár felleget

 

 


Fotó: Mórotz Krisztina

Napnyugta

 

Szeretők ölében nyugszik le a nap,

ágyékuk hajlatában ébred a hajnal.

Vagyunk a létezés önfeledt örömében.

Csillagos éj alatt születik újra a remény.

A semmire sem vágyódás tüze altat el,

jöttment bánat és öröm távozik az ajtón.

Jó így önfeledten bámulni az élet színeit.

Ábrándok felett lekapcsolni azt a lámpát.

A sötétség alatt álomra hajtja fejét a fény.

Majd ha újra pirkad kéz kezet foghat újra.

 


Orbók Ildikó: reménysugár / ray of hope

 


búcsúzik az ősz pongyolája szürke
gyertyát lobogtat a pincemagány
a gondos gazda borát már leszűrte
fényében gyönyörködik a borán

a fákon már megkésett lomb se rezdül
bizalmas pince mélyén társ a bor
köd van a halott tájon halott csend ül
csontján érzi vigasztalan a kor

 


Mórotz Krisztina: Sóhajok

 

 

elfogynak a kedves emberek
elnémul a dorombolás
haldoklom ti hogy bírjátok

 

nem tudom hol kezdődöm én
hol végződik a macska szívügyem
ez az isteni viszony ahol nem

 

 

 
Aknay Tibor: Illúzió

 

Végtelenül

 

Évet eszegetek,

széllé kerekedek.

Ami voltam mindig,

én csak az lehetek.

Láng arcú július,

jó fagyos december.

Villanásra Isten,

végtelenül ember.

 


Eőry Emil: Örökség

 

Ego

 

Eőry Emilnek

 

Húzz egyenest

a Zenit és a Horizont közt.

Metszéspontjukban lapul az Én.

Fektében hosszú vonalként

büszke-bután elnyúlik,

örömmámorban fetreng;

fölegyenesedvén

ponttá zsugorodik

 

és kijózanul.

 

 


Kép forrása: Pixabay

 

 

Vörösbe fonnyadt

pipacsok akárha vért

ivott volna mind.

 

 

Kaposi Viktor fotója

 

terít ék

 

szemet húny csalásom

fölött a mart

tisztaságra születni

ki akart

ki feszítette

rám a hűs vizet

kire szegeztem

a semmi hitet

kit rúgtam fel mert

ki volt a törvény

feszülésig kit

szerettem pőrén

 

 

 

Orbók Ildikó: adagio

 

Még idegen nekem itt ez az egyszeri, furcsa igézet, 
még felesel csak a tél összefagyott peremén 
vértelen, új szerelemmel a régire föl- fölidézett 
hűlt tavaszok hülye vén álmairól: Te meg én... 

Így kel a nap. Belegörnyed a hajnali csend születése 
hódolatába. Talán nincs is ilyen, nem is út, 
és nem is arra szerettem az isteni testedet én se, 
hogy kieresszen a hétköznapi fényalagút. 

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal