Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

és jön egy új év

ablaknyi keretbe zárva
tavasz-nyár-ősz-tél éjszakába
hol nem változnak soha a fények
kicsit meghal az ember kicsit ébred

nem számít napsütés se köd
állok a csukott ablak mögött
szél susog avar zörög

ablaknyi keretbe zárva
várok hóra várok sárra
öltözöm fekete fehér szárnyba

ne gondolj most a régre kérlek
a vers csaló s csak sírok érted
ki becsapott megcsalt elszökött
kit hiába várok a zárt ablak mögött

 

vajon hol húzódik
a tűréshatár és
lehet-e mentség
a szerelem mikor
harmadikként kopogtat
megnyugvást hozhat
ha érzéseid kitéped
akár egy füzetlapot
gombóccá gyűröd majd
csont nélkül a legelső
kukába bedobod
lehet-e szabad-e
úgy szeretned mintha
utcai cipőd váltanád
otthoni papucsra
mindent a maga helyén
és idejében kiveszed
órádból az elemet
hogy eljátszd az Istent
lehet-e szabad-e
én szeretlek
te szeretsz
ő szeretett
hogy is van ez
Uram
ritmust vétettem

 

Én nem vers, Én nem mese,

Én nem nagymama rétese,

Én nem harag és nem öröm

a tüske fölött nem köröm,

Én nem leves és nem kanál,

Én nem mintában cérnaszál,

Én nem fekete, nem fehér,

a káposztához nem kenyér,

Én nem öröm és nem grimasz,

 

- egy emékirat nyomán, szabadon -

Mi szibirek vagyunk
és nagy a májunk
(különösen szombaton).
Ezért is tartanak bennünket
(táborban),
meg hogy építsük
a vasútvonalat Kína felé.
Ám ha egyszer véget ér
a transz-szibériai (vas) út,
mi lesz a májunkkal?
Vodkából voda lesz?

 

A zászlós várfalról
kihajló őrtiszt
ajkáról messzeröppent
a síkon a szó,
akár a kürtriadó:
Bikatenyésztők, figyelem,
Európa sárlik!
Barbárok, honfoglalók,
Európa kiadó!

(2002-2015)

 

A Bolond

 

(II. változat)

 



Viaszbábszerű magzat-pózban…

Kezdetek előtti sodródás.

Lábszárcsont-kürt aszottan-keserűn

kilógó nyelvén újból kísértő fantom-ízek,

 

hal- és véríz; taplószáj rikolt: „Chtulhu fhtagn!”

 

A kapu kulcslyuk, csapdák a kulcsok,

kilincsek.

Ami él, a gömb-forma felé törekszik.

Holttá hűl a derékszögű, az egyenes,

a biztonság- és szimmetriaigény mindig hazug,

olcsó szemfényvesztő-trükk.

Halakból ki sző hálót? Bitóról ki lop húst?

 

Io Pan! Io Pan!”

 

Kripta az anyaméh.

 

Fetrengve fenyegetőn

gyűr-fúr-ront (ő a képzelt küszöb, s a

saját árnyékán átbukfencező),

kimarjult kultúrák celláiban, vesztőiben

trottyos, szarvas bókként bolyong. Nem várták,

 

mégis megszületett…

 

ülök s lelóg a láb megint
lelóg a kéz a fej
s a himbálódzó partokon
csorog tovább
akár
az árokba dobott gyűrt doboz
a sötéten hullámzó szemek
ezüst kondenzcsíkjában
a test

kicsi ez itt
de mert nagy nem lehet
csal
és körülötte mind
szájtátva néz

 

Már nem szaladgálok köpőcsészével,
Tbc­és nyállal telít nem viszek sehova.
Pelenka csere sem vár rám sehol,
sem eleven nyers hús, felfekvés,
félig holt emberek mély tekintete.
Nem állt meg az élet ott nélkülem.
Most vödröt viszek, hypozom, megyek.
Senki nem szól beszartam gyere!
Fekália mentes már kis kezem,
senki vére rá már nem tapad.
Az élet egy gyöngyöző patak,
csak sodor, én meg hagyom.
Halottakat álmomba se látok.
Továbbra is rejtem, ha fájok.

 

Önmeghatározás valamennyi vers –
kikerítesz egy darabot, elhagysz: ez vagy –
örökös elhagyásban mondom meg, ki vagyok:
az elhagyó, ki panaszkodik: semmi állandó.

Hozzáedzem szemem – romlik látásom,
testem idomítom – szorítni se bírom,
akár örök-meleg ruhám, s ha hirtelen
fordulok – e légkabátot is elhagyom.

 

Néha napokra lelassul bennem a gondolat
vékony érré apadt folyó, csörgedezik csak
döbbenten nézem; tehát ez a meder
titokzatos mélynek hittem, mi vízért esdekel.
Mással is megtörténnek ezek, bíztatom magam
hogy ténfereg a lakásban boldogan, boldogtalan
megáll az ajtók előtt, hallgatózik kicsit
elfelejtve melyik rejti talált kincseit.
A csöndből körém gyűlnek nyugtalan dallamok
a falakból áradni érzek valami furcsa erőszakot
máskor nevetnék ezen, most mégsem merek
megnyílhat a föld alattam és élve eltemet.

 

Hiszen állunk a tájban, eltörpülünk benne, mégis magunkat szemléljük a tájban, magunkból kiindulva értelmezzük, érezzük. Nem tudunk, nem is akarunk eggyé válni vele, mozdulatlanságunkban is élvezni akarjuk a táj adta örömöket, a szemlélődést, a szemlélődésből adódó látszólagos alázatot, mégis minduntalan magunkra figyelünk, és zavaróan hat kicsinységünk a hatalmas térben. (A városi ember romantikus érzéseinek szépséges kudarcát látom én tájleíró verseinkben.) S ez így van rendjén, ha nem lehet másként, mert ilyenek vagyunk.

 

Szép a fejem, alakom formás,
szobában tartható vagyok.
Két hetente nem is kell oltás,
ha megjössz, nem ugrok túl nagyot,
de hálás vagyok, ha simogatsz,
akár veled is alhatok,
persze ezt is csak akkor,
ha te majd úgy akarod.
Mindenre megtaníthatsz,
én bármit megteszek,
amit elejtesz, visszahozom,
tudom, fontos az apportírozás,
egye fene, azt bemagolom,
és külsőleg is már mondtam,
szép a fejem, alakom formás,
szobában tartható vagyok.
Nézz a szemembe, ott a hűség,
ígérem nem lesz plusz költség,
nem kell a jutalomfalat,
csak pillants néha rám,
szép a fejem, alakom formás,
igényeim meg nem nagyok.

Fogadj el, kérlek, hideg a menhely
úgy tudom,

vagy ha mégse kellenék,
ossz meg lécci a fészbukon !

 

„Én nem tudtam, hogy ennyi szín ég
az ezüst - harmat szárnyakon.
Álmodtam kristályok tüzét,
halálos csöndben és vakon.”

Az azúr éjből félve lép ki,
széthúzza bársony függönyét:
az üvegpille erre tévedt:
kinyitja árnyékzöld szemét.

 

Ott voltam veled magányos
éjszakádban, csak épp nem
léptem be az ajtón: a vérző
tapétát töröltem fehér ruhával.
Vittem egy csészét, hogy abból
ihasd a kávét, vigyáztam, olyan
legyen, mint a tieid, észre
se vedd, hogy idegen. Előtte
ittam belőle, és nem töröltem
le a szájam nyomát. Ott álltam
mögötted, amíg nekem írtál,
szédültem, mint aki viharban
született. A levél hamarabb ért
haza, mint én, pedig útközben
végig ott volt velem.

 

A sarlósfecske alakúak rendjéből származó kolibri
másodpercenként kétszáz csapást végez
apró szárnyaival.
Egy helyben tud lebegni,
olyan gyors a repdesése.
Rendkívül összetett, sűrű izomzata van.
Káprázatosan pompás tollazata.
Mivel nem száll rá a virágokra,
szinte megáll a levegőben, amikor eszik,
folyamatos energia-fölvételre kényszerül,
hogy táplálni tudja azt a hús-vér erőművet,
ami a teste.

 

Már elnézést, de mért kell
pont az én bőröm magának,
eddig jól meg voltunk egymás nélkül is,
itt nem férünk el többen, lássa be,
a fülemen folyjak ki,vagy a számon,
szűkös itt, nem érzek mást,
csak hogy fulladok, ha látom.

 

Egyszer elbeszélgettem az Istennel.

Egy szűk utcában álltam,
előttem sötét házfalak.
Szűrődő fény díszítette
az elhalt, hűs sarkokat.

Megállt előttem, s én mozdulatlan vártam.
Valami értő, érző sóhajt keresve
a ház falába málltam.

 

 

Kántor Zsoltnak, barátsággal
A színek játéka c. versére

Ma olyan szürke a kedvem,
ragyogok, mint emós a white party-n.
Nincs új a nap alatt,
csak a szokásos égbolt,
amire graffitit fúj
a festékgyári kémény.

Mint egy ecsetről hulló csepp,
egy szín darabba csöppenek
ejtőernyővel, katonaruhában,
tarka vagyok, mint a boci.
– Mutasd magad! – kérik,
hogy vegyem le a maszkot,
de akkor megfulladok.

Pipacsok szállnak,
pillangók nőnek a réten.
Zöldellnek a fák, míg tehetik.
Nem kerget senkit az ősz,
csak mindenkit utolér.
Menekülni nem lehet,
semmi szín alatt. Tilos.

 

madarak árnyékával fedett röpülés
itt-ott fények a szúette palettán
a festő álmát görgeti a hegyre
a költő parázson szavakat melenget

te mit vársz
a csodákat puttonyába
tette és elvitte egy születésnap
a hidakat szétrágták a folyók
a folyókat fölszívta a tengerhez-igyekvés
a medreket befutotta a fű

 

láttalak ahogy madáretetőt készítesz
magadra öltöttél egy cinege-jelmezt
és próbálgattad beférsz-e

én a kéményre szoktam felmászni
és fél lábbal álldogálok
úgy várom az őszt

 

Térkép helyett, Magyar napló 2014

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal