Kötetek, kritikák, recenziók, interjúk és laudációk

Dobos Marianne: A magyar történelem sűrűsödik azon a városrészen, amelyet még mi is úgy tanultunk az iskolában: Vár-Tabán-Krisztinaváros. Mint Márai Sándor is mondta: világnézetet jelent az idetartozás. Dr Susits Tamás ügyvéd itt nőtt fel, gyökerei ide kötötték. És a forradalmi napokban az itt lakók bizalma őt emelte vezetőjükké. Nem kereste, de elfogadta a rábízott feladatot. És választóitól el nem szakadva, itthon nézett szembe ezt követően a megtorlással. Akkor találkoztunk, amikor emléktáblát állítottak a vár valahai védelmezőinek, mártíroknak és túlélőknek egyaránt. Megérhette a börtönéveket túlélő, utóbb Németországban letelepedett száműzött, hogy a forradalmat ünneplő emlékülésen megtarthassa a maga „tanácstagi” és Nemzeti Bizottság-beli elnöki beszámolóját. Az utódok, közöttük hivatali utóda, a kerület mai polgármestere tisztelettel hallgatták az előd emlékezését. Ez a találkozás adott alkalmat, hogy személyes sorsáról kérdezzem a valahai történelmi szerepet vállaló személyiséget. Könyvem címével kérdeztem: hogyan élte meg a forradalmat követő karácsonyt?

Susits Tamás: 1956 Karácsonya. Ugyancsak karácsonyi idő van. Igaz, azóta közel fél évszázad lepergett a homokórán. Most, amikor a magyar forradalom évének karácsonyát idézem, szeretném érzékelhetővé, megfoghatóvá tenni annak a különös, minden mástól különböző légkörét, hangulatát.

Alig két hónap választott el a forradalom kitörésétől. Még szinte tapintható közelségben volt minden: az örömmámor, a szárnyakat kapott törekvés a jövő felé, a remény szép szédülete, hogy most minden meg fog változni. Aztán még itt volt a keserű felébredés, a mindent eltipró terrorhatalom ökölcsapása. Még itt érződött a november 23, az első hónapforduló, amikor délben öt percre kiürültek a pesti és budai utcák, s egy leigázott város milliónyi lakosa némán és csendben, visszahúzódva az utcákról, emlékezett. Mikor leálltak a villamosok, autóbuszok, az emberek erre az öt percre behúzódtak a kapuk alá. A pesti utcák, amelyeket egy hónappal ezelőtt betöltött a diadalmas forradalom üdvrivalgása; -- az utcák, ebben a déli órában, üresek voltak, némák és kihaltak. Egy város emlékezett megtiport, meggyalázott és elárult diadalára.

Vajon ki emlékszik még erre a néma tüntetésre?

Lencsés Károly második, Karcok című verseskötete rövidebb lélegzetű verseket tartalmaz, amelyek az illusztrációkkal koherens egészet alkotnak. A fekete-fehér árnyalatokban pompázó absztrakt emberi alakokat ábrázoló grafikai munkák „életre keltik” a szerző merengő, néhol a múltban csapongó gondolatait – ellentétben a kötet könyvészeti szempontból amatőr kivitelezésével, ami lerontja az érzékletes és egyben intellektuális töltetű versek hatását.

Az Ahogyan a vers születik című költeményében Lencsés az olvasó elé tárja azokat a látomásoknak nevezett tapasztalatokat, amelyek egy vers születése során a szerző szemei elé kerülnek; az olvasó rituális beavatását végzi a lírai alany, amikor a titkot már az első sorban felfedi: csak befelé figyelek.

A Közlekedési Múzeum körül gyakran sétálunk négy unokámmal. Sohasem felejtik el megcsodálni az ott örökálmát álmodó 424-es mozdonyt. Ragyogó szemükből sugárzik a kételkedés, mikor mesélni kezdem nekik, hogy én ezt, vagy egy ugyanilyet vezettem.

14 éves voltam, nem sokkal idősebb, mint most a két nagy, a tizenkét éves Krisztián, és a tizenegy éves Fanni. És eldőlt a sorsom! Nem úgy, ahogy én arról álmodoztam: tanár leszek. Latin-magyar szakos.

1956. október 23-án láttam két élő nemzeti klasszikusunkat. Részt vettem Szabó Lőrinc és Illyés Gyula miskolci irodalmi estjén. Az estet is felülmúló élmény volt, mikor hazafelé menet megtudtuk, Pesten kitört a forradalom.

Historia est magistra vitae -- tanultuk a latinórán. Megtanultam az ellenkezőjét is. Megtanított rá az élet. Amikor nem vettek fel az egyetemre. Hiszen nem voltam KISZ tag. Az osztály már 1957 tavaszán belépett, de én „ugró-deszkának” akartam használni csupán, ahogy ezt a felvételi kérelmemre írták. Mert negyedikes koromban, 1960-ban mégiscsak beadtam a jelentkezésemet. Ma is szégyellem sikertelen megalkuvásomat, miközben el-elgondolkodom, hogyan is lett volna, ha sikerül?

A kitűnő bizonyítvány azonban jó volt arra, hogy nyárvégén pótfelvételizhessem a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen. Sok úgynevezett klerikális-reakciós társammal együtt ide szerencsémre fel is vettek.

Kabdebó Tamás 2007-ben. Kaiser Ottó felvétele
Forrás: Wikipédia

Dobos Marianne: Kabdebó Tamással távoli rokonságban állunk, férjem szokta mondani: a hetedik ősünk közös lehetett. A talpasi Kabdebó család egyik tagjának az Üllői úton a Nagyvárad térnél emléktáblája van, Budapest főépítésze volt a régebbi századfordulón, neki köszönhetjük a főváros arculatát. Lakásában többször megfordult egy gyermek, aki később nyelvésznek készült a pesti egyetemen, de a forradalom leverése tovább sodorta Nyugatra. Dublin közelében, a Maynooth University könyvtárosaként ő építtette meg és rendezte be a II. János-Pál pápáról elnevezett újabb könyvtár-csodát. Hívták haza, az Akadémiai Könyvtár akkor elárvult igazgatói székébe. Jött is volna boldogan, de fiatal felesége, az ír nemzeti filharmonikus zenekar neves hegedűse nem hagyhatta el hivatását. A kisváros temetője mellett vezet az autóút, odamutat: „tudod, ez is szép temető, már megbarátkoztam vele”. Azóta férjem is, ő is, mindketten átestek egy-egy több-eres by-pass műtéten. Telefonon figyelték egymás vergődését. „Úgy látszik tartogat minket az Isten valamire” -- mondogatják. Tamás azóta a magyar irodalom szerves része lett: Duna-regénye a magyarság megmaradását kíséri a vészek sorában; az ö személyes útja pedig a Talpas--Baja--Dublin útvonalon vezet vissza hazájába.

K. T.: Hát igen, a New York Public Libraryben és Chicagóban műfordítóként tartanak számon, Washingtonban bibliográfusként, Írországban könyvtáros vagyok, Angliában (azoknak, akiknek a magyar forradalmak történetét oktattam) történész, kivéve a londoni University College pár tucat diákját, akik azt hitték, költővel van dolguk, mivel a Poetry of Hungary kötet létrehozása érdekében költői szemináriumot vezettem.

D. M.: Hogyan jutottál az egyetemre?

K. T.: Negyvenöt előtt a családnak voltak jobb módú tagjai, szintúgy eltartott szegényei; az átlagot mi képviseltük, akik munkával kerestük a kenyerünket.

D. M.: A forradalmi eseményekbe hogyan keveredtél?

A mesterséges intelligencia már hosszú ideje foglalkoztatja a sci-fi írókat, legalább annyira, mint a filmipart, a fő kérdés azonban változatlan: vajon egy robot érzelmei lehetnek-e igaziak, vagy csak megtévesztésre szolgálnak, és a bonyolult programozás részei? Az ember önmaga javította, korszerű változatának megalkotása örök vágyálom, ám a mainstream mozifilmekből és a témához kapcsolódó könyvekből már tudjuk, hogy a kísérletnek ritkán van jó vége. Talán sikerül tűrhetően lemásolni az emberi elmét, remélve, hogy ez a fejlődés útja, de az öntudatra ébredés metódusával kevesen számolnak. Ian McEwan Mi, gépek című, legújabb regényében borzongató izgalommal gyönyörködhetünk testünk és lelkünk másolatában – kezdetben a főhős is így tesz. A történetet, meglepő módon, nem a közeli jövőbe helyezte a szerző, hanem 1982-be, ahol már webkettes felhasználók uralják a világhálót, és senkit nem ráz meg különösebben, amikor piacra dobják az első android emberpárt – Ádámot és Évát –, így a fejlett robotok lakossági felhasználása elérhetővé válik. A férfiverziót az anyagi javait könnyelműen kezelő főszereplőnk, Charlie veszi meg az utolsó megtakarításait beáldozva.

Gáspár Ferenc új novelláskötetében ugyanúgy szerepelnek fantasztikus ősvilági történetek – Zanza, Az erdő mélye –, mint tréfás-ironikus abszurdok – Karma, Joker, Amerikai szektor, A filmnézés gyönyörűsége –, váltakozva teljesen realista módon feltálalt történelmi krimivel – Emberhalál –; vagy ugyanazt a témát hosszabban és rövidebben feldolgozó fantasyval – Elpusztítani sohasem, Rendszerhiba – és tárcába hajló történettel: Szerelem vírus idején, Marha mázli.

Zichy Mihály Az ember tragédiája II. szín A paradicsomban

4.

Angyalok:

Kiárusításon a Művész

meztelen Pénzért fest ír

Pártfüggetlenség álhit

álremény mint Család

Miben segít egy embernek, ha Művészként elismert?

IV.

Jön Ádám mint Picasso, mögötte Éva mint élettársa, Francoise Gilot, két gyermekükkel.

ÁDÁM

Barátaim! Nem vagyok fiatal már,

de látjátok: szorult belém erő,

és bírom szusszal a művészi munkát.

Ennek célja az és nem egyéb,

hogy az egyéni zsenialitás

impulzust adhasson a tömegeknek,

és ezzel segítse a haladást.

Igen: én haladó festő vagyok.

Nem félek hozzátenni: kommunista.

…

Asszony, mit állsz itt? Lódulj, rakj tüzet

a kályhában: délután dolgozom!

És vidd ki a strandra a kölyköket!

…

ÉVA

Gyertek velem: apátok nem szeret már.

…

Székelyhidi Zsolt: Kékkőkúti füstben

Abban talán valamennyi csillagász és kocsmafilozófus egyetért, hogy nem lehetünk egyedül a világegyetemben, de arról megoszlanak a vélemények, hogy a földönkívüliek felvették-e már velünk a kapcsolatot, vagy egyáltalán szándékukban áll-e. Az biztos, hogy inkább mi akarnánk tőlük tanulni, semmint fordítva. Jelenlegi zaklatott világunk földönkívüli beavatkozás nélkül is átértékelt néhány műfajt – vagy épp teremtett pár újat –, ilyen lehet Székelyhidi Zsolt legújabb kötete is, mely átmenet a széppróza és a szórakoztató irodalom között.

A két kisregényt rejtő kötet egy ütős H. P. Lovecraft- és egy Stephen King-idézettel indul, előkészítve a témát, és megelőlegezve, hogy masszív, cseppet sem veszélytelen kaland vár ránk. A címadó írás A kékkőkúti csillag, melyben már az első mondatokból érződik a gyakorlottság, az érett stílus, a vidéki élet ábrázolásmódja pedig Sigmond István (gondolván a Félrevert harangok című regényére) és Bálint Tibor kvalitásaival vetekedve festi meg hitelesen egy váratlan esemény kis közösségre gyakorolt lelki hatását, ami mindig hangsúlyos humorforrás. Amikor egy földönkívüli izé – ami a bulvárlapok hátsó oldalára szorul általában – egyenesen a hétköznapi dolgaival bíbelődő, vidéki ember küszöbére érkezik, ott kételkedésnek már nincs helye. Idegen érkezik a bükkaljai kis faluba, nem turista, nem földmérő, nem népszámláló, nem is új háziorvos, sokkal magasabb helyről, egyenesen az égből zuhan alá valami gigantikus és titokzatos.

A Lengyel Köztársaság Lovagkeresztje kitüntetés átadóján 

Sok évvel ezelőtt a Magyar Írószövetségben találkoztam vele először. Miközben bemutatkoztunk egymásnak, arra gondoltam, nem lehet könnyű Kabdebó Lóránt feleségének lenni. Máig így vagyok ezzel. Kivételes képességű férfi mellett feltűnni, társként életművet alkotni feltétlenül nehezített pálya, kivételes képesség kell hozzá, kevés példa van erre, mint például Mészöly Miklós mellett Polcz Alaine.

Kabdebó Lóránt felesége, Dobos Marianne megalkotta a maga különleges életművét, mindamellett, hogy legendásan ott állt férje mellett, és alázattal szolgálta a magyar irodalomtörténetet, az irodalmat, a tudományt, szolgálta a tudóst. Majdnem hat évtizedig, a nap huszonnégy órájában, minden erejével biztosította a hátországot a Kabdebó-életműhöz Szolgálat volt az élete, és nem szolgaság. Nagyasszony maradt, asszonyi szálfa. Munkássága hiányt pótló a magyar irodalomban.

Kabdebó Lóránt, Dobos Marianne
Kép forrása: eokk.hu

Munkatárs? Pontosabban: az első olvasó! Ez a szerep jutott az utóbbi évtizedben Dobos Marianne műhelyében a számomra. Amióta megszerette a számítógépen való munkálkodást. Korábban kézzel fogalmazott szövegek születtek a fehér papíron az ő számára is. Le kellett gépeltetni. Amelyet már alig mert utóbb átjavítgatni, hiszen akkor újra gépeltetni kellene. Én hamarább áttértem a számítógépes módszerre. Így maradt számomra az előkészítő szerep. Az üres lapot kellett előkészítenem. És a kész cikket utóbb nyomdakésszé alakítani, – „megformázni”. Vitatkozni az idézőjelek formátumán, a vesszők helyén, a bekezdések elhelyezésén. A gondolat és annak ritmusa oly igen különbözött mindig is a magamétól, hogy utóbb inkább magam hasonulhattam mondatszövéséhez, mintsem hogy rákényszeríthettem volna a magam gondolatmenetét.

Zichy Mihály Az ember tragédiája II. szín A paradicsomban

Márton László A keretjáték eleje

Darvasi László Titanic-bál

Závada Pál A nagyváradi-berlini szín

Márton László Délfrancia szín

Tasnádi István Csendes-óceáni szín

Márton László A keretjáték vége

Hat kamaradráma négy szerzőtől benned, egységes fájdalomtragédia.

Nem csak egy Mű/Könyv született általad, hanem a hit(em).

1.

Úr:

Az oxigén én vagyok Testetekben

Gyönyör Föld Jövő

Mi vár ránk, újvilág vagy kihalás?

I.

Paradicsomi táj, amilyen az Eufrátesz vidéke lehetett az ember felbukkanása előtt.

…A háttérben egy űrhajó füstölgő roncsai.

…Jön két szkafanderes emberi lény.

…

ÉVA

Mi történt? Hol vagyunk?

ÁDÁM

Nagy utazás volt,

de nem tudom, ki küldött és miért.

Nézd csak! Az, ott! Az volt az űrhajónk.

ÉVA

Lényeg, hogy mi ketten megmenekültünk.

Megszólítalak.

Verseid sora számomra

Négyes ikerkérdéseket szült,

Hogy a végén ne tudjam,

Mi történik

Kérdéssel vezetem fel kérdéseim

1.

Komponált költőd szavakkal, képekkel

A rajongás többéletnyi galériájában

Önhitvallás ez, mit higgyek

Szavaim fogyatkozóban, mint a hold.

…

…, nincs időm másra.

…

Hiába álmodsz,

Mindig ugyanazt a fát öntözöd,

Ugyanarról a helyről,

Ugyanabból a vödörből.

…

A himnuszok is dicső hazugságok.

A költő végül saját magát száműzi,

Hogy előkelő idegenként bolyonghasson.

…

…a kocsma,

Felszentelt hely,

…

Könnyeket iszunk a vízköves pohárból.

…

Van egy könyv,

…

Halálos mérgű kígyók őrzik.

…

Nem akarok már olvasni.

Nem árulom el senkinek,

Hogy mennyire

Unom már a könyveket.

…

Elillant belőlem az ártatlanság,

A képesség a jajongásra.

…

Micsoda arculcsapás,

Ha az ötvenes-hatvanas években születtél és voltál még katona vagy úttörő, ha szereted Hobo szövegeit, dalait és elmondhatod magadról, hogy szinte az egész életedet végigkísérték, ha érdekelnek egy vendégmunkás viszontagságos kalandjai, ha haza készülsz vagy éppen most mennél külföldre dolgozni, akkor jó könyvet tartasz a kezedben. Megtudhatod többek között, hogy a történet főhőse miért járta végig ezt az utat és végül miért döntött úgy, visszatér a szülőföldjére. Ez a kötet egy titkokkal teli személyes vallomás, amiben megismerheted az író gondolatait erről a sokak által tévesen elképzelt világról. Közben bebarangolhatod Ausztria különböző tájait, Alsó-Ausztriától Tirolig és még talán kedvet is kapsz egy kisebb vagy nagyobb utazásra.

Mivel a hatvanas évek szülötteinek generációjához tartozom, kora gyermekkoromtól szoros viszony fűz a zenéhez, a blueshoz, a rockhoz. Valamikor 1980 körül ismerkedtem meg a Hobo Blues Band-del, Hobo munkásságával, ami a mai napig nagy hatással van rám. 

Christopher Okemwa a kenyai KisiiUniversity irodalomtanára, a Kistrech Nemzetközi Költészeti Fesztivál alapítója és igazgatója. 12 verseskötete jelent meg, norvég, finn, görög, lengyel, angol és cseh nyelvre fordították. Doktori fokozatot szerzett irodalomból a kenyai MoiUniversity-n.

Christopher Okemwa verseiből valami ősenergia árad, ami figyelmet követel. A versek dinamizmusa, mozgalmassága, arra ösztökélheti az olvasót, hogy végigfusson rajtuk anélkül, hogy elmélázva megállna és elgondolkozna a mondanivalón.

Recenziót egy recenziógyűjteményről csak nyomós indokok alapján érdemes írni. Például, ha a szerző szakmailag megalapozott, ha írásai továbbgondolásra késztetnek, s nem utolsósorban, ha a szerző egy fiatalos stílusban író fiatalember. Csunderlik Péter Csupa hajdani eszelős című recenziógyűjteménye, amely Magyarország 1900-1945. közötti évtizedei történéseiről a centenáriumi évek ihletésében írott munkáinak foglalata, ilyen könyvnek számít. Írásait átfogó ismereteken nyugvó karakteres világkép jellemzi, épp ezért nem csak a múltunkra utalnak, de átívelve jelenünkön alternatív jövőképet is sugallnak. A fülszöveg ajánlása szerint ezt a kötetet akár egy fordulatos, izgalmas regényként is olvashatnánk, ha, tegyük hozzá, a könyv lapjain nem az életünk egykor húsba vágó, máig ható történetei elevenednének meg.

Véleménye gyakran eltér a jelenkori emlékezetpolitikai felfogástól ám megállapításait mindig a tényeken nyugvó következetesség hitelesíti. A könyv lapjain egy alternatív nagyelbeszélés körvonalai bontakoznak ki, melyben a sorjázó történelmi zsánerképek, az eseménymozaikok a Nemzeti Együttműködés Rendszerének karakteres világnézeti ellenpólusai. Szakmai figyelmével a magyar történelem múlt századi tragikus fordulataira koncentrál, az I. világháborúra, az ezt követő összeomlásra, a forradalmakra, s a trianoni ország-csonkító békére. Az előzmények e témákba futnak össze, s a következmények innen erednek. Tények felidézésével torzításokat és hiedelmeket oszlat el: az előzményeket Tisza István és Károlyi Mihály politikai (máskor meg a szó szoros értelmében vett) vetélkedése, míg a következményeket a Horthy országlás évtizedei uralják. Szövegeit szókimondó, olykor már-már szabad szájú stílus jellemzi, az írásokat ennek ellenére sem érzem gonzó jellegűnek.

Mindenkinek találkoznia kell az Igével, mint szóval, mint szívbe hatoló szöveggel. Olyan textussal, ami voltaképpen nemcsak írás, hanem eleven, élő olvasat. Épületként ható, organikus természeti képződmény, és az égben levők által alkotott mű, ami egyszer minden embert megszólít, s a megkérdezetten múlik, hasznára válik-e ez az erőt adó találkozás?

„Senki sem menekülhet a kinyilatkoztatás nyelvének e túláradó hatalma elől, még az sem, aki azt hiszi, hogy menekülésre semmi oka. Már csak azért sem, mert, ahogy a kinyilatkoztatott Tan, úgy a szóbeli Tan időtlenül tornyosuló felhője s maga a könyvvilág sem tűr meg önmagával kapcsolatban semmiféle személytelen viszonyt, ahogyan ez például a tudományhoz, a mitológiához, a filozófiához, avagy általában a vallásokhoz mérten lehetséges. Különös, hogy ilyenkor még a főállású exegéta, hagyományos megítélés szerint "holt nyelvek tudója" sem járhat el másképpen; számára minden halott nyelv él." Írja Rugási Gyula. És valóban, a személyes viszony nem spórolható meg, ha a Biblia a tárgy, ha az ihletett Ige (Logosz) a téma.

Akárha tárlatot járnánk be egy tágas keretű, mozgatható reflektor-állvánnyal, amelynek különböző pontjain irányítható, koncentrált sugarú fényforrások (spotok) helyezkednek el.

A tárlat képei: Szécsi Margit-versek.

Az állvány mögött az éles – és minden apró részletre érzékeny – szemű „fővilágosító” áll: Halmai Tamás.

A terem majdnem sötét, csupán annyi rejtett világosság dereng, hogy lássuk, hova lépünk. Halk zene szól, inkább zizeg, alig érzékelhetően szinte motoz a homályban, mint óvatos állat mancsa gyűrött avaron.

A lassan mozgó állvány megállapodik. Mintegy varázsütésre valamennyi égő kigyúl: szinte elénk vetül az első vers, áttekinthető-olvasható teljességében, mint összes színét egyszerre felragyogtató festmény. Ugyanakkor megszólal a teljes zenekar, felharsan a tutti, mintha mindegyik hangszer, mindegyik szólam egymást túlzengve igyekezne saját örömét – vagy éppen fájdalmát – tudatni a világgal.

Majd hirtelen csönd.

In medias res: a könyvismertetés címe, a Költőietlenség, versszerűtlenség, nyelvtelenség című tanulmányból vétetett. Ebből származik az alábbi idézet: „…az emigráció a létezés univerzális metaforájává válik, amelyben csakis otthontalanul, illetve csak nyelvtelenül, vagyis a nyelvben idegenül lehet fennmaradni. Olyan száműzetés ez, (a nyelvbe való száműzetés), amelyből aligha van visszaút, mert nincs otthon, csak örökös száműzetés, amelyben az ember inkább költőietlenül, mint költőien „lakozik”.” Az ember a nyelv proletárja, írja Kulcsár- Szabó, s a nyelvvel való rendelkezés, az „én”helyett a tőle függetlenné vált élet oldalán mutatkozik meg. Az elemzés tárgya Domonkos István: Kormányeltörésben című verse. Paradigmatikus mű. „Koponyánkból a habverő nyele kiáll”, Utal Badelaire: Spleen IV című versére, Szabó Lőrinc fordításában: „Zokog a tört Remény, és a zsarnoki bosszú, koponyánkba üti fekete zászlaját.”

Az írás a magyar, kortárs líra ismerőinek kötelező olvasmányává válhat. Mert nemcsak történetiségében vázolja fel a költészet honi alakulástörténetét, hanem létrehoz egy exkluzív helyet, egy szemléleti világot, amelyben reflektál a legértéktelítettebb jelenségekre. Aki eddig nem értette, miért inkább populáris karakterű a múlt irodalma nálunk, és nem arisztokratikus irodalmi regiszter része, az most rádöbben, ez az oka a késleltetett fejleményeknek. Például a szabad vers térhódításának.

Lajta Erika könyve témáját és formáját tekintve is rendhagyó szöveg: alcíme szerint „riportregény Szerdahelyi István irodalomtörténész életéről”. Műfaját és stílusát tekintve valójában nem annyira jelenkori társadalmi jelenségeket bemutató tényirodalom kategóriájába (irodalmi riport, dokumentumregény) tartozik, jóval inkább az életinterjú és a riport keveréke. A regényszerűségnek a paratextusban jelzett intenciója mintha elsősorban a szerző és Szerdahelyi kapcsolatára vonatkozna, ilyen értelemben egy riport regényeként értelmezhető át a „riportregény” megjelölés.

A műfaji kérdések tétje tulajdonképpen csupán a történelmi-életrajzi hitelesség, a valóságreferencia vagy fikció kérdése. Előbbit helyezi előtérbe mint olvasási javaslatot, miszerint a könyv célja Szerdahelyi „személyiségképletének megfejtése”. A téma tehát Szerdahelyi István életútja és világlátása, aki a pártállami szocializmus idején befolyásos irodalomtörténész, esztéta, szerkesztő volt. Személyes élete, jelleme, gondolkodásmódja ma már talán kevés olvasót érdekel, a megidézett korszak intézményi és ideológiai viszonyaival együtt azonban több szempontból is érdekes. Elsősorban a mentalitástörténet, az értelmiségszociológia felől világít rá a kor kultúrpolitikájának, irodalom- és tudománytörténetének jellegzetes mintázataira. (Lajta illetve narrátora szavaival: „A szocialista rendszerben szeretném megvizsgálni, milyen alkalmazkodási modellek, milyen igazodási kényszerek voltak, ha valaki fel akart törni, ha valaki be akart jutni az irodalmi életbe.”) Szerdahelyi egyéni ízlésén és marxista esztétikai elvei szűrőjén keresztül persze sajátos (személyes, utólagos önigazolási szándéktól nyilván nem mentes) képet kapunk mind a szocializmus irodalmi intézményrendszeréről, mind a rendszerváltás utáni, az esztétikai elvek terén is jelentősen megváltozott helyzetről. A posztmodern uralmaként bemutatott jelenkort (2007-ben zajlott beszélgetések adják a könyv alapját) illetően az áthallásos cím és a bevezető fejezetek reflexiói irodalmi divatokról és klikkekről arra engednek következtetni, hogy Szerdahelyi nézeteit – részben legalábbis – Lajta is osztja. (Hacsak nem olyan fikciós narrátorhanggal van dolgunk, amely ravasz módon a valóságos szerzőnek álcázza magát, bár a hivatkozott személyes-önéletrajzi valóságelemek nagy száma és a gyakori publicisztikai hang nem efelé mutat.)

Szeretem a kijózanító költészetet. Ami szöges ellentéte a romantika lírájának, amely zsong és búg, s megpróbál elandalítani a világ felragyogó szépségeivel. Az én költőm a fény hűlt helyét tapogassa ki, és olyan legyen, mint egy éles pofon a délutáni fülledtségben. A tisztánlátás mélyen emberi fájdalma járja át, de mint a derű, egy nem túl jó vicc után. Ahogy József Attila mondja: "szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél". Feltérképezi maga körül a romlás esztétikáját, mert ez is emberi. Nagyon is emberi. Halmosi Sándor gondosan tervezett, számos kultúrából inspirálódó, mégis finom költészete a maga lassú, de konok erejével vesz körbe minket. Partot mos ott, ahol egyszer talán kiköthetünk.

Papp Sándor Zsigmond