Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Templomunk kőpadján állok
lent elöntött mindent a sár
szürkéből vörösre váltott
holdbéli ijedt sivár
köröttem dermesztő lárma
gyermekként síró emberek
vérvörös égető láva

 

 

Megvan-e még a medgyesegyházi park, 
az a vadalmás éden,
 gyermekorom éhes perceiben jóllakhattam
ahol a két templom egymással szemben
szeretettel nyújtotta szentkezét,
s ahonnan a zsoltárok énekére
egy kicsit belopakodhattam a menybe.
Van-e még a medgyesegyházi park,
a lombok alatti hűvös, a tekergő ifjúság.
Van-e még ott szerelem és illatos nyár,
vagy csak a képzeletem most éppen ara jár?

 

 

 

 

Ülök a WC-n gondolkodó-pózban,

szétárad testemben a gyengeség.

Sápadt anyaként ölel a hideg,

néma kórként költözik belém

a szürkület. Még ősz van,

aztán láz láz után,

 

 

 

 

 

 

 

Bekopogtál, beengedtelek,

hoztál magaddal csillagokat

és hoztad még a napot is

és azt mondtad  én a hold legyek.

És nevettél, mert nem tudtad,

hogy a világok törékenyek…

most már látod, én ilyen vagyok,

te kopogtál, én engedtelek.

 

Egyszer talán...

 

Egyszer talán majd leülök melléd,

füstös félhomályban lógatjuk a lábunk,

nem lesz fontos a lét vagy a nemlét,

múltból szétágazó igazságra látunk,

szavak se kellenek, a szemedben

ott lesz a nyűgronggyal fényesre csiszolt hit

s mosolyogsz, mint lassított menetben

szálló tollpihe, sugárnyi fényben, amit

önmagába zárt egy titkos világ,

 

Káosz

 

a káosz egy ráksejt

újra teremti önmagát

egyetlen morzsája is felfalja

a körülötte lévő rendet

azt magába olvasztva

veszi át lépésről lépésre

az életteret

még a sorokba

szerveződött káosz sem

nevezhető rendnek

 

elszakadt

 

sokáig be akart épülni a láncba

fényesre dörzsölt láncszemként

összefogni a messzeérő végeket

*

gyerekként képzeletében a csillagokat a

kátyúkba tuszkolta hogy megcsillanjanak

az utak a lámpátlan falusi házak között

 

Még én sem nőttem fel

 

 

A kakasnyalókán átnéztem. 
Te írtad ezt? -- kérdezed. 
Nem. Nem én írtam. A nő. 
A mellbimbóm átböki a pólóm. 
Tégy engem, mint egy pecsétet. 
Tégy szelíddé, azután vaddá. 
Már ismertelek bordásan kötött pulóveredben, 
amiről szaladt a szem. 
Eszembe jutsz, s ilyenkor halkan 
azt suttogom: még én sem nőttem fel. 
Csak kihallgattam a felnőtteket. 
Igen. Úgy, ahogy a kakasnyalókán átnéztem. 
Vagy ahogy a testünkön végigfolyt vízben a fények látszottak az ártézi kútnál 
Volt, hogy megittuk az egész kanna vizet, mire hazaértünk, 
hogy mennünk kelljen megint vissza. 

 

Hauffnak mobilon

 

Eltűnt az a vers, 

amit ide írtam. 

Nem mentettem el, 

okos telefon, 

de buta. 

Babits éji versénél jobbnak tudtam, 

de neki az ébredés jött bugyuta ritmusával, 

nekem a semmi. 

Sebaj. 

Lesz másik, 

amíg vagyok, 

ilyet bármikor megfoganok.

 

Dobolások könyve

 

Kidobolták Bejcen át:

ássák ki a fokhagymát!

 

Bogozzák ló farkába,

nehogy szépasszony járja!

 

Hétszer hangzott Sótonyba’,

leborult a só tornya.

 

 

 

Tél

 

A városon fehér lepel.

A szívben zúzmara.

Varázspálcával valaki

bár rásuhintana…

Vagy két meleg tenyerében

– mint riadt kismadár –

olvadhatna életre fel,

s hinné, otthont talál,

és télben se meg nyárban se

dideregne többé:

 

Kié a tapintat?
.
Hallgattam.
Hallgattam sokszor,
Hallgattam sokat.
Még mosolyogtam is,
Adtam akarva a tapintatosat.
Melegen, illendőn,
Szemérmesen is tán.
Csiholt művitáik
Szekánt simulatján.
.
Hogy miről is van itt szó?
Kitanultam aztán.
Művészember helyét,
Könyökli ki művi.
Megcsalják a kottát,
Mert nem tud hegedülni.
A húrok, amúgy zengnek,
Hogyha le s fel vonják,
A nyikorgó káoszt
Meg modernnek hazudják.

 

Szívrekék 

Alkonyattal jött, s kifutott a zápor.
Tündelányként fényt szemezett a nyártól,
sárga kottát írt a madárdalokból,
s messzire táncolt.

Csillag is lett, s pár a zsebébe hullott.
Én meg egy-két füstkarikát kifújok,
hogy figyeljen messze, Nyugat-felé még,
...mint nem is oly rég.

Már kökény ízű a lazúr az égen
és ma dolgom sincs, csak a táj, na és egy
árnyalat, hogy tudjak a szívre kéket
festeni szépen.

 

 

Átmenet

Átmenet December. Sötét. Ködbe bújt titkok.

Fagyok. Bent vacog a csend.

 

 Január. Hó! Hó.

 Világ. Feketén fehér.

 Alszik, várj, felnő.

 

Holdhomály



Tükrére világít a hold, 
az ő tükrébe, apját látja, 
az arca sivár, merev, 
indulatnak nyoma sincs 
rajta, lecsapolták az 
állandó gyötrelmek. 

 

 

Kanapé

 

 

Volt egy kanapénk.
Szocreálos, múltidéző, vörös színnel.
Félig kitört lábbal,
így elmozdítani sem lehetett.
Évek óta
ugyan abban a pozícióban állt.
Mint aki nem mer
megmozdulni, csak vár,
vár valamire.
Várja a megváltást
a csodát.
És míg a Rendszer változott,
öröklött bútorunk nem lett lecserélve.
De ezt senki sem tudta,
mert mindig ki volt nyitva.

 

Négykézlove (villanella)

Se máz, se dal, csak megszületni kéne
ma is, ahogy a hajnal még marasztal,
ha éjszakába húz a föld, miért ne?

Itt lenn egy tegnap elgurult kis érme
bújik, ahol kitámaszt a kisasztal,
se máz, se dal, csak megszületni kéne,

 

Távolodó tegnap

Befőttbe költözött az ősz

 

A szabadság, este a szigetek fölött,

a hegy oldalába vájt álomból szemlélve,

nemcsak szép, hanem súlya van.

Magasztalást gerjeszt a nyelv alatt.

Megdicsőült öröm buggyan ki.

Az ember nyelve alatt is nyelv van,

lelkesedés, amely átírja

a bóklászó logikát.

 

 

Márciusi nap

 

Sáros cipővel

lép be, pimaszul izgat,

kíván szép napot!

 

Anyaszomorító



Semmi sem jó.

 

A kád kihűlt vizéből iszom.

Szomszédokat verek fel

a nagy hallgatásommal.

Az utcánknak új nevet adok.

Minden olyan lassú, vontatott.

Az állomást várnám, nem a vonatot.

Mintha tudnám, hol a haza.

Mert téged csak otthon talállak.

Alszol megint.

Hosszan elnézlek,

mielőtt még felszomorítalak.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal