Videó

Százados Ábel kapta a legígéretesebb fiatal filmes díját Cannes-ban
Az M2 Petőfi TV videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

A cím teljesen hétköznapi, a maga hétköznapiságában reményt keltő: Ezen a szép napon. Aztán ha jobban elmerülünk a versek különleges, unikális, hogy úgy mondjam Debreczeny-s fanyar világában nem, hogy szép napról van szó, épp az ellenkezőjéről; utolsó kenet feladásáról haldoklóknak és nem haldoklóknak, fulladásról és félelemről a félelem hiányától, békés háborús halottakról, népviseletnek nevezett fegyencruhába öltöztetett férfiak célba köpéséről a reményre. Alktotásképtelenségről már mindjárost fizikai értelemben is, rettenetes idegállapotról, ha van is írásművészet csak automatikus, se emennek, se a rettenetes idegállapotnak nincsen felfoghatósága, inkább létködök dies irae-je, a szép nap legfeljebb az irodalmi elzombulásnak szólhat, ami egy oly géniusznál, mint Thomas Bernhard át üt a szürkeségből, adjuk meg a szürkeállományból a szépbe. Máris itt vagyunk az alcímnél Thomas Bernhard breviárium, ami megintcsak különleges csak ez nem álhétköznapiságában, hanem szőröstül bőröstül különleges. Tehát az első könyv, az első immateriális kiló, amit recenzeálunk Debreczeny György, Ezen a szép napon Thomas Bernhard breviárium, Aj téka Kiadó, Szeged, 2019.

 

Itt segítségül hívjuk, mert a Bernhard témához érkeztünk Adamik Lajos fordító, szerkesztő, publicista, 2009 óta a Thomas Bernhard Magánalapítvány nemzetközi kuratóriumának tagja, - tehát nagyon illetékes – válogatott sorait, aki amúgy a kötet fülszövegét is írta:

 

Ez a szöveg már akkor elvesztette ártatlanságát, amikor a gondolata megfogant. Mondta volna róla első, főiskolai magyartanárom. A könyvpiaci trendeket ismerve és az olvasói szokásokat felmérve, a téma iránti érdeklődés nem kecsegtetett jó előjelekkel. De a könyv útjai kifürkészhetetlenek. A nyomtatott termékek még a digitális korszakban is tudnak meglepetést okozni. A mű megszületett és magyarul is kapható. Örömére az esztétika iránt érdeklődő szakembereknek. Én, mint költő, számos inspirációt merítettem a kötetből. Előre szólok. Írók, festőművészek, hang-műveszek és zeneszerzők, olvassátok el!

 

 

Pár pillanatnyi gondolkodás után, jobb esetben azonnal rávágja a Köves István kötetét kézbe vevő és a borítót meglátó olvasó: Ez kétségtelenül Bosch, méghozzá A földi Paradicsom középső táblájából kiemelt részlet, s rajta egy furcsa jel, amit csakis így értelmezhetünk: „Ön itt áll.” Ez bizony ironikusan hat. Mint ahogy a címben is valami ilyesmit érzünk, bár a Na, nehogy már, kegyelmes uram teljes kibontása, értsd: „megfejtése” némileg várathat magára (csak a kötet alapos végigolvasásáig). Szelíden megrovó „kikérem magamnak” (s talán hetykén lenéző) felszólítás, ironikus felhanggal. Mindazonáltal jómagam, aki jól érzi magát a „kötetben”, úgy tartom, Köves iróniája egyáltalán nem felszíni, pláne nem felszínes (amilyen a 70-80-as években volt divatban.)

 

A történelmet, ha száraz tényekre és adatokra támaszkodunk, könnyen meg lehet hamisítani, félre lehet magyarázni. Egyedül személyes történetek tehetik hitelessé.

