Keresés a honlapon:

Pimpedly Szabó Georgina: Apának hívni, majd a Föld pusztulásáig szeretni

 

 

 

 

Apának hívni, majd a Föld pusztulásáig szeretni

Igazából nem szeretem: múló álom, és olykor a végét várom.

De a szívem megszakad.

Isten ő is, ahogy a fiatalon durva és heves férfiak

negyven és ötven között,

mikor már körülnövi lázas álmaikat a felnőttvilág.

De azért kipróbálnám a fiatalabb verzióját

– azzal áltatom magam,

hogy tetszettem volna annak a régi fiúnak,

’91-ben egy buliban, egy olyan téren, amit ezerszer átneveztek azóta

– felvinne az anyja kétszobás lakására, túl vadul csókolna egy kopott autós poszter alatt, halkan élvezne, nehogy anyja meghallja, és bekapcsolná a néha még recsegő rádiót is, amin azok a slágerek mennének, mint most a Retro rádióban. Nem érteném.

Igazából nem szeretem

– pedig már ért talán a nőkhöz,

az egész emberiségben csalódott,

s az álmokon át már beleszürkült a valóságba.

„Nem az élettel van a baj – az élet jó – hanem a bérekkel. Senkit nem nemesít a munka!”

Néha ilyeneket szól, és akkor mintha szeretném,

s mint az a lány, aki szeretné magára vonni apa figyelmét,

lágyan körülfonom, hagyom, hogy simogasson.

Talán csak az örök kimerültség,

a felismerés, hogy a hideg és koszos konyha kövén

nem térdel senki más, csak én

– bosszú az életen azért, mert félig árva volt, vagy mert nem lett saját családja.

De akkor kicsimnek szólít

– olyan a keze, mint a favágóké –, felállít magával szemben, és megkérdezi, hogy vacsorára mit ennék.

Igazából nem szeretem

– de mikor több tésztát mer nekem, mint magának,

megfújja az ételt és előkóstolja,

ahogy a fürdővízbe is előre belenyúl

– olyankor mintha szeretném.

Mikor egy kéjes étkezés után simogatja a pocakját,

s hogyha átveszem, engem simogat helyette

– olyankor mégis feltelik a vérem holmi furcsa vággyal

– de attól még nem szeretem, csak szeretném.

Igazából nem szeretem

– de mikor azt mondja: apa intéz mindent!

– olyankor átjár holmi gyermeki rajongás, s szeretnék örökké bűvkörében élni egy örök apák napján valahol Lappföldön, ahol örök a karácsony.

S jó lenne mindig a kezét fogva aludni,

hallgatni, ahogy állítása szerint nem horkol,

- és nevetni, ahogy fújtat az ébresztőre, mindentmegértéssel figyelni, mikor felkerül a szidjuk-a-rendszert-lemez.

És jó lenne mindig csak azért fürödni,

mert olyan meleg a teste, s a vonaton hazafelé örökkön újra felfedezni,

hogy már nincsen saját illatom, az övé lett minden.

Igazából nem szeretem

– de mikor egy alsó kategóriás étteremben a nevemben tesz panaszt, hogy hideg a krumpli, mikor átveszi a szót egy kisboltban, ahol flegma velem a kasszás

– mikor huszonöt sorban állótól rossz angolsággal elnézést kérve beelőz a vasútállomáson, s az indulás előtt három perccel még vesz nekem jegyet

– olyankor az övé vagyok mélyen a szerveimben, s nem csak az illatáé.

Mikor megveti azokat a gazdagokat,

akik túl civilizáltak ahhoz, hogy igazán boldogok lehessenek

– mikor feltartóztat egy kisebb társaságot, hogy tudjak pisilni az utcán –, a legrosszabb kerületben, Pesten.

Mikor mézes kenyeret ken éjfélkor

– és vajat is ken a méz alá, pedig tíz órán át dolgozott

Olyankor szeretem, és lenyalom a kezéről a mézet, s olyankor jövök rá, hogy az egész teste milyen édes

Ám igazából nem szeretem,

csak örökkön izzik köztünk holmi háromszáz voltos feszültség.

Szeretek benne égni, néha sírni is.

S olyankor azt is szeretem,

hogy olyan szürkén kopottak a meggondolatlan,

nonfiguratív tetoválásai, mint egy Csodaországból száműzött Pán Péternek, aki nem lehet örökké húsz éves

– s akkor szeretem azt is, ahogy egy virágillatú nikotinfelhőben magához húz, és az álmairól beszél.

Mikor azt mondja, nyernie kéne a góltotón,

és akkor venne egy farmot Dunaharasztiban,

ott élnénk a következő ősrobbanásig,

soha nem védekeznénk, lenne vagy kilenc gyerekünk,

a nappaliban fonott hintaszékünk volna, és a paradicsomi kertre néző ablakba helyezné a gumilapátos ventilátorát,

amit én annyira szerettem.

Mikor azt mondja, a gazdagok könnyen rászoknak a heroinra

– olyankor is szeretem, és csak azt kívánom: bár lehettünk volna egymás mérgei, hiszen a mesterséges gyönyörökben a világ szép, s az élet derűs és nemes.

Olyankor forró ölében oly könnyű a lét,

hogy néha azt mondja:

„De a halál fáj. A halálnak fájnia kell!”

– és aztán arról beszél, hogy milyen pokoli lehet gyöngyhalásznak lenni az Antarktikán,

de még mindig nem lehet olyan nehéz, mint Magyarországon élni.

Ilyeneket is mond, mert tudja,

érzékeny idealistáknak nem jut semmi az adriai nyárból, csak a krumpli.

De nagyon szeretem,

mert akkor is vesz nekem szószt a MacDonaldsban,

mikor elfogytak a mekis kuponok

– a padlót súrolta ott, ahol nagyurak ettek

– hét órát várt egy közkórházban, a jegyellenőr elől futott, és berendezett nekem egy palotát lomtalanított bútorokból.

Igazából olyankor szeretem,

mikor abban a kicsi és fénytelen lakásban

– hol mintha örökkön augusztus lenne és örökké péntek – úgy vár rám sárga és ódon matracán, búra nélküli lámpája mellett, mint az Amazonas királya:

ocelot ő, fényes prémű, vad dzsungelhős,

kinek nem marad más élő, csak én – de nem vágyik már a halhatatlanságra.

Mikor a búra nélküli kislámpa kiég vagy kialszik,

mikor az összes atomfegyvert felhasználják,

hogy huszonöt perc alatt megsemmisítsék a Földet:

olyankor az utolsó öt percben mégis nagyon szeretem,

s szorítom, mint a gyermek örök álmát.

„Apa nem engedi, hogy bántódásod essen.”

– csak ennyit szól, s egy utolsót beleszív még az utolsó cigarettába,

s fülemig betakar, hogy ne lássam.

„Ne nézd, hogy ég a ház,” – súg halkan nekem – „csak hallgasd.”

S én a szívverését hallgatom és beleolvadok az illatába.

Egyszer azt mondta: soha nincs késő egy boldog gyermekkora.

Egyszer meg azt, hogy a halálnak mindenképpen fájnia kell

– s én gyűlölöm őt akkor örök igazáért.

„Én imádom a lángokat.”

– Csak ennyit szólok, s vad álmaiba bújva még jobban szeretem

– olyan ő, mint egy meg nem valósult szerelem –, ébenszőrű, hawaii isten az én örök éjszakámban.

S mikor a lángok marnak,

mikor az egész világ elmúlik,

és már késő kinyilatkoztatni az igazságot,

olyankor utoljára a búrátlan lámpa mellett az ódon matracán, örök álomba zuhant testén azt élem át, hogy mégis van Mennyország – tán mégis szeretem!

–, s rózsaszín lépcsőről álmodom, mi őhozzá vezet, rózsakertről, amiben virágból font hinta lóg, s én hozzá szállok messze!

 

„Nagyon fáj!” – menekszem karjába a tűzből, és ő megszorít nagyon.

„Minden nagyon fáj.”

– s a kezemet fogva azt mondja, gondoljak valami szépre.

És én már nem emlékszem a heroinra,

a választási krumplira, amit hidegen tálaltak,

búrátlan lámpákra,

gumilapátos ventilátorokra,

arra, hogy olyan, mintha engem is egy lomtalanításon talált volna Pesten,

arra, hogy WC-t kellett takarítania egy ötcsillagos étteremben, arra,

hogy magának soha, de nekem mindig vett BKV-jegyet.

Igazából nagyon szerettem, már tudom

– orgonás ösvényre gondoltam, mikor karjába kulcsolt, és elfedte előlem a lángokat.

S a virágos út végén őt láttam a messzi fényben,

nem dohányzott, és nem volt már örökké álmos

– lehet, hogy mégis van Mennyország! –, s magához vont, mint azon a régi éjen.

Egyszerű jelenség volt:

mint az ősrobbanás vagy a Föld elpusztulása.

A vendégek nem szólították a nevén,

hiába volt rajta névtábla – és egyszer elkapta egy jegyellenőr

– és egyszer ott kellett hagynia egy nagy kanapét egy lomtalanításon,

mert nem bírta maga.

Persze ha elhozta volna, most azon szerelmeskednénk

egy egyszobás albérlet közepén valahol magasan,

nem fűtene a radiátor, és nagyon búgna a hősugárzó,

a pléd alatt Mennyország volna,

míg a világ maga volna a Pokol.

Mellette mindig meleg volt,

és nem volt olyan félelmetes élni.

Szürke volt, alattomos, és örökké álmos.

Csak a ruhájára írták rá a nevét, s nem beszéltek róla magasabb körökben.

Én pedig igazából szerettem, mert józanul is érdekesebb volt, mint az egész világ.

 

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-12-17 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.