Górcső

 
Bálványos Huba: A változás hatalma

Y, Z, alfa

Elhagyott bőreink

Levedlett pikkelye

Szárazon percen

Egy helyben toporgó

Lépteink alatt míg

Felettünk bolondul

Csörömpöl az óra.

(A két szöveg, talán egyfajta zenevers, az AC/DC Bon Scott-időszakból származó 6 lemezének, valamint a Kaláka együttes 50 éves jubileumára kiadott CD dalainak címeire épült egy saját interpretációban.)

Villámok feszültségében

AC/DC albumok margójára

# 1

Kicsi, kérlek, ne menj még! –

Ígérem, ha megmutatod a színes üvegcserepeidet,

hazakísérlek, mikor az este sötétje lecsapódik

nyakad fehér mezőin. Hóba hull mosolyod.

Igazi szeretők búcsúzkodnak úgy együttlét után,

ahogy léleksztriptízt követően viszem mellény-

zsebemben hajad illatát és közben kérlek, ne tarts

ki mellettem, bár szerelmes ez a dal,

de a showbiznisz iparágában minden színész

magányosan lépdel le a reflektorfényből

az önmagához vezető ösvényekre.

Fotó: Hupján Attila

hideg a kezed öltözz fel

szemüregedből lárva nő

nincs helyed nálam költözz el

nem gyógyír rád a lávakő

ujjpercek végén fagy zizeg

csontjaiddal a hold tekéz

árnyadtól fél ki nem isten

éles kaszádat fény becéz

I.

Állandó rézkarc a hóesés,
én igazán fázni jöttem,
a szél fonatán elrobog velem és
elolvad minden mögöttem.

Csonkítják az angyalok szárnyait,
a mécsest elfagyott újjak védik,
a könyörgés szájban nem lakik,
a hullások csendben kötnek végig.

A kosár füle hall egyedül,
mint engemet ég-táj,
hóvirággal csüngeti belül
így kagylómat űr-száj.

Csikorog az üres korong,
parttalan meglapulásom,
kilyukasztott ősz nyakam kong,
ha magamat kiásom.

Ilyenkor nem terem meg a som.
Hát kovácsolj ajkad harapván,
a fagy vesse üllőd, szítsd nyomásom
s hűts vérgyöngybe zártan: gyümölcs a fán!

Fotó: Hegedűs János

Rémálmok gyötörték szegényt…
Kék elefántok rohantak át egy ködös éjszakán
mindenféle rögös úttesteken
meghemperegve olajos tócsákban
majd egy alá ereszkedő fénycsóva
az égbe repítette a fura karavánt…

Ez valami láz lehet…

De jöttek a tevék,
akik menekültek a kiapadt Szahara elől
egyenesen a tengerbe
hogy ott valami bárka felvegye őket
de megfulladtak…

Kevés lehetett a vodka…

,,… ha megírnám hallgatásodat! hatalmasságodat írnám meg /

zokogásod horpadt oldalú fazekak között írnám a /

mérhetetlen ideig tartó fájdalmakat. álmodtam - …”

(Zalán Tibor: Mikor a csöndről már nem divat írni

én megírom hallgatásodat …)

Északi szél hozott vérembe kozmásodó
északi szél s a júliusi szél-szerelemben
hiába csörömpöltek vagonok vonatok
az összevegyülő síneken tavak
születtek és tenger és én megláttam
Mesteremet a vadvizek szegélyén
szédelgő egyedülit hazák s szavak
számkivetettjét
Megyek Veled az önkéntes száműzetésbe
de engedd hogy a költészet keresztjét
(vagy az ács-szögecselt reményt)
én is vihessem a siratóasszonyok helyét
nekem már úgyis kijelölték

Homolya Gábor: Rejtelmek

Csokrot azt ne hozzál.

Vágott haldokló bimbókat soha.

Egy cserepest, ha alig igényel gondozást

elbír még az előszoba.

Ne hozz csokit se,

tudod, hogy nem szeretem.

Ékszert meg alig hordok,

jó vagyok így, dísztelen.

 
Fotó: Kaposi Viktor chilei sorozatából

csontjaim ördöge
fészket épít
ereim falára
rám röppen
egy vándormadár
véres a szárnya
csőrében köldököm
szemgödre tenger
nekifeszülünk
vagy megetet
vagy tápláléka leszek
mielőtt tovareppen

 
Majoros Áron Zsolt: Látszat Határ

Már a pilátusi ítélet is rajta csapódott.

Akkor. Kálváriát járt, megfeszíttetett.

Az egyik szeg miatt ott lett szárnyszegett.

Lator. Isten látta, lezuhant, megtaposták.

Segítségért, életéért zuzogott, zizegett.

Maradt szárnyát propellerként forgatta.

Később már csak kardként az utolsó szó jogán.

Ítélet nélkül, hóhér a szokás.

Cseri József: Bárcsak itt lennél! 

Kicsinyke, sárgásbarna gyík volt.

Harmatot ivott egy levélről azon a reggelen.

Meg akartad fogni.

Megrettent.

A farka levált a testéről.

Ott mozgott a kezedben. Az összes szövet.

A törési zónában.

Két farok. Két élet.

Sírtam. Mert többé már sosem lesz olyan.

És te értetted.

Néhány napja került a szerkesztőbizottság asztalára a két verset tartalmazó kézirat. A kísérőlevélben csak ennyi: Köszönöm, Ágota! A Holdkatlan szerkesztősége most így búcsúzik: Köszönjük, Feri, könnyű utat!  

         már nem akarok

már nem akarok juhász gyula

 verset szavalni szegeden

  már nem akarok

költő lenni moholon

már csak régi

értékes pillanatokat akarok

Nagy Attila: Paintings (1988- ), Avarszánkózás

a kert gyorsan befogadta mintha

itt született volna

bár tagadta élő voltát de illata elárulta

és többet nem beszéltünk friss fűrésznyomokról

sem a láncokról sem csavarokról amelyek

összetartották

egy fa volt a kertben és kész

Botz Yvette: Holdvilág
tiffany technikával készült üvegplasztika

Lázas, sárga tócsát vetít
a bejárt utakra a fény.
Kásásodik kint a bánat
szívemben felsír a remény,

és torkomba mar, összehúz.
Így írom most e verset is,
így alszom el éjszakánként,
s így alszol el bennem te is.

A legszebb verset szeretném, 
de azt nem írják. 
Nyújtózik az ember, 
mert jót aludt, 
és van, 
akiért felkel. 
Bőrén belül, 
de túl sincs vége, 
és ha már nem élne, 
akkor is még élne.
Hűs tejes üveget emel az ég fele, 
kék és fehér, 
tiszta az ember gyereke.

B. Tóth Klári: Kappadókia esőben

Tudtam ősz lesz, minden egyes nappal hozzád közelebb.
Levélfüggönnyt mosnak a bokrok a ház előtti sövényen,
gondoltam megállok a kapu előtt, mielőtt a csengőt megérintem.
A felgyülemlett egyedüllét slejmét, krákogva,
mint egy jó adag turhát felköhögve kiköpjem,
egy nyelet felüdüléssel,
mint egy mentolos rágógumival számat kiöblítsem
mielőtt megölelsz, vagy nyálat cserélnénk örömünkben,
ne érezd rajtam dohosságát a tegnapoknak.
Legyen ideje egy arra járt szellőnek átfújni engem,
száraz lehessek és friss, ne tudjam volt eső aznap,
mint a korán kiteregetett ruhák amik hajtogatásra várnak.
Érkezésem előtt csak a kertkapu nedvessége,
a képzeletbeli műpázsit plasztikselyme emlékeztessen arra,-
látva meglepettséged majd mosolyod,
szemed ezüst prájába rostálva alakomat.

Nagy Attila: Ő

a szomszéd ház előtt pillantottam meg

először rosszul összeforrt lábú kutyának véltem

de aztán láttam sovány horpaszát amelyen

a nyár sem vastagított

bizonytalan léptekkel ment majd megállt visszafordult

mintha éhségében elvesztette volna óvatos rókaeszét

lassan vonszolta magát a rét felé majd eltűnt

a folyó-parti nádasban

most lelkiismeret furdalásom van mert

azt hiszem mondani akart valamit valami

fontosat talán hogy ne gondoljak felőle rosszat

Fábián István: Koldus 

Ifjan, ölükben reptettek az évek,
Fogyhatatlan gyönyör lombjai alatt.
Aztán az iram, vesztve erejét,
Feladta s dőzsölt a nyűvő vonszolat.
Csigázva tűrni a napok pörölyét,
A vén kitanulja.
Sokéve rám, páholni jár a sors,
Kerekded volt valóm, mára így lapos.

A múlás harangja zúg bár
S repedt ércének tempója sért,
Habosranyílt az eszmények bokra
S hálás vagyok a vesztéseimért.
Zergés szirtek mászója mögöttem,
Lankám túl pitypangos mező.
Fáradt ragyogás nyugatról int lágyan,
Vén inaknak üdv ez ereszkedő.

Félhelyes Erzsébet: Más/világ

Ültünk a koporsó mellett,
aztán csak egyre gyűltünk.
Nem tudtuk milyen évszak ez.
Hogy bézsvirágok hullanak-e,
vagy sárga-barna levelek,
téli ólomeső.
Mi csak voltunk ott.
nem tudtuk mit érzünk, mit nem.
De látod Apa, összezsugorodtunk,
kicsikék lettünk, mint a csapdába szoruló
fehér egerek.

Szelényi Anna: Walk/ séta, 40/60 cm, pastel

Némafilm pereg –

vonatfülkéből nézem

három dimenzióban.

Vonatablakom

előtt suhanó nyárfa

múlandósága.

 
Homolya Gábor: Padlás a kezünk

Violaszó

Regénytöredék – szonettekben elbeszélve

Első

Emlékezik és tervet sző az ember,

nevet és sír, reménykedik, ha fél.

A semmiből útjára indul egyszer,

aztán lehull – azt mondja: célhoz ér!

Világ urának érezné magát,

vagy kristálykőbe rejtve szívesen

egy fényszivárvány ívén bújna át,

s hogy köztünk járt, ne tudja senki sem?

Hiú a vágy! Vagyunk, én s a világ,

egymás között vagy egymás ellenére.

Én sejtem őt, ő engem meg se lát,

- talán ettől nő mindkettőnk esélye…

S ha Én vagyok, Te is vagy! – így remélem,

mi más remény vagy cél vihetne élnem?