VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom – Versek és slam poetry
Mese magasában
Hirtelen támadt szél hozza mese magasában kavarog az arca téli csillagok szikrázzák nevét kihűlőben a régi szenvedély.
Figyelem e furcsa létezésben hiába hordott össze hetet-havat, szavain elevenen piroslik a véres nyomdafesték.
az örök átmenet útján tartok egy másik átmenet felé. Köztes időket élünk mind,
a sár már bőrünkbe itta magát, egyedül ez nem szűnik, de szűnik a csend, a lárma, a remény és minden,
amiről álmodni érdemes. Ezen a vidéken álmodni is tanulni kell, és közben szokni
a földes ízeket. Mert ez itt az örök átmenet, mely a földhöz fűzi szívemet.
Csöpp öröm Aprócska bűbáj, csöpp öröm, A lonc tövében éldegél, Tavaszt hozó e kis csoda,
Ha már elmúlt? amikor ott ültünk az ágyadon Hajnival a hátsó teraszra néző szobádban kétezer-hat augusztus tizennyolcadikán az ebéd utáni csendes pihenő végén az országút felől betűző tejfehér nap elé elhúzott sárga-kék összefércelt függöny mögött látszólag tízezer éves albumot lapozgatva Frédi papáról meséltél részletekbe menően miért nevetted ki amikor először hozzád lépett
KÖLTŐ KEREKESSZÉKBEN
Gyakorló muskátliként, már ne nagyon mozgassatok, Elég a fény-árnyék untalan változásait követnem, vakok, Ünnepelni nem nagyon tudom, se magam, se másokat, Táncoltam, tapsoltam az elégnél is többet, már sokat, Ülök csak köztetek, mosolyogva félszegen, sután (gázos poenként a rím kedvéért: propán-bután), Többnyire étlen-szomjan, vésztartalékaimat felélve, Csak a kiszolgáltatottságtól, a magam alá csinálástól félve.
szellem
a szellem meg tud jelenni a fizikai világban akár könyv alakban is persze aki nem szokott hozzá az ilyesmihez annak elég ijesztő lehet
Májusban fürdeni a Tiszában. Leugrani az árva hídlábról. Kacagni harsányan pokolbéli rókákra. Birokra kelni Szent Mihály arkangyallal. Álmodni valami lányról, aki virágot lép.
Rubinfényben tündöklő ciklámen alpesi tündérek lába nyomán született kicsiny virág, te ! Éveken át ujjá születtél a kerti fenyőfák alatt, míg egy fagyos tél véget nem vetett alázatos életednek, amen.
I.
Az odaút
Vasúti megálló, mozdony darabja, fehér kőkorlát, kitaposott ösvény emelkedője — villanásnyi képek s más elmosódottak maradtak: kertvárosban valahogy fölfelé, és balfelé, talán nem is egyedül, balra kell kerülni, hátrahagyva a jobb kézre eső utolsó épületeket, s a mezőn tovább föl, talán egy fa, esetleg traktor is, aztán a földút jobbra kanyarodik, befelé visz, és megint föl: az ott már a kicsit kopár, még reális, de szívszorító előérzetes táj, ahonnan hamarost kivehetően látszik a boldog álom- táj! Közelinek tetsző szemhatáron természeti tárgyakból összeállva útjelző táblaféle, törzs, ág iránya, növényzet, arany szalmaszálak! Onnan már eltalálok a tisztásra! Iszom a látványt, hogy érezzem, és hogy ébren majd fölismerjem, nem megyek tovább, emlékezzek, ébresztem magam, fölébresztem.
Még mindig látom ott délen a várost, Egy tucat rózsát téptem le érted,
Bár sokan szalagavatón vagy esküvőn mutatják a legjobb formájukat, nagyrészt öröklődés miatt az emberek különféle korukban a legszebbek életükben: ki csecsemőként, más kisgyerekként, ki kamaszként, más ifjúként, ki középkorúként, más öregként —
Utóhatás
A képed nézem, nyár van, ott, a képen, hajadba nap kuszál, aranyban árnyak, válladra könnyü fénypihéi szállnak, finom talányuk ujjbegyemben érzem,
az ajkad szóra mozdulatlan éppen s azt olvasom le mégis, visszavárlak, szemedbe rejtve ott az ős-varázsnak örök tüze. Ezt látom itt. Vagy mégsem, Utolsó napsugár
Az erkélyen maradt egy pohár,
Hősi eposzaim, híres példaképeim, állampolgárságom, identitásom egyértelmű, nem kapok homofób, transzfób vagy rasszista megjegyzéseket, könnyebben fogadhatok örökbe és a gyerek kevésbé hátráltat, szexualitásom természetes és felülreprezentált, a történelem velem van tele és én alakítom, nem vagyok humor, gúnyolódás célpontja, nem diszkriminálnak megjelenésem miatt, magasabb a fizetésem azonos pozícióban, hamarabb és olcsóbban kapok ügyvédet, nagyobb eséllyel lépek vezető szerepbe, informális hálózataim kiterjedtebbek, bízik bennem az igazságszolgáltatás, nem kell csoportomat képviselnem, minden az én testemre optimalizált, Bajaim tabuk, megjelenek a döntéshozatalban, katona vagyok, nem ítélnek el családalapításért, a társadalom izolál,
A franciás műveltség kötelez fiam és Proust dilettáns akárcsak Kafka szerencsétlen dilettánsok – mondta határozottan a nagyhatalmú igazgatója mélyen szemembe fúrva savós tekintetét az egyik jeles hazai könyvkiadónak a múlt század végi neves kettő közül amúgy maga is jólfésült prózakismester kimért mozdulataival választékos ízlésével kifogástalan szabású angol öltönyében régi vágású úriembernek mutatva magát kigombolt ingnyakú izgága látogató-magamnak
hajnalba futó éjszakák remények a kor mint vesztes a sarkamra hág lámpák kialvó lámpák pisla fények ahogy köröttem szűkül a világ
lehunyja egy-egy barátom örökre már csak hulló levelek jönnek meg lábam satnyul nem visz már új körökbe akik nem látnak holtnak így hisznek
Akár a por, ha száll a könnyű szélben, s bár homlokán pár évtizednyi csendnek
Leitmotivjai körülrepdesnek. Méhecskék. Cisz-É-Gisz-Hisz. Dé-Fisz-A-Cisz. Igaz hangok. Csókízűk. Mégis átvisz Tenger vizén. Világvándor. Eleresztett.
Csak két tétel. Szerelmi vallomásom. A maga koncertje! Fiókba zártam! Mindenek sorsa dől egy vállvonáson. Szétszórom! Vesse égre Vezúv lángja!
Nyiss ajtót, ha kopogok!
Még van erő az ablakhoz lépni, nézni kifelé tompán, lüktető fejjel, horgadó haraggal, míg egyre csak esik, unottan, lustán, akár a bánat, állna el végre, vagy zuhogna zúgva, de nem, beterít mindent makacsul, kedvet se, hitet se hagyva a mának. Lenn lakkfeketén kanyarog a sztráda, csiganyomként csillog a buszsáv, lengve hunyorognak körbe a hű fényfüzérek, maradék ünnepi díszek. A benzinkutas különbékét kötött, kuckójában horkol, asztalra nyúlva, kint meg csak ugrál az ázott párduc a cég cseszlett reklámlobogóján. 
|
Nagy Géza: Téli műterem, 152x72 cm, olaj, vászon, 2012 (Kép forrása: holdkatlan.hu)
