VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Górcső
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Apának hívni, majd a Föld pusztulásáig szeretni Igazából nem szeretem: múló álom, és olykor a végét várom. De a szívem megszakad. Isten ő is, ahogy a fiatalon durva és heves férfiak negyven és ötven között, mikor már körülnövi lázas álmaikat a felnőttvilág. De azért kipróbálnám a fiatalabb verzióját – azzal áltatom magam, hogy tetszettem volna annak a régi fiúnak, ’91-ben egy buliban, egy olyan téren, amit ezerszer átneveztek azóta – felvinne az anyja kétszobás lakására, túl vadul csókolna egy kopott autós poszter alatt, halkan élvezne, nehogy anyja meghallja, és bekapcsolná a néha még recsegő rádiót is, amin azok a slágerek mennének, mint most a Retro rádióban. Nem érteném.
Hogy legyen szerény a költő, ajánlott, az ibolyánál is szerényebb, pitizzen az odavetett koncért, mint nyálcsorgató serény eb?
Ne lázongjak, ne hőzöngjek, ne alkossak és ne is hassak, huroklazító nyakaskodások helyett, inkább szerényen bólogassak?
hajamba mászott az éjszaka szépe
helyezzenek vissza jogaimba
Holdfénytelen volt megint a város. Az orrát sem láthatta két kortárs. A Hold képe pedig éjjel látszott. Mert éjszaka volt. Az biz nem vitás. De olyankor a fránya Hold pofátlan' csak visszaveri a Nap sugarait, mert önérzetes: "kell a francnak mástól az a sok foton, még egyszer elvakít".
Vannak órák, hetek, hónapok Többször voltál éhes, mint jóllakott.
Vannak gerinctelenek, puhák Vannak milliomosok s csudák.
Vannak eb sorsok s rossz napok Meg sok szép ígéret s jóslatok.
Vannak órák, hetek, hónapok Egyre kevesebb, aki jóllakott
S több lett a kilakoltatott Óceán nagyságúak a bajok.
Vannak órák, hetek, hónapok Már senki nem mondja, hogy jó napot!
Mindazoknak, akiknek adósa maradtam ezzel
Hogy mondjam el, mit férfiúi szemérem nyelve alatt, mint féltve őrzött kincset rejteget, a szót, az igét, mely belőled sarjad, ’s talán a legszentebb?
Hogy mondjam el, mit férfiként ostobán restell az ember, mintha csak félne kimondani a szót, mi lehetne lánc, örök kapocs, helyette csak hímez-hámoz, kertel.
...amint az ősz ma átkarolt, fülembe mélabút dalolt, ezüst szitája rét felett- ledér kamilla csókja lett, nevetve rázta kóc haját, Napot takart a kis galád. ...az ősz ma érzem itt rekedt, a csend megült a domb felett.
Porta speciosa fogad a sírmezőn, hol lándzsák s csontok egymás mellett pihennek… Nem színház volt…tízezrek napjára redőny - s áldozata révén még a rossz is szent lett.
Szelíden hullámzik e halál kertje. Nincsenek arcok nincs-Veronika kendőn! Senki dolga, hogy az öldöklést felejtse. Porta speciosa fogad a sírmezőn…
az én csendem az üresség csendje
hatalmad ha volt én adtam kezedbe romlott szívedet vetettem ketrecbe e látó tömlöc fekete ének csöndjébe alakod váltott árnyból emberbőrbe
azóta nyúznak álmok húznak terhek karod sóhajtermesze a szerelemnek húsvéti átka lett e az újjászületésnek mag vet ágyul megkönnyebbülésnek
Erdő anyónak karja kitárva, fák sűrűjében nem vagyok árva, annyi a kincs itt, annyi a szépség, nem rág a bánat, nem kínoz kétség,
száz kicsi társam várja a jöttöm. Lábam előtt egy sün van a földön, gyöngyszeme villan, és az avarban zizzenő hangú alt ma a dallam.
Hiszel bennem és ez az egy mindennél többet érő vallás: nem kell ide semmi eszmény vagy pszichologizáló áthallás, mert megnyitottál egy ősi szentélyt bennem, amiről magam sem tudtam és ahonnan szemeid szelíd tótükrén át egy lelkünkben úszó palotába jutottam.
ilyen a sorsunk e széljárta
Az útmenti ráncos sáncban vadsóskák közé hullottak darázs marta körték, őszi napon aszalódtak a szilvák, éhes madarak almák héját törték.
Ahogy szedte a zamatos gyümölcsöt, remegett az öreg érfolyós keze, merengett a kövér vászonzsák fölött, hogy ér haza túlsúllyal biciklije.
Kiszökött a cefre a rozsdás hasú hordóból, muslincák zúgtak hajnalig, hab folyt, részeg varjakra szállt a gyanú.
Szeszfőzdében a mosoly néha hamis, a kifejlet pálinkára bízható, bizonyítja ezt szomjas útkaparó.
Entereket és rigmusokat ütök félre. Forma- bontok. A szöveg át- alakul, míg nyelvet- öltve szótagokat újra- számlálok, rendszert- váltok.
Ilion kapujában
Akhilleusz voltam, a mürmidón hős, vakmerőségemnek és leleményemnek mígnem jött egy nyegle Párisz, és egyetlen Akhilleusz, a rettenthetetlen voltam, végül
Papírra rótt, rövidre tört sorok között szemem kutatva kóborog, akár a szél az őszi kerteken – hitem ma még csodákat rejt nekem!
De elmaradt a várva várt csoda, nem is tudom, mi vinne még oda... Ha összefogna stílus, értelem, a kínt feloldaná e két elem.
hajnal többet nem ragyog kioltottuk a napot tompa fénye úgyis ölne csúszunk mászunk mindörökre alávaló járatokba bújunk leviathan gyomra emészti törékeny testünk szétköpködi kóró lelkünk puffanva hullanak a lelkek talán új téridőt nyernek távol esve mozgolódnak kvantum-összefonódottak
"két könyök" – azt hittem önvallomás lesz... aztán ez a nyakas-pasasba állás, a szárnyatlan vágyra szállás, a melle kövérje vércse – pp'. (volna itt rím, de, mégse..)
van kiváltság mely tényleg értékes és keveseknek adatik az adatok szerint
egy kiváltság mely előtt mindegy addig hogyan éltél nincs hozzá feltétel
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
