Kötetek, kritikák, recenziók, interjúk és laudációk

Lukács Noémi (kép forrása: Librarius)

– Ha én most pár évtizeddel fiatalabb lennék! Egyszer valaki rákérdezett erre, és elmondtam, akkor gyorsan építenék egy csudalabort, legalább ötször akkorát, mint ami most van, és megpróbálnék még több pénzzel embereket szerezni. Ha ugyanis tudok alkalmazni tíz embert, nem baj, ha egy-kettő, vagy akár öt elmegy, még mindig van öt, majd rotálnak, majd csak csinálunk valamit, de akkor 5-10 év munka után lesz egy igazán jó termékünk. Nem figyel rá senki, nem cikkeznek róla, honnan nőttek ki a mRNS vakcinákat gyártó cégek? Egyik sem idősebb 20 évesnél. Hát például ott van a BioNtech cég Németországban. Ez nem egy farmaóriás, Karikó Katalin maga szokta elmondani, hogy néhány éve még honlapja sem volt. Hasonlóképpen innovatív cég, izgalmas mRNS-koncepcióval a szintén német CureVac, még hallunk róluk, vakcinajelöltjük vizsgálata folyamatban van. De mit csináltak a németek? A kilencvenes évek közepétől, második felétől elkezdték nyomni a pénzt mindenkibe, aki innovációt akart. Tehát ha valaki biotechnológiai innovációt akart, könnyű volt nyernie öt-tíz évre pénzt, és akkor beindított egy céget. A cégeknek a zöme tönkremegy, ezt mindenki tudja. Jó statisztikák vannak, hogy átlagosan hány évig él egy frissen induló cég, de ha én öt évig dolgozom azon, hogy kitaláljak valamit, megtanulom, hogyan kell működtetni a céget. Megérzem akár a pénznek a szagát, de akár csak ráérzek ennek a játéknak az ízére, akkor utána már a vállalkozó szellemem sokat fejlődött, tehát sokkal jobban tudok mozogni. A biotechnológiában sok mindent egy kis sufniban is ki lehet találni. Jobb, ha többen vannak viszonylag fiatal emberek, és a kis start-up-okból előbb-utóbb nagyobbak nőnek ki. Ezt kellene itt is csinálni. A gumikesztyű vagy a fertőtlenítőszerek gyártása az nem innováció.

Lukács Noémi (kép forrása: Librarius)

– Térjünk vissza a kutatásra. Bizonyos volt abban, amikor a dsRNS specifikus ellenanyag kutatását végigvitte és céget alapított rá, hogy erre egyszer még a világnak szüksége lesz?

– Abban természetesen biztos voltam, de az egyáltalán eszembe se jutott, hogy mRNS vakcinákhoz lesz szükség rá, azt nyilván nem tudtam. De hogy ez a víruskutatásban hasznos, azt kezdettől fogva tudtam. Az oka nagyon egyszerű. Olyan tanszéken dolgoztam, ahol RNS-szerkezetek biológiai szerepét vizsgálták. Számítások alapján iparkodtak azt a legvalószínűbb szerkezetet előre jelezni, amelyik az adott funkcióért felelős. A predikció nem bizonyíték, a szerkezet tényleges meglétét más úton kell bizonyítani. A dsRNS egy jellegzetes szerkezet, közvetlen kísérletes kimutatására antitestjeink kiválóan alkalmasak.

Lukács Noémi (kép forrása: Librarius)

– A tudományos életpályája hogyan alakult?

– Megszereztem minden tudományos fokozatot, amit ott illik, habilitáltam, venia legendit szereztem, ami az önálló előadások meghirdetéséhez való jog. Ha valaki régen professzor akart lenni, akkor habilitálnia kellett a doktori után, és meg kellett szereznie a venia legendit, ami hozzá volt rendelve valamelyik egyetemhez, szakhoz, karhoz. Ezzel már pályázhatott professzori állásra és kinevezhették. Ezt mostanra megváltoztatták, mert nevetségesen rövid idő volt régen a habilitáció megszerzésére. Különböző német egyetemeken oktattam’75-től, és attól kezdve folyamatosan. 1995-ben jöttem haza, de visszajártam vagy két évig Düsseldorfba tanítani. Volt egy saját kurzusom ’97- vagy’98-ig, és voltam vendégprofesszor Ulmban is. Erasmusra folyamatosan kijártam.

Mi lehet az, amit annyira szeretünk a költészetben, hogy még a legmodernebb világ kíméletlen körülményei között sem hagyjuk el? A zeneisége, a szakrális jellege vagy a nyelvi gazdagsága, váratlan, meglepetés-szerű, sűrített lényeglátása miatt? Mindezek szerepet játszanak együtt, de épp a kimondhatatlanság kimondása az, ami nekünk nagyon kell. Mögé szeretnénk nézni a világban zajló folyamatoknak. Mi van a felszín alatt? Ezt láttatja Filip Tamás világszemlélete, tiszta retorikája.

Kezdetben volt az Szó, azaz a beszéd, a teremtő szó és gondolat. Mégis azt mondja az Írás, hogy a betű megöl, a szelem pedig megelevenít. Igen, mert a beszéd nemcsak betű, hanem információ is. Igazi értékként tehát: csak az a szöveg áll meg, amelyben hibátlan szellem működik. Filip Tamás versei tele vannak lélekkel-szellemmel. Intuitív asszociációkkal és vérbő allegóriákkal.

Lukács Noémi (kép forrása: Librarius)

– Milyen emlékei vannak a sziráki évekről?

– Rengeteget olvastam. Anyám nagyon művelt asszony volt, több nyelven beszélt. Ha elmentünk kapálni, a hazafelé úton verseket mondott. Kapálásból jövet ismertem meg anyámtól többek között Adyt, Arany Jánost, Radnótit, József Attilát, Villont. Nagyon jó emlékezőtehetsége volt, és fáradtan is mondta azt a rengeteg verset. Tőle sokat tanultam, sokat vittem magammal, de főleg a kíváncsiságot, mert igazából máig szeretek tanulni. Egyszerűen jólesik. Mindenki nevet, mert a terveim között szerepel, hogy amint szusszanok, felfrissítem az orosz nyelvtudásomat. Szerettem az orosz nyelvet, jól beszéltem. Nagyon szeretnék rendesen megtanulni latinul, ez is a terveim között van.

Lukács Noémi (kép forrása: Librarius)

Prof. Dr. Lukács Noémi (születési nevén HovhannesiannNoémi Parancem) az ELTE Természettudományi Karán szakbiológusként diplomázott, majd a németországi Tübingeni Egyetemen doktorált, és ott kezdett el immunológiával és víruskutatással foglalkozni. Később a düsseldorfi egyetemen oktatott, majd habilitált, és elnyerte az önálló előadások meghirdetéséhez való jogot. 1974-től 1995-ig németországi egyetemeken és kutatóintézetekben végzett igen eredményes kutatói és oktatói munkát, majd 1995-től az MTA Szegedi Biológiai Központ Növénybiológiai Intézetének kutatója volt. Ezt követően 2004-től nyugdíjazásáig a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának Növényélettan és Növényi Biokémiai Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára. Professor Emerita, az MTA doktora. A Nógrád megyei Szirákon él. A Szirák Polgárosodásáért Alapítvány kuratóriumának elnöke, valamint társtulajonosa a sziráki székhelyű English &Scientific Consulting Kft.-nek. A SCICONS márkanévvel jelölt cég Lukács Noémi szakmai irányításával a duplaszálú RNS (dsRNS) specifikus ellenanyag kizárólagos előállítására, fejlesztésére és forgalmazására szakosodott, amelyet „aranystandard”-ként emlegetnek, mert egyedüli, amit világszerte használnak és elfogadnak a dsRNS kimutatására, éppen ezért a COVID járvány elleni vakcinagyártáshoz nélkülözhetetlen.

Balogh István (Zenta, 1946) vajdasági magyar író, költő, tanár, a Vajdasági Írók Egyesületének és a Szépírók Társaságának tagja. Eddig tizenkilenc könyve jelent meg és hét nyelvre fordították műveit, néhány elbeszélése tankönyvekbe is bekerült. Neve megtalálható az Új magyar irodalmi lexikonban és a Vajdasági magyar irodalmi lexikonban. Örökhagyók című drámáját hamarosan folytatásban közöljük. A szerző szövegének születéséről mesélt a folyóiratunknak adott interjúban.

Tizenkilenc könyved jelent meg eddig. Hogyan alakult ki benned az írás utáni vágy? Mikor kezdtél el írni?

Korán fogtam kézbe a ceruzát, 1955-ben. Írtam bőszen az asztalfióknak. Nem verssel kezdtem, apró mesékkel. Apai nagyanyám valóságos mesefa volt. Gyűjtők jártak hozzá, de nekünk, unokáinak is regélt, ha ő altatott minket. Közel laktunk egymáshoz, így, ha szüleinknek esti programjuk volt, vagy ő jött hozzánk, vagy mi hozzájuk.

Valamiért a béka és a skorpió tanmeséje jutott eszembe a kötet végeztével, amikor is a skorpió át szeretne jutni a folyó túloldalára, de mivel nem tud úszni, megkéri a békát, vigye már át a hátán. A kétéltű kis teremtmény tiltakozik, mert fél, hogy rosszul fog járni. A skorpió megígéri, hogy nem csípi meg, mire a béka a hátára engedi, ám a folyó közepén mégis belevágja a fullánkját. A béka pánikba esve kérdezi útitársától, hogy ez mire volt jó, mert most mindketten elpusztulnak, mire a skorpió így felel: „Nem tehetek róla, ilyen a természetem.” Sehol nem jó, csavargunk, utazunk, ha belepusztulunk is.  Hekl Krisztina A legjobb sehol című novelláskötetére vélhetően azok is rezonálni fognak, akik kevésbé világot jártak, illetve ódzkodnak a mindennapi rutinélet megtörésétől, mert mindig könnyebb lemondani és elfordítani a fejünket, mint észrevenni a konvenciók szorongató bilincseit. Jobb, ha az élet kiszámítható: a hajó is biztonságban van a kikötőben (bár nem arra való).

„Aki hozzám szól, háromszor éltet,/ hogy fogam megszűnjön csikorogni./ Megrezzenek a napfogyatkozással,/ a magasat is menekülve várom./ Ó, lángok, tárgyak, csilló gyufaszálak!/ Míg élek, nem ragad el az örökzöld/ mélység, csak cseppről-cseppre lélegeztet/ s égi erővel tart a sebesült föld.”

(Báthori Csaba: A tárgyak látomása)

Nagyon erős mondatok. Lelke van a szövegnek. Originál paradigmát rejt e világszemlélet. A szeretet titkát és a megértés szövetébe szőtt álmatlanságot.

Fábián István kötete kapcsán nem mehetünk el szó nélkül annak fizikai megjelenése mellett. A magyar könyvpiacon ritkán fordul elő, hogy egy verseskönyv impozáns látványt nyújtson, a polcon a borítójával kifelé is mutatós legyen. A Fölsértett ég albumszerűsége, A/4 mérete tekinthető merész gesztusnak is, hiszen olyan várakozásokat kelt, amelyek nem engedik meg a középszerűséget. Az olvasó, persze, mindig valami autentikusat vár, de ez esetben, a kontraszt miatt, nevetéssel büntetne, ha csalódnia kellene. Egy terjedelmes kötetben, 89 vers között nyilván vannak erősebbek és kevésbé sikerültek, de azt hiszem, senki sem fog nevetni. Fábián István grafikus és költő, nem meglepő hát, hogy a verseket 18 egész oldalas rajz kíséri, talán a verseknél is hatásosabban – mert sűrítve, kevésbé megnevezhetően – fejezve ki a groteszk-szürreális kompozíciókban a létezés abszurditásának tapasztalatát. Kár, hogy nem szerepel több grafika a könyvben, már csak azért is, mert az intermediális kapcsolatok jótékonyan tágítják a fogalomhoz, nyelvhez, énhez kötött versek értelmezési lehetőségeit.

Számos kritikus szerint a sci-fi műfaja többnyire az irodalom perifériáján mozog, néha mégis partra vetődik onnan egy-egy kötet, melyre a szigorúbbak ugyanúgy eltátják a szájukat, akár a mindenevő olvasók. Jasmin B. Frelih: Fél/be című regénye abszolút az utóbbi kategóriába sorolható. Olyan világot épít, melyben tiltott a pornográfia, Amerika kettészakadt, a kínaiak a Holdra menekültek, az arabok pedig a törökökkel karöltve hűséget esküdtek a műszaki tudományok isteneinek, melynek következtében mindenért a gépek hálózatai lettek a felelősek, az erőszak átugrotta a testeket, és beférkőzött az elmékbe. Ahhoz, hogy le tudják győzni a gépeket, fel kellett darabolni a világot, azt a nemes erőt pedig, amit eddig a hagyományok és az ősök tiszteletébe fektetett a nép, most az új hatalom követeli magának. 

A kert ősrégi toposz: mítoszi világmagyarázatok konstans része, teremtéshelyszín. Vörösmarty Mihály drámájában Csongoré, kietlen, kopár, amelyet a női princípium, Tünde termékenyít meg; az aranyalmát termő fa a teremtő képzeleté, a költészet szimbóluma: „Félig föld, félig dicső ég”. Csáthnál a Varázslóé, aki egyszerre tündéri és boldogtalan mesevilágban, különleges növények és furcsa állatok birodalmában művel csodálatos és extrém dolgokat. Gulácsy Lajos festményén buja rózsakert fonja körül a szerelmespárt.

Nehéz eldönteni, Tóth Olivér Bűvöskert című verseskötetének szövegvilágában mennyi a tudatos átsajátítás ezekből az opusokból és művészi univerzumokból, de több esetben (például a Bűvös kertben a múzsa és a Bűvös kert című költeményekben) reflektáltan beszél lírai énje erről a tropikus vonzatról: a költői versbeszéd kertbéli „televény”-ként való megnyilatkozásáról: „…egy tenyérrel döngölt virágágyon / gyűrött papírlapok univerzumában / bűvös kertben, hol a múzsa / szeméthunyva alszik az álnokságon…” (16).

Simon Adri legújabb, egyszerre klasszicizáló és ízig-vérig modern versei nemcsak az egyén aktuális problémáit ütköztetik élet és halál örök nagy kérdéseivel, de tükröt tartanak a totális csődre kárhoztatott 21. századi emberiségnek is. E szembesítés csöppet sem fájdalommentes, stációinak végigkövetése mégis mindnyájunknak ajánlott. Mert a valódi költészet akkor is kiemel a hétköznapokból, ha a lélek és a világ legsötétebb bugyraiba enged bepillantást.

Olvastam Kiss László és Bérczesi Róbert Én meg az Ének c. könyvét, és tulajdonképpen tetszett. Sőt, nekem már a kiadványról szóló visszhang is a fülemben cseng (legutóbb például a Tiszatájban megjelent írást láttam, ismertetésnek kiváló), s mondhatom, mindegyik közlés okulásomra szolgált. Mindez, persze, nem akadályozhat meg abban, hogy közöljem saját véleményemet, nem lépve túl egy irodalmi recenzió lehetőségeit.

Idézett művön kb. két hét alatt jutottam túl, ami azt jelenti, hogy naponta 10-20 oldal volt penzumom, lévén a kiadvány 335 oldalas. Ez nálam jó időnek számít, mivel nem olvasok túl gyorsan, bár így is „elfogyasztok” havonta négy-öt kortárs művet. Bejött nekem az írás azért is, mert nem tettem le, ami (mint ahogy másoknál is) nyilván jelent valamit. A visszaemlékezés passzusait, az életrajzot ezzel együtt sem ismertetem tételesen, tekintettel arra, hogy elődeim már megtették.

A nyolcvanas évekről sokunknak leginkább a feltupírozott frizurák, a Duran Duran, a Depeche Mode, a kazettás magnók meg a féltégla nagyságú rádiótelefonok ugranak be, semmint a zakatoló, ormótlan gőzgépek és az egyház totalitárius uralma. Pedig Keith Roberts ebbe az időszakba helyezte Gőzkorszak című lenyűgöző, alternatív történelmi regényének végkifejletét.

A kettészakadt és megosztott Angliában járunk 1985-ben, amikor a szigetet félig az ősi, félig viszont már a modern világ vívmányai uralják. Az országot a primitív időket idéző nyelvi, társadalmi és etnikai ellentétek szabdalják fel, a középkori városok mogorván merednek maguk elé, míg a zord erdőségekben háborítatlanul élnek a letűnt kor lényei. Mindennek oka a múltban keresendő, ugyanis 1588-ban megtorpant, majd el is kanyarodott az általunk ismert történelem: jelentősen megváltoztak a stratégiai erőviszonyok, fontos ütközetek értek véget az ellenség győzelmével, és kardinális uralkodókat taszítottak le a trónról. Ebben a párhuzamos valóságban teljesen átrajzolódik az általunk ismert világtérkép. Ráadásul az elektromosság a köznép számára ismeretlen, és a gőzgépek jelentik a technika csúcsát, de még ahhoz sincsen mindenkinek teljes hozzáférése, így félig-meddig középkori állapotok uralkodnak. Ebben a befagyasztott közegben a nyelvi és társadalmi gátak nem tudnak leomlani, sokkal inkább állandósulni látszanak, a megerősödött katolikus egyház katonái pedig Európa-szerte ügyelnek a diktatúra fenntartására, ám mindeközben a városszéli sár-, fa- és kőkunyhókban lakó nép szívében ott élnek még a régi istenek. Itt már csak egy forradalom jelenthet reményt.

Koncz Erika (Fotó: Simon Gábor)

Koncz Erika műveivel rendhagyó módon ismerkedtem meg. A Petőfi Rádió Facebook oldalán feltett egy kérdést: Ha a jövőbe látnál, mire lennél kíváncsi? Záporoztak a humoros kommentek, azután jött egy, amire nem számítottam. Koncz Erika válasza így hangzott: A hatoslottó nyerőszámaira, mert ha megnyerném a főnyereményt, sokkal jobb életkörülményeket teremthetnék magamnak. Kerekesszékben élnék akkor is, csak sokkal, de sokkal jobb lenne az életem sziklaszilárd anyagi háttérrel. Cserébe elajándékoznám az összes meglévő példányt a mesekönyvemből, nevelőotthonban élő gyerekeknek.

Megkerestem Erika meséit az interneten, majd rendeltem tőle egy mesekönyvet. Azonnal megfogott a könyv világa, már a kezdőmondat is zseniális volt. Bár Erikával készítettek korábban interjút nagy lapok, elhatároztam, hogy bemutatom őt a Holdkatlan olvasóinak.

Mesélj egy kicsit magadról! Mióta írsz meséket? Mi volt az oka annak, hogy elkezdtél az írással foglalkozni?

Koncz Erika vagyok. 1979-ben születtem, Miskolcon. 1997-ben egy elrontott csípőműtét miatt kerekesszékbe kerültem.

2004-ben kezdtem el meséket írni, méghozzá azért, mert összebarátkoztam egy nagyon kedves barátom (Dr. Mester Csaba) kislányával, Bogival. Tüneményes, nagyon kedves, cserfes kislány volt. Akkora hatással volt rám, hogy elhatároztam, hogy írok róla egy mesét. Fogalmam se volt róla, hogy tudok-e egyáltalán mesét írni, csak azt éreztem, hogy kell. Boginak nagyon tetszett a mese, ezért újabb és újabb róla szóló mesét írtam. Összesen tizenhármat. Eleinte csak róla, aztán születtek testvérei, és róluk is, sőt, van mese a szüleikről is. 2004-ben még nem volt internet hozzáférésünk, ezért postán küldtem el a meséket.

Székelyhidi Zsolt: Kékkőkúti füstben

A kötet két kisregénye már a Lovecrafttól és Stephen Kingtől vett mottóival is jelzi, hogy az elsősorban költőként ismert szerző prózaíróként továbbra is nyitott a populáris műfajokban rejlő lehetőségekre. A fantasztikum, az ehhez kapcsolódó titokzatos és kísérteties a horror műfaját is játékba hozza, bár az UFO-tematika látszólag a sci-fi műfajához kapcsolódik. Valójában a kortárs SF leginkább a kortárs filozófiai, bioetikai problémákat visz színre, eltávolodva a hagyományos műfaji kliséktől. A sci-fi és horror sablonok ironikus felhasználása Székelyhidi kisregényeiben a groteszk hatást szolgálják, a vidéki magyar valóságba helyezve, a földhöz ragadt és a természetfeletti ellentétét használva humorforrásként. Ehhez szervesen illeszkedik a könnyed, tréfás, élőbeszédszerű, humoreszket idéző elbeszélői hang.

A két kisregényből álló könyv a mai magyar vidéki környezetbe helyezve mesél el fantasztikus történeteket. A kékkőkúti csillag egy bükki falucska mellé zuhant UFÓ okozta kálváriáról mesél, A grinnyei gőzgombóc egy Baranya megyei község híres gombócfőző fesztiválján megjelenő kísértetet helyez a történet középpontjába.

Szilasi Katalin könyve a szegénység és a szerencsétlenségek által megtörhetetlen emberi akaratról szól. A téma örök, számos jelentős irodalmi előkép adódik, ezért nehéz elkerülni a sablonosságot. Ez azért sem könnyű vállalkozás, mert a szegénységről a magyar irodalomban kialakultak jól beazonosítható beszédmódok: a romantika és a realizmus határán Mikszáth, a századfordulós népiesség képviselőiként Gárdonyi, Tömörkény, Móra, majd Móricz, a két világháború közötti népi írók, Nagy Lajos, a szociográfiai mozgalom. Ezek fokozatosan kiszorultak az irodalom fő áramlatából, ezért régimódinak tűnhetnek. (Nem feltétlenül azok, bár nyilván a posztmodern fénykorában annak számítottak világszerűségükkel, eszközszerű nyelvhasználatukkal.) Szilasi kisregényének szereplő debreceni és tanyasi szegények, ezután nem meglepő, hogy a mű első felében a magyar irodalmi prózahagyomány népies vonulatát juttatja eszünkbe, a tőlük sokban különböző Fekete Istvánnal bezárólag. A történetvezetés feszes, sőt népmeseire tömörített (az autentikus, nem pedig a gyerekek számára írt vagy átdolgozott népmeséket értve ez alatt), a mondatok pontosak, gördülékenyen kapcsolódnak. Az egyszerűség nem az írói eszköztár hiányosságágaiból fakad, ellenkezőleg: kiérlelt, tiszta stílus jele. Felesleg, dagály, kedélyeskedés, fellengzős pátosz nélküli próza, ezért sem kelt sem anakronisztikus, sem epigon benyomást. Mielőtt folytatnánk a regény bemutatását, érdemes ejtenünk néhány szót a szöveg egy másik lehetséges kapcsolódási pontjáról: a tér, a belakott hely és a megélt történelmi idő összefüggéseiről a jelenkori irodalmi térben.

Egy könyvnek gyakran van két szerzője, két – a név eltérését nem számítva azonos – címlapja ritkán. Mohai V. Lajos kettős:pont és Fábián István kettős:pont című könyvét olvasni azonban ugyanannak a könyvnek az olvasását jelenti, a kettő középen összeér, együtt tesz ki egy egészet, így áll össze a kép, a létezés képe. Rendhagyó vállalkozás ez a könyv nem csak azért, mert két szerző és két művészeti ág egyesül benne, hanem elsősorban annak köszönhetően, hogy a két irányból induló, félúton találkozó szerző egyszerre kommentálja és illusztrálja a másik szólamát, miközben ugyanazt variálják, egyfajta virtuális kánonban csendülve fel. Az ebben megnyilvánuló emberi és művészi összhangnak (és csendnek) nem csupán dokumentuma a kötet; a koncepció meghatározó eleme a műegésznek, hozzáad annak művészi értékéhez. Az önmagának elégséges én monologikussága átadja a helyét egy olyan dialógusnak, amelyben a felek figyelnek egymásra, nyitottak. A jó dialógus inspirál, kihoz valami többletet a résztvevőkből, olyan dolgokat is ki tudunk fejezni, amelyeket korábban meg sem fogalmaztunk pontosan magunknak.