Szatyorban kopott lemezek, eljárt felettük az idő, megválnának tőlem, cérna rágja zsebemet. Vedd ha kéred, magas lángon égnek, mint emlékeim: ide terítem mindet karcaikkal együtt. Nézd őket, nézd, feledd egy percre az éjszakát, gyomrodban a tolakvó űrt. Húzd fel a cipőd, a fal kemence legyen, megfázol majd, pillantást sem vetsz kincseimre. Hoztam dalokat, kezemben szálkát, olvadt kekszet gyűrött szalvétában. Sebzett lemezekkel házalok a nyílt téren, föld alá nézek, a dalok morzsáit meglelem. Húzd fel a cipőd, a zoknit is gondosan, időd még nem jött el, húzd hát omlatag szekerét, aztán dőljünk hátra, majd előre, mielőtt ránk dőlne a fal. Takarjuk be egymást aranyló szavakkal és elévült újságok szélfútta lapjaival. Ahol elalszunk, épp jön fel a nap, valaki leengedi a pincébe az utolsó fürdővizet....
Ha csak virtuálisan is, megtapasztaltam már, milyen a másság Listáról kihúzva, beteljesült egy gyerekkori kívánság Illetve kihullott belőlem. Tegnap volt, mára megszűnt Ahogy a nőből kipottyan a gyerek, amikor szül Szertefoszlott a hőskomplexus, a félelem, hogy úgysem bírom ki Ha lehúzzák a körmöm, szétverik a talpam vagy a hátam kezdik sorozni Mára kiderült úgyis, minden megváltás értéke nulla Csak egy maradt, ami az idők szavát úgy-ahogy kibírta Ez az egy is csak akkor, ha nem másból indul ki - önmagából Mert tudja, ember csak Istennel cseresznyézhet egy tálból Akkor jöhet a ráadás, néhány földi halandó, akiket szerethet Jöhet az ellenség is, ha megvan az alap, amit el nem felejthet Ha megfelelő helyre kerültek az épületben a tartópillérek Ha nem veszítette el a szerződést, a kötött titkos egyezséget A szerződést, amit láthatatlan tintával írtak rózsaszínű papírra De melegítésre látható lesz, ha a türelmetlen elme kibírja
Emlékszem mennyire féltek tőled, senki nem kért a fertőző nyavalyádból. Te unatkoztál karantén kis világodban, Cigi és nők nélkül majdnem halottan, fehér falak szorítva öleltek naponta, vágytál puha ölre szorító női combra. Én talán akkor sem vágytam semmire, nem ijesztett meg a halál gondolata, láttalak reggelente ásítva csipásan. Igen már megint én vagyok itt
Amíg markában tart minket az idő, élünk valami életszerű képződményt, maszk nélkül magamba szívtalak, a bőröd illatát és mégis vagyok. A világ kint fertőzöttebb ott. Nem tanultam meg félni. Élni sem sehogy.
Talán le sem mernék vetkőzni már, ha néznél, miként hántom le magamról ruhám után a bőröm, aztán húsom, zsírom, inaim, s maradna gerincem, bordáim között a csupasz szív. Talán már ehhez is elmúlt az idő. Megöregszünk megmutatni bármi valódit.
/Délután/ Munkabér tasakja zörög. Az ujjak hajlékony manipulátorai három oldalról a golyóstoll műanyag pálcáját. A papíron kék jelek. Aláírások. Fókuszálj rá kérlek! Szálkás és kerekded betűfirkantások. Majd a csontos, bütykös, pufók és inas kezek lehetséges változatai. Lépés előre. Várakozás. Fejbiccentés, kézfogás, sugdolózás. Tétova oldalpillantások. Következetes sor elejére tekintés. Spray és izzadság kigőzölgés. Csikkre taposó láb. Krákogás. Ez ellenszenves! Tovább!
találkozni akartam vele, azt mondják, még sohasem jutott eszébe az öngyilkosság, valaha Kafkát is olvasott, és tudja, akinek különös a sorsa, az csak különös sorsúakkal képes, avagy képtelen, és óvatos, nemhogy trippere, nincs még anamnézise sem, s bár úgy öltözik, mint egy Miró festmény, még sosem feküdt le sminkben, ami színtiszta hazugság, kézről kézre adják a férfias legendák,
Az én versem az én testem. Megmutatom: ez a szívem, ez gerincem, tüdőm, s anyagcserélődöm, mint bárki más, nem pont így ébredek, de úgy alszom majd, mint egy idegen, mint a szomszéd Kovács.
Szégyenem mindennapi elhullásom, ismeretlenekbe beleszeretésem, dülledt szemű, nyelvelógó-bénult másom. Nyelvem által szégyen- s dicsőségteljes, feltoluló szülőföldindulásom vagyok.
Már csak itt lenn itt gyufalángnyira tőlem fázik reszket kérdezi látom-e arcát higgye-e merje-e hinni hogy itt lenn itt mindig velem élne ha láthatnám most nyíló száján nyitva felejtett száján hangtalan szó három szótag
Csak állt egy helyben, belélegezte a hangulatot, a karácsonyfa díszei arcára szórták a fény szilánkjait, kitalálóst játszott az aranyszínű szalaggal átkötött csomagokkal, érezte a fenyő és a friss kalács illatát.
Közben az erős szél sürgette, ideje tovább indulni, de csak állt egy helyben, bámulta a díszes kirakatot, mint egy mesekönyv borítóját.
Európa kertjében feszített izmokkal feketlenek a liliomok, rángatnak honos és idegen kezek, fogytán a száram, fogytán a gyökerem és hazára nem lelek, sorvadnak rólam a színek a rojtok, öltésnyi cérnám is elveszik, gyűlnek rajtam a foltok, magam is meztelen gyászoló, gyászolt leszek.
Európa kertjében feszített izmokkal feketlenek a liliomok, gyilkolják sarjaim, megbújt hazahitemből kiűzik Istenünk,- talán már nem lehet jönni, s nem lehet hová tartani, az utak egésszé íveltek, mindegy a hol, helyben maradok, a körben és kívül is magam vagyok, Európa kertjében feketlenek a liliomok.
Akit meg szeretnénk ölni, inkább megdugjuk, akit meg szeretnénk dugni és nem jön össze, megöljük, de mivel nem bírjuk a vért és gyávák is vagyunk, ezért csak átvitt értelemben nyírjuk ki, mondjuk a lelki világát és a becsületét, ha sikerül megdugnunk, akkor azért szeretnénk eltüntetni, mert tanúja gyengeségünknek,hogy mi is csak ösztönállatok vagyunk, és nem bírjuk ki, hogy rá ne vessük magunkat egy olyan fajtárs kloákájára, akit tanácsosabb volna idejében elpusztítani, vagy megelőz csak úgy hobbiból, vagy mi előzzük meg azzal, hogy alapítunk egy emberiség elleni bűntettek MELLETTI csoportot, ahol alanyi jogon VIP tagoknak számítunk, és sorszám nélkül kegyetlenkedhetünk egymással, és ha már szabad nem is érdekel, úgyhogy hajrá világbéke.
A metropolis fegyelmezett forgalmában siető autók, mint úttestre öntött színes golyók gördültek, szökkentek, fordultak tova, az egyik sor előre, a másik meg vissza, hogy valahol távol, kifürkészhetetlen parancsra szétgurulhassanak, jobbra vagy balra.
Bizony mondom, mint autók forogtak színes golyók, vagy golyókként suhantak autók.
Álmodott egyet Péter, a szent ahogy vasárnap templomba ment, s ahogy előre-hátra lépett - Megváltom - szólt - e nemzedéket! Itt az ideje levetni ma; vasárnap-vásárnap. Jellemhiba! Mindenki ott volt, így volt okom felháborodni a boltokon, - füstölgött kivont adókkal Péter – majd megmutatom, merre hány méter, magadra bármi jelképet tűzdelj, egy lesz fontos: a családi tűzhely! –
el kell hogy temesselek ahogy te temettél el engem szép lassan amikor hazudtál. olvastam az arcodból a nőkből a kurváidból ahogy az egyik rózsafüzért mormolt öt perc múlva a cseppjeid tudtam hogy olyan áhítattal nézett a megváltóra mint a férfi magjára, amikor szent rituálétokat végeztétek a magod a rózsafüzéren és a kék könyvjelzőn a zsoltároskönyvben de volt ebben valami buja és pogány
A szerelem friss zsemle, vaj. Pöttyös bögrében tejeskávé. Pipiskedő apró-szép dal, Füttyös-cukor, édes málé. Olyan, mint egy kényes hangszer. Négykezes játék zongorán. Érintéstől felizzó szer, Gázrózsán a propán-bután. Közös asztal, ágy és szék is. Villára tűzött sültfalat. Csokimorzsa, cseppnyi bélisz, Szájról szájra olvadt nyalat. A szerelem kéz a kézben. Bőrbe kötött fehér lapok. Olyan csúnyán lehet szépen teleírni: boldog vagyok
Veri az Isten a Marit a sorról, még haza sem ért a halotti torról csak a teste, jaj, hosszúra nyúlik neki az este, már félek, a végén majd mi lesz. Viszik az ágyát, és viszik az asztalt szőttesét, vázát, s ami még marasztalt tegnap, s a falakat otthonná tette, egy pótkocsis horda szedte- hordta, s már nyomuk sincs. A törvény pora hinti be homállyal, s rejti el örökre a szem elől őket, az embernek lőttek, az asszony meg egyedül nem tudott fizetni, nem elég, hogy meghalt, mért kell ma temetni. Hülye vagy? Holnap majd mit eszel? De még ott a háza.
Gyerekek voltunk, és az udvaron dagasztottuk a sáros homokot. Élveztük a mocsok simogatását a bőrünkön. És te emlékszel a vörös téglákra, s a sárga kemény földre, a porra, kavicsokra az úton, és a sarkokban megbúvó gazra? És anyánk könnytől csillogó szemére, és apánk barna kezére? Az utcabeli cigányokra, és a lovas kocsik nyikorgására, patkók dobbanására? És az istállók súlyos illatára, mely mélyen fészkelte magát az orromba. Többet nem tudom már kifújni. Újra hallom a kutyák csaholását, s magam előtt látom az öreg Moró sárga bajszát. Almabort lehelt, s fecske füstöt fújt. De én szerettem. És emlékszel a hidegre, füstre, a rozzant kályhából kihulló parázsra? Mély lyukat égetett a szép szőnyegbe. Bemocskolta, mire hozzánk is eljött a tavasz.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
