Kötetek, kritikák, recenziók, interjúk és laudációk

Uj Péter tehetséges kételkedő, aki már elég régóta tisztában van saját kvalitásaival, igazi közhelygyilkos és önmagát felvállaló szóbűvész. A berögzült sémák, a fanatizmus és a kósza ideológiák kritikusa. Stílusa, kitartása, a webszlengben való jártassága valódi és szükséges vérfrissítés a lassan megzápulni készülő és elszarusodásnak induló hazai újságírásnak. Felrázza és élővé teszi a szakmát, az olvasót pedig partnernek, szellemi cimborának tekinti, nem puszta kattintásnak.

Egyetlen hazai online médiafogyasztónak sem kell bemutatni Uj Pétert, de akinek mégsem mond sokat a neve, nyugodtan kezdheti az ismerkedést a jelen kötettel, publikációs gyűjteménnyel, melyben a szerző szépirodalmi eszközökkel, találó paródiával vagy groteszk látásmóddal lázad az egyhangúság ellen, mert vannak élethelyzetek manapság, amelyeket már csak groteszk stílusban lehet hűen visszaadni. A humor, a posztmodern sem áll távol tőle. Bármilyen stílust is választ, a szöveg ízléses és befogadható marad.

Várnagy Márta a szeizmográf érzékenységével rajzolja fel, lépésről lépésre haladva, apró lélegzetvételekkel a maga belső leltárát arról a nemzedékek óta bennünk gomolygó, fojtogató, elvontságában is fájdalmasan konkrét fogalomról, amit a háború jelent. Töredékekből, emlékakkordokból, dallamokból és képekből kibomló rövidtörténeteinek hol erősen lüktető, hol riadtan, borzongva nekiiramodó aritmiája itt egyfajta szervező erő. Mert a látványnál, a háború borzalmainál fontosabb a látvány keltette gondolati és érzelmi hullámzás. A közvetlen szemlélet illúziója helyett az egyediből átsugárzó lényeg érdekli.

Ennek a könyvnek is fő kérdése, hogy hozzáférhető-e szavak, a reflexió által az életnek az a fajta mibenléte, ami a lényege voltaképp. Az a szeletke a mindennapokból, ami nemcsak retorikai konstrukcióként virágzik, hanem: ami tényleges észlelés.

Leleményesség és ítélőképesség egyszerre mutatkozik meg ebben az írói erudícióban. Alázat és önbecsülés. A műveltség élvező megértése bizony erőt ad a szerzőnek, muníciót a túléléshez. Ahhoz, hogy naponként az élet hidegébe lépjen ki az ember az ágyból, reggel. Legyen ereje belebújni a ruhákba, rítusokba, szituációkba, szerepekbe és pillanatokba. És hagyja lenyugodni minden este a gondok holdját, S hagyni felkelni az örökkévaló álmok Napját.

A címadó sommázatot egy vén suszter fogalmazta meg, így aztán tudományosnak nem is tekinthető, voltaképpen csak beugrott ez a hrabali idézet, amikor megpillantottam Simon Adri Tizenöt halál című kötetét. A tekintélyes címet viselő versgyűjtemény borítójára John Bauer kissé komor hangulatú illusztrációja került, a huszadik század elején élő művész alkotása a kötet klasszicizáló verseinek hangulatát vezetheti fel, melyeknek visszatérő témája az elmúlás. Szerencsére nem személyes tapasztalatait vetette papírra a költő, nem a saját betegségét vagy halállal kapcsolatos élményét terhelte meg a metafora díszeivel, a megsemmisülés más módon jelenik meg a művekben. Persze, ettől még lehetne ez a vezérfonala a kötetnek, a halálra irányuló irodalmi alkotások mindig foglalkoztatni fogják a szerzőt és befogadót egyaránt, a végességhez való viszonyulásunk, veszteség-narratívák akkor is érdekesek, ha semmilyen újdonsággal sem szolgálnak, a pusztulásnak ilyen a természete: önmagában lenyűgöző. A nehézséget számomra az okozza, hogy az ebbéli állapotból fakadó kérdéseket alig érinti az alkotó (ötvenöt versből mindössze hét foglalkozik konkrétan a halállal: [talán még mindig…], Tizenöt halál, Fehérvörös, Szigligeti merénylet, János legyen, Vámpírcsillag, Bartók elutazik), ezért zavarba ejtő a könyv címe és külalakja.

A gránit keménységének és a márvány meghitt, romantikus szépségének együttese egy irodalmi domborművet alkot nekünk. A hangvétel hol lágy, hol komor, olykor zord, olykor derűs. Dušan Šimko szlovák író Márvány és gránit című legújabb kötetében a „rejtőzködő Európa” újabb arcvonásai bontakoznak ki, néha beszédesen, néha pedig sokatmondóan hallgatagon.

A mai kor embere már el sem tudja képzelni, milyen veszélyes vállalkozás volt egy diktátori emlékmű kivitelezése. Azt egyszerűen nem volt szabad elrontani. Ha mégsem sikerül a mű, ha csálé, ha sok, vagy túl kevés valami a kompozíción, ha túl őszinte, vagy túl valósághű, és nem engedélyezett módon részletgazdag a kivitelezés, abból bohózat és dráma egyaránt kerekedhet. A kötetben számos aspektusból végigkövethetjük egy sztálini emlékmű építésének metódusait a kezdetektől a befejezésig, és még azon túl is.

Ferenczi Borbála életinterjúja több szempontból is érdekes és tanulságos olvasmány, nem függetlenül attól a ténytől, hogy Kolosi Tamás életpályája sajátos, kétarcú karriertörténet. Az olvasók egy része bizonyára a Líra Zrt. tulajdonosaként, a könyves szakma meghatározó szereplőjeként, vagyis kapitalista nagytőkésként gondol rá. A tudás, a kultúra, az irodalom nyilvánvalóan árujelleggel is rendelkezik, ezen a speciális üzleti területen azonban az üzletemberrel szemben joggal fogalmazódik meg elvárásként, hogy fogékony legyen a haszon mellett más szempontokra, értékekre. A könyves szakma egy-egy befolyásos szereplőjének példája jól mutatja, mennyire nem szerencsés, amikor egy ilyen üzletember híján van a kultúrának, amelybe beleértünk a műveltség és az ízlés mellett egyfajta normarendszert, erkölcsi színvonalat, hitelességet, megbízhatóságot. Kolosi életútja és értékrendje éppen ezt képviseli, ezt, az általa polgárinak nevezett habitust, valami kissé anakronisztikus mintát, ami ma már inkább tűnik Márai Sándor találmányának, mint egy társadalmi réteg valóban létező ethoszának és életstílusának.

Kolosi esetében ezt a manapság atipikus üzleti filozófiát részben megmagyarázza, hogy esetében a vállalkozói karriert megelőzték a bölcsész egyetemi tanulmányok, a színház, a film és az irodalom iránti érdeklődés, majd egy véletlennek köszönhető pályamódosítás a társadalomtudomány irányába. Ennek eredményeként az 1970-es években újjáéledő magyar szociológia egyik meghatározó alakja lett, nemzetközileg is elismert tudós, a TÁRKI alapítója.

A jól fűtött irodában sokszor elfelejtjük, milyen a tél az utcán? Írja a könyvben az egyik karakter, és valóban. Az empátia fejlesztésének nagy iskolája a megtapasztalás. Sok-sok krízisprogram van, amelyekről nincs riport, interjú. Pedig életet adnak az ilyenekben munkálkodók. Óriási a szerepük, megatrend. Nagy léptékekben kell őket értékelni.

A valóság tényleg ír. Az események belevésődnek a levegő géppapírjába, belegravírozódik a létbe, amit átél a lélek, amit beleérez a szív, dekódol az emlékezet. A tölgyfák levelei is olvassák, az épp érni készülő, napsütötte őszibarackot. A kertek is leveleznek egymással. A városok is. Az utcák meg pláne. Párbeszéd folyik a terek és lakások között. A szellemvilág és a tárgyi mindenség között örök értekezés zajlik.

Amikor úgy érezzük, darabjaira hull addigi világunk, először megállunk, megdermedünk a kizökkent időben, „a haltestű / közöttiségben” (Figyelmeztetés). Egy meghatározó veszteség, egy sorsalakító esemény vagy egyszerűen csak az ember életútjának felén elért sötét erdő a bénultság után, számvetésre és újratervezésre késztet, akárcsak pandémia idején a bezártság. Korábbi életprogramunk, prioritásaink, evidenciáink megkérdőjeleződnek, mindenre iróniával tekintünk, magunkba nézve elkedvetlenítő ürességet találunk, a mulandóság és az esetlegesség érzete tölt el. Ahogyan a Halhatatlanság című versben megfogalmazódik: „elfogy az erő a nevetés / a keresés a kíváncsiság / a szerelem a vágyakozás / a bizonyítási vágy az akarás”. Elkezdünk kamaszos lényegkereséssel gondolkodni újra azon elmélkedni, mitől is van értelme az életnek, ki vagyok én az atomok összességén túl: sírás, ölelés, simogatás, tánc,álom, szeretet, indulat, keresés, emlék, vágy, alakulás (Miből vagyok). Az életközépi válságot beindító szakítás, a társas és érzelmi keretek megrendülésével a magány válik az elsődleges léttapasztalattá (Szakítás 1.). Az idő körben jár, zsibbadtságunk monotóniája kétségbeejtő: „eltelt a mai nap / a holnapi nap is eltelik / ez a hét is ez a hónap is / (…) miközben nyüszög szűköl / ordít ki belőlem az örökkévalóság” (Az idő). Tamás Dénes kötetének „rémegyszerűségét” a felvázolt tapasztalat megélése és az ebből kiinduló filozofikus letisztultság adja.

Bach Máté fotója (forrás: magyarnemzet.hu)

„Ez itt éppen az, és épp nem az, aminek látszik... Napút a naputasoktól, a láthatár mögé hanyatló Nap visszfényében. Fejet hajtunk a Naputat járó Égderék-Atyának, akit mi már csak egyszerűen Szondigyuriként ismerünk, vagy mindigderűsnek. Aki létrehozott egy értékmentő, mégis párt-semleges irodalmi közösséget, táborokon és irodalomipari gépezeteken kívül, azt vallva, hogy egyedül együtt jobb!“

Idézzük Csáji László Koppány Lectori Salutemjé-t.

A pályakezdő írók sokszor legalább annyira kedvelik a lektűrt és a különböző stílusok közti csapongást, mint a kattintásvadász témákat, hogy identitáskereső lelkesedéssel próbálják megnyerni maguknak az olvasókat. Ez a megállapítás jelen esetben azonban szerencsére nem érvényes: a szerzők valóban alkotni szeretnének.

Érdemes a pályakezdők írásaiban elmélyedni, különösen akkor, ha azok egy szellemi műhely gyümölcsei. A Lakat vére hull izgalmas és sokat sejtető cím, a benne szereplő műveket a már tíz éve működő Magyar Írószövetség Íróiskolájának hallgatói írták. A kötetben a pályakezdő írók mellett gyakorlottabbak is szerepelnek. A szerzők foglalkozása meglehetősen széles spektrumú: van köztük ügyvéd, újságíró, politológus, tréner, közgazdász, szoftverfejlesztő, mérnök, tördelőszerkesztő, filozófus, fejvadász, mérnök, színháztörténész, mozgás- és táncterapeuta, bankár és egykor a közigazgatásban dolgozó nyugdíjas is. Ahogyan arra a fülszöveg is reflektál, a szerzők idejük egy részét civil foglalkozásuknak szentelik, így többet és mást látnak, éreznek és sejtenek meg a világból, mint az írás mesterségét hivatásosan űzők. A könyv elején már kiérződik erőteljes küldetéstudatuk, akarnak és tudnak írni, némelyik alkotó igen érett eszköztárral dolgozik, jelentőségteljes gondolatokat fogalmaznak meg saját intim világukat is elénk tárva. Változó, hogy egy írónak hány írása szerepel az összeállításban: van, akinek csak egy-kettő, másoknak akár hat-hét is.

Kicsit féltem tőle, hogy ez a kötet csak azok számára hasznos, értékelhető olvasmány, akik ismerik Bérczesi Róbertet, vagy szeretnék megismerni, mindenki másnak viszont érdektelen, ezzel szemben egy profin felépített „fejlődésregény”, önéletrajzi ámokfutás és egy sokat tapasztalt művész portréja bontakozik ki az oldalakon. Egy belevaló zenész izgalmas gondolatai, nagy utat bejárt filozófiája tárul fel.
A Hiperkarma zenekar énekes-frontember-szövegírójának pályafutása nem mindennapi történet, a magának való fiatalember a poklot és a mesterséges mennyországokat egyaránt megjárta. Egy alföldi kis tanyától a Mecsekig, majd a pezsgő Budapestig utazunk, háttérnek pedig ott a kései Kádár-kor, majd a rendszerváltás környéki és utáni Magyarország. Rengeteg szórakoztató, sokszor meghökkentő anekdotát olvashatunk filmekről, zenéről, zenészekről, miközben bepillantást nyerhetünk Bérczesi alkotóműhelyébe. Ugyanakkor nem csupán a kábítószerekkel vív démoni csatát, de a szakmával és önmagával is. 

Még nem mondtam el senkinek, de egyszer el kell mondanom: 1948-ban születtem, a Magyar Ügetőverseny Egyesület utolsó áprilisi versenynapja után, csütörtökön. Tizenhat évvel később, október elején, a fülemen éles hang, hallgatjuk a zsebrádiót a sárvári gimnáziumban. Bodó Béla tanár úr óráján azt ordítjuk, amit a vízilabda-döntő riportere: „lőj, Dömötör!” Győztünk! Győztünk? Futnék Tokióba, de légszomjam van, szívdobogásom, oxigénhiányom, mellé magas vérnyomás, érszűkület, szürke- és zöldhályog. A ráncos bőr összesűrűsödött a homlokomon, hiszem, hogy a társadalmi vita más, mint egy búzaszentelési körmenet. Múlt az idő, voltak fi gyelemre érdemes bajnokaim, volt lakásigénylő adatlap, OTP-s gyerek, közügy és magántitok, megnövekedett szabad idő. Most? Sétálok a parkban maszk nélkül, ha kell, mutatom a védettségi kártyámat. A karlócai békét 1699. január 26-án kötötték meg. Nem árt az ilyent tudni, mert ha megkérdezi tőlünk az igazoltató rendőr, nem jövünk zavarba. Ma beszéltem az egyik osztálytársammal – elporlott, szétpergett sok cimbora –, azt mondta, lesznek nyári játékok. A tavalyról elhalasztott olimpia újra képben. Dehát ez mind semmi. Itt csak a arról van szó, hogy a Covid miatt minden megváltozott.

Joó József

Csontos Márta író, költő, műfordító, irodalomtörténész 2021-ben tölti be 70. életévét. A mini-interjúban a Holdkatlan szerkesztője, Bak Rita faggatta életútjáról, terveiről.

Elsősorban a lírában alkottál jelentőset. Miért ezt a műnemet választottad?

Nem könnyű megválaszolni, lényeg az, hogy apró gyermekkoromtól kezdve rengeteget olvastam, meséket, verses meséket, majd később ifjúsági regényeket. Szüleim minden kezdeményezésemben támogattak, látták, hogy az iskolai pályázatokon is szívesen indulok. Átlagon felüli érzékenységgel reagálok a körülöttem lévő jelenségekre és emberi megnyilvánulásokra, így valószínű, hogy ez a túlérzékenység indított el a líra útján.

Kántás Balázs, nemzedékének egyik legtöbbet publikáló, sokoldalú fiatal irodalomtörténésze az utóbbi években, mivel „civilben” egyébként levéltárosként dolgozik, egyre inkább elmélyedni látszik a történettudományban is. Az utóbbi két évben ugyanis sorra jelentek meg egy viszonylag kevéssé kutatott témával, a Horthy-korszak első éveinek radikális jobboldali, félkatonai jellegű szervezeteinek történetével kapcsolatos publikációi, elsődlegesen csak elektronikus formában bárki számára elérhető könyvek, levéltári forráskiadványok formájában. Mondhatni, gyorsan egy szűk szakterület egyik vezető kutatójává vált. Dicséretes továbbá, hogy a XXI. században a szerző okvetlenül az open access publishing, a tudományos publikációk internetes, nyílt hozzáférésű közzétételének híve, amely valóban biztosítja, hogy a kutatási eredmények minél szélesebb körhöz eljussanak.

Magén Istvánnak megvan a teljes fegyvertára hozzá, hogy lebilincselje az „avantgárd irodalomtól” egyébként ódzkodó olvasók figyelmét is. Szövegeiben keveredik a snassz és a fennkölt, a lépcsőházi és a biblikus hangvétel, a pillanatnyi benyomás és időtlen időknek a tapasztalata. A megidézett közhelyeket furcsán elbiccenti, ezzel elevenné és leleplezővé teszi.

A füveskönyv nyitott műfaj, bárki nekirugaszkodhat, bár nem könnyű út, hatalmas élettapasztalat birtokában ajánlatos csak használni. Végh Attila magabiztosan és alapos felkészültséggel vágott bele Sárkányfüves könyv című legújabb munkájába. Ahogy a szerző is fogalmaz: „Mi szükség egy ilyen könyvre? Mit tesz hozzá a füveskönyvek kialakította képhez, Máraihoz, bármihez? És mi az, hogy sárkányfüves? Az életvezetési tanácsokat osztogató bölcsek nyomában lépkedve mit akar a szerző e mitikus lénnyel, meg a róla elnevezett növénnyel, amelynek legfeljebb Süsü meséjében van helye? A füveskönyvek szerzői fényt akarnak gyújtani olvasóik számára, megvilágítva az élet legegyszerűbb kérdéseit, mert tudják, hogy ezekre a legnehezebb a válasz.” S rádöbbenünk arra is, hogy a legkézenfekvőbb dolgok a leginkább elfedettek, mert sosem kérdeztek rájuk. A sárkány földszellem, az élet sötétségének ura. A szerző most olyan lélekvezető szeretne lenni, aki az élet erdejében a tisztást keresve sem marad érzéketlen a rengeteg iránt. Végh Attila Johann Georg Hamann-nal ért egyet: a világosság nem más, mint a fény és az árnyék megfelelő aránya. Miközben az ember a fény felé tapogatózik, nem árt, ha letüdőz egy kis földszagot.

Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje

A kötet borítóján Hieronymus Bosch (1450–1516) A gyönyörök kertje című, ismert triptichonjának részlete: egyszerre utal a könyv és a költészet „kert”-ként, élményforrásként való értelmezésére, illetve a világ poétikus, elvont képzeteire – amennyiben abból indulunk ki, hogy a németalföldi festő alkotásai az emberi érzékletek, gyarlóságok, bűnök összetett és szürreális ikonográfiáját jelenítik meg előttünk.

A versek és rövidtörténetek – a költő korább köteteinek címei alatt – hét ciklusba rendeződnek: valamennyit Ernst Barlach (1870–1938) német szobrász, grafikus, festőművész, irodalmár egy-egy faszobor-képe nyitja; és a kötetet is ilyen típusú illusztráció vezeti be és zárja le. Miként a Bosch-opus, Barlach életműve is jelentésadó mozzanat Köves verseinek világában: a 20. századi (háborús) történelem által megtévesztett és meghurcolt, majd számkivetett művész alakját jeleníti meg. Barlachot, aki az első világháború kirobbanásának idején még militáns nézeteket vall, a náci párt már háborúellenes alkotásai miatt nyilvánította „degenerált” művésznek.

Eddig sohasem tapasztalt jelenségek történnek Amerikától Japánig: a fák kifordulnak gyökereikkel a földből, egy amerikai városka fölött rejtélyes vöröses köd képződik, a kórház intenzív osztályának ablakát emberi karcsonk töri be, az emberek beleragadnak az aszfaltba, a világ ködös szürkeségbe borul, Európa közepét és a nyugatot, de keletet is elönti az unalom, a buliláz és a korrupció. Fejvesztett utazások, menekülések kezdődnek: a történelem és a jelenkor retteneteiből fakadó hazatérések, elvándorlások, különös találkozások és kalandok sorozataiban akad össze például Japánban egy visszatérő híres újságíró két kiábrándult magyarral. Mindeközben pedig, egyes nacionalista diktátorok uralma mellett, nagy alattomban egy globális diktatúra réme, adminisztratív rendszere akaszkodik a megbolondított, álarcokat és maszkokat viselő emberiség nyakába. Ennek egyik fő alakja: Eu-Tanazia-Ó!, és az emberiség totális megvezetésére irányuló legfőbb jelszó nem más, mint: „Az emberiség elemi érdeke, hogy jövőjétől a lehető leghumánusabb eszközök alkalmazásával fosszuk meg.” Elvégre véres háborúkat már nemigen lehet indítani…A szereplők puszta jelek, így például: O, vagy Π, vagy éppen „Zárójel”, vagy „Barna Szem”, de rejtetten jelen van Murakami Haruki és Easton Ellis szelleme is…A regény főbb eseményei az USA-ban, Németországban, Magyarországon és Japánban zajlanak, számos történelmi és jelenkori eseménnyel összefüggésben.

Antal Anikó Zsuzsanna 1981-ben született Nyíregyházán. Magyar-francia szakon végzett a Nyíregyházi Főiskolán, a Miskolci Egyetem magyar szakán szerzett mester diplomát, majd a Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Doktoriskolájában folytatta doktori tanulmányait. A régi magyar és francia irodalom kutatása mellett szépírói tevékenységet folytat. Tanulmányait, tárcáit, verseit és novelláit számos irodalmi folyóirat közölte. Első, kisprózákat tartalmazó kötete A holdarcú asszony címmel 2017-ben jelent meg Torontóban a Corvina Publications Inc. gondozásában. Az írás mellett szenvedélye még a festészet, fotóművészet és zene. Számos zenekarban hegedül és brácsázik. 2008 óta él Torontóban. 40. születésnapja alkalmából az online interjút a Holdkatlan szerkesztője, Bak Rita készítette.

BR: Honnan jött, hová tart?

ANZS: Közhely, de igaz, hogy az élet folytonos külső és belső utazás. Kis kitérőkkel Nyíregyházáról jöttem az “Óperenciás-tengeren” túlra, jelenleg Torontóban élek. Az, hogy hová tartok, még számomra is ismeretlen desztináció. Nem tudom, de bízom abban, hogy az égiek vándoraként a fény felé, a jó felé. Ahogy Pilinszky is írja az Egyenes labirintusban “-nem tudom,/ és mégis, hogyha valamit tudok/ hát ezt tudom, e forró folyosót,/ e nyílegyenes labirintust, melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, / hogy röpülünk.”

Az egy szál női nevet viselő regények számomra mindig baljósak. Nincs előhang, nincs ígéret, semmi utalás: itt valami történni fog. Valami súlyos és visszavonhatatlan. Bár engem nehéz zavarba hozni perverziókkal, a Szodoma százhúsz napja és az Amerikai psycho régi lakói a könyvespolcomnak, néha újraolvasom őket, időnként a Lolitával csalva mindkettőt.

Ha a regények rendelkeznének glikémiás indexszel, ezt a kötetet kiugróan magas értékre sorolhatnánk be. Márkus András Elza című regénye igazi bestia, hatalmas falat még a tűzben edzett olvasóknak is. Adva van egy túlfűtött szexualitású, kamaszodó fiú, aki anyjával s Elza nevű ikerhúgával, valamint egyik cimborájával vakációját tölti a család mocsárvidéki vityillójában a nagyfaterral együtt. A gyanútlan olvasó az elején még azt hinné, hogy a maratoni recskázásnál durvább már nem lesz, pedig hamarosan egy hardcore Tüskevárrá gőzölög szét a történet.