Keresés a honlapon:

Olivera Olja Jelkić: A cigányok. (Fordította: Kovács Jolánka)

 

 

 

 

A CIGÁNYOK

 

Nyár volt, és Teréza nővérrel már régebben is, vagy két nyárral azelőtt kimentünk néha a drótkerítésen túlra, kirándulni. Minden változásnak örültünk, még a rossznak is, csak változás legyen. Az volt a fontos, hogy kiszabaduljunk abból a szobából, amelyiknek évek óta a falait nézzük. Tizenhárom éve, hogy… sehol sem vagyunk. Nem létezünk. Tizenhárom év. Tizenhárom év. Majdnem ötezer nap. És ötezer éjszaka, ötezer ébredés és reménykedés. Az a gyerek, aki tizenhárom évvel ezelőtt született, már a hatodik osztályba jár. Tizenhárom éve folyik a háború Boszniában. Drága Istenem, maradt ott valaki életben tizenhárom év alatt? Maradt-e ott kő kövön?

Ennyi év után a kerítésen kívül lenni, élmény volt mindannyiunk számára, még Teréza nővérnek is. Köszönet neki, hogy kiharcolta nekünk ezt a kirándulást. Én kezdtem el elsőnek készülődni, és nagyon vártam a kiruccanást, mert tudtam, hogy majd gyógyfüveket szedhetek a mezőn. Szükségünk lesz rájuk, teának. Nem mondom, hogy itt nem kaptunk teát. Kaptunk, de látom én a különbséget. Az én füveimből igazi teát lehet főzni. Mert gyógyhatásúek. Balzsamok.

Sokaknak segítettem a füveimmel. Ha valaki megszúrja vagy megvágja magát, útifüvet kell szednem, de az gyomorra is jó. Most van belőle bőven, széles levelű és lándzsás is. A hárs meg a bodza már elvirágoztak. A cseresznye is. Nem szedtem cseresznyeszárat. De füvek vannak, erről az Isten gondoskodik. Minden bajra legalább egy. Nem tudom, a magyar füvek olyanok-e, mint a mieink. Remélem, legalább hasonlóak, és fel fogom ismerni őket. Talán még olyat is találok majd, amilyen Boszniában nincs. Az nagyon jó lenne, mert ha hazamegyünk Boszniába, hazavinném, hogy otthon elültessem. Hátha jó lesz valakinek valamire.

Mindannyian összegyűltünk és kettes sorba álltunk. Vártuk, hogy kinyissák a kaput. Türelmetlenül toporogtunk ott.

Odajött az őr.

– Vissza a szobába! – mondta. – Később indultok.

– Nem, nem megyünk vissza, az igazgató megengedte, hogy kirándulásra menjünk! – kezdett el vitatkozni vele Jugoslav.

– Vissza kell mennünk a szobába, de csak egy rövid időre – mondta Teréza nővér.

– Miért? Hisz úgy örültünk! – szólt Ljubojka.

– Valami delegáció jött, hogy meglátogasson benneteket.

– Azok a nyakkendősök? – kérdezte Avdo.

– Azok jöttek, akik csak csodálkoznak és fűt-fát ígérgetnek? – tette hozzá valaki.

– Valakik jöttek. Minden látogatás esély lehet a számunkra. Menjünk be – mondta Teréza nővér.

Kedvetlenül mentünk vissza a nappaliba. Ott vártak bennünket a nyakkendősök. Ők is alig tudták elhinni, hogy tizenhárom éve nem keres bennünket senki. Azon viszont senki sem csodálkozik, hogy miért jöttünk egyáltalán Magyarországra, és az autóbuszról sem beszél senki. Pedig csak az autóbusz menthet meg minket. Csak az autóbusz. Ez olyan nagy kívánság?

– Van maguknak autóbuszuk? – kérdezte Kamenko.

– Nem, mi nem vagyunk szállítók. Humanitárius szervezet vagyunk – felelte az egyik látogató magyarul, és Teréza nővér lefordította a szavait.

De ha nem fordítja le, akkor is értettük volna a választ. Dobozos kekszeket kaptunk meg valami szörpöket. Fogtuk az adományt, és megint az udvari kijárathoz mentünk, ahol az élelmiszert szállító autók járnak ki és be.

Az őr kinyitotta a nagykaput. Először Teréza nővér ment ki, mi meg utána. Előttünk egy mező. Hej, magyar mező volt az, de ugyanolyan, mint a boszniai. Ugyanolyan. Ha bekötött szemmel csöppentem volna ide, azt mondanám, hogy ez a mi mezőnk, valahol a síkságon, a Száva mellett.

Elindultunk a mezőn át. Futkároztunk, mint a gyerekek, pedig harminc, vagy annál is több évesek voltunk. Talán én voltam a legfiatalabb. Pepo már az elejétől azt állította, hogy huszonöt éves. Most is ezt mondja. Ki tudja, hogy van ez, hisz semmilyen papírunk nincs, amin ezt írná: Pepo Pepić, született Petrovóban, 1970-ben. Akkor tudnánk valamit. Így mindannyian huszonöt évesek vagyunk, és egy nyugdíjasotthon lakóira hasonlítunk. Nyugdíjasokra, nyugdíj nélkül.

De amikor kiértünk a mezőre, szárnyakat kaptunk. Volt, aki lepkét kergetett. Úgy szaladgált mindenki, mint a kisgyerekek. Teréza nővér állandóan kiabált és hívta őket vissza.

Én füveket szedtem. Mindegyik a maga módján illatozott, és mindet meg tudtam különböztetni. Ugyanolyanok voltak, mint a mieink. Már nagyon hiányoztak. A lelkemben füvész voltam, de füvek nélkül, mester, szerszám nélkül.

Teréza nővér néhány pokrócot terített a fűre, egy nagy szilfa alá. Nem messze tőlünk egy kiserdő volt. És valahol a messzeségben a menedékhely épülete, ahol már több éve senyvedtünk. Olyan volt ez a kirándulás, mint egy csepp a szabadságból. Mintha megmenekültem volna a medve harapásától. De akkor is itt van előttünk, és arra figyelmeztet, hogy nem vagyunk szabadok.

A nővér elővette a szörpöket meg a kekszet, amit a nyakkendősöktől kaptunk. Már a kekszre is ráuntunk. Amikor először kaptunk, úgy ettük, hogy majd' megfulladtunk tőle. Mindenre rá lehet unni, de legjobban a nyomorra, ami ránk szakadt, és amitől nem tudunk szabadulni.

Szállnak a pillangók, illatozik a mező… Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a kiserdőből valami menet bukkant elő. Mindenki elhallgatott. Ahogy közeledtek, egyre tisztábban láttuk a lovakat és a szekereket. De nem parasztszekerek voltak ezek, hanem sátoros cigányszekerek. Láttam már ilyeneket a falumban. Amikor a sátoros cigányok elmentek, Boszniában kitört a háború. Ezek is cigányok voltak. Medvetáncoltató cigányok. Egy medve volt odakötve az egyik szekérhez. A szekér mellett ketten jöttek, lovon. Az egyiknek kis, piros harmonika volt a hátán, a másiknak gitár. A szekérből gyerekek és asszonyok bámészkodtak kifelé. Lassan közeledtek felénk.

Azt hittük, álmodunk. Olyan volt az egész, mint egy látomás. Teréza nővér felkelt a fűről, letisztogatta a szoknyáját. Amikor a furcsa menet odaért hozzánk, a gyerekek kiugráltak a szekérből, ami körül néhány kutya szaladgált. Az egyik cigány, aki kalapot és bőrmellényt viselt, magyarul köszönt ránk:

– Jó napot kívánok!

– Jó napot! – viszonozta Teréza nővér.

Teréza nővértől ennyi év alatt már elég sok magyar szót megtanultam. Nem tudtam őket kimondani, de tudtam a jelentésüket.

Vagyis értettem a beszélgetést.

– Hová mennek? – kérdezte Teréza nővér.

– Megyünk. Ha odaérünk valahová, megérkeztünk – válaszolta az ember.

– Ha igazi célod nincs, bármelyik út jó lehet – mondta a nővér.

Ezt már hallottam valahol.

– Dolgozni kell. A medvetáncoltatással nem járhat együtt a lustaság.

És míg ők beszélgettek, a többiek eloldozták az egyik medvét és énekelni kezdtek. Félig tátott szájjal figyeltem őket. Gyerekkoromból volt ismerős ez a kép. Minden alakra tisztán emlékszem. A cigányok utolsónak mentek el Boszniából. S utána kitört a háború… Úgy tizenhárom évvel ezelőtt. Vagy még korábban.

Csodák a cigányok. A semmiből bukkannak fel, és ugyanúgy tűnnek el a messzeségben. Talán itt is háború lesz. Igen, igen, talán Boszniából kiterjed errefelé is. A háború olyan, mint a betegség. Terjed, akár a gyűlölet. Nem tudom, melyikőjük az idősebb, de tudom, hogy a háború és a gyűlölet olyanok, mint a testvérek. Egyik a másik nélkül nem létezik.

De mégis, hogyhogy csak úgy itt termettek ezek a cigányok? Hm… Erre senki sem tudja a választ. Megkérdeztem Teréza nővért, de ő a cigányokkal beszélgetett, nem figyelt rám. Közelebb mentem hozzájuk, hátha meghallok valamit. Hm. Ha ők megjelennek, máris megváltoznak a dolgok. Éreztem, hogy valami jelentős dolog fog történni hamarosan.

Figyeltem őket. Láthatták, hogy nekünk nincs pénzünk, mégis táncoltak. Látták, hogy… bolondok vagyunk, hisz ez már repülőből is feltűnik az embereknek. De úgy táncoltak, mintha… mintha nem lennénk bolondok. Mintha… harcképesek lennénk, vagyis… normálisak. És úgy táncoltak, mintha nekünk pénzünk lenne.

A medve is táncra perdült. Egyszer csak Radenko odament hozzá és átölelte, mintha testvérek lennének. A medve is átölelte őt. No, ezt a látványt nem tudom elfelejteni.

Teréza nővér megijedt, elindult feléjük, de megállt. Hisz Radenko nem most találkozott először medvével. Világos, Bosznia teli van medvékkel.

Radenko sírt, mint a gyerek. Ez alkalommal mi nem sírtunk. Hagytuk, hogy sírjon. Az ő könnyei voltak ezek, csak az övéi. A zene is leállt. Aztán lassan újra fölcsengett:

 

Útra kelnek a sátoros cigányok,

A hosszú úton keresik a boldogságot…

 

Ez éppen az a dal volt, amit megjegyeztem, amikor életemben először láttam cigányokat:

 

Keresi a boldogságot, de nem találja,

A bánat mindig közelebb van hozzája…

 

Vajon ezt a dalt énekli-e minden cigány, vagy ők mind egyformák… vagy… vagy talán nem is léteznek. Talán már akkor sem léteztek. Lehet, hogy ez a dal sem létezik. Talán csak az én fejemben visszhangzik.

Amikor újból felhangzott a dal, a medve folytatta táncát. Teréza nővér átölelte Radenkót. Vigasztalta, Radenko meg sírt, mintha a testvérével találkozott volna.

A zene felgyorsult. Pattogott a ritmus. Az egyik cigány egy kis piros harmonikán játszott, a másik gitáron. Forogtak a cigánylányok. Hosszú, tarka szoknyáik olyanok voltak, akár a pörgettyűk. Mezítláb táncoltak a füvön, de azt hiszem, a lábuk nem is érintette a földet. Lehajoltam, hogy lássam, és biztos voltam benne, hogy lebegnek. Akkor a szép, magas, karcsú gitáros is táncolni kezdett. A gitárt egy nő vette át, és tovább muzsikált.

Egyikük dorombon játszott. Igazi, fémből készült doromb volt az, nem olyan, mint a mienk, ami üvegpalackra való gumiból készült, és ha elszakadt… volt ordítás. Egy másik cigány valami fazékon dobolt. Olyan volt az a fazék, mint az Öregmamám tejesfazeka.

Akkor a mi két zenészünk, Kamenko és Pepo elővették a fésűjüket és muzsikálni kezdtek. Elvegyültek a cigányokkal. Šumenko is csatlakozott a dorombjával a vidám társasághoz. Ljubojka egy bögrét ütögetett. A cigány, aki a fazékon dobolt, közelebb jött hozzám. A tenyerével ütögette ritmikusan a fazekat a nyílásánál, és az úgy hallatszott, mint amikor kirántod a dugót az üvegből. Mellettem az egyik az ajkaival produkált hangokat, a másik a nyelvével csettegett, és olyan hangokat adott, mint a lódobogás. Figyelni kezdtem, hogyan csinálja. Meg is mutatta, és megpróbáltam én is. Néhányszori próbálkozás után belejöttem. Megveregette a vállam.

Így lettem zenész, és tagja a mi zenekarunknak. Csettegtem a nyelvemmel, ahogyan a lovak dobognak a patáikkal. Boldog voltam, hogy végre tartozom valahová.

Mindannyian táncoltunk, és lebegtünk egy kicsit a föld felett. Teréza nővér is táncolt, és ennek külön örültem.

Avdo átölelte a lovat. Valamit mesélt neki, s a ló hallgatta.

Daka kissé messzebb állt a lótól, és a ló odament hozzá. Teréza nővér magyarázta el nekem, milyen különös dolog az a Daun, ami Dakának van, én meg eleinte azt gondoltam, hogy a faluját hívják így. Ezek a daunosok tudnak bánni az állatokkal, és az állatok szeretik őket. Muzikálisak is, de hiába. A Daun miatt nem normálisak, nem mehetnek a háborúba.

Egy öreg cigányasszony ült a füvön és rakta ki a kártyákat. A nők leültek elébe, és nézték. Szavakkal meg nem értették volna egymást, de mozdulatokból igen. A cigányasszony Ljubojka elé rakta a kártyákat, Ljubojka meg a kötését fogta a kezében. Az asszony a kezével mutatta neki, hogy utazni fog. Aztán két napig nem tudtuk lenyugtatni emiatt.

A cigányok még egy, számomra ismeretlen dalt muzsikáltak ((Kanizsa Csillagai - Ahuz, mama vagy Lungoj o Drom).

És akkor összepakoltak. Nagyon sajnáltuk, hogy elmennek. Hej, bár elvinnének bennünket a cigányok, ahogyan Öregmama mondta. Ami akkor ijesztgetés volt, most ajándék lett volna. Á, semmi nem úgy van, ahogyan azt mi elképzeljük.

Kértük őket, maradjanak még egy kicsit velünk. Ez volt a legszebb napunk, amióta… akárhogy is, a legszebb napunk volt.

Már útra készen álltak, a medvét a szekérhez kötötték, de a gitáros, mielőtt felült volna a lóra, elkezdte:

…megfésülködöm szépen, kicsinosítom magam, illatozom, mint a rózsa…

Így váltunk el tőlük. Tovább integettünk nekik, mint ők nekünk.

Egyszerre boldogok és szomorúak is voltunk. Éppúgy, mint a cigányok. Soha meg nem tudható, hogy mi a boldogság: végtelen utazás vagy a szabadság…

A fenébe a szabadsággal. Az a medve is szabad. Utazik. De meg van kötve. Még egyszer a fenébe a szabadsággal. A medve szabadságával is.

Visszaindultunk a menhelyre. Mindenki élményekkel volt tele. Én észrevettem, amikor Daka bement a sátoros szekérbe. Teréza nővér is látta, de nem reagált. Nem azért ment el Daka, mert meg akart szökni, hanem mert érezte, hogy a cigányok szeretni tudják majd. Nekik meg, ha a társaságban eggyel többen vannak, úgysem jelent gondot. Majd Daka gondoskodik a lóról, ők meg adnak neki enni, és mindenki boldog lesz.

Van, amikor boldogságot hoz az a „vigyenek el a cigányok”.

Napokig senki sem vette észre, hogy Daka nincs már közöttünk. Épp senki. Eddig sem volt fontos senkinek.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-04-14 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.