Videó

A Pécs 8 csatorna videója




Keresés a honlapon:


Egy versről – Bene Adrián: Pilinszky János Szabadulás című verséről

 

 

 

Pilinszky költészete azon ritka költői életművek közé tartozik, amelyeknek ma is vannak olvasói (a legtöbb versolvasó ismerősömnek van egy vagy több kedvenc Pilinszky-verse), hatása évtizedek múltán is megjelenik a kortárs költészetben (gondolhatunk itt mások mellett Halmosi Sándorra), emellett az irodalomtudósok számára is eleven (erről tanúskodnak Tolcsvai Nagy Gábor és Szávai Dorottya monográfiái). Pilinszky poétikai megoldásai és témái könnyen befogadhatóak a modernség költői eszköztára által meghatározott, kissé anakronisztikus magyar „közízlés” számára is, annak ellenére, hogy lírája a későmodernség esztétikai horizontjába illeszkedik, költészetének keresztény egzisztencializmusa a személyesség és az emberi létezés ontológiai tapasztalata között oszcillál. Egyszerre közérzetlíra és gondolati költészet, misztika és metafizika, amely jóval inkább kapcsolódik Rilke, Celan és Simone Weil művészetéhez, mint a magyar irodalmi hagyományhoz.

A létezés, a jelenlét átmenetisége, a magány, az árvaság, az elveszettség érzése, a háború traumája Pilinszky középponti témájává teszik a bűnt, az iszonyatot és a halált. Ezek kettős megvilágításban jelennek meg: mint abszurditás, paradoxon, és mint a kegyelembe, az üdvözülésbe vetett hit. Az apokaliptikus hangnemben a kettő egyszerre tárul fel, a legegyszerűbb emberi érzések kapcsán, mint például, amikor „azt mondjuk: szeretlek” a Mielőttben. A halál megváltás, hazatalálás, beteljesedés, szabadulás, akár szenvtelen hangon, akár pátosszal, szól róla Pilinszky. A Szabadulásban a misztikus emelkedettséggel szemben az emberi létezés testbe zártsága nem egyszerűen mint rabság, hanem mint groteszk, ránk kényszerített cirkuszi maskara jelenik meg.

 

Szabadulás

 

Nadrágos kutyák, azok voltunk,

a pipere, a maszk alatt

verítékező állatok,

szoknyás medvék, rabmadarak.

 

Azok voltunk. De most, egy percre,

a halott kéz s az öntudatlan

ziháló törzs úgy tündököl,

és úgy kopár, ahogy egy angyal.

 

A többes szám első személyű „lírai mi” vezeti be az emberi létezés metafizikai érvényű reflexióját: „Nadrágos kutyák, azok voltunk”. A groteszk metafora mellett a felütés erejét az adja, hogy nem egyszerűen múltként beszél erről az állapotról, hanem a nyomatékosító „azok voltunk” révén erős indulati töltést kap a kijelentés. A hirtelen ráismerés keserű fintora, dacos undora, elképedt iszonyata (olvasattól függően) a közvetlen „utána” pillanatát viszi színre, a határ átlépését, a maszk letépését. Az emberi létezés, a jelenvalólét cirkuszi mutatvány, „verítékező állatok, / szoknyás medvék” vagyunk. A szabadulás a halál. A halál a szabadulás. (A versszak záró metaforája, a konvencionális „rabmadarak” bizonyára az intonáció miatt kívánkozott ide.)

A második strófa az „Azok voltunk” ismétlésével indul, áthangszerelve azt a valamin túllenni megkönnyebbülésére, vagy éppen a visszatekintés utáni utolsó erőgyűjtésre, mély levegővételre, a szembenézéshez. A figyelem a lényegre irányulhat végre, a mostra, a túllépésre, a halálra, vagyis a transzcendenciára. Az ember és az angyal között a haldokló, öntudatlan (magán kívül lévő, eksztatikus) test a kapocs, a híd, amely egyszerre tündöklő és kopár, reménykeltő és rémisztő – „úgy tündököl, / és úgy kopár, ahogy egy angyal.” Ahogy a test kihűl, az én zihálását felváltja a csend, a „mindennél egyszerűbb csend” (Ez lesz), a rab madár angyalszárnyat kap és megkezdi az emelkedő zuhanást.

 

 

 

  
  
 

Bene Adrián (Pécs, 1977) irodalomtörténész, filozófus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, az Acta Romanica rovat vezetője. Főszerkesztő-helyettes. 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.