Már elnézést, de mért kell
pont az én bőröm magának,
eddig jól meg voltunk egymás nélkül is,
itt nem férünk el többen, lássa be,
a fülemen folyjak ki,vagy a számon,
szűkös itt, nem érzek mást,
csak hogy fulladok, ha látom.
Egyszer elbeszélgettem az Istennel.
Egy szűk utcában álltam,
előttem sötét házfalak.
Szűrődő fény díszítette
az elhalt, hűs sarkokat.
Megállt előttem, s én mozdulatlan vártam.
Valami értő, érző sóhajt keresve
a ház falába málltam.
Kántor Zsoltnak, barátsággal
A színek játéka c. versére
Ma olyan szürke a kedvem,
ragyogok, mint emós a white party-n.
Nincs új a nap alatt,
csak a szokásos égbolt,
amire graffitit fúj
a festékgyári kémény.
Mint egy ecsetről hulló csepp,
egy szín darabba csöppenek
ejtőernyővel, katonaruhában,
tarka vagyok, mint a boci.
– Mutasd magad! – kérik,
hogy vegyem le a maszkot,
de akkor megfulladok.
Pipacsok szállnak,
pillangók nőnek a réten.
Zöldellnek a fák, míg tehetik.
Nem kerget senkit az ősz,
csak mindenkit utolér.
Menekülni nem lehet,
semmi szín alatt. Tilos.
madarak árnyékával fedett röpülés
itt-ott fények a szúette palettán
a festő álmát görgeti a hegyre
a költő parázson szavakat melenget
te mit vársz
a csodákat puttonyába
tette és elvitte egy születésnap
a hidakat szétrágták a folyók
a folyókat fölszívta a tengerhez-igyekvés
a medreket befutotta a fű
láttalak ahogy madáretetőt készítesz
magadra öltöttél egy cinege-jelmezt
és próbálgattad beférsz-e
én a kéményre szoktam felmászni
és fél lábbal álldogálok
úgy várom az őszt
Térkép helyett, Magyar napló 2014
Akár egy szeretetéhes gyerekkurva
Szégyellősen megyek csokiért pusziért
A boltos zsidóasszonyhoz
Kisunokámnak hív én őt Nagyinak
Boldogan melegítek reggel mamuszt
Este muffot
Tudván hogy a kirakatba tesz majd
Mint a többi nyalókát
De csak miután megkóstolt
Párkányomra kismadár száll és lefossa
Ez az élet De a versbe azt írom hogy
„Párkányomra madárka szállt galambocska”
S elhallgatom azt a tényt hogy jól lefost
fegyelmezett.
Nem zsarol és ki nem nevet.
Nem játszmázik veled.
Nem hiányzik belőle alázat.
Nem sajátítja ki tested-házad.
A vers fegyelmezett.
Hideg számítással nem tart be neked.
Melletted áll barátként, ha baj van.
Nem akarja, hogy pusztulj meg halkan.
Megszégyenítést nem rak rád igának,
hogy szolgálj zsarnok hajlamának.
A vers egyéniséged tükre.
Társnak jegyzett el örökre.
Nem áltat, nem küld mélyaltatásba.
Önfeladást nem kér, hogy eljusson önmagába.
útra keltem
igaz már rég
málhám hátamról
lecsúszva a forró
port szántja
ám őszre talán
és ha jól
kialudtam magam
könnyedén
tova hessenek
pillangóként
Felhőkre írta a verseket,
dehogy kellett neki papír, toll!
(A kéz csak elbotol holmi szöveten, pacákon!)
Záporral írt és napsugárral,
könnyek sójával
mosolyok borsával,
vérnek savával,
édes körtezamattal gyöngyözött betűket,
fügelével csorgatott pontot,
idézőjelet.
Nem kellett neki semmi penna.
Széllel szabta a sorokat
és ó,
ó,
könnyeket csalt a szembe,
ahogyan lecsorgott az üzenet;
a földre.
A felhőkre írta bizony a verseket,
és kacagott teli torokból
amikor a sápadt holddal együtt
kocsiztak körbe-körbe.
Aranyhaja kesze-kusza fürt-tánc,
keskeny dereka fiatal akáctörzs hajolása,
szépívű lábtipegése: sás suhogása.
Résnyire zárt szemei: titkok összekacsintó suttogása.
Micsoda szédület!
Micsoda irodalom!
Felhőkre írt verseivel – csodabirodalom.
Bocsássátok meg, hogy nő vagyok, ne szóljatok be, ne alázzatok, én is lélegzem, emésztek, ürítek, mint megannyi férfi a glóbuszon. Bocsássátok meg, hogy nő vagyok, ne tegyetek bálvánnyá, ne mészároljatok le, mert nő vagyok. Lélegzem. Gondolkodom, imádkozom.
a függöny takar
a függöny eltakar valamit
a függöny hártyafalat von
magunk és a külvilág közé
a függöny óv
a függöny sejtet
a függöny kihúzható, letéphető
kimosható, megvarrható
összehajtható,
a függöny függ, szolgál
kiszolgál, vagy kiszolgáltat
Ó, drágám, én úgy vagyok
olyan nagyon szeretlek
csakis terád gondolok
amíg mással kefélek
Ó, drágám, én hol vagyok
olyan nagyon hiányzol
mint időnkből az a tér
mit elfoglalni latszol
Ó, drágám, én úgy vagyok
olyan nagyon szeretlek
csakis terád gondolok
amíg veled kefélek
Ó, drágám, én hol vagyok
olyan nagyon hiányzom
mint időnkből az a tér
mit elfoglalni látszom
S ha majd aratni jő a végidő
talán a sok piros mosolyt fakaszt,
de haszna nincs, a kéve úgyse nő,
levágva egybe: búza és pipacs.
míg málécsutka
bábként nádsíp zenére
versem felragyog
ne vonj kétségbe
bár sokat gondolkodom
létező vagyok
jegyem oroszlán
mégsem vérengzik elmém
sorsom tépve szét
jó/rossz egyaránt
pajzsként fonja énreám
ölelő kezét
látomásom véd
aki ma ember holnap
fáradt űrszemét
mégis nevetek
álmomban ártatlanul
Isten terelget
feleleteket
lángra kapó könnyeim
fényénél keresek -
a torkomban sír egy gyerek
te nem hallod
de ő torkomban remeg
most ordítana ha lenne mersze
pedig most ölelne
anyát apát testvért
roppant szeretettel törné
össze a világot
s most mit tehet
ugyan mit?
a sarokba kuporodik
figyel néz némán
arcán könny csorog
a torkomba bújik. ott sír
mert neki hangja nincsen
a torkomban sír egy gyerek
te nem hallod,
de ő a torkomban remeg
talán ordítana de nincs hozzá mersze
és v é g e...
mondanám,
banális szavak,
mikor pókfonál
módján fennakadt
jeltelen jelent
idézni jó,
de másra nem;
végigfut
az értelem
résein hirtelen,
a lényeget
kapszulázza
védtelen
magammal
összezárva
elködlik belül;
nincs szó
nincs képlet,
sem ábra
ami feltárja,
magyarázza
miért, mi végre
tartana tovább
a p i l l a n a t,
élne a jelen,
s ami e féktelen
időmúlást
megzabolázza.
2015. március 8.
a mélyaltatásban
minden ugyanolyan —
neszek
ízek
lelki válság
— egyenletesen
lefóliázott érzetek.
elfojtott életjelek
a köbön.
a folpackon túli
elmosódott gépzajok
belepik a mesterséges
álmokat.
megszokott rendben
emelik a tüdőt
leszívják a gennyet
és a húgyot
cserélik a vért
és fekve tart
élet és halál közt.
talán jót tenne már
egy áramkimaradás.
