A szerelem friss zsemle, vaj.
Pöttyös bögrében tejeskávé.
Pipiskedő apró-szép dal,
Füttyös-cukor, édes málé.
Olyan, mint egy kényes hangszer.
Négykezes játék zongorán.
Érintéstől felizzó szer,
Gázrózsán a propán-bután.
Közös asztal, ágy és szék is.
Villára tűzött sültfalat.
Csokimorzsa, cseppnyi bélisz,
Szájról szájra olvadt nyalat.
A szerelem kéz a kézben.
Bőrbe kötött fehér lapok.
Olyan csúnyán lehet szépen
teleírni:
boldog vagyok
Veri az Isten a Marit a sorról,
még haza sem ért a halotti torról
csak a teste, jaj, hosszúra nyúlik
neki az este, már félek, a végén
majd mi lesz.
Viszik az ágyát, és viszik az asztalt
szőttesét, vázát, s ami még marasztalt
tegnap, s a falakat otthonná tette,
egy pótkocsis horda szedte- hordta,
s már nyomuk sincs.
A törvény pora hinti be homállyal,
s rejti el örökre a szem elől őket,
az embernek lőttek,
az asszony meg egyedül nem tudott fizetni,
nem elég, hogy meghalt, mért kell ma temetni.
Hülye vagy? Holnap majd mit eszel?
De még ott a háza.
Gyerekek voltunk, és az udvaron dagasztottuk a sáros homokot.
Élveztük a mocsok simogatását a bőrünkön.
És te emlékszel a vörös téglákra, s a sárga kemény földre,
a porra, kavicsokra az úton, és a sarkokban megbúvó gazra?
És anyánk könnytől csillogó szemére, és apánk barna kezére?
Az utcabeli cigányokra, és a lovas kocsik nyikorgására, patkók dobbanására?
És az istállók súlyos illatára, mely mélyen fészkelte magát az orromba.
Többet nem tudom már kifújni.
Újra hallom a kutyák csaholását, s magam előtt látom az öreg Moró sárga bajszát.
Almabort lehelt, s fecske füstöt fújt. De én szerettem.
És emlékszel a hidegre, füstre, a rozzant kályhából kihulló parázsra?
Mély lyukat égetett a szép szőnyegbe.
Bemocskolta, mire hozzánk is eljött a tavasz.
1.
Minek tovább, ha nincs miért?
Ajkam fölrepedt és csorba
a bögre — elgondolom,
a hangya mint örül, ha
az asztalról morzsa hull
a földre.
Kérgét eldobja, vedlik
a platán. Hozzám jobban oda-
nőtt a kéreg: a páncéling,
az önként felöltött, úgy
szorít, hogy levetni
már félek.
Tükörszoba.
Középen én ülök. Te kint.
Sok-sok vadat láss
kiterítve a képen.
Oszlásnak indul a zsákmány,
ha odanézel. A szúrófegyverek
csorbák, mind a rozsda eszi.
Látod kifordulásom.
A sokasodás elkábít.
Befordulsz.
Fal felé. Vászonfehérre.
Mit vetít a te tükröd oda?
Állatokat. Szafarit. Sok hibapont.
A leöltek tisztán látnak,
nekik a vadászat vége világos.
A mész lepotyog.
Mit simogat a te haragod mégis?
Tükörszoba.
A foncsor mögött jobban kell vigyázni.
Hófehér.
S te megvakulsz.
Csapódó ajtó.
Kihunyt fény.
Szememben.
Magyarázat nélkül.
Elvesztettem.
Monoszkóp.
Hangyák ezrei
a régi tévén.
Kikapcsolom.
Búcsúcédulára még telik
az átlag magyarnak is, kinek üresség korgatja
beszűkült lelkét – élete már kapitalista melléktermék
azért kiken, kifen egy százast hazafelé, hogy a pohárba
tegye, s hogy - előkelő, ostoba mecénásnak például -
de érezze, legalább érezze magát
valaminek.
Én nem leszek az arcodon árnyék,
nem leszek ránc a szemed alatt,
nem szúrok egy nap aljasul beléd,
nem leszek nyílt seb, sem a varrat.
negyvenhat éves
arcán vulkánok és szakadékok
fekszik
nézi az infúziós zsákot
már csak az marad meg benne
a sós víz
minden mást lassan elenged
tizenkét éves se volt amikor az apja
elkezdte markolászni a melleit a fenekét
és csak röfögött
te az enyém vagy mondta
meg kis csillagomnak nevezte
ő meg legszívesebben megölte volna
az anyja közben hányta magára a kereszteket
és úgy nézett rá mint egy kígyó
Sajátítsd el a humorérzéket
és teraszos teaültetvény leszel
és utazó kompánia leszel
Tanuld meg az abszurditást
és vontatón nyereg leszel
és csülökontó bojtár leszel
és liánon mozgó gyarlóság leszel
Ugye untad már a régi bőröndből kiásott tömegfellépést
Élj párban élj úgy mintha állandóan navigálnál
mintha préselt fenyőjű példakép lennél
És a hurrikán ölébe emel.
Ausztrália.
Azt hallottam, ott
- mihez képest is? -
visszafelé folyik le a víz
a lefolyóban, s ott,
kenguruk isznak a patakból.
Mifelénk nem bóklásznak effélék.
Erre, éjjeli álcájában csontsovány,
fekete-szín ördög portyáz,
nyávogása, mint kés, hasítja, vágja át
a sötétséget.
