és v é g e... mondanám, banális szavak, mikor pókfonál módján fennakadt jeltelen jelent idézni jó, de másra nem;
végigfut az értelem résein hirtelen, a lényeget kapszulázza védtelen magammal összezárva elködlik belül;
nincs szó nincs képlet, sem ábra ami feltárja, magyarázza miért, mi végre tartana tovább a p i l l a n a t, élne a jelen, s ami e féktelen időmúlást megzabolázza.
a mélyaltatásban minden ugyanolyan — neszek ízek lelki válság — egyenletesen lefóliázott érzetek. elfojtott életjelek a köbön.
a folpackon túli elmosódott gépzajok belepik a mesterséges álmokat. megszokott rendben emelik a tüdőt leszívják a gennyet és a húgyot cserélik a vért és fekve tart élet és halál közt.
Csupasz popsi, totyogó kisgyereké, háttal a madárnak. Köztük tócsa. Esetlen kardobálások. Vélhetően önfeledt, csupa-mosoly arcocska apa, anya felé. Mindenpillanatos riadalom föld, tenger, ég: mit láthatnak még az időben.
-Folytassuk a vitát értelem, bár tudhatod, ha jókedvem hiányolod, bizalmam megcsúfoltad, elárvulva maradt ott hajnali rétemen. Szószegés a vád ellened, erre tanukat idézhetek, egyre többen állítjuk: bölcs vagy, de csaló. A hallgatás is bűn, és te ravaszul elhallgattad fényes reggelünkön, hogy mindentudó mosolyod, szeszélyed szerint sötét felhők mögé rejtheted, ifjúságunk virágzó kertjeiben szedett csokrai, csak kölcsönbe kapott részvények, és értékvesztésük után, szagos realitásként kezünkbe úgy nyomod. Ígéretes dísztájaidban feloldódva, kerestük rejtező sugaraidat, tudtuk valahol a derengés mögött vagy, és kinek, ha nem nekünk? Nem figyelmeztetésekkel támogattál, de bizonyíthatóan ígéretekkel: rossz előéletű idő-barátoddal jövedelmező frigyet kötve, csapdául kékítettetek kékebbre harsány eget, mutatva, lesz dicsőséges életünk, a végén pokolba vagy mennybe juthatunk, ki-ki érdeme szerint, de mindig előrébb haladunk. Szerencseszámaiddal fontoskodva, miért nem dicsekedtél, hogy csak kinek sikerül
Ezen a képen időutas vagyok. Másik idő, másik tér. Előttem síkság, mögöttem hegyek, ülök a tornácon, a hintaszék halkan billeg, tekintetem suttog csak az enyhe déli szélben, más nyelvet beszélek, máshová tartozom, még remélek, még leszek másutt is ezen a képen, ha elképzelem: jenki vagyok, középosztálybeli földműves, ki megpihen az elvégzett munka után, elégedetten szemléli a birtokot, épp csak óvatosan tervezget a porvihar előtti csendben.
Rózsaszínné válni sosem fog hiába várod hideg világot rejtő sötét burjánzás oson obszidián körmök alól forró bőr alá sistereg, Remegő kockalevél az ágon zöldet vacog rothadó foga fél is talán itt a nyár. Hörögve okád egy szökőkút, csillámos vízpermet fullad a betonba Hasad a levegő. Fércelné össze pár szorgos kéz túl nagy a lyuk, Halomba gyűlő petpalack, papírt kötegbe kötve hurcolsz éjszaka, szelektív. Századik piros autót számolsz. Szürke az ég.
Lélekbarázdák közt alakoskodom. Isten marka úgy gyűr össze, mint én e vázlatpapírokat. Mindenhol jó, de legjobb sehol. Elhiszem nektek, hogy nem a rémület, hanem az itt-lét akarása a fontos. De vonz a mély, és húz a magas. Messze vágynak az agyhullámok. Egy sosem-volt világ köt. Nosztalgikus elvágyódások. És leküzd a jelen mégis. Lecsupál mozdulatokra. Összezárulnak terek, falak. Préselődik a mellkas. Abroncsozat. Pléhlemez a tudat, semmit nem tudhat. Csak a történelem szivárványíve, s ijedt semmittevése. Tétlen. Feltétlen kapituláció a szerep. Még egy utolsót, nagyot nyelek. Szidolozom az emlékeket. Rémletes rézkilincsek nincs-ajtón, nincs-ablakon, Üstöke csak a volt. Törvénytelen telik az idő. Törvénytelen én magam is. Aláomló homlokszemek. Létről lemetszve: lobotómia!
Szemhéjad mögött egy fogvatartott világ albumlapjait rejtegeted a megélés válogatott képeivel, fogódzkodót a tér-idő valósághitébe, amolyan életszerű történések kronológiáját egy valamikori regény lapjaihoz ami még kigyűjthető, leírható, megfilmesíthető, lélekprojektoroddal kivetíthető, kis Káni Filmfesztiválod győztese lehet, ráfizetés nélküli, naponta lejátszhatod kedvenc részeidet, kimerevítheted, besétálsz magad is a képbe, hogy a történések részese lehess 3 D- ben; van hozzáillő szemüveged...
Szatyorban kopott lemezek, eljárt felettük az idő, megválnának tőlem, cérna rágja zsebemet. Vedd ha kéred, magas lángon égnek, mint emlékeim: ide terítem mindet karcaikkal együtt. Nézd őket, nézd, feledd egy percre az éjszakát, gyomrodban a tolakvó űrt. Húzd fel a cipőd, a fal kemence legyen, megfázol majd, pillantást sem vetsz kincseimre. Hoztam dalokat, kezemben szálkát, olvadt kekszet gyűrött szalvétában. Sebzett lemezekkel házalok a nyílt téren, föld alá nézek, a dalok morzsáit meglelem. Húzd fel a cipőd, a zoknit is gondosan, időd még nem jött el, húzd hát omlatag szekerét, aztán dőljünk hátra, majd előre, mielőtt ránk dőlne a fal. Takarjuk be egymást aranyló szavakkal és elévült újságok szélfútta lapjaival. Ahol elalszunk, épp jön fel a nap, valaki leengedi a pincébe az utolsó fürdővizet....
Ha csak virtuálisan is, megtapasztaltam már, milyen a másság Listáról kihúzva, beteljesült egy gyerekkori kívánság Illetve kihullott belőlem. Tegnap volt, mára megszűnt Ahogy a nőből kipottyan a gyerek, amikor szül Szertefoszlott a hőskomplexus, a félelem, hogy úgysem bírom ki Ha lehúzzák a körmöm, szétverik a talpam vagy a hátam kezdik sorozni Mára kiderült úgyis, minden megváltás értéke nulla Csak egy maradt, ami az idők szavát úgy-ahogy kibírta Ez az egy is csak akkor, ha nem másból indul ki - önmagából Mert tudja, ember csak Istennel cseresznyézhet egy tálból Akkor jöhet a ráadás, néhány földi halandó, akiket szerethet Jöhet az ellenség is, ha megvan az alap, amit el nem felejthet Ha megfelelő helyre kerültek az épületben a tartópillérek Ha nem veszítette el a szerződést, a kötött titkos egyezséget A szerződést, amit láthatatlan tintával írtak rózsaszínű papírra De melegítésre látható lesz, ha a türelmetlen elme kibírja
Emlékszem mennyire féltek tőled, senki nem kért a fertőző nyavalyádból. Te unatkoztál karantén kis világodban, Cigi és nők nélkül majdnem halottan, fehér falak szorítva öleltek naponta, vágytál puha ölre szorító női combra. Én talán akkor sem vágytam semmire, nem ijesztett meg a halál gondolata, láttalak reggelente ásítva csipásan. Igen már megint én vagyok itt
Amíg markában tart minket az idő, élünk valami életszerű képződményt, maszk nélkül magamba szívtalak, a bőröd illatát és mégis vagyok. A világ kint fertőzöttebb ott. Nem tanultam meg félni. Élni sem sehogy.
Talán le sem mernék vetkőzni már, ha néznél, miként hántom le magamról ruhám után a bőröm, aztán húsom, zsírom, inaim, s maradna gerincem, bordáim között a csupasz szív. Talán már ehhez is elmúlt az idő. Megöregszünk megmutatni bármi valódit.
/Délután/ Munkabér tasakja zörög. Az ujjak hajlékony manipulátorai három oldalról a golyóstoll műanyag pálcáját. A papíron kék jelek. Aláírások. Fókuszálj rá kérlek! Szálkás és kerekded betűfirkantások. Majd a csontos, bütykös, pufók és inas kezek lehetséges változatai. Lépés előre. Várakozás. Fejbiccentés, kézfogás, sugdolózás. Tétova oldalpillantások. Következetes sor elejére tekintés. Spray és izzadság kigőzölgés. Csikkre taposó láb. Krákogás. Ez ellenszenves! Tovább!
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
