Easy Rider,
könnyű,
s
gyors
menet,
a pusher
szállít,
a vevő
fizet.
Leült az állvány
elé. Üres vászon
nézi. Kavargó
lehetőségeket
mérlegel.
A táj megadóan áll.
Színkalauz,
vonások őre.
Viharfelhők dühével
tobzódik
a születés.
Siker érik,
kígyó sziszeg.
Tér-stílus,
tetszésvariánsok:
félrebillenő fejjel.
Árnyalatai
magyarázzák
a kéket, a sárgát.
Magába révül,
vászonra teremt.
Távolodik a
kiszolgáltatott táj.
szellemérés idején kicsordulok
és puha héján az édes nedvek
mirtuszkoszorús diadalútján
parázs hamu sosem keverednek
és kezébe emeli a lusta földet
mert belőle táplálkoznak mások
mint csalánnal teli kosárka éget
ha magad táplálod tagadásod
földre ömlik szép ívű halálod
alvadó opál üstökösnek látszik
mint magad úgy munkáld a világot
mert anyanyelvén vérzik el a másik
Lassan, lassan, lusta lassan,
órák szöknek szakadatlan,
úgy mutatnám kerub arcom,
csak hogy Téged megnyugtasson,
hogy ne mérgezzen a kétely,
és ne dermedj semmiségen,
elhűlve ne fordulj félre,
ne fagyjunk bele a télbe,
folyton legyen új kívánság,
természetes, semmi álság,
ecetes méz, édes, savas,
jóllakatva érezd magad!
O. Z. emlékének
Az égbolton fekete ménes trappol, eső lesz.
A Gellért-hegy partra vetett bálna. Párában, ködben
templomtornyok, hídcsúcsok tüskéi.
Suttogsz a vízbe, Pakson meghallja barátod.
Megy a szűk utcán, mintha az Akherón folyón
uszállyal menne,
gesztenyefák közt kullog a végtelenbe,
virágot szed Perszephoné lába előtt.
K iválogtva egyenként, méret szerint,
O tthon körömkefével tisztára mosva,
V égevágottan sorakoznak mint eleink,
Á rpád apánkkal a vereckei szorosba’.
S ok gerezdnyi fokhagymát hántok.
Z öldessárga kapor vár összekötve.
O ly szépek, akár az éretlen banántok.
S zerelmes-szépen bújnak össze.
U gyan, kisüt a Nap, ne siránkozz.
B orítsd a sót rá, ne sajnáljad.
O tt a kenyé,r szorítsd az üveg falához,
R á forró vizet, azzal kínáljad.
K alapnak tányért tégy tetejére,
A ztán harapd, ha a harmadik napnak vége.
Nagy Jánosnak („A magvető az igét hinti” - Kárpátalján című könyv szerzőjének)
Hited csupán
a Golgotáig ér.
Osztozni készülsz Vele,
szemébe nézni még.
Csupán csak
megérteni
az érthetetlent.
A nyolcadik napon:
Határ? Gyilkosok?
Sebek?
Osztozkodás? -
Énedet Ő elé teszed.
Beléd révülök…
Látlak Baska szikláin,
Sopron falain.
Szeretőm, társam, húgom,
s gyerekeim anyja vagy.
(2014)
A gondolat néha elhagyja a hétköznapokat,
maga alá gyűrve vihart és szelet, a magasba tör,
majd súlytalanul megpihen a légritka terekben,
alátekintve figyel és összevet, óceán áramlást,
szárazföld kitárulkozást, állati és emberi történetet.
Ilyenkor, ha a gondolat elhagyta a hétköznapokat
úgy érezzük nincs dolgos keze, fantázia és
képzelgés birodalma csak, könnyedén, mint kesztyűt
fordít ki, izmusokat és tanokat.
Fluxus erjeszt keszeget,
ó nimfomániások,
s ti tipródtok ezerrel.
Gyököt vonni a fiókból,
meg nem történté tenni a libidót,
maszkot faragni a pedálokból.
Az élet úgyis csak egy lyukas fikció,
hol nyögvenyelős páriák kelepelnek és szalamanderek
diktálják az akkordokat.
Ó, fényűzés,
ráadásul te is átszakítod a rostát…
Fecskelányok, fecskefiak
már tátognak, sivítanak,
apró foltok eresz alatt.
Nyállal tapasztott fészekben,
tető alatt rovarchipsre
várnak.
Eresz alatt sikítanak,
csitt, mondja a hím, a tojó
szürkén gubbaszt, lázas anya-
teste forróságot áraszt
este.
végtelenné váló pillanatszakaszok
végtelen snitt a néma rendezőtől
üvegszemek-porcelánszemek-végtelenszemek
a tévéfélhomályban lenyelt leheletek
visszaszivárgás el-le-megtört fogak résein át
a kezek ráncosan halhatatlanok
húsra és színre vágyó elszürkült nyelvek
karamellbimbós stollwerck
redőnyben kapaszkodó fény
árnyékszínházban fehérben játszó társaság
felhőkben rekedt szárnyalás
asztalnak háttal ülő rés
***********elfent kés
Mekkora flash lehetett Párizsnak Ady,
szinte hallani, ahogy mormogják
az elaggott házfalak, hogy nézd az arcát,
a dimbes-dombosat, vidéki ez, tele száz titokkal,
mélységekkel, villamoscsilingeléssel
és szitokkal, mit vár tőlünk és mit remél,
és mit mesél, ha fodros szoknyáink
redői közül egyszer hazatér.
Nincs bajom a biciklivel,
a fránya kerék ereszt –
jó a gép, bár némi rozsda
már a vázról is pereg –
jó a cajgám, de a pedál,
meg az első sárhányó és a
csomagtartó, a csengő, kitámasztó –
egészében semmi bajom a géppel;
részletekben megy az élet – agyamra.
Az őrült mozdulat,
a kifacsart állszorítás,
a vonó fura futása –
pedig a szép hang a cél,
ez csak eszköz
a megszólaláshoz.
Hegedűs.
(Egy kiállítás margójára)
Amikor az éjszakába olvadó ablakok még foltként
verik vissza a holdfényt…
amikor a sima felületekről visszapattan
a rigók, pacsirták, verebek, szarkák hisztérikus üdvrivalgása…
amikor a táplálékért cikázó sasok
fáradhatatlan magyarázatokba bocsátkoznak…
amikor a férgek, rovarok, rágcsálók
párzása véget ér…
Friss szélben
fehér-rózsaszín
palást:
sziromlobogás.
Gipszmáz reped,
pattog, lehull
a szürke csönd.
Mikor megszülettem,
apám odaadott a nőnek,
aki megtermékenyítette,
de az nem fogadott be.
Azóta rám se tud nézni
az emlékek miatt,
amiket ő szőtt belém.
A fecnit, amin állok,
begyűrte egy könyv lapjai közé,
és eldugta egy sötét polc mélyére.
Igazából a fejében lakom.
Kívülről el tudna mondani,
ha merné.
Punk és Berlioz
Mitikus kutya
Ragaszkodó
ragadozó
Vajda-lapok
vojvod-alapokra
életképregények
két Vajda Lajosra
Purgatórium,
vörös sivatag,
lélekkompok,
téli utazások –
Kozmikusan
barbár látomások
(2016)
Ha ül, ha áll
Ha hó, ha lál
Én már csak napról napra élek
És csak a félelemtől félek
Nem lett a kábszer jó komám
Maradtam hithű narkomán
Piruló pirulák kicsi karja
Boldogságos álmom kicsikarja
(Roznik Bálintnak)
Nézem Roznik grafikáját,
s rajta a fekete ledér nőt
Magamévá tenném ezt a dívát-boszorkányt,
s közben visszaverném az átkot,
amit rám szórt...
Szóval, e kép hat rám,
a dülpolitikai elemzőre
(2015/16)
