VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Górcső
jól meglökött mielőtt eltűnt a fák között úgy láttam rosszkedvű megint aztán hozzám vágott egy ágat hogy tudjam uralja most is a tájat
talán eszmélésed a halálra. Tejfogaiddal rágott étvágya, felhorzsolta tenyered, térdedet,
és alacsonyabb volt kártyavára, mint apádnak. Írt és olvasott, szavalt - súgta: mások elhagyott tárgya vagy, s mint magadéra, adtál a szavára.
Megint csak sejtem, amit álmodtam éjszaka. De annyi bizonyos, hogy nyugodt maradtam. Emelkedtem, felülkerültem a problémákon, bajokon. A felhőket megtapogatták ujjbegyeim. Az egyik olyan volt, mint a pehely, a másik, mint a fátyol. A harmadik, mint a tüköracél. Mintha Isten testébe ütközött volna a kezem. Egy villanás, nagyon tömény, sűrített fény hatolt a lelkembe, ami inspirálttá tett. Nem fájt, de érintése tudomásomra hozta, áthatolhatatlan erő, legyőzhetetlen entitással találkozott a gondolatom, az irányításom alól kibújt fantázia. De nem volt szándékomban harcolni azzal, aki a legjobbat akarja nekem. Integettem a láthatatlannak. Szia.
Ráfeszül a horizontra, eget földet egyben tart. Hajnalt bont és estéket köt, közben nappal fénygömböt ölt. Viharokban ő a part.
Ágakat fon sima törzzsé, ha kell gyökereket ereszt. Búvóhelyet nyújt, ha néha veszélyt érez, s rád nevet.
vajon hol a határ amit átlépve még imádhatok magyar istent szerethetek magyar anyát apát szerethetek máshol is lányt
halott e földön ki áthágja határait s a magyar földnek hol húzódnak azok a bizonyos áthághatóságai
Új színek
Lefolyik rajtam a
Harsányuló szövetek
„nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, …” * látja-e lent az embert, és napjait az uralkodás, a kapzsi akarat, gázolva mindenki lábnyomát, ki keresztje alatt más utat választ, utóbb már arra kényszerülve, hogy nyomtalant üzenetünket a holnapokba vivő gyermekeink szegénységét, éhségük háborgó korgását, az erre vak üres szólamok visszhangtalanságát az emelvényekről látja-e
A szó elszáll, A csönd megmarad. Minden morajlik, A fény fénytelen. Kényem elvág, A tűz porsalak Formára oszlik Test eszméletem.
Látni még gyáva, Bámulni bátor Vagyok ki fogyaszt, Belőlem élnek. Szolga a gyárban, Nem lettem vándor, Bár tudnám hogyan Kellene lépnem.
Láttál-e már téli holdat bujdokolni fák közt, s ahogy reszket? Gyémánt, melyet megcsiszoltak, tündöklése így a legszebb.
Ha a tél mosolya ráfagyott minden meztelen, szunnyadó ágra, s kihűlő, furcsa állapot a dermedő fáknak álma,
A lépcsőházi lények homályba burkolóznak. A legfelső emeletről valaki legörget egy súlyos követ. A csönd ritmusa megtörik.
Az éjszaka feslett szövetbe burkolja a ház elhasznált, olcsó álmait.
A pincemélyben a fohász hasábfát rakosgat gúlába, hegybe, patkányok elől menekül a mennyezet alján lebegve.
Y, Z, alfa
Elhagyott bőreink Levedlett pikkelye Szárazon percen Egy helyben toporgó Lépteink alatt míg Felettünk bolondul Csörömpöl az óra.
(A két szöveg, talán egyfajta zenevers, az AC/DC Bon Scott-időszakból származó 6 lemezének, valamint a Kaláka együttes 50 éves jubileumára kiadott CD dalainak címeire épült egy saját interpretációban.)
Villámok feszültségében AC/DC albumok margójára # 1 Kicsi, kérlek, ne menj még! – Ígérem, ha megmutatod a színes üvegcserepeidet, hazakísérlek, mikor az este sötétje lecsapódik nyakad fehér mezőin. Hóba hull mosolyod. Igazi szeretők búcsúzkodnak úgy együttlét után, ahogy léleksztriptízt követően viszem mellény- zsebemben hajad illatát és közben kérlek, ne tarts ki mellettem, bár szerelmes ez a dal, de a showbiznisz iparágában minden színész magányosan lépdel le a reflektorfényből az önmagához vezető ösvényekre.
hideg a kezed öltözz fel szemüregedből lárva nő nincs helyed nálam költözz el nem gyógyír rád a lávakő ujjpercek végén fagy zizeg csontjaiddal a hold tekéz árnyadtól fél ki nem isten éles kaszádat fény becéz I. Állandó rézkarc a hóesés, Csonkítják az angyalok szárnyait, A kosár füle hall egyedül, Csikorog az üres korong, Ilyenkor nem terem meg a som.
Rémálmok gyötörték szegényt… Ez valami láz lehet… De jöttek a tevék, Kevés lehetett a vodka…
,,… ha megírnám hallgatásodat! hatalmasságodat írnám meg / zokogásod horpadt oldalú fazekak között írnám a / mérhetetlen ideig tartó fájdalmakat. álmodtam - …”
(Zalán Tibor: Mikor a csöndről már nem divat írni én megírom hallgatásodat …)
Csokrot azt ne hozzál. Vágott haldokló bimbókat soha. Egy cserepest, ha alig igényel gondozást elbír még az előszoba. Ne hozz csokit se, tudod, hogy nem szeretem. Ékszert meg alig hordok, jó vagyok így, dísztelen.
csontjaim ördöge
Már a pilátusi ítélet is rajta csapódott. Akkor. Kálváriát járt, megfeszíttetett. Az egyik szeg miatt ott lett szárnyszegett. Lator. Isten látta, lezuhant, megtaposták. Segítségért, életéért zuzogott, zizegett. Maradt szárnyát propellerként forgatta.
Később már csak kardként az utolsó szó jogán. Ítélet nélkül, hóhér a szokás.
Kicsinyke, sárgásbarna gyík volt. Harmatot ivott egy levélről azon a reggelen. Meg akartad fogni. Megrettent. A farka levált a testéről. Ott mozgott a kezedben. Az összes szövet. A törési zónában. Két farok. Két élet. Sírtam. Mert többé már sosem lesz olyan. És te értetted. ![]() |