Videó

Szénégető Richárd videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Szilasi Katalin könyve a szegénység és a szerencsétlenségek által megtörhetetlen emberi akaratról szól. A téma örök, számos jelentős irodalmi előkép adódik, ezért nehéz elkerülni a sablonosságot. Ez azért sem könnyű vállalkozás, mert a szegénységről a magyar irodalomban kialakultak jól beazonosítható beszédmódok: a romantika és a realizmus határán Mikszáth, a századfordulós népiesség képviselőiként Gárdonyi, Tömörkény, Móra, majd Móricz, a két világháború közötti népi írók, Nagy Lajos, a szociográfiai mozgalom. Ezek fokozatosan kiszorultak az irodalom fő áramlatából, ezért régimódinak tűnhetnek. (Nem feltétlenül azok, bár nyilván a posztmodern fénykorában annak számítottak világszerűségükkel, eszközszerű nyelvhasználatukkal.) Szilasi kisregényének szereplő debreceni és tanyasi szegények, ezután nem meglepő, hogy a mű első felében a magyar irodalmi prózahagyomány népies vonulatát juttatja eszünkbe, a tőlük sokban különböző Fekete Istvánnal bezárólag. A történetvezetés feszes, sőt népmeseire tömörített (az autentikus, nem pedig a gyerekek számára írt vagy átdolgozott népmeséket értve ez alatt), a mondatok pontosak, gördülékenyen kapcsolódnak. Az egyszerűség nem az írói eszköztár hiányosságágaiból fakad, ellenkezőleg: kiérlelt, tiszta stílus jele. Felesleg, dagály, kedélyeskedés, fellengzős pátosz nélküli próza, ezért sem kelt sem anakronisztikus, sem epigon benyomást. Mielőtt folytatnánk a regény bemutatását, érdemes ejtenünk néhány szót a szöveg egy másik lehetséges kapcsolódási pontjáról: a tér, a belakott hely és a megélt történelmi idő összefüggéseiről a jelenkori irodalmi térben.

 

Egy könyvnek gyakran van két szerzője, két – a név eltérését nem számítva azonos – címlapja ritkán. Mohai V. Lajos kettős:pont és Fábián István kettős:pont című könyvét olvasni azonban ugyanannak a könyvnek az olvasását jelenti, a kettő középen összeér, együtt tesz ki egy egészet, így áll össze a kép, a létezés képe. Rendhagyó vállalkozás ez a könyv nem csak azért, mert két szerző és két művészeti ág egyesül benne, hanem elsősorban annak köszönhetően, hogy a két irányból induló, félúton találkozó szerző egyszerre kommentálja és illusztrálja a másik szólamát, miközben ugyanazt variálják, egyfajta virtuális kánonban csendülve fel. Az ebben megnyilvánuló emberi és művészi összhangnak (és csendnek) nem csupán dokumentuma a kötet; a koncepció meghatározó eleme a műegésznek, hozzáad annak művészi értékéhez. Az önmagának elégséges én monologikussága átadja a helyét egy olyan dialógusnak, amelyben a felek figyelnek egymásra, nyitottak. A jó dialógus inspirál, kihoz valami többletet a résztvevőkből, olyan dolgokat is ki tudunk fejezni, amelyeket korábban meg sem fogalmaztunk pontosan magunknak.  

 

Az elsőkötetes szerzőkben az a jó, hogy a tisztaság és az őszinteség még vadul lángol bennük. Nem akarnak megfelelni érdekszervezeteknek, önmagukat adják, szeretnének mindent megmutatni magukból, ugyanakkor bizonyítani is, és azon a tényen túl, hogy a kezdő kötet talán a legfontosabb, az összkép sem veszíthet élénkségéből. Jassó Judit pályakezdő novellistához képest érett képi világgal dolgozik. Témái széles spektrumon mozognak, felbukkan a társas magány, a beszédes szótlanság, elsírt és el nem sírt könnyek, a sehova sem tartó csavargások és parttalan viták éppúgy, mint a felszínes kapcsolatok és a jövőkép nélküli tervezés bizonytalansága.

 

Március tizenhatodikán, hétfőn hajnalban azt álmodtam, hogy én vagyok a tisztifőorvos. Ez persze nem lepett meg túlságosan, ezért máris diktáltam a titkárnőnek a 2020. számú figyelmeztetést a veszélyhelyzetről. Kettőspont, új bekezdés: Kezet a szívre, emberek, ilyen még nem volt! Mindenki maradjon otthon! Aztán úgy hozta a sors, hogy felébredtem. Annyi írás jelent meg a Covid-19-ről, hogy így meg úgy. Sokat beszélünk róla, félve, aggódón. Most gyakoribb, mint a peronoszpóra. Aláírásgyűjtéssel nem lehet tiltakozni ellene. Sütkéreznek a szobába szorult idős emberek. Olvasom Majakovszkij vígjátékát – Poloska –, az asszony halat vásárol az állami boltban, majd összeméri a maszek árus portékájával. A maszeké egy faroknyival nagyobb. Jajdul Rozália Pavlova: „Hát ezért harcoltunk, Szkripkin polgártárs? Ezért kellett megölnünk a felséges cárt?”

 

Halmosi Sándor új kötete több ponton kapcsolódik előző könyvéhez, ám a Lao-Ce szenvedélyében is megfigyelhető intellektuális jelleg itt egzisztenciális lírává mélyül, ennek minden monologikus komorságával. Filozófiai költészet, megélt-megszenvedett személyességgel: az én, a létezés, a szeretet, a transzcendencia, a nyelv és a költészet a reflexió, vagy inkább reveláció tárgya. Kiindulópontja a sorsesemény tapasztalata, amelyben megrázkódtatást élünk át, amely más megvilágításba helyezi egész életünket. Ez hirtelen megy végbe, megtörténik velünk, utána pedig egy időre kívül kerülünk addigi önmagunkon, az élet hétköznapi rendjén; egy időn kívüli kegyelmi pillanatban szétnézünk, csalás nélkül, könnyedén. A Tengelyi László filozófiájában középponti sorsesemény fogalom uralhatatlan értelemképződést jelent, ami teljesen váratlanul következik be és lényegében formálja át saját önazonosságunkat. Annak megtapasztalása, hogy nem vagyunk urai saját magunknak, saját életünk megkonstruálásának, rettenetes angyalszárny suhintásaként döbbent rá világba-belevetettségünkre, radikális kitettségünkre. Ez az önmagunkon kívülre kerülés, ek-sztázis adja meg az alaphangját Halmosi Sándor hét nap alatt megírt kötetének. Erre a szédítő, önmagunk feletti lebegésre, a hétköznapiból az isteni sorsszerűségbe való bepillantásra utal a Pilinszkytől vett mottó („Mise ez. / Utolsó átváltozás.”), ahogyan a címben a „szálkák” és a kötet harmadik ciklusának címe (Apokrif). 

 

Csák Gyöngyi költőként ismert és sokak által szeretett tollforgató, aki jelen kötetben a költészet tájait elhagyva, az individuum prózában megfogalmazott, megélt magaslatait és mélységeit tárja elénk. A szociális érzékenységen és az igazságkereső törekvésen túl az egyéni boldogulás vágyait felvázoló szövegek harmonizálva erősítik egymást. Az egyszerű, díszítetlen textúra mintha az olvasói befogadást szeretné megkönnyíteni, ily módon is kitapintható a szerző pedagógus vénája. A rövid, pergő drámákban, drámai párbeszédekben megszólalnak a tárgyak, az állatok, az emberek karakteres prototípusai, a bagatell kérdések észrevétlenül válnak korszakos, gigantikus kérdőjelekké.

 

Balázs F. Attila új kötetének darabjai 2010 és 2020 között íródtak, amiből következhet kivételes megdolgozottság és egységes kompozíció éppúgy, mint a patchwork-jelleg, annak minden egyenetlenségével. A versek hangvétele, alapélménye és témahálózata mindenesetre egységes: a hiány, az elmúlás, az idegenségérzés és a kiábrándultság mellett a szerelmi vágy (emléke) szólal meg a versekben. A formájukat és kifejtettségüket tekintve meglehetősen heterogén szövegek között további kapcsolat a viszonylag eszköztelen, kevéssé figuratív versnyelv. A dikció prózaisága Balázs F. Attila szabadverseiben egy olyan közérzetlíra eszköze, amelyben ez a lecsupaszított, helyenként kopogó versbeszéd a káosz és az otthontalanság személyes tapasztalatát érzékelteti. Ez a koncepcionális törekvés figyelhető meg az olyan szimbólumok használatában (kezdve a kötet címében szereplőtől), amelyek lehetővé teszik az általánosabb, egzisztencialista olvasatát a verseknek.

 

Az ezredforduló óta egyre több írót és filmest foglalkoztatnak apokaliptikus témák, sorra születnek az emberiség fejlődésének fenntarthatatlanságával,  a civilizáció pusztulásával,  globális  lecsengésével foglalkozó, sötétebbnél sötétebb alkotások, kevés biztató végkövetkeztetéssel, illetve megoldással. Csak a pusztulás biztos, utána meg a nagy semmi, vagy még az sem. A tehetetlen emberiség újra lekerül a gödör aljára, de legalább onnan már csak felfelé tarthat. Ezekben a művekben többnyire az ember önmaga felelős a kialakult káoszért, és vagy nukleáris katasztrófa, vagy egy meggondolatlan, balul elsült kísérlet áll a háttérben.

Rafael Pinedo Plop című regényében egy kegyetlen, apokalipszis utáni világ bontakozik ki: maroknyi túlélő vándorol a folyton zuhogó esőben és a soha el nem fogyó sárban. Ha összetalálkoznak egyéb törzsekkel, újra meg újra élethalálharcot folytatnak a radioaktív rozsdavidék egyre fogyatkozó erőforrásaiért. Emlékeik a családról, a szeretetről vagy a kultúráról elhalványultak: darwini világukban a gyengéket „újrahasznosítják”.

 

Mivel egyetlen vallás sem vitázik az elkerülhetetlenről, halálunkig kísérletezünk az életünkkel, ám e folyamat nem veszélytelen, pláne nem unalmas. Akár még könyvet is lehet írni időközben a lehetetlenről meg a lehetségesről. Válni készülő erdei vadak, önérzetes vérfarkasok, akcióhős írólegendák, és még sokan mások lakják Juhász Kristóf Boldog halottak napját! című novelláskötetének lapjait. A megformáltság nyelvi gyönyöre mellett a humor, a bölcselet és a metafizika is kibontakozik az elbeszélésekben, melyek vakmerő olvasót kívánnak.

 

A borító is telitalálat, hiszen a hajdani gyermekmagazinok ollóval kivágható mellékleteit idézi, csak ebben az esetben tapsifüles helyett egy papírkoporsó összehajtogatására nyílik lehetőség. Juhász Kristóf nem ócskaságokkal vagy lerágott csontokkal, netalán olcsó, hatásvadász szövegekkel dolgozik: saját eredeti hangját, világát és gondolatait kínálja. Míg a pszichológia a diszfunkcionális elme stabilizálásával van elfoglalva, addig egy elszabadult örömíró a diszfunkcionális elmében rejlő lehetőségek kiaknázásának él. És igen, ebben a kötetben voltaképpen a groteszk és az abszurd csarnokaiban sétálgathatunk. A szerző kimeríthetetlen erőforrásokkal alkot, dinamikus, tömör, ugyanakkor elvont írásai kifejezetten ínyenceknek készültek, de vélhetően a fantasy rajongói is ugyanúgy fognak rezonálni rá.

 

 

Linda Maria Baros, Apollinaire-díjas költő 1981-ben született Bukarestben, 1997 óta Párizsban él. Összehasonlító irodalomból doktorált a Sorbonne-on. A kortárs franciaországi irodalom egyik kiemelkedő személyisége. Kiadóvezető, szerkesztő, irodalmi akadémiák tagja, költészeti fesztiválok résztvevője és szervezője, számos előadást tart világszerte. Verseit eddig közel 40 nyelvre fordították le. Irodalomkritikai munkái mellett színdarabokat is ír. Ez az első magyar nyelvű kötete.

 

Amikor egy magára maradt kislány metafizikai alapfelismeréseket tesz, azok mindig megrázóak, talán mert igaznak hatnak, és mert a legártatlanabb, legőszintébb lénytől érkeznek. Ők még úgy látják a dolgokat, ahogy vannak, úgy adják vissza a világot, ahogy érzékelik, még ha ez a felnőtteknek nem is tetszik. Vajon Jézus miket játszott gyermekkorában? Hát Néró? Vagy Ceaușescu?

Dan Lungu A kislány, aki Istent játszott című regényében két narráció működik: az egyik az általános iskolás kislányé, aki a nagyszüleivel él egy romániai kisvárosban, a másik az anyjáé, aki cselédnek szegődött Rómába, hogy fellendítse a család sanyarú anyagi helyzetét. Az anya négy éven keresztül nem látja gyermekét, a kislány pedig elhagyatottságában kitalál egy magányos játékot: sivár lakótelepi toronyház tetején Istent játszik, elképzeli, hogy varázslattal befolyásolni tudja a profán dolgokat, megváltoztathatja a sorsszerűen bekövetkező eseményeket. A vágyak és a nyers valóság közti feszültség kíséri végig a történetet a regény romániai és olaszországi helyszínein.

 

A valóság nem külső vagy belső, nem elvi vagy kezdeti, nem lehetőségi vagy tényleges, hanem mindezeket megelőzően voltaképpeni. Schelling szavával azt mondhatjuk: unvordenklich, előre-el- nem-gondolt, tehát nem gondolható el saját magán kívülről.” Ez a citátum illene talán a legjobban Ozsváth Zsuzsa könyvébe, ha nekem dedikálná. Gondoltam, amikor végigolvastam az Előző részeket. Az olvasás, az én esetemben, permanensen tovább akart lépni saját reprezentációs kapacitásán, érzi, hogy a debanalizálás sikeres.

Hogy lehet hinni széttárt karoknak, honnan

Tudható, hogy ölel vagy vállat von.

Honnan ember és meddig állat, azt a jó ég se tudja,

De egy állat tanácsát kérni nem szégyen.

Hisz hol van már ettől az ember, igen, nem,

Fekete, fehér, minden merő árnyalat.

Kezdetben vala a halvány derengés.

(40 + nap)

 

 

Ha az olvasó figyelemmel kíséri a magyarországi sajtót, a megjelenést követő héten bizonyosan értesült a Meseország mindenkié című könyvről. Írók, politikusok, szakmai szervezetek, celebek és trollok vívnak ádáz harcot egy gyönyörű mesekönyv miatt. Mindeközben a legfrissebb felmérések szerint a magyarországi felnőtt lakosság 53%-a szinte sohasem vesz könyvet a kezébe. Ilyen közegben bármely olvasmány csak mérsékelten érhet el hatást, lehet mérhető módon hasznos vagy káros. Ennek ellenére hirtelen sokezren érezték veszélyben az új nemzedékek nemi identitását, amelyet állítólag az LMBT propagandát közvetítő Meseország mindenkié meséi könnyen formálhatnak, mintegy kötelezően követendő mintát adva a gyerekeknek.

 

Az abszurd nem csupán agymenések metamezeje; megvannak a maga szabályai, a hazai irodalmi környezetben pedig meglepően sokan művelik jól. Az abszurd magasából rálátunk a dolgok egészére, a világ hibáira, visszásságaira, a kilógó lólábakra és lófejekre, a szellemi fejlődés alternatív, de járható útjaira – és talán kicsit a valóságra is. Az abszurd meghökkent és kizökkent, megtorpedózza a begyöpösödött, racionális elmét, tisztít, de ahhoz, hogy hatni tudjon, fel kell adnunk hozzá mindazt, ami szellemi elszigeteltségünket táplálja. Az abszurd mögött nem mindig móka lapul, van, amikor dráma, teozófiai viszketegség vagy épp tragédia faragja végső formájára.

Ménes Attila Műanyag szalonna című kötete abszurd, rövid szösszenetek vaskos gyűjteménye, egy érdekes elméleti kísérlet arra, van-e élet a megszokott normalitáson és a földhözragadtságon túl: áltudományos karcolatok, szatirikus törpetárcák, masszív, filozofikus futamok, groteszk mikromítoszok legjava alkotja, de a hangosan felépített hoaxtól a lírai sorokig szinte mindent felvonultat, amit a műfaj csak elbír. 

 

 

Ha sok a fény, szemet hunyunk. / Sok a fény. Nem hunyhatunk szemet.” Halmosi Sándor letisztult versbeszéde egyre szálkásodik, szálkák támadnak benne, a legváratlanabb helyeken, máskor meg szakadozik, repedezik a vers pulzáló teste. Elég megérintenünk, saját „patchwork-életünket” érzékeljük máris. Jól járunk, ha megsebez. Nincs vers, amelyben ne találnánk egy üres helyet, ami a mienk, az olvasóé. Finoman modern és lélek-közeli világérzékelés, elkülönböző Halmosi-brand. Precíz, angyalsűrűséget megbízhatóan mérő költészet.

Visky András

 

A kötet történeteiben ismert mesék újraírt változatait alkották meg a szerzők olyan hősökkel, akik valamilyen stigmatizált vagy kisebbségi csoporthoz tartoznak. Kilenc jól ismert szerző és nyolc új alkotó meséje került a gyűjteménybe, melyben többek között meleg, leszbikus, transznemű, roma, örökbe fogadott, hallássérült és idős hősökkel találkozhatunk. A tizenhét kortárs szerző friss meseátiratai azokat is megszólítják, akik nehezebben találják a helyüket a világban. Megerősítenek abban, hogy bár nem vagyunk egyformák és különböző utakat járunk be, de ha megérkezünk, a kapu mindannyiunk előtt nyitva áll.

 

1968, Csehszlovákia. A megmerevedett kommunista rendszeren már jól látható repedések húzódnak, a sztálinista diktatúra szorítása érezhetően enyhül. Az ország, a társadalom megújulás előtt áll, a szabadság bódító illatát hozza a szél. A csehszlovák reformtörekvések élére Alexander Dubček, az „emberarcú szocializmus” megálmodója, a prágai tavasz későbbi legendás alakja áll. Az ő élettörténetét tárja elénk Ľuboš Jurík történelmi-életrajzi ihletettségű, de szépirodalmi műhöz illően fikciós kerettörténetbe ágyazott regénye: fiatalkorát, későbbi politikai szerepvállalását, a Szovjetunióhoz fűződő ellentmondásos viszonyát, tetteinek mozgatórugóit villantja fel egy-egy epizódban. Megelevenedik a 60-as évek Csehszlovákiájának fullasztó politikai légköre, a keményvonalas kommunisták merevsége, kegyetlensége, az emberek közt gyanakvást szító kommunikációs stratégiái, ügynökeik beszervezése, a mindent letaroló kommunista propaganda árnyékában a diáktüntetések és ezek agresszív megtorlása, a diákok és tanáraik feljelentése, megfélemlítése, kirúgása; majd amire akkor senki sem számított: a reformhullám 1968. augusztus 21-iki vérbe fojtása, a szovjet hadsereg bevonulása.

 

Ha a klisékből indulunk ki, minden női börtönös filmben ott vibrál a megkerülhetetlen erotika, az összezártság és az egymásutaltság szexi kínjai, pucér cicaharcok a zuhanyzóban az utolsó kókuszos samponért és hasonlók, de mindezektől eltekintve csak az képes hűen ábrázolni a valóságot, aki már megjárt egy női börtönt, vagy legalább mélyrehatóan beszélgetett olyan nőkkel, akik már túl vannak rajta.

Mars Klub nem egy könnyed, derűs olvasmány. A szerző Rachel Kushner kíméletlen precizitással mutatja be a női börtönök világát, átfogó képet nyújtva mindazoknak, akiket még nem kasztliztak be, s nem is tervezik e kényszerpihenőt, mégis érdeklődnek a női bűnelkövetők lebilincselő élete iránt. És ez a világ valóban izgalmas, balhé itt mindig van, hiszen a szűk helyekre koncentrált ösztrogén fokozottan robbanásveszélyes.

 

 

A borítóról

Külcsín szemet gyönyörködtető, márcsak azért is, mert a fedélről egy szem tekint vissza ránk, kék, több árnyalatban, viszont eme napszem pilla-sugarai sok színben pompáznak, bátorkodom; az égi kupola, mivel jobb esetben az „égilakók“, vagyishát a fentről ihletettek szemszögéből nézünk mindent, pillantunk mindenre és itt a jobb eset országol, a mindent fogó, átformáló összművészeti tudat. Amit a szerző igazol, mivel Spinoza gondolat-ruházatát ölti magára, veszi tudatába s teszi mottónak az első költeményes oldal tetejére: „.. .a S z e m vagyok, amellyel az univerzum szemléli önmagát...“

A könyv nagyon széles, jóformán deltás, ámbizony vertikális viszonylatban nem nagynövésű, ultrafranciás forma, ami a mű horizontális hömpölygését a világtörténet időegyenesén hivatott kifejezni. Az első borítón Kallai Sándor a Föld szeme című akril Írisz víziója, az illusztrációk is a festőművész alkotásai. A Föld szeme az én gondolat-víziómban szivárványos égi szemgömb-kupolává dicsőült, hogy ezt mi indokolja, fennebb kellőképpen fejtegettem. A könyvet Ágh István és Baranyi Ferenc lektorálta.

 

 

 

Égi vagy földi úrhoz fordul-e, nem mindig egy - értelmű – a perlekedő fohász, a profán ima, a vitázó szentségelés annál inkább.

Tarján Tamás

Soha nem tudni, a némulások, némulat-ok mire voltak jók! Erőgyűjtés, tájékozódás? Ki tudhatja? Az új versek kihívó aktualitással körülveszik a Némulat verseit. S arra biztatnak: ne add fel, meg ne némulj!

Nagy Gáspár

Nem verset írni: Írni” [...] a mesterség esz kö - zeiről sokat tudva küzd a feltétlennel: a mes terség hamleti meglét-vagy-sem kérdésével.

Tandori Dezső

 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal