Kötetek, kritikák, recenziók, interjúk és laudációk

Budapest, 1973. Egy kutatócsoport új tudatmódosító anyagot tesztel. A regény tudománytörténeti háttere a Szára István pszichiáter és munkatársai által az ötvenes-hatvanas években ténylegesen végzett kísérletsorozathoz kapcsolódik, néhány motívumot feldolgoz az akkoriban publikált orvosi szakirodalomból, de természetesen a valóságban semmiféle, a regényben említettekhez hasonló esemény nem történt.) A kutatócsoport tagjai részben az előző regényben (Űr-érzékeny lelkek) már megismert szereplők: Aron Suler, a sztálini idők Moszkvájában hírnevet szerzett, majd bebörtönzött orosz-szovjet pszichiáter, aki rejtélyes körülmények között bukkan fel Budapesten; Nyírő és Gutmann magyar orvosok, és még több más személy. A csoporton belül feszültségek alakulnak ki, a szereplők eltérő céljai és (olykor önmaguk előtt sem világos) titkos, belső motivációik miatt.

A regényben mellékszereplőként feltűnnek a hetvenes évekbeli budapesti underground művészet egyes szereplői, egzaltált kulcsfigurái, hangsúlyozva a történet azon dimenzióját, mely szerint e kísérletsorozat a benne résztvevők számára messianisztikus kitörést jelentett a kommunizmus sivár és szürke valóságából, és valamiféle "kozmikus utazás", "okkult megismerés", illetve a vallási üdvözülés bizarr lehetőségét is magába foglalja

Olyan ez a kötet, mint egy paradigmaszintagma. (Az emléktudat újraírása. A megtámadhatatlan méltóság, a tartósság, sőt: az örökkévalóság megsejtetésére irányuló reflexiók sora. Az idő leggyorsabb változásaiból kiemelt, minden lágyságon és minden életen felülemelkedő szolidaritás, ami beleillesztetett a nyelvbe. Sok-sok érzés, akarat és képzet. Igazi Nádas-univerzum.

Benne van a rég óta barkácsolt, bricolage, válasza a világ milyenségére, mostani mivoltára, ugyanakkor a stílusa tagadja még az illúziót is, mely szerint leírható volna a probléma. Mi a dilemma lényege? Hogy nem mindig a múltnak van igaza. A jelen felül szeretné írni, de nem tudja.

A címe alapján totál érdektelen könyvnek tűnik, pedig belekezdve egy zseniális tényfeltáró munkanapló és túlélőregény – már ha léteznek ilyen műfajok – bontakozik ki. A jó csemegepultos egyszerre szociológus, pszichológus, könyvelő és gasztrofetisiszta. Ő a húsáruk ura, nők és gyermekek példaképe. Hatalma és tekintélye van, sok embert ismer, de őt csak kevesen ismerik igazán.

Gerlóczy Márton egyik legnagyobb erőssége, hogy a bennünket körülvevő hétköznapi világ abszurditását humorosan, ugyanakkor rendkívül érzékletesen teremti újra szövegeiben. Időnként már-már szociológiai igényű fejtegetései ugyanolyan szórakoztatóak, mint a szarkasztikus jellemrajzok és a csattanós anekdoták. A csemegepultos naplója egy érdekes kísérlet története, amikor is a fiatal író beáll a sonkák és kolbászok közé (itt szögezzük is le: nem „húspult”, hanem csemegepult). „Fogalmam se volt, hogy itt fogok dolgozni. Csak kóstolgatni mentünk. Szeptemberben jutott eszembe, hogy megkérdezzem. Hirtelen elmondhatatlan vágyat éreztem arra, hogy feltehessem ezt a kérdést: nincs kisebb? Vagy ezt: tizenkét deka, maradhat?

Mintha fotonokat emelne ki a költő keze a vákuumból, szinte hallani a csendet, érezni a létezés nulla mértékű sűrűségét, a kontinuum erejét, a megszámlálható és a nem megszámlálható végtelent, mely az otthonunk, miközben a rakonca szabadon verdes. Gyászok és telített évszakok szikár beszédre szorítják a szerzőt, tűpontos figyelemre az olvasót, közös zarándoklatra. A táj változik, de a háttér mindig ugyanaz: az elkülönböződés, ami összeköt, a száj, mely a világból táplálkozik és szavakat farag.

Új alapgondolat, vezérelv született. Lehet unikális regényt alkotni, amelyben az erudíció líraisága nem zavaró. A gondolati nyelv nem zárja ki az érzékiséget, a szemlélődő hajlam se diszkreditálja a mély létértelmezést.

Míg a honi, fiatal irodalom újabb értékopciókat beemelve, végrehajtott egy újabb „fordulatot” az utóbbi években, amelynek során a posztmodernség értelmezését felváltotta egy merőben más hozzáállás, magyarán: a konstrukcióként működő nyelvűt egy szintetizáló, eklektikusabb látásra cserélte, addig egyes életművek minden teoretikus megfontolás nélkül haladtak ebbe az irányba.

Maj Om Ce mester igen bölcs, vág az esze, kontemplatív, szereti a békákat, és a békák is őt, de nem szereti, ha a tanítványok zargatják, vagy épp a Vízfodrozó Bizottság. Barátja Pro Li taoista sporthorgász szeret a parton ücsörögni, és a part is legalább annyira szereti, ha valaki ücsörög rajta, mint azt, amikor senki sem.

Novák Valentin nemcsak a 2018-as év egyik leghosszabb könyvcímének birtokosa (A szomszéd dinoszaurusza – Maj Om Ce mester és barátja, Pro Li taoista sporthorgász kalandjai), de talán a zen elmecsavaró és minimalista művészetét is sikerült egy kicsit hazai földbe átültetnie, meghonosítva egyfajta új spirituális abszurd humort. Eme magyaros miliőbe integrált bölcsességcsokor kacifántos kalandokat ígér, melyek a zen kóanok stílusbeli mintájára születtek.

Hartay Csaba (jó szokásához híven) a „Holtág”-ban történeteket mesél, nála a tájfestés, a szereplők külső tulajdonságainak rögzítése, jellemábrázolás, pláne jellemfejlődés nem elsődleges. Ezt egyébként (a Bárka folyóirat hasábjain) már Novák Zsüliet is szóvá tette a Nem boci! című Hartay-könyvről írott kritikájában, persze, némiképp más összefüggésben. A Holtág figurái mégis élnek, sőt emlékezetünkbe vésődnek, tetteik, cselekedeteik, mondandójuk alapján akár élő eleveneknek képzelhetjük el őket. Éppen ebben áll Hartay eredetisége, hogy párbeszédekkel, sztori-leírásokkal plasztikussá teszi a művet, vagyis nem a régi, jól bevált, klasszikus formai elemekkel építkezik. Ilyen értelemben a szerző a XXI. századi kísérletezők közé tartozik, nála a lényeg kimondása alárendelődik minden másnak.

Van itt egy figyelemre méltó kortárs verseskötet; gyorsan megnyert magának, lassan elbizonytalanított, aztán vegyes érzésekkel tettem le. Elkezdtem róla írni, aztán hosszabb időre félretettem. Nem egyszerű kérdés, hogy van-e baj vele, hogy vele van-e baj. Elöljáróban megpróbálom ezt elmagyarázni, magamnak is, a kötet egésze felől közelítve. A sejtelmes, sokszínűséget, többértelműséget, változatos lírai szerepeket ígérő cím után 162 (!) oldalon sorakoznak a hat ciklusba csoportosított versek. Mivel a ciklusok sorszámozva vannak (ha jól értem, mert számomra érthetetlen módon a sorszám a ciklus címe után szerepel), hajlamos vagyok egy átgondolt kötetkompozíciót feltételezni. Főleg azután, hogy az első ciklus (Velem mindent lehet) maga is egységes, legalábbis a használt regiszterek, motívumok, témák számomra összeálltak egy fiktív lírai persona és egy egzisztenciális metafora, a „saját szoba” szervező középpontja köré. (Lásd alább részletezve.) A harmadik ciklustól kezdve azonban ez a mentális keret, amit befogadóként önkéntelenül felállítottam, valahogyan nem akart működni.

Jonathan Franzen regénye a tízes évek nagy sikere volt itthon. Bart István hibátlan fordítása. Tanulságos kötet, amely az identitásalakzatok trópusairól készít röntgenfelvételt. Érdemes visszatekinteni az öt évvel ez előtti hatástörténetre.

„Amerika Missouri állambeli szülővárosába tér vissza a legkisebb fiú, hogy elrendezze rákban elhunyt édesanyja házának eladását, amiben annak idején maga is felnőtt. A jelenet könnyen nyerhetne melankolikus színezetet, főhősünk a rendrakást viszont azzal kezdi, hogy feltúrja a mélyhűtőt, jéghidegre állítja a légkondicionálót és összeszedegeti a lakásban található fényképeket – kifeszegeti őket a keretekből, nejlonszatyorba rakja, és egy szekrény mélyére süllyeszti. A ház „birtokbavételének” groteszk mozzanatai máris jelzik, hogy a Jonathan Franzen nevű figura milyen ambivalensen viszonyul ahhoz az örökséghez, ami édesanyja számára még az önazonosságának alapját jelentette.”¹

Egy diktatórikus, brutális elnyomórendszerben felcseperedni akkor sem könnyű, ha a szülők minden eszközzel megpróbálják leplezni a terrort, hiszen egy gyerek mindig átlát a színjátékon, és ha az apafigura lekerül a színről, a darab könnyen tragikomédiába fordulhat.

Király Kinga Júlia: Apa Szarajevóba ment című regénye keserédes emlékekkel átszőtt, bizarr útikönyv is lehetne. Zord múlt, benne egy ezerszer elgyászolt apával, aki a hiányával van csak jelen lánya életében. Az alapok túl korán rakódnak le, hibásan rögzülnek, az elfojtás és megfosztottság azonban végig megmarad a pszichében. A gyerekkor túl korán ér véget, az illúziók túl hamar foszlanak szét, túl hamar fel kell nőni, a lánynak serdülni sincs ideje: „Miután apám elment tőlünk, anyám még abban az évben megőszült, öregebb lett a nagyanyámnál, aki szerint rossz géneket hozott, ezért lett olyan aszott, és soha többé nem mutatkoztunk ruhátlanul egymás előtt. A testemről épp csak annyit tudtam, amennyit a havi baj kapcsán tudni lehet, ezt is anyám követte, ő karikázta be a naptáromban, s mielőtt megjött volna, minden alkalommal a mosógépre készítette a betéteket meg az algopirint.”

Törökországi utazásom célpontja ezúttal Alanya volt, ahol a véletlennek köszönhetően találkoztam egy ott élő honfitársammal, Dobsa Dianával, aki nemcsak a város, de az ottani kultúra jeles ismerője is. Az alábbiakban az ő válaszaiból kerülünk közelebb a török hétköznapokhoz, valamihez, ami eloszlathatja az országgal szembeni kételyeket, a rossz beidegződéseket, amit részben a nyugati sajtóhírek táplálnak.

– Mikor, milyen körülmények között került ki Törökországba?

Kemény Zsigmond több mint száz éve kultúra-technikaként pozícionálja az olvasási tevékenységet, amely túlmutat az artisztikum körén. S a polgárosodás és a szellemi felemelkedés létfeltételeként aposztrofálja. A digitális kor közege még hangsúlyosabban megköveteli, hogy gazdagítsuk, árnyaljuk saját világunkat.
Hagyjuk, hogy megszólítson bennünket a könyv. Az írás. A leírt beszéd. A Logosz.

            „Az esztétikai megszólítottság manipulálhatatlan formája a hatásnak, túlfut az értékek horizontján.” Írta Kulcsár Szabó Ernő.¹ Mennyire így van? Igen. A műélvező szubjektum nem mindig hallgat a tankönyvekre. Nem mindig fogad szót a filológiai útikalauzoknak.

Az újabb szellemi folyamatok állandó felülvizsgálatra késztetik a szövegelemzők legjobbjait. Az interpretációs stratégiák megújítására, megváltoztatására maga a nyelv késztet. Új helyzet van. A világtörténelem eseményei immár igazolni látszanak konkrét bibliai próféciákat. Diktatúrák szorulnak vissza, a népek karaktere egyre inkább kidomborodik, a jellemvonások nyilvánvalóvá válnak, mint a kidagadt erek. Egyre többen ismerik fel, a transzcendencia valóságos. Beleavatkozik a Logosz a politikába? Igen. A hívők javára.

Pomogáts Béla írta Csoóri Sándor kapcsán: „Irodalmunk ma már csak némi megszorítással nevezhető a „nemzet lelkiismeretének”. Nem csupán az írótársadalom vétkes ebben, az országos politika is, amely meglehetősen ravasz eszközökkel igyekszik a közélet sűrűjétől távol tartani az irodalmi életet.”¹

Nem ajánljuk ezt a könyvet az emberi tragédiákra közömböseknek, a keserű valóságtól elfordulóknak, sem azoknak, akiknek a híradókban elhangzó tények csupán ebéd alatti háttérzörejek.

A szerző, Shrek Tímea évekig tanárként dolgozott a Beregszászi 7. Számú Általános Iskolában, ahol hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozott. A nap mint nap tapasztalt nehéz életek súlya és tragédiája arra késztette, hogy ne csak megértse, de meg is írja őket. Novellái nemcsak életszagúak és felkavaróak, hanem szociográfiai mélységűek is.

Hazánknak is megvannak a maga hétköznapi hősei, antihősei és egyéb bicskanyitogató karakterei, úgymint A BMW-s, aki szereti az igényesebb mulatóst (bömböltetni is), miközben a járművével bőcsködik a gyanútlan járókelők előtt, és azt is pontosan tudja, hogy a piros lámpa nem mindig vonatkozik rá; A dicsérő néni, aki csak mondja a magáét, mindent véleményez, gyorsan korrigál, ha mellétrafál, majd hátba szúr; A fogyókúrázó, aki keserű, önvigasztaló poénkodással próbál zsírt égetni, nagyon hisz az akaraterőben, a déli pacaljához pedig már csak két szelet kenyeret fogyaszt. Aztán itt van még A hatalmas figura, kinek archetípusából minden kisvárosban megtalálható legalább egy, aki mindenhez ért, mindenről markáns véleménye van, bratyizós, igazi életművész, bármit be tud szerezni, és általában valami egyszavas, idétlen beceneve van. A „lehet” emberrel már nehezebb dűlőre jutni, mert az ő életében semmi sem biztos, de jól párosítható A nem érek rá emberrel, akinek egy darabig minden megfelel, majd hirtelen már nem.

A Deodatus révén Turczi István egyetlen kötetével, úgy képes volt felülírni két évtizedes alkotói tevékenységének esszenciáit, úgy képes konzisztens módon és koherens nyelvi ornamentikával/ architektúrával beírnia magát a mindenkori kánon kontextusába, hogy a maga és a költészete számára annak a bizonyos radikális és pillanatnyi megújulásnak az esélyét teremtse meg, amit minden új-érzékeny és új-komoly poéta álma. „Felismerte magát a tájban és magában a tájat.” (Ha ez a történelem)

Műfajban és beszédmódban szabadon kalandozik. Teszi ezt ráadásul úgy, hogy ezzel a megoldással mindvégig szem előtt tudja tartani a célt, a nyelvi organikusságot.

„Aznap este, amikor megfogalmazódott bennem legelőször az Ópia, csak abban voltam biztos, hogy ez az egész eggyel és önmagával szabad osztható legyen. Azzal az eggyel, akinek csak a hiánya maradt rám és önmagam teljes valójával” – idézi fel egy januári interjújában kötetének keletkezéstörténetét Kali Ágnes. Elsőkötetes költő, első kötete apakönyv, apahiánykönyv, egy öngyilkos férfi lányának önterápiás túlélőkötete. Van benne valami sodróan Szabad ötletek jegyzéké-s, szinte hallom a terapeuta hangját, „Ágnes, írja le pontosan, mit érez. Írja ki a gondolatait!”, ő pedig engedelmesen kiírja, és utána átmenetileg jobb kicsit. Amikor fojtogatóvá válik már a korlátozottság, a képtelenség, súlyossá a létezés, akkor pedig írjon újra! Kali Szabolcs huszonkilenc évesen vetett véget az életének, akkor lánya négyesztendős, és majd tizenkettő, amikor apja öngyilkosság-vázlata a kezébe kerül. Nem kimondottan gyerek kezébe való olvasmány, ha Ágnes a lányom lenne, nem hagynám a keze ügyében. Persze nem tudhatom, sőt bele sem merek gondolni, milyen, amikor a lányom apja kiszáll a létezésből huszonkilenc évvel a hátán. Mindenesetre Ágnes számára az apa múltbéli autoagressziója nem babazsúr, annyi szent, kötete a depresszív hangulatú önfeltárás, a halott felmenő utólagos megismerésével kibontakozó önmegismerés ösvényén lépked.

Ha annak idején az őslevesben egyetlen sejt nem kezd el máshogy működni, mint a többiek, még mindig ott úszkálnánk, ezért meggyőződésem, hogy a rebellis szellem viszi előrébb a világot. Irodalmi vonatkozásban három „ha” jutott eszembe:

1. Ha az emberiség eddigi összes jelentéktelen könyvét sorba raknánk, kétszer körbeérné az a papírkígyó a földgolyót.

2. Ha a rendelkezésünkre álló összes hasznos irodalmi absztrakciónkat egymás tetejére raknánk, felérhetnénk rajtuk a Holdig.

3. Ha az összes kedvenc könyvemet egymásra pakolnám, ugyan nem érném el velük a Holdat, de Nagy Zopán legújabb kötete mégis egy kicsivel közelebb emelne hozzá.

Értékelem, amikor egyes rátermett, bátor és bevállalós szerzők jól irányzott irodalmi enzimekkel oldják a szövegáramlások és tucatkönyvek nyomasztó egyformaságát. Akik szeretik az absztrakt, posztmodern műveket, no meg a sorozatvetővel osztogatott emanációt, azoknak igazi ínyencség lesz a Felhő regény.

Minden írónak megvan a maga keresztje, így mindenképp hasznára válik, ha jóban van az angyalokkal, de ha magával a Megváltóval is beszélő viszonyt ápol, az az irodalmi epifánia netovábbja. Ahogy mondani szokták, a téma az utcán hever, de van, hogy egyenesen az égből ereszkedik alá.

2036 húsvétján járunk – legalábbis Szappanos Gábor A zöld Krisztus című kisregényében –, amikor is egy író érkezik a Szentföldre, hogy erőt és ihletet merítsen a hely atmoszférájából egy készülő regényhez, a Jézus második eljövetele című könyvhöz. Az elbeszélő gyakorlatilag Szappanos „Gábriel” Gábor, a szerző alteregója, aki az eljövetelkor épp Jeruzsálemben tartózkodik turistaként, és az Úr megjelenését a Gecsemáni-kertből nézi végig. Nem is telik sok időbe, hogy e mennyei helyen elszabaduljon a pokol, az író hamarosan egy tankokkal körülvett városban találja magát, és a rossz ómenek egyre csak fokozódnak, vér szivárog az utcakövekből, és lezajlik néhány föltámadás is; különös, szokatlan alakú felhők gyülekeznek az égen világszerte; amerikai ufóvadászok ufók helyett négy lovast látnak vágtázni az égen. S mindez még csak a jéghegy csúcsa...