össz-
hangzat

bőrömön az évek akár zenemű is lehetne
reggelenként elnézegetem a kezemen a vonalak mintázatát
a váltakozó mélyülések kanyarulatok
szeszélyes hegyláncolatokként felgyűrődő erek
üzeneteire akár jósdát is nyithatnék

persze a magammal kapcsolatos jövendöléseim mindig disszonánsak
önmagukban csak akkor lenne kielégítő értelmük
ha követő magyarázat kísérné
úgyhogy ezt a megoldást hagyjuk is a fenébe

elég csak bámulnom őket és elképzelni a látványt
ahogy az érzéseim konszonáns hangzatként megjelennek
és önmagukban mutatják be önmaguk szétesésének
riadt tragédiáját

Kondor Béla: A végítélet harsonája, 1960, monotípia, 29,5 x 42 cm, magángyűjtemény © KOGART Archívum

Talán sosem vettelek számra hiába,

sosem szerettelek, ahogy megérdemelted volna bizonyos,

nincs mentségemre, imádkoztam, miséiden ministráltam,

törött és koszos ostyád voltam, vagyok imádott oltárodon,

amihez nem nyúltak apácák, papok, tőlem nem kellett szentséged

nekik, szűzen vágytalak, akartalak ugyanúgy, ahogy gyűlöltem magam,

és oly sok éven át vádolva semmittevésedért gyűlöltelek.

Talán sosem vettelek számba hiába,

de hívtalak, kértelek segíts, ments ki a végetnemérésből,

amikor oktalanság híján törpének, hajléktalannak, kutyának,

köcsögnek, pedofilnak, buzinak, cigánynak, migránsnak neveztek,

Millió illúzió

A színlelés megkerülhetetlen.

De maga a produkció kerek.

Van benne igazság. Eggyé forr a spiritusz

és a tett.

Ki kell találni! Művelni.

Mérgező műgond van a hazugságban.

Kiszaladnak a szavak a szájon.

Azután bánom. Habár megcsináltam.

Az olvasás infúzió.

Ömlik millió illúzió.

Nem mindig esztétikus a jó.

A morál hamar elillan.

Erek és belek között, belül alakul

a hittan.

Fogalmam sincs, hány, soraimba gondolt

satöbbi állít meg jól elhelyezett

aknaként, míg követsz a szöveg tőlem

is független csapásain, ha egyszer

nem írtam bele őket. Simán le is

vághatod a túl éles kanyarokat

és meredek kaptatókat, hogy saját

ösvényt keress kockázatmentesített

olvasatokhoz. Elháríthatsz minden

késztetést, sugallatot: ha nem hagyod,

VIII. Henrik

Nekem a nő csak arra kellett

Az angol trónra fiút nemzzek

Ne legyen polgárháború

Ha a szél már kriptámba fú

Fiút gyengéd Jane szült nekem

Ő maradt a jobbik felem

S mert ő meghalt idő előtt

Meghagytam közös szemfedőt

Borítson ránk ha nem leszek

A megtartó emlékezet

Lovamat most kell megkötnöm

Lovamat most kell megkötnöm,

gyönge viola szólott, szívemre éhesen,

meg kell tanulnom újra beszélni,

és mondom, s úgy, hogy magam se halljam,

hogy higgyek: titeket látlak a hó kövér hegyeiben,

és nem bánt, ha nem látogattok meg sohase,

a dombon almafa,

lovamat most kell megkötnöm,

hét lomha kötéllel, akármilyen nehéz is,

most kell két lábamat lejárni értetek,

akik kitépett nyelvvel is hangosan jajdultok

Tolvaj voltam,
lelket loptam,
hízelgőn hamisan játszottam.
Az egekig emeltem a semmit,
s te elhitted nekem a trendit,
a brandyt és a whiskyt,
mert az beszélt belőlem,
s te végighallgattad
az elveszett jövődet,
melyben az igaz
csak a whisky volt,

Orbók Ildikó: Együtt

Hűség

Egyetlen percre

sem fáradt lakat lenni

zárt világomon

szerelem

a kutyákat láncra verjük.
a gazdákat soha.
én a szívemet vertem láncra.

mégis eltévedni szeretnék a hóesésben.

Velencei-visszhang

Lágy ecsetvonás a messzi horizont,

narancs-köpenybe bújt, néma szerető.

Hímzett korcán ülünk, mint holmi pont,

mit csak odacseppentett a teremtő.

Tavi-galléron gyűrődő hullámot

egy eltévedt kavics simára vasal.

Gyermeki arcomba szaladt fullánkot

most odaragadt, szerelmes csók takar.

AHOGY MANAPSÁG ILLIK

Ösztöndíjat alapítottam, ahogy azt manapság illik

s mert az ő emlékére, el is kereszteltem róla:

TAR SÁNDOR NAPI ÖSZTÖNDÍJ, ezt írtam a táblácskára

mellette csillog a pulton, kicsit nekidöntve

hogy le ne üsse, véletlen föl ne borítsa senki,

egy vastag falú féldecisben a feledtető, fénylő rumital,

ígéretesen csillog, sokat ígérőn, szinte mindent,

ami ebben a kocsmában még szabadon elérhető,

könyökölve lesem, ki nyúl szomjazva a csalfa vigaszért

s ha üres a pohárka, csak intek a csapzott csaposnak,

ő már tudja a dolgát, tölt bele újra, s nekem húzza a strigulát,

Egy-két gyakorlott nyisszantás,

    s elválik a törzstől a fej.

Hogy az örökké jókedvű fejaszaló horgas hegyű nyársán

vicsorítson.

Valamiféle „Úr” megbízásából jött,

de népünk csak a Tűz, a Levegő, a Víz és a Föld szellemeit

fogadja el fölöttünk álló minőségként.

Az idegen istenség szolgája nálunk „hosszú disznó”.

sem nagyurak sem elvtársak szolgája
sem élve sem holtan
nem leszek nem voltam
vagyok vándor-énekes egy oly korban
ahol az ének helyett szamárordítás nyer teret
ahol hinni gyanús átkozódni lehet
ahol a dalok pénzre váltva
rohadnak bele az /ön/reklámba

Bűnmosó

Szamáriának

hiúságos vizében

Aháb, szekered

ha szolgák által mosdik:

az én orcám az,

ami majd belépirúl:

a véredet fölnyaló

veszett ebjeid

csaholó csókjaitúl.

Duncsák Attila: Széteső világ 

Éber lét betegít, álmaim alva járnak, nekiütköznek minden ház falának,

asszonytornácok, gangok muskátlijait, petúniáit tépdesik seregek titokban napestig,

elfogyott a megalkuvás, nem kényszeríthetem őket maradásra,

pincéimben kufárkodó évek, évszakok jutnak végül megadásra,

gyűlnek a nászra, mint fertőzött piros keresztruhák egy ravatalnyi világra,

pelenkába, lepedőbe alvadt vér takart testtagjaink sírnának még,

lenne idejük, alkalmuk, joguk az életben maradásra,

meddővé gyalázott orvosaink felesküdtek ellenünk a halálra,

egészen fellelkesülsz amikor eléd kerül

azt azonnal látod

hogy meg kell tisztítani

mert ebben a formájában egyedül te láthatod benne

azt

ami létrehozta

nekilátsz kitervelni a teendők sorrendjét

aprólékosan teszteled

egyelőre csak fejben

a szóba jöhető fogásokat

Úgy is vágok neki mindegyiknek,
hogy vers legyen.
Nem akarok lélektanászra költeni,
se tanárra, szerelemre sem egy ideje.
A kötélen jól elvagyok
– kilengek egyfelé,
a vers meg másfelől –
kapaszkodok belé, könnyedén,
nekem ez kell a mutatványhoz.

Úgy látom, ma sem jött el a világvége.
Vállamra passzátszél és halcsont tapad.
A tenger sós vize felragad az égre
és örökkévalóságig lassul egy mozdulat.
Hullámmezővé érik most a felszín,
lebegő tányérok a liliomok –

Találkozni akartam vele, azt mondják, olyan, mint az elvonási tünet, nincs egy jó szava hozzá senkinek, nem tudja eldönteni, hogy Földön vagy csak üzemen kívüli, ha nem kérdik is, arról beszél, hogy olvasta az Aranyketrecet, nem szégyen az, ha személyiségzavaros vagy kényszeres, vele ütik agyon az időt, amit azért utál az ember, mert a múlása senkinek sem kell, át akar férni a másodpercek között – nincs időpazarlás –, de mindig késik, különcül öltözött, divatot diktál, mint egy menő manöken, pazarul pazarol, cipőjén Bagarol, nem érdekli sem a vörös szőnyeg, sem a kifutó, nem csinál hülyét magából, nem sétál pengeélen platform cipőben, inkább kitalál egy lábbelit, a fűzője ezüst, abban érkezik, jól tudja, hogy szerencsés, ki mielőtt kihal, megvív szorongásaival, kihányja félelmeit, úgy csinál, mint akit csak az álma szedál, és nem szed olanzapint, nem függ mástól, csak a biztos egzisztenciától,

Halmosi Sándornak

egy régi novellámban

Duglas a kutya ugatott

kiharapott egy darabot

a reggelből

a csendbe először

képzelt szeretőm bicikli

láncának zaja

Nika cipőjének kopogása

a folyosó kövezetén

túldobogott a szívem

a csendben először

erős voltam és hatalmas

szerelem ittas

látássérült utas