Ilyen történeteket oszt meg velünk könyvében Pfeiffer Gábor saját családjának tagjairól és egy kicsit önmagáról is. Így válnak élővé a második nagy háború évei, átélhetjük a zsidótörvény és a kitelepítés, a hadifogság megrázkódtatásait, majd ízelítőt kapunk a korai szocializmus légköréből, miközben bejárjuk Csolnokot, Budakeszit, Budapestet, Ukrajnát, Brno-t és az egykori NSZK városait. Az izgalmas családregény fontos helytörténeti dokumentum, de ennél sokkal több. Egyszerre tud hatni az értelemre és az érzelmekre. A mű hús-vér emberi sorsokon keresztül kelti életre a megidézett korszakokat.

 

A költészeti modernitásnak, amelynek előfutáraként Hölderlinre szokás utalni, lényegi mozzanata az önreflexió, gyakran visz színre olyan esztétikai-filozófiai problémákat, mint a hang és a csend, a saját és az idegen kölcsönhatása a szubjektumban, valamint a megértés, megérthetőség és a nyelvi kifejezhetőség, (ki)mondhatóság. A mű, a művészet kérdései a létre és a semmire való rákérdezéssel simulnak össze.Mallarmétól Rilkén át Celanig kapcsolódik ehhez a létezés esetlegessége vagy tragikuma, ezen keresztül a lét mint olyan megvilágítása. A létmegértésben levést az emberi létező (ittlét/jelenvalólét) kitüntető sajátosságának tekintő Heidegger számára a költészet mint poiészisz az igazság megalapítása: a létező létének megvilágítása, olyan esemény, amelyben megnyilatkozik minden dolgok lényege, a lét. Fenomenológiai-egzisztenciálfilozófiai olvastban Laura Garavaglia ehhez a szellemi tradícióhoz mérhető módon mutatja fel a természet, az anyag, a kozmosz emberfeletti létét és az emberi létezés személytelenül is bensőséges esetlegességtapasztalatát. Sajátossága, hogy ez a tapasztalat nem a viszonylagosságból fakadó perspektivizmusban, inautentikusság-érzésben és iróniában jelentkezik. Nyelvi és egzisztenciális válságtudat helyett az univerzum hérakleitoszi rendjére tekintő harmónia hatja át a verseket.

 

Az ember általában két élet közül választhat, az egyik a végtelen stagnálásról, a másik a végtelen bolyongásról és identitáskereső-csavargásról szól. Talán az utóbbi eredményesebb a fejlődés tekintetében, mert a stagnálásból nem sok tanulható.

Oberczián Géza második kötete, az Áramlás egy utazás rétegzett története. Egy fiatalember Közép-Amerikából Erdélybe, nagynénje temetésére igyekszik, miközben felismeri, hogy nem szakadhat ki az áramlásból, nem tagadhatja meg sorsát. A kisregény témáját brassói születésű édesapja történetei és az erdélyi rokonok, barátok között megélt események adják, mégsem valós eseteket dolgoz fel, azok csak a hátteret szolgáltatják. Egy nehezen kibogozható családtörténettel találkozunk, melyet országhatárok változása, politikai, üzleti játszmák és művészi állásfoglalások, egyéni törekvések és becsvágy kuszálnak össze. A szülők titkai a testvérek sorsát is összegubancolják, s néha úgy tűnik, ebből az áramlásból csak egy örvénnyel való megsemmisítő találkozás jelenthet kiutat.

 

Budapest, 1973. Egy kutatócsoport új tudatmódosító anyagot tesztel. A regény tudománytörténeti háttere a Szára István pszichiáter és munkatársai által az ötvenes-hatvanas években ténylegesen végzett kísérletsorozathoz kapcsolódik, néhány motívumot feldolgoz az akkoriban publikált orvosi szakirodalomból, de természetesen a valóságban semmiféle, a regényben említettekhez hasonló esemény nem történt.) A kutatócsoport tagjai részben az előző regényben (Űr-érzékeny lelkek) már megismert szereplők: Aron Suler, a sztálini idők Moszkvájában hírnevet szerzett, majd bebörtönzött orosz-szovjet pszichiáter, aki rejtélyes körülmények között bukkan fel Budapesten; Nyírő és Gutmann magyar orvosok, és még több más személy. A csoporton belül feszültségek alakulnak ki, a szereplők eltérő céljai és (olykor önmaguk előtt sem világos) titkos, belső motivációik miatt.


A regényben mellékszereplőként feltűnnek a hetvenes évekbeli budapesti underground művészet egyes szereplői, egzaltált kulcsfigurái, hangsúlyozva a történet azon dimenzióját, mely szerint e kísérletsorozat a benne résztvevők számára messianisztikus kitörést jelentett a kommunizmus sivár és szürke valóságából, és valamiféle "kozmikus utazás", "okkult megismerés", illetve a vallási üdvözülés bizarr lehetőségét is magába foglalja

 

Olyan ez a kötet, mint egy paradigmaszintagma. (Az emléktudat újraírása. A megtámadhatatlan méltóság, a tartósság, sőt: az örökkévalóság megsejtetésére irányuló reflexiók sora. Az idő leggyorsabb változásaiból kiemelt, minden lágyságon és minden életen felülemelkedő szolidaritás, ami beleillesztetett a nyelvbe. Sok-sok érzés, akarat és képzet. Igazi Nádas-univerzum.

Benne van a rég óta barkácsolt, bricolage, válasza a világ milyenségére, mostani mivoltára, ugyanakkor a stílusa tagadja még az illúziót is, mely szerint leírható volna a probléma. Mi a dilemma lényege? Hogy nem mindig a múltnak van igaza. A jelen felül szeretné írni, de nem tudja.

 

A címe alapján totál érdektelen könyvnek tűnik, pedig belekezdve egy zseniális tényfeltáró munkanapló és túlélőregény – már ha léteznek ilyen műfajok – bontakozik ki. A jó csemegepultos egyszerre szociológus, pszichológus, könyvelő és gasztrofetisiszta. Ő a húsáruk ura, nők és gyermekek példaképe. Hatalma és tekintélye van, sok embert ismer, de őt csak kevesen ismerik igazán.

Gerlóczy Márton egyik legnagyobb erőssége, hogy a bennünket körülvevő hétköznapi világ abszurditását humorosan, ugyanakkor rendkívül érzékletesen teremti újra szövegeiben. Időnként már-már szociológiai igényű fejtegetései ugyanolyan szórakoztatóak, mint a szarkasztikus jellemrajzok és a csattanós anekdoták. A csemegepultos naplója egy érdekes kísérlet története, amikor is a fiatal író beáll a sonkák és kolbászok közé (itt szögezzük is le: nem „húspult”, hanem csemegepult). „Fogalmam se volt, hogy itt fogok dolgozni. Csak kóstolgatni mentünk. Szeptemberben jutott eszembe, hogy megkérdezzem. Hirtelen elmondhatatlan vágyat éreztem arra, hogy feltehessem ezt a kérdést: nincs kisebb? Vagy ezt: tizenkét deka, maradhat?

 

 

Mintha fotonokat emelne ki a költő keze a vákuumból, szinte hallani a csendet, érezni a létezés nulla mértékű sűrűségét, a kontinuum erejét, a megszámlálható és a nem megszámlálható végtelent, mely az otthonunk, miközben a rakonca szabadon verdes. Gyászok és telített évszakok szikár beszédre szorítják a szerzőt, tűpontos figyelemre az olvasót, közös zarándoklatra. A táj változik, de a háttér mindig ugyanaz: az elkülönböződés, ami összeköt, a száj, mely a világból táplálkozik és szavakat farag.

 

Új alapgondolat, vezérelv született. Lehet unikális regényt alkotni, amelyben az erudíció líraisága nem zavaró. A gondolati nyelv nem zárja ki az érzékiséget, a szemlélődő hajlam se diszkreditálja a mély létértelmezést.

Míg a honi, fiatal irodalom újabb értékopciókat beemelve, végrehajtott egy újabb „fordulatot” az utóbbi években, amelynek során a posztmodernség értelmezését felváltotta egy merőben más hozzáállás, magyarán: a konstrukcióként működő nyelvűt egy szintetizáló, eklektikusabb látásra cserélte, addig egyes életművek minden teoretikus megfontolás nélkül haladtak ebbe az irányba.

 

Maj Om Ce mester igen bölcs, vág az esze, kontemplatív, szereti a békákat, és a békák is őt, de nem szereti, ha a tanítványok zargatják, vagy épp a Vízfodrozó Bizottság. Barátja Pro Li taoista sporthorgász szeret a parton ücsörögni, és a part is legalább annyira szereti, ha valaki ücsörög rajta, mint azt, amikor senki sem.

Novák Valentin nemcsak a 2018-as év egyik leghosszabb könyvcímének birtokosa (A szomszéd dinoszaurusza – Maj Om Ce mester és barátja, Pro Li taoista sporthorgász kalandjai), de talán a zen elmecsavaró és minimalista művészetét is sikerült egy kicsit hazai földbe átültetnie, meghonosítva egyfajta új spirituális abszurd humort. Eme magyaros miliőbe integrált bölcsességcsokor kacifántos kalandokat ígér, melyek a zen kóanok stílusbeli mintájára születtek.

 

Hartay Csaba (jó szokásához híven) a „Holtág”-ban történeteket mesél, nála a tájfestés, a szereplők külső tulajdonságainak rögzítése, jellemábrázolás, pláne jellemfejlődés nem elsődleges. Ezt egyébként (a Bárka folyóirat hasábjain) már Novák Zsüliet is szóvá tette a Nem boci! című Hartay-könyvről írott kritikájában, persze, némiképp más összefüggésben. A Holtág figurái mégis élnek, sőt emlékezetünkbe vésődnek, tetteik, cselekedeteik, mondandójuk alapján akár élő eleveneknek képzelhetjük el őket. Éppen ebben áll Hartay eredetisége, hogy párbeszédekkel, sztori-leírásokkal plasztikussá teszi a művet, vagyis nem a régi, jól bevált, klasszikus formai elemekkel építkezik. Ilyen értelemben a szerző a XXI. századi kísérletezők közé tartozik, nála a lényeg kimondása alárendelődik minden másnak.

 

Van itt egy figyelemre méltó kortárs verseskötet; gyorsan megnyert magának, lassan elbizonytalanított, aztán vegyes érzésekkel tettem le. Elkezdtem róla írni, aztán hosszabb időre félretettem. Nem egyszerű kérdés, hogy van-e baj vele, hogy vele van-e baj. Elöljáróban megpróbálom ezt elmagyarázni, magamnak is, a kötet egésze felől közelítve. A sejtelmes, sokszínűséget, többértelműséget, változatos lírai szerepeket ígérő cím után 162 (!) oldalon sorakoznak a hat ciklusba csoportosított versek. Mivel a ciklusok sorszámozva vannak (ha jól értem, mert számomra érthetetlen módon a sorszám a ciklus címe után szerepel), hajlamos vagyok egy átgondolt kötetkompozíciót feltételezni. Főleg azután, hogy az első ciklus (Velem mindent lehet) maga is egységes, legalábbis a használt regiszterek, motívumok, témák számomra összeálltak egy fiktív lírai persona és egy egzisztenciális metafora, a „saját szoba” szervező középpontja köré. (Lásd alább részletezve.) A harmadik ciklustól kezdve azonban ez a mentális keret, amit befogadóként önkéntelenül felállítottam, valahogyan nem akart működni.

 

 

Jonathan Franzen regénye a tízes évek nagy sikere volt itthon. Bart István hibátlan fordítása. Tanulságos kötet, amely az identitásalakzatok trópusairól készít röntgenfelvételt. Érdemes visszatekinteni az öt évvel ez előtti hatástörténetre.

„Amerika Missouri állambeli szülővárosába tér vissza a legkisebb fiú, hogy elrendezze rákban elhunyt édesanyja házának eladását, amiben annak idején maga is felnőtt. A jelenet könnyen nyerhetne melankolikus színezetet, főhősünk a rendrakást viszont azzal kezdi, hogy feltúrja a mélyhűtőt, jéghidegre állítja a légkondicionálót és összeszedegeti a lakásban található fényképeket – kifeszegeti őket a keretekből, nejlonszatyorba rakja, és egy szekrény mélyére süllyeszti. A ház „birtokbavételének” groteszk mozzanatai máris jelzik, hogy a Jonathan Franzen nevű figura milyen ambivalensen viszonyul ahhoz az örökséghez, ami édesanyja számára még az önazonosságának alapját jelentette.”1

 

 

Egy diktatórikus, brutális elnyomórendszerben felcseperedni akkor sem könnyű, ha a szülők minden eszközzel megpróbálják leplezni a terrort, hiszen egy gyerek mindig átlát a színjátékon, és ha az apafigura lekerül a színről, a darab könnyen tragikomédiába fordulhat.

Király Kinga Júlia: Apa Szarajevóba ment című regénye keserédes emlékekkel átszőtt, bizarr útikönyv is lehetne. Zord múlt, benne egy ezerszer elgyászolt apával, aki a hiányával van csak jelen lánya életében. Az alapok túl korán rakódnak le, hibásan rögzülnek, az elfojtás és megfosztottság azonban végig megmarad a pszichében. A gyerekkor túl korán ér véget, az illúziók túl hamar foszlanak szét, túl hamar fel kell nőni, a lánynak serdülni sincs ideje: „Miután apám elment tőlünk, anyám még abban az évben megőszült, öregebb lett a nagyanyámnál, aki szerint rossz géneket hozott, ezért lett olyan aszott, és soha többé nem mutatkoztunk ruhátlanul egymás előtt. A testemről épp csak annyit tudtam, amennyit a havi baj kapcsán tudni lehet, ezt is anyám követte, ő karikázta be a naptáromban, s mielőtt megjött volna, minden alkalommal a mosógépre készítette a betéteket meg az algopirint.”

 

 

Törökországi utazásom célpontja ezúttal Alanya volt, ahol a véletlennek köszönhetően találkoztam egy ott élő honfitársammal, Dobsa Dianával, aki nemcsak a város, de az ottani kultúra jeles ismerője is. Az alábbiakban az ő válaszaiból kerülünk közelebb a török hétköznapokhoz, valamihez, ami eloszlathatja az országgal szembeni kételyeket, a rossz beidegződéseket, amit részben a nyugati sajtóhírek táplálnak.

 

Mikor, milyen körülmények között került ki Törökországba?

 

Kemény Zsigmond több mint száz éve kultúra-technikaként pozícionálja az olvasási tevékenységet, amely túlmutat az artisztikum körén. S a polgárosodás és a szellemi felemelkedés létfeltételeként aposztrofálja. A digitális kor közege még hangsúlyosabban megköveteli, hogy gazdagítsuk, árnyaljuk saját világunkat.
Hagyjuk, hogy megszólítson bennünket a könyv. Az írás. A leírt beszéd. A Logosz.

 

            „Az esztétikai megszólítottság manipulálhatatlan formája a hatásnak, túlfut az értékek horizontján.” Írta Kulcsár Szabó Ernő.1 Mennyire így van? Igen. A műélvező szubjektum nem mindig hallgat a tankönyvekre. Nem mindig fogad szót a filológiai útikalauzoknak.

.

 

Az újabb szellemi folyamatok állandó felülvizsgálatra késztetik a szövegelemzők legjobbjait. Az interpretációs stratégiák megújítására, megváltoztatására maga a nyelv késztet. Új helyzet van. A világtörténelem eseményei immár igazolni látszanak konkrét bibliai próféciákat. Diktatúrák szorulnak vissza, a népek karaktere egyre inkább kidomborodik, a jellemvonások nyilvánvalóvá válnak, mint a kidagadt erek. Egyre többen ismerik fel, a transzcendencia valóságos. Beleavatkozik a Logosz a politikába? Igen. A hívők javára.

Pomogáts Béla írta Csoóri Sándor kapcsán: „Irodalmunk ma már csak némi megszorítással nevezhető a „nemzet lelkiismeretének”. Nem csupán az írótársadalom vétkes ebben, az országos politika is, amely meglehetősen ravasz eszközökkel igyekszik a közélet sűrűjétől távol tartani az irodalmi életet.”1

 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal