Mekkora flash lehetett Párizsnak Ady,
szinte hallani, ahogy mormogják
az elaggott házfalak, hogy nézd az arcát,
a dimbes-dombosat, vidéki ez, tele száz titokkal,
mélységekkel, villamoscsilingeléssel
és szitokkal, mit vár tőlünk és mit remél,
és mit mesél, ha fodros szoknyáink
redői közül egyszer hazatér.
Nincs bajom a biciklivel,
a fránya kerék ereszt –
jó a gép, bár némi rozsda
már a vázról is pereg –
jó a cajgám, de a pedál,
meg az első sárhányó és a
csomagtartó, a csengő, kitámasztó –
egészében semmi bajom a géppel;
részletekben megy az élet – agyamra.
Az őrült mozdulat,
a kifacsart állszorítás,
a vonó fura futása –
pedig a szép hang a cél,
ez csak eszköz
a megszólaláshoz.
Hegedűs.
(Egy kiállítás margójára)
Amikor az éjszakába olvadó ablakok még foltként
verik vissza a holdfényt…
amikor a sima felületekről visszapattan
a rigók, pacsirták, verebek, szarkák hisztérikus üdvrivalgása…
amikor a táplálékért cikázó sasok
fáradhatatlan magyarázatokba bocsátkoznak…
amikor a férgek, rovarok, rágcsálók
párzása véget ér…
Friss szélben
fehér-rózsaszín
palást:
sziromlobogás.
Gipszmáz reped,
pattog, lehull
a szürke csönd.
Mikor megszülettem,
apám odaadott a nőnek,
aki megtermékenyítette,
de az nem fogadott be.
Azóta rám se tud nézni
az emlékek miatt,
amiket ő szőtt belém.
A fecnit, amin állok,
begyűrte egy könyv lapjai közé,
és eldugta egy sötét polc mélyére.
Igazából a fejében lakom.
Kívülről el tudna mondani,
ha merné.
Punk és Berlioz
Mitikus kutya
Ragaszkodó
ragadozó
Vajda-lapok
vojvod-alapokra
életképregények
két Vajda Lajosra
Purgatórium,
vörös sivatag,
lélekkompok,
téli utazások –
Kozmikusan
barbár látomások
(2016)
Ha ül, ha áll
Ha hó, ha lál
Én már csak napról napra élek
És csak a félelemtől félek
Nem lett a kábszer jó komám
Maradtam hithű narkomán
Piruló pirulák kicsi karja
Boldogságos álmom kicsikarja
(Roznik Bálintnak)
Nézem Roznik grafikáját,
s rajta a fekete ledér nőt
Magamévá tenném ezt a dívát-boszorkányt,
s közben visszaverném az átkot,
amit rám szórt...
Szóval, e kép hat rám,
a dülpolitikai elemzőre
(2015/16)
Egynek tudok írni, bárhogy látom a naplementét,
Vagy te látod valahol a leventéd, ha épp levetnéd
Ami rajtad van, de elhintve pihegsz bele a karba,
És akarva vagy akaratlan kerülhetünk zavarba,
De zavarna e, ha tied lennék akkor is ha tegnap van már,
Vagy akár a holnap szorongat bele a mába és átjár
Minden porcikája a létednek, amit élvezve rebegek,
És csak kattogva játszanak a fejemben a kerekek,
Amik már feléd haladnak, akárhol vagy csak úgy kattan
Minden részecskéje a fogaiknak, de minden pontban halkan
Mondanak el érted egy szép verset, és nyughatatlan a tapasztalat,
Amikor éppen ott vagyok lent egy tapasz alatt,
Mert csöndben maradva tekintek fel, ha épp a szemed keresem,
S ha megtalálva kihullik a szerepem, leszek ott a kezem kezeden,
És csak imádva maradok megmaradva a maradás létében,
Ahogy tettem számlálva minden lépésem -
Úgy vagyok a tied, minden percben a lelkemet táplálva.
2015. október 14.
Egyszer a végére ér minden bánat,
félnünk sem kell már többé semmitől,
a rossz másik bolygót keres magának,
és felnéz az ember, keserveiből.
Ha látni megtanult, új világot lát,
a rettegés sötét évezredeit
sarokba hajítja, mint öreg diák
vizsga után a kopott könyveit.
A nyomorúság országlása helyén,
szép városok serdülnek az égbe fel,
lelkünkben új hajtást hoz a remény,
már élni tud, lehetőségeivel.
Görbe vonalak egy
eltorzult világban
minden már egyre megy
hamis kõ a szájban
Tán egy boldog sziget
hol minden oly sima
varázslatos színek
vonzanak annyira
tér-idő koordináták
a nappal hadakoznak
hol csip-csup ügyeket
hol fordulatot hoznak
magunkat kutatva
- feledett alázat –
megértő sóhaj régen
nem hagyja el szánkat
évek közt botorkál
szívünk közönykabátban
viseli nem csak fagyban
de kánikulában
hajléktalan lelkünk
magára aggat testet
kétes értékrendet
mi csillogó, talmi, festett
hitről már nem beszél
senki e rendszerben
ablaktalan élünk
önmagunkba esten
és jön egy új év
ablaknyi keretbe zárva
tavasz-nyár-ősz-tél éjszakába
hol nem változnak soha a fények
kicsit meghal az ember kicsit ébred
nem számít napsütés se köd
állok a csukott ablak mögött
szél susog avar zörög
ablaknyi keretbe zárva
várok hóra várok sárra
öltözöm fekete fehér szárnyba
ne gondolj most a régre kérlek
a vers csaló s csak sírok érted
ki becsapott megcsalt elszökött
kit hiába várok a zárt ablak mögött
vajon hol húzódik
a tűréshatár és
lehet-e mentség
a szerelem mikor
harmadikként kopogtat
megnyugvást hozhat
ha érzéseid kitéped
akár egy füzetlapot
gombóccá gyűröd majd
csont nélkül a legelső
kukába bedobod
lehet-e szabad-e
úgy szeretned mintha
utcai cipőd váltanád
otthoni papucsra
mindent a maga helyén
és idejében kiveszed
órádból az elemet
hogy eljátszd az Istent
lehet-e szabad-e
én szeretlek
te szeretsz
ő szeretett
hogy is van ez
Uram
ritmust vétettem
Én nem vers, Én nem mese,
Én nem nagymama rétese,
Én nem harag és nem öröm
a tüske fölött nem köröm,
Én nem leves és nem kanál,
Én nem mintában cérnaszál,
Én nem fekete, nem fehér,
a káposztához nem kenyér,
Én nem öröm és nem grimasz,
- egy emékirat nyomán, szabadon -
Mi szibirek vagyunk
és nagy a májunk
(különösen szombaton).
Ezért is tartanak bennünket
(táborban),
meg hogy építsük
a vasútvonalat Kína felé.
Ám ha egyszer véget ér
a transz-szibériai (vas) út,
mi lesz a májunkkal?
Vodkából voda lesz?
A zászlós várfalról
kihajló őrtiszt
ajkáról messzeröppent
a síkon a szó,
akár a kürtriadó:
Bikatenyésztők, figyelem,
Európa sárlik!
Barbárok, honfoglalók,
Európa kiadó!
(2002-2015)
A Bolond
(II. változat)
Viaszbábszerű magzat-pózban…
Kezdetek előtti sodródás.
Lábszárcsont-kürt aszottan-keserűn
kilógó nyelvén újból kísértő fantom-ízek,
hal- és véríz; taplószáj rikolt: „Chtulhu fhtagn!”
A kapu kulcslyuk, csapdák a kulcsok,
kilincsek.
Ami él, a gömb-forma felé törekszik.
Holttá hűl a derékszögű, az egyenes,
a biztonság- és szimmetriaigény mindig hazug,
olcsó szemfényvesztő-trükk.
Halakból ki sző hálót? Bitóról ki lop húst?
„Io Pan! Io Pan!”
Kripta az anyaméh.
Fetrengve fenyegetőn
gyűr-fúr-ront (ő a képzelt küszöb, s a
saját árnyékán átbukfencező),
kimarjult kultúrák celláiban, vesztőiben
trottyos, szarvas bókként bolyong. Nem várták,
mégis megszületett…
ülök s lelóg a láb megint
lelóg a kéz a fej
s a himbálódzó partokon
csorog tovább
akár
az árokba dobott gyűrt doboz
a sötéten hullámzó szemek
ezüst kondenzcsíkjában
a test
kicsi ez itt
de mert nagy nem lehet
csal
és körülötte mind
szájtátva néz
