Keresés a honlapon:

Dunai Andrea: kismari

 

találkozni akartam vele, azt mondják, még sohasem jutott eszébe az öngyilkosság, valaha Kafkát is olvasott, és tudja, akinek különös a sorsa, az csak különös sorsúakkal képes, avagy képtelen, és óvatos, nemhogy trippere, nincs még anamnézise sem, s bár úgy öltözik, mint egy Miró festmény, még sosem feküdt le sminkben, ami színtiszta hazugság, kézről kézre adják a férfias legendák, rubens­i formáit vörösen viseli, mínusz tíz fokban a sarkon is mini a szoknya, alatta semmi bugyi, dolgozni jött, csak dolgozni szépen, az útszélen, a kocsiülésen, mindegy, lakkozott körmén a feketeözvegy, ezt dobta a gép, nem szívja mellre, hogy a teszkóból kirúgták, mert mikor a főnöke mondta nem akkor menstruált, most már jöhet a combfix, mehet a tizenötödik menet, ugyan ki tilthatja meg, és nem így képzelte, de mégis rend lett, nem hagyja, hogy elnyomják, mint ujj a dekket, nincs hányatottabb világ nála, mégis idegen tőle a bocsánat szája, két lába közt a közöny, kifestett szeméből csukott ablak néz át dohos függönyökön, nem kérdi, kurvát szabad­e játszani, nem álmodik az operabálról, ő az, aki, tudja magáról, jól tudja, mi az ami fájhat, és csakazértse fordít neki hátat, hát, azistenit! ez jutott, a lányöröm, mégha elhagyja az isten is az utolsó körön

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-01-13 08:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.