Keresés a honlapon:

Egy versről – Kántor Zsolt Deres Kornélia Kötődési rendek című verséről

 

 

 

 

Egy versről

(Deixis ¹ és lét)

 

Deres Kornélia
Kötődési rendek

 

Kopó fogak közé űrhajózom, húzok
egy testbe bele. Megint. Nyirkos barlang
a szájbolt, nem adnak erre ingyen
semmi szót. Új feladatom kifigyelni
az itt lakókat, akik véresre cincálják
minden alvásomat. Ez már a múlt,
vagy még a jövő?

Itt találkozom fiatal anyámmal és egy könnyes szatírral.

Kérem, fáradjanak ki a történetemből.
Mit bujkálnak a kopó fogak között?

Fiatal anyám bátor, nevetős. Egy csehszlovák
film főhőse, vadakat terel álmaitokba. Az egyik
én vagyok. A hó-szőke és a medvebarna.
Próbálok jól artikulálni, de a beszéd nem indul.
Befulladok. A szatír meg csak bőg a háttérben,
mint egy leszázalékolt Zsiguli. Pofán csapom.
Pedig nem látom benne még a majmot.

Fiatal anyám és a szatír is maradnának idebent,
a nyelv alatt. Megoldásom rutinos, önfeledt:
esténként elhullatom a fogaimat.
Szökjön végre valaki.

(Élet és Irodalom, 2018. 37.szám)

 

Deres Kornélia – Fotó: Kulter.hu. 2019. január 3.

 

Mohácsi Balázs írta e versről, a Kulter.hu – ban: (2018 legjobb 10 verse közé került ez az opus.) „Azt folytatja, amit a Bábhasadás-kötetében megkezdett. Egyszerre tart befelé és kifelé. Összecsúszik a test mikro-, és a világűr makrokozmosza. Különös trip², a lírai énnel együtt nem tudjuk eldönteni, a múltban vagy a jövőben járunk.”

Igen. Olykor tényleg besétálunk egy szöveg-történetbe. És jó ott lenni. Üldögélni a szó-bútorok, szó-székek, (szószékek) szó-asztalkák között. S mind: ez a szájban játszódik le, azaz a fantázia szájpadlás-kupolája alatt. És ez egy pillanat. Az egész vers egy meggondolás. Ami eleve készen volt a nyelv kulisszáinak és regisztereinek billentyűzete alatt/felett. A tervek eleve láthatatlanok, de készülnek előállni, mi közben alszunk, utazunk, félünk s örülünk. S az artikulálás néha lefullad, mint a szív radarja s motorja. És ösztönösen kimondunk valamit, amit évtizedek óta a raktárunkban tartottunk. Ezt a percet vártuk. Most felszállhat az égbe a metafora, a vers. Spektroszkóp. Távcső. A történet oktávokkal feljebb szól, mint a félelem. Felülmúlja a sötétséget a vers. A szatír szinte minden nap be akar a konyhába törni a spájzból. De azt nem tudja, hogy egy üres befőttes üvegben ott vanelbújva a tamagocsi, Aki fékezi a szellemek mozgását. Az ihlet az a műszer, ami továbbszövi a narratívát.

„Mint „megtörtént" múlt, ilyenkor ismét csupán egyik résztvevője a dialógusnak, azaz, csak úgy létezik, ha mindig ki van téve az újraértelme­zésnek. Mindez nemcsak azt jelenti, hogy a tradíció irodalmi alakzatai so­hasem rendezkednek be véglegesen az időben, hanem azt is, hogy az értelmező sem kerülhet kívül a hatástörténeti folyamat valóságán.”³ Bizony. Nem is akarok kívül kerülni. Inkább belemegyek. Kitapogatom a rügyeket, szirmokat az írás testén.

Ez egy olyan kortárs vers, ami lehetne egy csók története. És az is. Egy kicsit elrajzolva, mint Munch Sikolya. A nyelvek találkozásának prelúdiuma és planetáriuma. Sőt szimpóziuma. Csillagok vannak az ember szájában. Univerzum, a szavak miatt. Sőt! A száj tartalmazza a világmindenséget. Hát csoda-e, hogy gyönyörű beszédeket szerel össze bennünk a nyelv?

Hány (mennyi) vers mellett elmennénk, kommentár nélkül? És most itt van egy szöveg, ami figyelmünkre érdemes. Álljunk meg, szálljunk ki a hétköznap-kocsiból, nézzük meg közelebbről ezt az illatos, dús ligetet, ami Deres Kornélia léttel telt költeménye.

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-03-03 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.