VideóKürti László videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Nézem a videót, ahogyan a jegesmacik tombolnak a hóban Nyíregyházán. Nagyon szeretem a jegesmedvéket. Minden évben utalok a wwf-nek, azaz annak a részének, ami őket menti. Legkisebb egyik kedvenc emléke, amikor felidézzük, még töpszli korában álltunk a budapesti állatkertben. A jegesmacik a plexi mögött, lábunknál víz és az egyik ott állt, tőlünk karnyújtásnyira.
Nem hiszek az évváltásokban. Akit ma szeretek, azt szeretem holnap is. Ami nem érdekel, az holnap sem fog, pedig 6 lesz a vége az évnek. Kötjük magunkat rítusokhoz, babonákhoz, elvárásokhoz. Támasztjuk a tarthatatlan elvárásokat magunknak. Diktálja a világ, a környezet,
Hazaérni egy ilyen nap után: kikötő. A lakás illata azonnal hat rám. Persze a rendetlenség is. Egész nap kattogtam, mint egy elromlott óra. Hátrafelé. Ha hamarabb. Ha máshonnan. Megvizsgáltam. Elemeztem. Újrakezdtem elölről. Közben rohant a nap. A visszatalált tárgyak utáni kacagás és mosoly feloldott. Az óramutatók lassultak. Lassan megálltak. Csend lett.
Van valami gyógyító a sétában. A fákban. Az avarban kutató varjak feketeségében. Kisebb lesz az emberben, összehúzza magát ami fáj. Eleinte a zene dallamára lépek. Csak a padra leülve húzom ki a fülhallgatót. Üres minden. Vasárnap.
Reggeli séta a Pennybe. Holnap már iskola. Álmos vagyok. Nem is álmos. Vitatkozom magammal. Keresem a megfelelő definíciót erre a nyúlós mégis száraz csendre, amit érzek. Mikor meglátom a kesztyűt, akaratlanul lefékez a lábam. Stop. Nézz körül. A levelekbe belesüpped a bakancsom.
Tele a négyeshatos. Állok az ajtó mellett, a kis beugróban. A falnak dőlök. Zenét hallgatok. Csak az zakatol bennem, ha hazaérek alszom egy órát. Fut a szerelvény. Emberek szállnak, mennek. Egy férfi elejt egy maréknyi aprót. Hárman szedjük fel. Még éppen időben. Üvöltve ugrik ki az ajtón a Margit szigetnél.
Fotó: Ady Edina
A nagyapámmal álmodom. Szürke aprókockás keménykalapban, angol úrhoz hasonló hússzínű sállal a nyakában áll egy hosszúkás kamrában. Nagyanyám elmosódó alakja, szőkés, ősz haja ide-oda cikázik. Cukorkát keres. Gyere Pocogó, menjünk. Elkésünk, dörmög nagyapám. Odanyúl az egyik polchoz, leemeli a csomagot és az öltönykabát zsebébe süllyeszti. Elindul mellettem kifelé. Arcán minden ránc ismerős, komolyan néz, csak a szeme csillog a humortól. Kérsz karamellát suttogja, nevetünk. A kapu hatalmas. Kétajtós. Sötétbarna monstrum. Rengeteg ember. Összekapaszkodva állnak. Egy emelkedőn várunk. Itt gyér a tömeg. A kapu körül kötélre húzott szalagokat fúj a szél. A zsizsegés erősödik, nyílik a kapu.
Hát visszatértek. Nem mint hősök. Nem mint a jövőt pozitív irányba formáló Terminátorok. Visszatértek, mint jégbe fagyott, túlélő paraziták. A régi, gyilkos ösztönökkel, amikre a jelen nem készült fel. Túl régen volt? Elfelejtettük? Talán nem is ismertük meg igazán soha. Hiába voltak a könyvek, múzeumok, az emléknapok. A szembenézés elmaradt. A padlást nem söpörtük le. Féltünk. Apáink, anyáink bűnei a miénk is. Ránk ragad a skarlát betű, ha kimondjuk, amit hallgatásra ítéltek. És inkább hallgattunk.
gyakran eljön anyám álmomban. ülünk padon, vízparton. épületet bámulunk, sodró tempójú embereket figyelünk csendesen. nem szól sokat. hangját már az álomban sem hallja meg a fülem, csak a lelkem emlékszik a rezgésre. ritmusra. a mondatok váltakozásának dallamára.
Lenyűgözve nézem őket. Tele van a sziget. Rugalmasan vagy összetörve de újra és újra elrugaszkodnak. Repülnek egy pillanatig, majd földet ér a cipő. Neonszínek és számok suhannak el mellettünk. Szól a zene. Ismeretlen és ismerős emberek szurkolnak. Taps.
Fut a nő a villamoshoz. Már az autó is majdnem elcsapja, aztán végignézem, ahogyan rácsukódik a távozó villamos ajtaja. Mind bolond, jut eszembe, aztán egyből kifogásokat sorakoztat fel az agyam. Sétálok a megállóban. Hátralépek. Zsúfolva a villamos. Még hátrébb lépek. Ma nem kell rohanni. Ma nem kell behajtogatni magam. A következő járaton szellős a tér. A sarokban egy idős férfi, mellkasába fordult vállcsontokkal. Motyog. Felnéz, a mellettünk utazó kislányokra. Mozdulatai elnagyoltak. Remeg a keze.
A dombok mögött a legszebb. Takaróként hasal a fák fölé, óvatosan, meg ne nyomja a fák hegyét, a most nyíló rügyeket. Két napja nem esett. A növények várják az esőt, türelmetlenül nyújtózkodva. Sári szerint, itt két nap csapadék nélkül már kegyetlen szomjúság. A felhők komótosan, de nagy műgonddal tervezik meg magukat. Apró foszlányok futnak sebesen a domb felé, a nagy, hasas matrónák lassan vonulnak, gyakran átrendezve vonalaikat. A szél csípős, olyan, mint amikor jeges kezével nyakadba nyúl a kedvesed. Beleborzongsz.
Tömve a villamos. Nem bírom behajtogatni magam az aktatáskás, burgerszagú nő és a fejét lehajtó magas fiú közé. Engem néznek, én őket. Záródik az ajtó. A leheletük fehérbe vonja az üveget. Keresem a fülhallgatót. Szemben velem, a túloldali peronon bozontos arcszőrbe rejtett férfi üvölt.
Reggel viszem legkisebbet suliba, beszélgetünk. Ahhoz képest, hogy alig alszom, mert középső gyógyszerekkel 39,8 fokos lázban ég, egész jó a hangulatunk. Elköszönünk a sulinál. Jövök judo után, ölelés, sietek haza. A kis úton megyek, még be kell szaladni a gyógyszertárba, mert elfogyott minden lázcsillapító és vennem kell mandarint és kaliforniai paprikát, mert csak ezt tudja megenni lázasan...kattogok.
Az a piros korlát. Az a piros korlát Edina, azzal még baj lesz. – mondja a nő álmomban. Egy végtelenül hosszú, fehér folyosón állunk. Rengeteg ajtó. Nők lépnek ki a folyosóra, pergő beszédű vagy lassan csorduló szavaik érthetetlenül összegabalyodnak. Rengeteg nő mozog. Itt belépnek, ott ki, csak én állok mozdulatlanul és a nő, szemben velem. A Daliás idők itt olvasható részlete az 1849–1853 folyamán készült, hét énekből álló első dolgozat hatodik énekéből való. Az egész mű ugyanilyen szerkezetű, tehát sorszámozott, nyolcsoros, páros rímekbe rendezett strófákból áll, az egyes szakaszok ötödik sora behúzással jobbra tolva. Ebben a hatodik énekben – Arany költői képzelete szerint – Toldi Miklós egyenesen a lengyel koronázó városba, Krakkóba megy, ahol az utolsó Piast-házi (ez a magyar Árpád-ház történelmi megfelelője) király, Nagy Kázmér ünnepi lakomát rendez a tiszteletére. Igen, Nagy Kázmér neve onnan ismerős számunkra, hogy lengyel részről ő vett részt az 1335-ös visegrádi királytalálkozón.
Csak egy percre állsz meg. Kezedben a lavór. Domestos szag. Forró tea, bergamott gőz. Égett pirítós. Kint köd ül a városon. Kék farmer és fehér ing. A mandzsettán hányás. Ma nem mész dolgozni. Fejtől-lábtól fekszenek. Leteszed a lavórt, kettő van. Fifty-fifty. Két borogatás. Hat pohár. Tea, víz, gyümölcslé. 2+2+2= agyhalál.
Ám ebben a kiválasztott versében nem tapasztalunk ilyesmit. Ellenkezőleg: egyenletesen hömpölygő, szép logikai mederben vonuló gondolatiságot kapunk, zökkenőmentesen olvastatja magát a költemény. Ami pedig a rímtechnikáját illeti: ritka tünemény. Tíz sor, mindegyik tíz szótagból áll – száz szótagba sűrített mikrouniverzum: esőcsepp, zivatar, fény, Teremtés, lény, szeretet, túláradás, part. Rímképlete szerint AAA BBB CCC A, vagyis: bokorrím, bokorrím, bokorrím, ráütő rím. Úri körökben ezt úgy nevezik: virtuóz.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|