Videó

A Nyíregyházi Televízió videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

"Az 1971-ben Budapesten született Babérkoszorú-díjas költő, író, műfordító, Lackfi János az elmúlt években pontosan ezt műveli. Meglehetősen magas fordulatszámon megalkotja, irodalmi lapokban és a Facebookon közkinccsé teszi a legköznapibb tárgyak és tevékenységek zsoltárait – a porszívózástól a bohóchalakon át a járókeretig sok mindent átlényegít, szakrális erőtérbe emel."

 

 
Fotó: Marton-Ady Edina

Zárom az ajtót, be, ki, elpakolok, zörög, csattog, recseg minden, macska nyávog, mindenki beszél, csöngetnek, a mosógép centrifugára vált valahol egy fal mögött, mellettem pittyeg a játék.

Most akkor egy kis időt kérek, szólok nekik, bólogatnak, megértőbbek most, kriptonitom is lett, nem is egy, beszélgetünk, majd összebújnak, sutyorognak, nevetnek.

 

 

   
Fotó: Mae Mu

  Én eléggé edzett vagyok a meghökkentő dolgok tekintetében, voltam olyan előadásokon is, ahol többen elhagyták a színházat – sokszor rezgett a léc a „menjek vagy maradjak” kérdésben, de mindig maradtam – viszont amiről most írok, bevallom nem tudtam végignézni.

 


Szálinger Balázs

 

"Megjegyzem, Szálinger megvalósította azt, ami Mikes Kelemennek nem adatott meg. A fejedelem hű társa sohasem jutott haza a szülőföldjére, a tengerparti Rodostóban halt meg – ellenben Balázs Keszthelyen született, és az élet kalandos fordulatai után nemrégiben ismét a magyar tenger partján fekvő város lakója lett.

Verstanilag kiművelt, mesterségét biztos kézzel gyakorló szerzővel van dolgunk – ez a költemény formailag szonett, méghozzá shakespeare-i. (William mester továbbfejlesztette a jól ismert Petrarca-féle szerkezetet, gondoljunk például 75. sorszámú, „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér” kezdetű szonettjére.)"

 

 

 


Kép forrása: arkadia.hu

Gyakran eszembe jut mostanában az a cigányasszony, akivel gyerekkoromban egyszer hosszan beszélgettem. Hogy hol, milyen körülmények közt esett meg a társalgás, az már nincs meg és az is lehet, hogy csak álmodtam őt, ahogyan azóta is álmodom mindenféle figurákkal, látókkal és hallgatókkal egyaránt. A tenyerembe nézett, emlékeim szerint, vonalat követett az ujja, de az is lehet, ő húzta bele a sorsot a tenyerembe, én meg haladtam rajta.

 

 


Terék Anna (Fotó: Székelyhidi Zsolt)

Nemzedékének egyik legjelesebb, legegyénibb versvilágú alkotója ő. Az ELTE pedagógiai és pszichológiai karának viselkedéselemző szakán végzett, a Híd Kör alapító tagja, több drámáját színpadra állították különböző színházakban. Itt olvasható műve, a Váróterem legutóbbi, 2020-ban kiadott Háttal a Napnak című kötetéből való, de szerepel Az év versei 2022 című antológiában is. Egy valódi közvitéz abban a hadtestben, ahol a tiszti kart azok a nagy ívű, terjedelmes Terék-versek adják, amelyek a kilencvenes évek délszláv háborújával, a kisebbségi magyar sors kérdéseivel, a nők társadalmi helyzetével foglalkoznak, mint például a 2017-ben megjelent kötet, a Halott nők szövegei.

 


 (Fotó: Marton-Ady Edina)

Mányon vártam tegnap a buszt, ültem a megálló padkáján, régi szokásom, hogy jobban szeretek padkán, földön ülni, mint régi füstöt őrző, dohos várókban vagy plexi kalitkákban. Egy epres nyalókát szüttyögve ültem ott, azon filózva, miért nem töltöttem meg a kulacsomat forrásvízzel, aztán egy néni jött. Megállt mellettem. Én azt mondtam, kezit csókolom, ő meg azt, hmmm és hosszasan bámulta a félkész sárkányt a karomon, aztán felmérte a fehér borítékot, amit magamhoz öleltem, a rózsaszín bőröndöt és a hátizsákomon, szélcsend hiányában tikkadtan szomorkodó Van Gogh sálat. Ő sem ült le, csak állt ott, némán. 

 

    Az összes Mary Poppins történetből Corry néni édességboltjáról szóló volt rám a legnagyobb hatással. Akármikor eszembe jut az a rész, méz és gyömbérillatot érzek, karamellt, narancsot, csokoládét, kávét.

 

"Itt olvasható verse is erről tanúskodik. Legfrissebb, 2021-ben napvilágot látott Ami kék lesz című tematikus kötetéből való, vagyis egy gondolatilag egységes, zárt ciklus alkotóeleme. Ezért, hogy mindjárt az első szakaszában elénk lép hétnyolcad résznyi kék, illetve a kérdés, hogy milyen lehet egy kék a zenében. Ha pusztán erről nem villanna eszünkbe Arthur Rimbaud klasszikus műve, A magánhangzók szonettje, akkor a harmadik szakaszban még direktebb emlékeztetőt kapunk: „vajon elszótlanodna-e” (mármint a vers), „ha / felszakad minden színe?” Persze, a nagy poén az lenne, ha ez csak az én privát irodalmi asszociációm lenne, és maga Székelyhidi egyáltalán nem is gondolt volna Rimbaud-ra, miközben eme verssorait írta."

 

 

Acta Romanica – Mihályi Dorottya:

Olvasási szokások és útleírás-olvasás a 19. század végi Franciaországban

 

Az alfabetizációval és az olvasási szokásokkal foglalkozó kutatók egybehangzó megállapítása szerint a 19. század, valamint a 20. század első évtizedei nem csupán az újabb ipari, hanem egyfajta „olvasási forradalom” korszakát is jelentik: 1800 és 1940 között a francia olvasók száma hatszorosára nőtt. A korszakban kitárultak az ismert világ határai, a Föld egésze az érdeklődés középpontjába került. A távoli tájakon történt események egyre gyakrabban szerepeltek a hírek között. Az útleírás a már a 19. századot megelőzően is a tudásközvetítés egyik fő eszközének számított, mely széles körök számára tette lehetővé, hogy megismerjék a világ közeli- és távoli részeit megismerését. Az útleírás a francia állam valamennyi törekvését népszerűsítette: bemutatta a technika fejlődését, a távoli és ismeretlen tájakat, hangoztatta a nemzet nagyságát, Franciaország előkelő helyét a világban és a gyarmatosítás hatását, ezzel igazolva az ország bel- és külpolitikai vállalkozásainak létjogosultságát. Az utazási irodalom így egyszerre állt a tudomány szolgálatában és vált a „jó állampolgárok” formálásának eszközévé.

 

De van ilyen, nagyon halvány, szinte fehér liliomunk, és ez itt, mutat egy virágra, ami mintha selyemből lenne összerakva, lágyan fénylik, szinte ragyog a szűrt fényben. Én mégis inkább csak azt szeretném, mutatok a fehér rózsára, mellette gömbfejű krizantém, azt is szeretnék, de leint a hölgy, na nem, ő nyáron ilyet, hát biztosan nem és nagyon hosszan nyújtja el az e betűt, értsem ám, mennyire nem, az a nem, itt nincs apelláta.

Állok ott, míg ő csokrot köt. Hűvös a bolt. Eszembe jut, meg is kérdezhetném, miért ilyen hideg és sötét itt, ahol vadul burjánzik minden, métereken át kígyózik a hegyescsúcsú futóka, égig érnek az orchideák és Excalibur aloe vera reménykedik, hazaviszi végre valaki, a kerekasztal közepére, mint valami gyógyító trófeát, de csak állok ott, némán, mert úgy tűnt, nem akar beszélgetni.

 

Az 1942-ben Orosházán született, József Attila-díjas Győri László, a legendás Kilencek költőcsoport tagja, az itt olvasható (nyomtatásban először 2002-ben megjelent) szonettjében éppen ehhez a rendhagyó megoldáshoz nyúlt: értő módon kidolgozott, szabályos művébe tudatosan tett egy rímhibát. Méghozzá kiemelt helyre: a második tercinába, a költemény záró sorába. 

 

 

   Amikor egy kicsit borongós a hangulatom, beülök egy cukrászdába. Az édességeknek annyira nem vagyok nagy rajongója, igazság szerint a tortaszeletek külleme jobban elvarázsol, mint az íze, egyszóval nem a cukor által kiváltott boldogságra vágyom. Ami miatt szeretek betérni a cukrászdákban, az maga a hangulat. Bármennyire modern, bármilyen trendi a kínálat, egy dolog mégis megmaradt a 19. századból, amikortól is elkezdtek kialakulni ezek a társasági helyek.

 


neufal54 képe a Pixabay -en

Néha úgy néznek rám, mint az ufóra. A nők gyanakodva méregetnek, hátrafordulnak, az autókat mustrálják, jön-e valamelyikből utánunk valaki. A gyerekeim hangosak, B kamasz, ez az egy szó mindent elmond, nehezen viseljük egymást, ő engem, én a folyamatos, hangos verbális adom-kapomot köztük.

 

 

 

 

 

Eredeti rendeltetésüknek megfelelően a bordalokat – nem meglepő módon – kocsmai asztaloknál, pincékben vagy szüreti mulatságokon énekelték, méghozzá nem papírról, hanem fejből. Ennélfogva a bordal évszázadokon keresztül rövid műfaj volt: Anakreón, Alkaiosz és a többiek nyolc-tíz soros műveket írtak, és Balassi mester is képes volt a nevezetes költeményében huszonnégy sorba foglalni a közlendőjét. Hanem a reformkori poéták nyelvét túlságosan megoldotta a borocska, és dalaik egyre terjengősebbek lettek, már-már megjegyezhetetlenül hosszúak (azaz fejből énekelhetetlenek).

 


Fotó: Pixabay (Forrás: magyarnemzet.hu)

A vér, ami fut bennünk, iramlik, viszi az életet, a lábujjtól egészen a legeldugottabb sejtekig, csodás egy anyag, a vér, baleset során felszínre bukó sötétvörös, kémcsőbe sötéten, dühösen belefeketedő emberlé. Nagyapám, apám, anyám is miatta ment el túl korán, persze ők csak azok, akikről tudok, aneurizma, infarktus, magas vérnyomás, vajon még hány felmenőben borult meg a vér ritmusa, csapódott ki itt-ott a koleszterin, hányan születtek kivédhetetlen halálkanyarral az agyukban, hogy az intenzíven azt mondhassa az orvos, soha nem az a kérdés, megtörténik-e, hanem hogy mikor, van-e bennem, benned tűkanyar

 

 

 

El nem bocsátó válogatás

 (Bence Erika)

A Horizont másfél évvel ezelőtt azzal a koncepcióval indult útjára, hogy a szabályostól eltérő, a köztes, de új és szokatlan minőséget képviselő, nyelvek vagy műnemek/műfajok határán elhelyezhető irodalmi és művészeti alkotásoknak nyújt teret. Megjelentek hát felületén szerb, lovári, német, spanyol szövegek és fordításaik, a kép és a szöveg határait elimináló vizuális konstrukciók, képi-zenei-szöveges installációk, kisfilmek, fotók is számos, különböző műfajokat szublimáló szövegmű mellett. Őszintén remélem, hogy ezeknek egy része megszólító erővel hatott a Holdkatlan olvasóira!

 

Ebben a húszsoros, kötött szótagszám és rímkényszer nélküli szövegben Zalán azt teszi, ami a költők egyik ősi munkaköri kötelessége: szabadon ereszti alkotó képzeletét. Ebben a húszsoros szövegben Zalán azt teszi, amihez színházi szerzőként és dramaturgként nagyon ért: benépesíti a színpadot, megtölti élettel a díszletet, vagyis a várost. A kiinduló látvány mindannyiunk számára ismerős: egy leszálláshoz ereszkedő repülőgép ablakán át, netán egy turistabuszon zötykölődve, egy hegygerincről elénk tárul egy vonzó település, ahol korábban nem jártunk. 

 

Pintér Béla A Sütemények Királynője

(Deva Williamson)

        Előre szólok, nem lesz finom!

 

Belépsz a lépcsőházba. Persze gyanús lehetne, hogy minden ajtó tárva-nyitva áll, de nem gondolkodsz ezen, túl fáradt, túl feszült vagy, ne is menjünk bele, elnyomod, nap végén kifejezetten jól megy a nem átgondolás. A kulcsodat keresed, közben elejted az ovis holmival telezsúfolt háti- és tornazsákot, a máskor oly gyorsan előkerülő, fényesen csengő kulccsomó sincs sehol, ellenben ott van a tíz emelet szinte összes lakója, a lift előtt, összezsúfolódva. Pislognak. Néznek. A félhomályban kénsárga a szemük, arcvonásaik, mintha szénceruzával volnának felskiccelve, feketék, szürkék, satírozottan baljósak, hidegek. Megnyomod a hívógombot, igyekszel nem nézni rájuk, az emberi arcokra, hajtogatod magadban a lakóközösség néma, kéretlen figyelmét, félbe, negyedbe hajtod, minél kisebbre, megjön a lift. Miközben belépnek a lányok az apró térbe, már tudod, nem fogod megúszni, túl feszes itt a levegő, szinte pattan.

 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal