Górcső

Lélekbarázdák közt alakoskodom.
Isten marka úgy gyűr össze, mint én
e vázlatpapírokat. Mindenhol jó,
de legjobb sehol. Elhiszem nektek,
hogy nem a rémület, hanem
az itt-lét akarása a fontos.
De vonz a mély, és húz a magas.
Messze vágynak az agyhullámok.
Egy sosem-volt világ köt.
Nosztalgikus elvágyódások.
És leküzd a jelen mégis.
Lecsupál mozdulatokra.
Összezárulnak terek, falak.
Préselődik a mellkas. Abroncsozat.
Pléhlemez a tudat, semmit nem tudhat.
Csak a történelem szivárványíve,
s ijedt semmittevése. Tétlen.
Feltétlen kapituláció a szerep.
Még egy utolsót, nagyot nyelek.
Szidolozom az emlékeket.
Rémletes rézkilincsek nincs-ajtón,
nincs-ablakon, Üstöke csak a volt.
Törvénytelen telik az idő.
Törvénytelen én magam is.
Aláomló homlokszemek.
Létről lemetszve: lobotómia!

2012. nov. 1.

Szemhéjad mögött egy fogvatartott
világ albumlapjait rejtegeted
a megélés válogatott képeivel,
fogódzkodót a tér-idő valósághitébe,
amolyan életszerű történések
kronológiáját egy valamikori regény
lapjaihoz ami még kigyűjthető,
leírható, megfilmesíthető,
lélekprojektoroddal kivetíthető,
kis Káni Filmfesztiválod győztese
lehet, ráfizetés nélküli, naponta
lejátszhatod kedvenc részeidet,
kimerevítheted, besétálsz magad is
a képbe, hogy a történések részese lehess
3 D- ben; van hozzáillő szemüveged...

Három nővér

I.
Szélcsend
Pethes Máriának

Lenn a víztükörben nyárfa pompázik,
kihúzza magát, hisz otthonra lelt.
De nicsak, felszínén a nagy folyónak
száraz kis levelét óvja a rend.

Kiírom magamból, belülre mélyen,
feltekert zsineg a szív, gombolyag,
jó lesz majd Ariadnénak, meglásd.
Lekötözni múló honvágyamat.

Kis Miklós
ballada a fogoly katonáról

Háborúkban edzett karral
vitézzé vált Kis Miklós,
török ellen halálával
és kardjával lett adós.

Mert egy csatán lova botlott,
tizenhárom gyűrte le!
Holtak alól szedték össze,
seregének hűlt helye.

Tömlöc mélyén láncra verten
– kosztja száraz volt, silány –,
ébren táltos hit tartotta,
meséket szőtt éjszakán.

Szatyorban kopott lemezek, eljárt felettük az idő, megválnának tőlem, cérna rágja zsebemet. Vedd ha kéred, magas lángon égnek, mint emlékeim: ide terítem mindet
karcaikkal együtt. Nézd őket, nézd, feledd egy percre az éjszakát, gyomrodban a tolakvó űrt. Húzd fel a cipőd, a fal kemence legyen, megfázol majd, pillantást sem vetsz kincseimre. Hoztam dalokat, kezemben szálkát, olvadt kekszet gyűrött szalvétában.
Sebzett lemezekkel házalok a nyílt téren, föld alá nézek, a dalok morzsáit meglelem.
Húzd fel a cipőd, a zoknit is gondosan, időd még nem jött el, húzd hát omlatag szekerét, aztán dőljünk hátra, majd előre, mielőtt ránk dőlne a fal. Takarjuk be egymást aranyló szavakkal és elévült újságok szélfútta lapjaival. Ahol elalszunk, épp jön fel a nap, valaki
leengedi a pincébe az utolsó fürdővizet....

Ha csak virtuálisan is, megtapasztaltam már, milyen a másság
Listáról kihúzva, beteljesült egy gyerekkori kívánság
Illetve kihullott belőlem. Tegnap volt, mára megszűnt
Ahogy a nőből kipottyan a gyerek, amikor szül
Szertefoszlott a hőskomplexus, a félelem, hogy úgysem bírom ki
Ha lehúzzák a körmöm, szétverik a talpam vagy a hátam kezdik sorozni
Mára kiderült úgyis, minden megváltás értéke nulla
Csak egy maradt, ami az idők szavát úgy-ahogy kibírta
Ez az egy is csak akkor, ha nem másból indul ki - önmagából
Mert tudja, ember csak Istennel cseresznyézhet egy tálból
Akkor jöhet a ráadás, néhány földi halandó, akiket szerethet
Jöhet az ellenség is, ha megvan az alap, amit el nem felejthet
Ha megfelelő helyre kerültek az épületben a tartópillérek
Ha nem veszítette el a szerződést, a kötött titkos egyezséget
A szerződést, amit láthatatlan tintával írtak rózsaszínű papírra
De melegítésre látható lesz, ha a türelmetlen elme kibírja

jött egy tömlöcszőrű kutya.
morgott a ködmalacokra.
firtatta, van-e halam,
a csalikból kapott.
aztán én ettem és ő hallgatott.

a gáton már térdig ért a sötét.
de a vízről még ránk káprázott,
egy repülőt, magasan a töltés fölött
kettésütött a Nap.

Emlékszem mennyire féltek tőled,
senki nem kért a fertőző nyavalyádból.
Te unatkoztál karantén kis világodban,
Cigi és nők nélkül majdnem halottan,
fehér falak szorítva öleltek naponta,
vágytál puha ölre szorító női combra.
Én talán akkor sem vágytam semmire,
nem ijesztett meg a halál gondolata,
láttalak reggelente ásítva csipásan.
Igen már megint én vagyok itt

Amíg markában tart minket az idő,
élünk valami életszerű képződményt,
maszk nélkül magamba szívtalak,
a bőröd illatát és mégis vagyok.
A világ kint fertőzöttebb ott.
Nem tanultam meg félni.
Élni sem sehogy.

Talán le sem mernék vetkőzni már,
ha néznél, miként hántom le magamról ruhám
után a bőröm, aztán húsom,
zsírom, inaim,
s maradna gerincem,
bordáim között a csupasz szív.
Talán már ehhez is elmúlt az idő.
Megöregszünk
megmutatni bármi valódit.

/Délután/
Munkabér tasakja zörög. Az ujjak hajlékony
manipulátorai három oldalról a golyóstoll
műanyag pálcáját. A papíron kék jelek.
Aláírások.
Fókuszálj rá kérlek!
Szálkás és kerekded betűfirkantások. Majd a
csontos, bütykös, pufók és inas kezek
lehetséges változatai.
Lépés előre.
Várakozás.
Fejbiccentés, kézfogás, sugdolózás.
Tétova oldalpillantások. Következetes
sor elejére tekintés. Spray és izzadság
kigőzölgés.
Csikkre taposó láb.
Krákogás.
Ez ellenszenves! Tovább!

találkozni akartam vele, azt mondják, még sohasem jutott eszébe az öngyilkosság, valaha Kafkát is olvasott, és tudja, akinek különös a sorsa, az csak különös sorsúakkal képes, avagy képtelen, és óvatos, nemhogy trippere, nincs még anamnézise sem, s bár úgy öltözik, mint egy Miró festmény, még sosem feküdt le sminkben, ami színtiszta hazugság, kézről kézre adják a férfias legendák,

Az én versem az én testem. Megmutatom:
ez a szívem, ez gerincem, tüdőm,
s anyagcserélődöm, mint bárki más,
nem pont így ébredek, de úgy alszom majd,
mint egy idegen, mint a szomszéd Kovács.

Szégyenem mindennapi elhullásom,
ismeretlenekbe beleszeretésem,
dülledt szemű, nyelvelógó-bénult másom.
Nyelvem által szégyen- s dicsőségteljes,
feltoluló szülőföldindulásom vagyok.

Már csak
itt lenn
itt
gyufalángnyira tőlem
fázik reszket
kérdezi látom-e arcát
higgye-e
merje-e hinni hogy
itt lenn
itt mindig
velem élne ha láthatnám most
nyíló száján
nyitva felejtett száján
hangtalan szó három szótag

Csak állt egy helyben,
belélegezte a hangulatot,
a karácsonyfa díszei
arcára szórták
a fény szilánkjait,
kitalálóst játszott
az aranyszínű szalaggal
átkötött csomagokkal,
érezte a fenyő
és a friss kalács illatát.

Közben az erős szél sürgette,
ideje tovább indulni,
de csak állt egy helyben,
bámulta a díszes kirakatot,
mint egy mesekönyv borítóját.

Európa kertjében feszített izmokkal
feketlenek a liliomok,
rángatnak honos és idegen kezek,
fogytán a száram,
fogytán a gyökerem és hazára nem lelek,
sorvadnak rólam a színek a rojtok,
öltésnyi cérnám is elveszik,
gyűlnek rajtam a foltok,
magam is meztelen gyászoló,
gyászolt leszek.

Európa kertjében feszített izmokkal
feketlenek a liliomok,
gyilkolják sarjaim,
megbújt hazahitemből kiűzik Istenünk,-
talán már nem lehet jönni,
s nem lehet hová tartani,
az utak egésszé íveltek,
mindegy a hol, helyben maradok,
a körben és kívül is magam vagyok,
Európa kertjében feketlenek a liliomok.

Akit meg szeretnénk ölni, inkább megdugjuk,
akit meg szeretnénk dugni és nem jön össze, megöljük,
de mivel nem bírjuk a vért és gyávák is vagyunk,
ezért csak átvitt értelemben nyírjuk ki,
mondjuk a lelki világát és a becsületét,
ha sikerül megdugnunk, akkor azért szeretnénk eltüntetni,
mert tanúja gyengeségünknek,hogy mi is csak ösztönállatok vagyunk,
és nem bírjuk ki, hogy rá ne vessük magunkat egy olyan fajtárs kloákájára,
akit tanácsosabb volna idejében elpusztítani,
vagy megelőz csak úgy hobbiból, vagy mi előzzük meg azzal, hogy alapítunk
egy emberiség elleni bűntettek MELLETTI csoportot,
ahol alanyi jogon VIP tagoknak számítunk,
és sorszám nélkül kegyetlenkedhetünk egymással,
és ha már szabad nem is érdekel, úgyhogy hajrá világbéke.

INTARZIA
fiúknak és férfiaknak

A metropolis fegyelmezett forgalmában siető
autók, mint úttestre öntött színes golyók
gördültek, szökkentek, fordultak tova, az egyik
sor előre, a másik meg vissza, hogy valahol távol,
kifürkészhetetlen parancsra szétgurulhassanak,
jobbra vagy balra.

Bizony mondom, mint autók forogtak színes
golyók, vagy golyókként suhantak autók.

Álmodott egyet Péter, a szent
ahogy vasárnap templomba ment,
s ahogy előre-hátra lépett
- Megváltom - szólt - e nemzedéket!
Itt az ideje levetni ma;
vasárnap-vásárnap. Jellemhiba!
Mindenki ott volt, így volt okom
felháborodni a boltokon,
- füstölgött kivont adókkal Péter –
majd megmutatom, merre hány méter,
magadra bármi jelképet tűzdelj,
egy lesz fontos: a családi tűzhely! –

el kell hogy temesselek ahogy te temettél el engem szép lassan amikor hazudtál. olvastam az arcodból a nőkből a kurváidból ahogy az egyik rózsafüzért mormolt öt perc múlva a cseppjeid tudtam hogy olyan áhítattal nézett a megváltóra mint a férfi magjára, amikor szent rituálétokat végeztétek a magod a rózsafüzéren és a kék könyvjelzőn a zsoltároskönyvben de volt ebben valami buja és pogány

Visszanéz egy személy
a szemeteskukából.
Felszivárog a rejtély:
Én mennyire vagyok ő?

Hét év is eltelt azóta,
közös sejtünk már nincsen,
csak az élettelen tárgyak
kötnek össze bennünket.

Mindent, ami vagyok ma,
neki köszönhetek,
és most, hogy nem kell többé,
a kacattal együtt eldobom.

Egy személy néz vissza
a szemeteskukából.
Ennyi volt, kisöreg!
Új lakó van a házban.