Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

jól meglökött mielőtt eltűnt a fák között

úgy láttam rosszkedvű megint

aztán hozzám vágott egy ágat hogy tudjam

uralja most is a tájat

 

 

 
Orbók Ildikó: Szeptember

 


Már nem is fáj úgy, igaz? Felejted is

talán eszmélésed a halálra. Tejfogaiddal

rágott étvágya,

felhorzsolta tenyered, térdedet,

 

és alacsonyabb volt kártyavára, mint

apádnak. Írt és olvasott, szavalt - súgta:

mások elhagyott tárgya vagy, s mint

magadéra, adtál a szavára.

 

 

 

Megint csak sejtem, amit álmodtam éjszaka. De annyi bizonyos, hogy nyugodt maradtam. Emelkedtem, felülkerültem a problémákon, bajokon. A felhőket megtapogatták ujjbegyeim. Az egyik olyan volt, mint a pehely, a másik, mint a fátyol. A harmadik, mint a tüköracél. Mintha Isten testébe ütközött volna a kezem. Egy villanás, nagyon tömény, sűrített fény hatolt a lelkembe, ami inspirálttá tett.

Nem fájt, de érintése tudomásomra hozta, áthatolhatatlan erő, legyőzhetetlen entitással találkozott a gondolatom, az irányításom alól kibújt fantázia. De nem volt szándékomban harcolni azzal, aki a legjobbat akarja nekem. Integettem a láthatatlannak. Szia.

 

 
Fotó: Molnár Attila

 

Ráfeszül a horizontra,

eget földet egyben tart.

Hajnalt bont és estéket köt,

közben nappal fénygömböt ölt.

Viharokban ő a part.

 

 

Ágakat fon sima törzzsé,

ha kell gyökereket ereszt.

Búvóhelyet nyújt,

ha néha veszélyt érez,

s rád nevet.

 

 


Virág Lajos (Győri Fotóklub Egyesület): Bágyadt fény

 

 

vajon hol a határ

amit átlépve 

még imádhatok

magyar istent

szerethetek magyar 

anyát

apát

szerethetek máshol 

is lányt

 

halott e földön ki

áthágja határait

s a magyar földnek

hol húzódnak azok a 

bizonyos áthághatóságai

 

 

 

Új színek

 

Lefolyik rajtam a
kopár áfonyapír;
résekben omlik a
zengő égbolt,
zsongása földig érő
narancs takaró-szoknyája.

 

Harsányuló szövetek
csak a felhők,
keresztezve vetik a
fényt arcunkba.
Két kézen fogva húz
fel a Holdra.


Árnyak, árnyalatok,
érintésed;
új színek játszanak,
mikor mi együtt
derengünk e félholt
világatlaszban.

 

 


Vehofsics Erzsébet: Álomvilág

nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, …” *

látja-e lent az embert, és napjait az uralkodás,

a kapzsi akarat, gázolva mindenki lábnyomát,

ki keresztje alatt más utat választ,

utóbb már arra kényszerülve, hogy nyomtalant



üzenetünket a holnapokba vivő gyermekeink

szegénységét, éhségük háborgó korgását, az erre vak

üres szólamok visszhangtalanságát az emelvényekről látja-e

 

 


Fotó: Nagy Gergely

 

A szó elszáll,

A csönd megmarad.

Minden morajlik,

A fény fénytelen. 

Kényem elvág, 

A tűz porsalak

Formára oszlik

Test eszméletem.

  

Látni még gyáva,

Bámulni bátor

Vagyok ki fogyaszt,

Belőlem élnek. 

Szolga a gyárban, 

Nem lettem vándor, 

Bár tudnám hogyan

Kellene lépnem.

 


Nagy Attila: Ő

 

Láttál-e már téli holdat

bujdokolni fák közt, s ahogy reszket?

Gyémánt, melyet megcsiszoltak,

tündöklése így a legszebb.

 

Ha a tél mosolya ráfagyott

minden meztelen, szunnyadó ágra,

s kihűlő, furcsa állapot

a dermedő fáknak álma,

 


Bakay Péter tollrajza

 

A lépcsőházi lények homályba burkolóznak.

A legfelső emeletről valaki legörget

egy súlyos követ.

A csönd ritmusa megtörik.

 

Az éjszaka feslett szövetbe burkolja

a ház elhasznált, olcsó álmait.

 

A pincemélyben a fohász

hasábfát rakosgat gúlába, hegybe,

patkányok elől menekül

a mennyezet alján lebegve.

 

 
Bálványos Huba: A változás hatalma

 

Y, Z, alfa

 

Elhagyott bőreink

Levedlett pikkelye

Szárazon percen

Egy helyben toporgó

Lépteink alatt míg

Felettünk bolondul

Csörömpöl az óra.

 

 

(A két szöveg, talán egyfajta zenevers, az AC/DC Bon Scott-időszakból származó 6 lemezének, valamint a Kaláka együttes 50 éves jubileumára kiadott CD dalainak címeire épült egy saját interpretációban.)

 

 

Villámok feszültségében

AC/DC albumok margójára

# 1

Kicsi, kérlek, ne menj még! –

Ígérem, ha megmutatod a színes üvegcserepeidet,

hazakísérlek, mikor az este sötétje lecsapódik

nyakad fehér mezőin. Hóba hull mosolyod.

Igazi szeretők búcsúzkodnak úgy együttlét után,

ahogy léleksztriptízt követően viszem mellény-

zsebemben hajad illatát és közben kérlek, ne tarts

ki mellettem, bár szerelmes ez a dal,

de a showbiznisz iparágában minden színész

magányosan lépdel le a reflektorfényből

az önmagához vezető ösvényekre.

 


Fotó: Hupján Attila

 

hideg a kezed öltözz fel

szemüregedből lárva nő

nincs helyed nálam költözz el

nem gyógyír rád a lávakő

ujjpercek végén fagy zizeg

csontjaiddal a hold tekéz

árnyadtól fél ki nem isten

éles kaszádat fény becéz

 

I.

Állandó rézkarc a hóesés,
én igazán fázni jöttem,
a szél fonatán elrobog velem és
elolvad minden mögöttem.

Csonkítják az angyalok szárnyait,
a mécsest elfagyott újjak védik,
a könyörgés szájban nem lakik,
a hullások csendben kötnek végig.

A kosár füle hall egyedül,
mint engemet ég-táj,
hóvirággal csüngeti belül
így kagylómat űr-száj.

Csikorog az üres korong,
parttalan meglapulásom,
kilyukasztott ősz nyakam kong,
ha magamat kiásom.

Ilyenkor nem terem meg a som.
Hát kovácsolj ajkad harapván,
a fagy vesse üllőd, szítsd nyomásom
s hűts vérgyöngybe zártan: gyümölcs a fán!

 


Fotó: Hegedűs János

 

Rémálmok gyötörték szegényt…
Kék elefántok rohantak át egy ködös éjszakán
mindenféle rögös úttesteken
meghemperegve olajos tócsákban
majd egy alá ereszkedő fénycsóva
az égbe repítette a fura karavánt…

Ez valami láz lehet…

De jöttek a tevék,
akik menekültek a kiapadt Szahara elől
egyenesen a tengerbe
hogy ott valami bárka felvegye őket
de megfulladtak…

Kevés lehetett a vodka…

 

 

,,… ha megírnám hallgatásodat! hatalmasságodat írnám meg /

zokogásod horpadt oldalú fazekak között írnám a /

mérhetetlen ideig tartó fájdalmakat. álmodtam - …”

 

(Zalán Tibor: Mikor a csöndről már nem divat írni

én megírom hallgatásodat …)




Északi szél hozott vérembe kozmásodó
északi szél s a júliusi szél-szerelemben
hiába csörömpöltek vagonok vonatok
az összevegyülő síneken tavak
születtek és tenger és én megláttam
Mesteremet a vadvizek szegélyén
szédelgő egyedülit hazák s szavak
számkivetettjét
Megyek Veled az önkéntes száműzetésbe
de engedd hogy a költészet keresztjét
(vagy az ács-szögecselt reményt)
én is vihessem a siratóasszonyok helyét
nekem már úgyis kijelölték

 


Homolya Gábor: Rejtelmek

 

Csokrot azt ne hozzál.

Vágott haldokló bimbókat soha.

Egy cserepest, ha alig igényel gondozást

elbír még az előszoba.

Ne hozz csokit se,

tudod, hogy nem szeretem.

Ékszert meg alig hordok,

jó vagyok így, dísztelen.

 

 
Fotó: Kaposi Viktor chilei sorozatából

 

csontjaim ördöge
fészket épít
ereim falára
rám röppen
egy vándormadár
véres a szárnya
csőrében köldököm
szemgödre tenger
nekifeszülünk
vagy megetet
vagy tápláléka leszek
mielőtt tovareppen

 

 

 
Majoros Áron Zsolt: Látszat Határ

 

Már a pilátusi ítélet is rajta csapódott.

Akkor. Kálváriát járt, megfeszíttetett.

Az egyik szeg miatt ott lett szárnyszegett.

Lator. Isten látta, lezuhant, megtaposták.

Segítségért, életéért zuzogott, zizegett.

Maradt szárnyát propellerként forgatta.

 

Később már csak kardként az utolsó szó jogán.

Ítélet nélkül, hóhér a szokás.

 


Cseri József: Bárcsak itt lennél! 

 

 

Kicsinyke, sárgásbarna gyík volt.

Harmatot ivott egy levélről azon a reggelen.

Meg akartad fogni.

Megrettent.

A farka levált a testéről.

Ott mozgott a kezedben. Az összes szövet.

A törési zónában.

Két farok. Két élet.

Sírtam. Mert többé már sosem lesz olyan.

És te értetted.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal