Már nem szaladgálok köpőcsészével,
Tbcés nyállal telít nem viszek sehova.
Pelenka csere sem vár rám sehol,
sem eleven nyers hús, felfekvés,
félig holt emberek mély tekintete.
Nem állt meg az élet ott nélkülem.
Most vödröt viszek, hypozom, megyek.
Senki nem szól beszartam gyere!
Fekália mentes már kis kezem,
senki vére rá már nem tapad.
Az élet egy gyöngyöző patak,
csak sodor, én meg hagyom.
Halottakat álmomba se látok.
Továbbra is rejtem, ha fájok.
Önmeghatározás valamennyi vers –
kikerítesz egy darabot, elhagysz: ez vagy –
örökös elhagyásban mondom meg, ki vagyok:
az elhagyó, ki panaszkodik: semmi állandó.
Hozzáedzem szemem – romlik látásom,
testem idomítom – szorítni se bírom,
akár örök-meleg ruhám, s ha hirtelen
fordulok – e légkabátot is elhagyom.
Néha napokra lelassul bennem a gondolat
vékony érré apadt folyó, csörgedezik csak
döbbenten nézem; tehát ez a meder
titokzatos mélynek hittem, mi vízért esdekel.
Mással is megtörténnek ezek, bíztatom magam
hogy ténfereg a lakásban boldogan, boldogtalan
megáll az ajtók előtt, hallgatózik kicsit
elfelejtve melyik rejti talált kincseit.
A csöndből körém gyűlnek nyugtalan dallamok
a falakból áradni érzek valami furcsa erőszakot
máskor nevetnék ezen, most mégsem merek
megnyílhat a föld alattam és élve eltemet.
Hiszen állunk a tájban, eltörpülünk benne, mégis magunkat szemléljük a tájban, magunkból kiindulva értelmezzük, érezzük. Nem tudunk, nem is akarunk eggyé válni vele, mozdulatlanságunkban is élvezni akarjuk a táj adta örömöket, a szemlélődést, a szemlélődésből adódó látszólagos alázatot, mégis minduntalan magunkra figyelünk, és zavaróan hat kicsinységünk a hatalmas térben. (A városi ember romantikus érzéseinek szépséges kudarcát látom én tájleíró verseinkben.) S ez így van rendjén, ha nem lehet másként, mert ilyenek vagyunk.
Szép a fejem, alakom formás,
szobában tartható vagyok.
Két hetente nem is kell oltás,
ha megjössz, nem ugrok túl nagyot,
de hálás vagyok, ha simogatsz,
akár veled is alhatok,
persze ezt is csak akkor,
ha te majd úgy akarod.
Mindenre megtaníthatsz,
én bármit megteszek,
amit elejtesz, visszahozom,
tudom, fontos az apportírozás,
egye fene, azt bemagolom,
és külsőleg is már mondtam,
szép a fejem, alakom formás,
szobában tartható vagyok.
Nézz a szemembe, ott a hűség,
ígérem nem lesz plusz költség,
nem kell a jutalomfalat,
csak pillants néha rám,
szép a fejem, alakom formás,
igényeim meg nem nagyok.
Fogadj el, kérlek, hideg a menhely
úgy tudom,
vagy ha mégse kellenék,
ossz meg lécci a fészbukon !
„Én nem tudtam, hogy ennyi szín ég
az ezüst - harmat szárnyakon.
Álmodtam kristályok tüzét,
halálos csöndben és vakon.”
Az azúr éjből félve lép ki,
széthúzza bársony függönyét:
az üvegpille erre tévedt:
kinyitja árnyékzöld szemét.
Ott voltam veled magányos
éjszakádban, csak épp nem
léptem be az ajtón: a vérző
tapétát töröltem fehér ruhával.
Vittem egy csészét, hogy abból
ihasd a kávét, vigyáztam, olyan
legyen, mint a tieid, észre
se vedd, hogy idegen. Előtte
ittam belőle, és nem töröltem
le a szájam nyomát. Ott álltam
mögötted, amíg nekem írtál,
szédültem, mint aki viharban
született. A levél hamarabb ért
haza, mint én, pedig útközben
végig ott volt velem.
A sarlósfecske alakúak rendjéből származó kolibri
másodpercenként kétszáz csapást végez
apró szárnyaival.
Egy helyben tud lebegni,
olyan gyors a repdesése.
Rendkívül összetett, sűrű izomzata van.
Káprázatosan pompás tollazata.
Mivel nem száll rá a virágokra,
szinte megáll a levegőben, amikor eszik,
folyamatos energia-fölvételre kényszerül,
hogy táplálni tudja azt a hús-vér erőművet,
ami a teste.
Már elnézést, de mért kell
pont az én bőröm magának,
eddig jól meg voltunk egymás nélkül is,
itt nem férünk el többen, lássa be,
a fülemen folyjak ki,vagy a számon,
szűkös itt, nem érzek mást,
csak hogy fulladok, ha látom.
Egyszer elbeszélgettem az Istennel.
Egy szűk utcában álltam,
előttem sötét házfalak.
Szűrődő fény díszítette
az elhalt, hűs sarkokat.
Megállt előttem, s én mozdulatlan vártam.
Valami értő, érző sóhajt keresve
a ház falába málltam.
Kántor Zsoltnak, barátsággal
A színek játéka c. versére
Ma olyan szürke a kedvem,
ragyogok, mint emós a white party-n.
Nincs új a nap alatt,
csak a szokásos égbolt,
amire graffitit fúj
a festékgyári kémény.
Mint egy ecsetről hulló csepp,
egy szín darabba csöppenek
ejtőernyővel, katonaruhában,
tarka vagyok, mint a boci.
– Mutasd magad! – kérik,
hogy vegyem le a maszkot,
de akkor megfulladok.
Pipacsok szállnak,
pillangók nőnek a réten.
Zöldellnek a fák, míg tehetik.
Nem kerget senkit az ősz,
csak mindenkit utolér.
Menekülni nem lehet,
semmi szín alatt. Tilos.
madarak árnyékával fedett röpülés
itt-ott fények a szúette palettán
a festő álmát görgeti a hegyre
a költő parázson szavakat melenget
te mit vársz
a csodákat puttonyába
tette és elvitte egy születésnap
a hidakat szétrágták a folyók
a folyókat fölszívta a tengerhez-igyekvés
a medreket befutotta a fű
láttalak ahogy madáretetőt készítesz
magadra öltöttél egy cinege-jelmezt
és próbálgattad beférsz-e
én a kéményre szoktam felmászni
és fél lábbal álldogálok
úgy várom az őszt
Térkép helyett, Magyar napló 2014
Akár egy szeretetéhes gyerekkurva
Szégyellősen megyek csokiért pusziért
A boltos zsidóasszonyhoz
Kisunokámnak hív én őt Nagyinak
Boldogan melegítek reggel mamuszt
Este muffot
Tudván hogy a kirakatba tesz majd
Mint a többi nyalókát
De csak miután megkóstolt
Párkányomra kismadár száll és lefossa
Ez az élet De a versbe azt írom hogy
„Párkányomra madárka szállt galambocska”
S elhallgatom azt a tényt hogy jól lefost
fegyelmezett.
Nem zsarol és ki nem nevet.
Nem játszmázik veled.
Nem hiányzik belőle alázat.
Nem sajátítja ki tested-házad.
A vers fegyelmezett.
Hideg számítással nem tart be neked.
Melletted áll barátként, ha baj van.
Nem akarja, hogy pusztulj meg halkan.
Megszégyenítést nem rak rád igának,
hogy szolgálj zsarnok hajlamának.
A vers egyéniséged tükre.
Társnak jegyzett el örökre.
Nem áltat, nem küld mélyaltatásba.
Önfeladást nem kér, hogy eljusson önmagába.
útra keltem
igaz már rég
málhám hátamról
lecsúszva a forró
port szántja
ám őszre talán
és ha jól
kialudtam magam
könnyedén
tova hessenek
pillangóként
Felhőkre írta a verseket,
dehogy kellett neki papír, toll!
(A kéz csak elbotol holmi szöveten, pacákon!)
Záporral írt és napsugárral,
könnyek sójával
mosolyok borsával,
vérnek savával,
édes körtezamattal gyöngyözött betűket,
fügelével csorgatott pontot,
idézőjelet.
Nem kellett neki semmi penna.
Széllel szabta a sorokat
és ó,
ó,
könnyeket csalt a szembe,
ahogyan lecsorgott az üzenet;
a földre.
A felhőkre írta bizony a verseket,
és kacagott teli torokból
amikor a sápadt holddal együtt
kocsiztak körbe-körbe.
Aranyhaja kesze-kusza fürt-tánc,
keskeny dereka fiatal akáctörzs hajolása,
szépívű lábtipegése: sás suhogása.
Résnyire zárt szemei: titkok összekacsintó suttogása.
Micsoda szédület!
Micsoda irodalom!
Felhőkre írt verseivel – csodabirodalom.
Bocsássátok meg, hogy nő vagyok, ne szóljatok be, ne alázzatok, én is lélegzem, emésztek, ürítek, mint megannyi férfi a glóbuszon. Bocsássátok meg, hogy nő vagyok, ne tegyetek bálvánnyá, ne mészároljatok le, mert nő vagyok. Lélegzem. Gondolkodom, imádkozom.
