Videó

Hozzád sóhajtunk – Bicskei Zoltán filmetűdje
A Magyar Művészeti Akadémia videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


B. Tóth Klári: Bálványimádók

 

Kisvárosi könyvbemutató, utána televíziós beszélgetés. A riporter azt akarja belőlem kicsikarni, hogy ott állok a csúcson, és lenézek a többiekre, akiknél különbnek érzem magam. Jópofának, egyedinek tartja az írásaimat, azokról társalkodunk. Magam se tudom, hogy miért, de mentegetőzve próbálom kinyögni, hogy semmiféle fensőbbségi érzésem nincs. Hogy olyasmire, amiért semmit sem tett, amit készen kapott, senki sem lehet büszke. (Szépség, tehetség.) Az ember kizárólag a lemondásaira lehet büszke. Ez mindennek a fundamentuma.

 


Tóth Irén Morci: Est a vizen

 


Füstös kis kocsma. Valahol a múltban vagyok, ég a cigi a kezemben, csodálkozva nézem, mit keres ez itt. Sok éve már, hogy nem szívom, hogy nem akarom elpusztítani magam. Elmondták nyolc éves koromban, még a füstje is halálos nekem, hogy soha, SOHA nem szabad. Végig dohányoztam a tinikort. Odalépek a pulthoz, valahol középen. Hatalmas, hófehér, csillogóan tiszta hamutálba nyomom a szinte teljesen ép szálat. A pultnál két ember ül. Egymástól a lehető legtávolabb, de most, mérgesen, engem néznek. Az egyik int, lépjek ki a képből. Hátrébb lépek egyet. Kezdőpozíció. A pultos kiemelkedik a pult alól. Magas, izmos fiú. Törlőkendővel simogatja a kezében lévő poharat. Ismerem őt. Ismerem a hatalmas kék szemét, egyenes, szőkés-vöröses haját. Lovakkal foglalkozik, imádja a lovakat, mint kentaur, össze van nőve velük, láttam, ahogyan lovagol, ahogyan hozzáér az állatok meleg, illatos pofájához, ahogyan odahajol hozzájuk, halkan suttogva, belesimítja az arcát olyankor a ló fényes szőrébe, megrezegnek a szálak a hangjától, libben a ló füle, valami mély, zsigeri szeretet van ott, közöttük, megbonthatatlan, nehéz ragaszkodás.

 

 


Fotó: Korányi Mátyás

 

A kultúra épületének alapja a népművészet. Tégláit az irodalom szolgáltatja, tetőszerkezete a zene, berendezéséről a képzőművészet gondoskodik, s életet az előadó művészet visz bele.

Ez egy olyan csodálatos építmény, melyet mindenki másként, más miatt lát szépnek. Persze olyanok is akadnak, akiket hidegen hagy. Mint ahogy vannak, akiket nem érdekel a horgászat, a tudomány vagy a sport. Igyekezhetünk hatni a passzív emberekre, ám ez az esetek nagy részében fölösleges erőlködés.

Szerencsére vannak, akik hozzá akarják tenni a maguk kis teremtéseit a világhoz, és alkotnak. S vannak, akik ezeket az alkotásokat ínycsiklandó módon tálalják: színpadi művek, slágerek, filmek formájában.

 

Kisvárosi könyvbemutató, utána televíziós beszélgetés. A riporter azt akarja belőlem kicsikarni, hogy ott állok a csúcson, és lenézek a többiekre, akiknél különbnek érzem magam. Jópofának, egyedinek tartja az írásaimat, azokról társalkodunk. Magam se tudom, hogy miért, de mentegetőzve próbálom kinyögni, hogy semmiféle fensőbbségi érzésem nincs. Hogy olyasmire, amiért semmit sem tett, amit készen kapott, senki sem lehet büszke. (Szépség, tehetség.) Az ember kizárólag a lemondásaira lehet büszke. Ez mindennek a fundamentuma.

 

Szabadi Katalin: Akvarell 02

 

Te mire jöttél rá az egy hónap alatt, kérdezi, én meg nevetek, olyan gúnyos edinásan, és hallom, nagyobb levegőt vesz. Bocsi, bocsi, hadarom el gyorsan, nehogy rám csapja a vonalat, de jól ismer, csak annyit kérdez, ennyire nehéz, én meg hallgatok, vacillálok, aztán annyit mondok, könnyebb mióta kevesebbet vagyok facebookon. Merthogy? Hökken meg odaát, neki sokat segít, mondja és én hárítok, hogy nekem nehéz, mert hát, ő is tudja, milyen nehéz velem, és egy hónap alatt sem világosodtam meg, nem szólt hozzám sem Isten, sem Buddha, nem szállt meg a zen, nem sikerült kenyeret sütnöm, nem etettem kovászt, ellenben rengeteg olasz tésztareceptet kipróbálhattam a srácokon, évek alatt nem ettünk ennyi gofrit és palacsintát, és nem tudok énekelni, a Himnuszt is hiába próbáltam tegnap elzongorázni, az a fránya varrógép is olyan nekem mint ha luk nélküli tűbe nyomkodnám egy szerencsétlen teve fejét, csupa negatív rácsodálkozás az élet most,

 

Ünnepelni akkor szeretek, ha van mit. És nem akkor, amikor divat, és nem úgy, ahogy divat. Az ünnepeim az én ünnepeim. Meghittek, bensőségesek, családiasak. A szilveszteri petárdázás például számomra értelmezhetetlen „esemény”. A holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap volt, de azért lövöldözzünk el százezer forint értékű pirotechnikai cuccot, tíz perc alatt! Farsangkor meg vegyük fel a környezetvédők álarcát! Na jó. Akinek örömet okoz, abba ne hagyja!

Én sosem éreztem arra indíttatást, hogy megzavarjam a kutyák nyugalmát. Hogy belerondítsak a csendbe. Hogy változtassak azon, amin fölösleges. Hogy kifogjak egy nagy harcsát, lelőjek egy szarvast, vagy a réten letépkedett pipacsokkal töltsek meg otthon egy vázát. A helye – az én felfogásom szerint – mindennek ott van, ahová teremtetett.

 

Kellermayer Miklós. Fotó: Wessely Gábor

 

Az ismert pécsi sejtkutató professzor, Kellermayer Miklós nincs jó véleménnyel gyógyszergyártókról. Szerinte már régen rendelkezniük kellene a koronavírus elleni oltóanyaggal. A karantén nem megoldás, csak időnyerésre jó, amíg előállítják a vakcinát.

 

A nyolcvanéves Kellermayer Miklós nemzetközi hírű sejtkutató, a Pécsi Orvostudományi Egyetem professzora. Egy ideig az intézmény rektorhelyettese volt, és egy darabig az USA-ban is tanított. Nagyon otthon van a sejtek, baktériumok, vírusok világában.

Mit kell tudnunk a koronavírusról?

 

Március 15-e a szabad sajtó napja. Sok lelkes fiatalember harcolt ezért 1848-ban. Aztán jött a revans, az elhallgattatás időszaka, a Bach-korszak.

A 24 éves Jókai elképedve konstatálta a szabadságharc bukásakor, hogy elítélhetők, bebörtönözhetők, kivégezhetők emberek, csak azért, mert írtak valamit. A hatalom nem viccelt a tollforgatókkal, főleg nem azokkal, akik vicceltek vele. A gúnyversek szerzői számíthattak a legkeményebb megtorlásra.

Ugyancsak ő, ötven évvel később így emlékezett vissza: „A szabadságharc leverése után a magyar íróknak az égvilágon mindenről szabad volt írni. Csak kinyomtatni nem volt szabad.”.

Ez a lehetőség aztán a későbbi korok szerzőinek is megadatott. Írhattak az asztalfióknak. S ha mégis meg akartak jelenni nyomtatásban, alkudozniuk kellett az éppen hivatalban lévő cenzorokkal.

 

 

Árat emeltek az év elején a fodrászok. A kisvárosokban ez a jel a helyi szolgáltatók számára, hogy módosítsák a tarifákat. Senki sem akar lemaradni, bevételorientált a 21. század embere. Mindenki korrigált, a fuvarosoktól a virágkötőkig. Még az illemhelygondnokok is, a vasúti és buszpályaudvarokon. De nem mindenütt kötött az ár. Néhol kedvezmény is igénybe vehető.

 

Egy nem teljesen józan fickót figyeltem az állomáson. Ahhoz a típushoz tartozott, akinek muszáj valamit inni, ha kimozdul a falujából – például ügyet intézni –, különben nem bírja feszkót. (Otthon meg azért öblöget, mert nem bírja az asszonyt.)

 

Orbók Ildikó: Ablakmesék – egyenálmok / uniform dreams

Mert olyan volt az egész, mint a film, amin annak idején olyan sokat nevetett, az újabb és újabb, ugyanolyan napok, a soha nem változó mondatok, mozdulatok, amik minden alkalommal ugyanabban a pillanatban történtek, mint tegnap és tegnapelőtt. Éjjel mikor felébredt a plafonra bámult, az ablaktól pár méterre futó úton suhanó autók reflektorai kékesfehér mintákat festettek fel a fehér álmennyezetre, nézte, ahogyan összeolvadnak, szétválnak, és arra gondolt, ezek élnek odakint, abban az autóban, nagyon is élnek, minden percben és minden másodpercben történik velük valami, ha más nem is, de az ablakon túli táj, a dudvák és gyomok elfagyott torzsái másképpen és másképpen haldokolnak minden egyes megtett kilométer után. Hinni akart ebben.

 

 

 

 

Hammer Andrásné most egy sárközi stólán dolgozik, melynek csipkeszegélye lesz

Évtizedek óta foglalkozik csipkeveréssel az őcsényi népi iparművész, Hammer Andrásné. Sokaknak átadta a tudását, de a fiatalok nem kitartóak, nem viszik tovább ezt az időigényes, és nem gyors jövedelmet garantáló mesterséget. Most azt szeretné, ha a szebb darabok fennmaradása biztosított lehetne, például a helyi Tájházban.

ŐCSÉNY Első hallásra talán meglepő, de ha jobban belegondolunk, nincs abban semmi különös, hogy az őcsényi csipkeverő asszony, Hammer Andrásné eredeti foglalkozása építész technikus. Tulajdonképpen a csipkekészítés is egy bonyolult műszaki feladat, alapja a rajzon való eligazodás, esetenként a saját tervezés, amit szakszerű, precíz kivitelezés követ.

Hammerné beleszületett a kézimunkázásba. Faluhelyen minden asszony ilyesmivel töltötte a hosszú téli estéket, még az ötvenes, hatvanas években is. Ráadásul ő a magyar csipkekészítés centrumának számító Kiskunhalas mellett, Tázláron nőtt fel. De azt gyorsan hozzáteszi, hogy halasi csipkét készíteni még neki sem volt joga. Szigorú a védettség: minimum ötévi helyben, Halason lakáshoz kötött.

 

 

elkéstem bocsánat elaludtam aztán nem jött a busz a harmadikra fértem csak fel az meg lerobbant átszálltam a villamosra annak leesett az áramszedője végül elindult az emberek mint a heringek a táskámat is elsodorták most nincs füzetem meg könyvem sem hogy minden nap ezt mondom? és maradjak kint felelni? hogy lehet a tanárnő ilyen? nem tudtam készülni nem

 

Egy ideje ott álltam, a dohányzó részen, figyeltem, ahogyan az emberek kerülgetik a pénztárcát, gyanakvó tekintettel, bizonytalanul. Érthetetlen. Gyerekkorunkban imádtam pénztárcát találni. Jó, mondjuk pénzt még jobban, mert ugye, ha az ember bankót talál, azt nem lehet visszaadni annak, aki elhagyta, mert mégsem mehet oda az ember mindenkihez, hogy elnézést uram, ön vesztett el tízezer forintot, de papírpénzt ritkán találtam sajnos, így aztán a pénztárca sem volt rossz, azt is nagyon megbecsültük.

 

 

Zsitvai János cukrászsütemények között töltötte az elmúlt hét évtizedet

SZEKSZÁRD A 84 éves Zsitvai János 70 éve cukrász. Felesége, fia és lánya is az, bár egyikük sem erre a pályára készült. Fia villamosmérnöki, lánya közgazdász diplomát szerzett, aztán mégis apjuk szakmáját vitték tovább. Felesége a tolnai áfész pénzügyi osztályvezetője volt, de férje 1970-es szívműtétje után, jó ideig ő működtette az ipart. Üzletvezető volt 1993-as nyugdíjba vonulásáig. Közben, 1981-ben még a mestervizsgát is letette. Persze Zsitvai János sem tétlenkedett ez idő alatt, csak egy kicsit visszafogottabban dolgozott.

 

Csak az egyensúlyra kellett volna figyelni. A tudósok modelleztek, mértek, számoltak. Az éghajlat bonyolult rendszer, mondták. Valószínűségek megadhatók, de az okokra határozott válasz nincs. Ez a megállapítás az embereknek kevés volt. A katasztrófamédia hatására kiadták a jelszót: Álljatok le a fogyasztással! Álljatok le a szaporodással! Az energiaforrásokat sorra elvetették, megszűnt az ipar és a mezőgazdaság.

 

Az volt a negyedik. Már szédült. Nem bírta ezeket a kézzel sodort, füstszűrő nélküli cigarettákat. Macerás volt az elkészítés, türelmetlenek a mozdulatok, nem lett szép henger alakú, néha lánggal égett, ott, ahol egy levegőbuborékot hagyott benne. Leszokom, mondta ki hangosan, határozottan, és valóban úgy érezte, most így is lesz, most kibírja majd, tovább, mint két nap, akkor is kibírja majd, amikor a Mari ordít vele, amikor a nyál az arcára fröccsen, nem fog benyúlni a belső zsebbe, előhúzni egy cigit, kihátrálni a káposztaszagú lakásból, mert valami diétát tol a Mari, azóta rosszabb, mint régen, pedig régen is sokat bagózott kint a gangon miatta.

 

Most virágzik a mexikói aranykehely dr. Rappay József kertészetében
Fotó: Gottvald Károly

Állatorvosként 1978-2011-ig dolgozott dr. Rappay József, Zombán. Aztán megyei főállatorvosként tevékenykedett 2015-ig, majd visszavonult. Ami nem azt jelenti, hogy kevesebb a munkája; inkább több. Az ország egyik legnagyobb mediterrán kertészetét működteti a feleségével.

 

ZOMBA – Egy Állatorvos miért kezd növényekkel foglalkozni?

Régi kedvtelés ez – mondja dr. Rappay József –, már 1983-ban építettünk egy kis üvegházat. Az első narancsfát is akkoriban ültettük, Zsiguliban fuvaroztuk haza, Görögországból. Azóta is terem, tavaly 120 darab 75 dekás gyümölcs volt rajta. Sokat utazunk a feleségemmel, s mindenhonnan hozunk valami érdekességet. Ahogy egyre kevesebb lett a háziállat a faluban, a növénytermesztésre kezdtem az energiáimat fordítani

 

Meghalt hajnalban, hallom az orvost. Oké. Lehet, hogy meghaltam, most viszont élek, mondom neki. Nem válaszol. Mi a fene történt velem? Próbálok visszaemlékezni, de sem a menny sem a messiás nem ugrik be. Körülnézek. Ez ugyanaz a ronda kórházi szoba, az asztalon a két szelet kenyér parizerrel. És egy mackósajt. Még este tehették oda. Nyúlnék érte, mert kurva éhes vagyok, ám megérkezik a zokogó családom.

 

Holnap is lesz nap. Csak erre tudott gondolni. Ott állt, a tárgyalóban, háta mögött az éppen leadott prezentáció. Hallgatta a tapsot, mellkasában feszített a boldogság. A munkatársak a szemébe néztek, arcukon hamis, erőltetett mosoly, de neki még ez is tetszett. Azt jelentette, messze felettük áll. Aznap este otthon kinyitott egy üveg bort. Beült a fotelbe, a zene betöltötte a lakás sarkait. Cipzár, a fekete szőrű németjuhász keverék a talpa alá feküdt, érezte, ahogyan felemelkedik majd süllyed az állat mellkasa. A férfi jutott eszébe, aki itt hagyta a négylábút.

 

Köztiszteletben álló lelkipásztor Bonyhádon Krähling Dániel. Több mint negyvenévi szolgálat után vonult nyugdíjba. Nagy szerepe volt abban, hogy a helyi gimnáziumot visszakapta az evangélikus egyház.

Krähling Dániel nyugalmazott esperes prédikációra készül

 

BONYHÁD Nincsenek tabu témák. Hívő ember nem hazudozik, nem titkolódzik, mert tisztában van azzal, hogy ha más nem is, a Teremtő minden szaváról, gondolatáról, cselekedetéről tud. Krähling Dániel teljes természetességgel beszél saját gondjairól, a felesége betegségéről, vagy arról, hogy négy gyermeke közül az egyik autista. A 71 éves bonyhádi nyugalmazott evangélikus esperes, több mint negyven esztendőn keresztül szolgálta a helyi híveket. Nyugdíjba 2011-ben vonult, de német nyelvű istentiszteleteket még most is tart.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal