Pásztor Attila: Kis Miklós
Kis Miklós
ballada a fogoly katonáról
Háborúkban edzett karral
vitézzé vált Kis Miklós,
török ellen halálával
és kardjával lett adós.
Mert egy csatán lova botlott,
tizenhárom gyűrte le!
Holtak alól szedték össze,
seregének hűlt helye.
Tömlöc mélyén láncra verten
– kosztja száraz volt, silány –,
ébren táltos hit tartotta,
meséket szőtt éjszakán.
Egy nap ablak – vasrács – előtt
páva sétál, kék madár.
Császári kert pompa-dísze
ritka, mégis erre jár!
Kis Miklós szép dalba kezdett,
szomorítva szíveket:
„Hej, ha egyszer páva volnék,
nem úgy volna, mint lehet!
Friss hajnalban megfürdenék,
Nap aranyát hűteném,
szárnyaimat csattogtatnám
mohás patak zöld kövén!
Tollam kérné szép leányzó,
hordhatná mint rokolyát.
Hej, ha egyszer páva volnék,
elfújnám mind’ bánatát!”
Császár lánya ablaknál ült,
hallgatta ez éneket.
Szíve vitte tömlöcmélyre,
menteni bús életet:
„Strázsa, kulcsot hamar fordíts,
lódulj innen, janicsár!
Császár lánya, parancsolom,
a kéz járjon, ne a száj!”
Két turbános alabárdos
tette dolgát, hullt bilincs,
markuk verte egy-egy arany –
súlyát mérte zár, kilincs.
„Ki vagy te, szép, dalos lélek?
Szárnyas hangod andalít!
Érce zengő s messze húzó
fellegeken túl repít!”
„Rab, katona? Székely? Huszár?
Mi volnék, mint csupa rongy!”
„Mától selyem ágyban ébredsz,
s hogy mikor kelsz, lesz a gond!”
A hajadon cselédsége
szobát nyitott csendesen.
Megfürdették, s aludhatott
baldachinos fekhelyen.
Hajnalban így szólt a leány:
„Mától enyém vagy, Miklós!
Azt akarom, hogy megszöktess!
Parancsom ez, bármit szólsz!”
„Honvágy kínoz, szép kisasszony,
hegyeim közt lehetnék,
hol rabságot és palotát
szívemből már felednék!
Van szeretőm, dolgos, rendes,
szeme csillag – két virág,
miből sűrű könny patakzik,
míg nem látom ablakát!”
Ajtó megett török császár
hallja – arca lángra gyúl.
Három strázsa – faltörő kos…
Kis Miklósnak fője hull.
Testét lökték a tengerbe,
a lány alélt várfokon,
s hogy a császár kitagadta,
börtöne lett vártorony:
„Holtig sínylődj e cellában,
te, udvarom szégyene!
Nyakad könnyű hóhér préda,
égetne bár tűz heve!”
Leányának könnye csorgott
éjszakán, ha jött a Hold.
„Hej, ha egyszer páva lennék,
szabad volnék!” – így dalolt.
Császár lelke forgolódott,
pamlagán nem alhatott:
„Mit énekelsz, ó, te cafka?!
Hangodtól nem alhatok!”
„Székely huszár szép énekét,
tán a Napba felröpít!
Holtig tartó hű szerelem
láncon lelket fényesít!”
„Óh, te gyaur! Fogd a rongyod!
Holnap máglyán égjen el!
Mától mind a tűzbe vessék,
ki székely dalt énekel!”
De a lányon láng nem fogott,
megrogyott a vén bakó,
füstkígyó vágott szemébe –
ostor-szikra, pattanó!
S török császár szép leányát
tenger habja várta már
ott, ahol Kis Miklós veszett,
dalos lelkű, szép huszár.
Bárkán vitték, nyakában kő,
szél fújta nyűtt rongyait,
míg a császár háremhölggyel
kényeztette tagjait.
Kezein vas, rozsdás perec,
úgy zuhant a mélybe le,
gyűrűk fölé sirály suhant,
gyógyult a mély friss sebe.
S a habok hogy szétfutottak –
nyitva lélek-szemhatárt:
fehér páva szállt várfokra,
mit a Nap is megcsodált.
És azóta toll-fehérbe
öltöznek az angyalok,
bíztatván: „Van örök Élet,
s Létünk őrzik csillagok!"
2014. július 19.
Megjelent: 2015-03-03 08:00:00
 |
|
Pásztor Attila |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
