VideóA SzövetIrodalom csatorna videója Keresés a honlapon: |
Kötetek, kritikák, recenziók, interjúk és laudációk
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Szabó Márton István filozofikus hajlamú, kellően távolságtartó, némileg cinikus, másrészt valamiféle „technotörzsfejlődésben” gondolkozó, e hozzáállást hol szenvtelen, hol lírai beszédmódokkal vegyítő kortárs szerző. A beton szimbolikáját, mint korunk szürke, mindent uraló anyagát plasztikus módon használja, modern civilizációnk néma segélykiáltásait érettnek tűnő eszköztárral jeleníti meg. A szonettforma, amely dominálja a kötetet, nem céltalan, a problémák felszíni kifejtéseinek eszköze. A fülszöveg szerint „...az elveszett utópia lenyomata máig itt lappang az arctalan hatalmak által tervezett tudattalanunkban. Szabó Márton István második verseskötete ezt az utóéletet próbálja feltárni egyfajta lírai archeológia keretében.” Ahogy az már korábbi könyvében is nyilvánvaló, takarékos nyelvi eszközökkel és azok elmozdításaival új láttatási módokat, összefüggéseket talál, és így közli modern, betonba ágyazott kultúránkról, amit érdemesnek vél. A kötőanyagok néha érdesek, de súlyosan tömörülnek a mondanivaló körül, ahogy annak lennie kell, és a versek sohasem dőlnek alapjaikra vissza, mint egy rosszul felhúzott panelház.
HALMAI TAMÁS (Pécs, 1975) költő, esszéista. Pécs-Somogyban él. József Attila-díjas.
A költő kocsmában is költő – a kocsma költőben is kocsma! Ezzel akár le is tudhatnánk Ádám Tamás szonettgyűjteményének a bemutatását. (Amúgyis, lehet egy fülszövegben szonetteket elemezni? Nonszensz...!) Azért annyit mindenképpen, hogy a költő kocsmában is létezés-árva, és a kocsma költőben is a megveszett – akár elveszett, elvesztegetett – szabadság metaforája. Különös, hogy ez a szabadversekben szabadon lobogó hajdani lélek most a kötött formák között, az egyik legkötöt-tebb szerkezetben találja meg a kifejezhetőség kereteit. Romlásban nem tart meg más, csak a forma, írt egy kortársunk az erre való rádöbbenéséről; talán költőnk szonett-elhatározását is hason-ló életfelismerések indukálták.
""Születésünknek van-e valami szelídebb előzménye, ami hasonlítana a szerelemre?" - kérdezi az életmű sorozatot indító regény narrátora, aki gyerekkorától igyekezett "a szerelemhez társult félelmetes erőnek ellenszegülni". Testvérbátyja tizenhárom évesen ritka betegség (gyerekkori elöregedés, progéria) áldozata: aggastyánként hal meg, miközben rövid életideje (13 év) alatt az élet minden fázisán átmegy, a félelmetesen "nagy szerelmet" is beleértve.
Gryllusok? Igen, ráadásul mindjárt hatan: Dániel, Vilmos, Dorka, Samu, Ábris és Alma. A könyv róluk, a hat Gryllusról szól. Arról, mi történt, történik velük, hogy mit gondolnak magukról vagy arról, amit csinálnak, meg úgy általában a világról. Beszélnek a Kalákáról, a Maszkabálról, az Érzékek iskolájáról, a soundpaintingről, a technológia és az ember, vagy a kép és a hang viszonyáról, valamint a plafont kiégető karácsonyi gyertyáról...
Székelyhidi Zsolt így vall az albumról: „A KÖLTŐK-portrésorozat 2019-ben indult útjára, mégpedig Zsille Gábornak köszönhetően, aki örömmel segített abban, hogy a Versmaratonon, Az év versei költészeti antológiasorozathoz kapcsolódó, nagyszabású rendezvényen készíthessek felvételeket a színpadra lépő költőkről. Felállítottam tehát rögtönzött fotóstúdiómat, a fekete hátteret és a villanófényeket a Petőfi Irodalmi Múzeum hátsó termének egyik félreeső szegletében, és Gábor csak terelte és terelte hozzám a költőket, én pedig kattintottam, készítettem a fotókat, és egyszerre voltam nagyon izgatott és végtelenül aggódó, hogy jók legyenek a beállítások, villanjanak a fények, legyenek élesek rajta a szemek, elmentse a file-okat a kamera. A fekete-fehér képanyag azóta is folyamatosan bővül. Egyfelől minden évben ott vagyok a Versmaratonon, de a Magyar Napló folyóiratban megjelenő költőket, írókat is fotózom; tulajdonképpen – ha az energiámból futja – életem végéig bővíthetem a listát.”
A kötet közel 20 évet tekint át, és nagyjából 130 írásművet tartalmaz. A műfaji átjárásokkal (akár költészettel, filozófiával, pszichikus képzettársításokkal) élénkített, rétegesen felépülő, helyenként légiesen feloldott írások a kortárs képzőművészet megnyilatkozásának egy-egy formáját, sokszínű szegmensét közelítik meg, tárják fel, mondhatni, hogy rendhagyóbb módokon: sajátosan, experimentálisan...
Az ördögszekér a western filmek örökös statisztája, az elhagyatottság halhatatlan jelképe – és valahol a késői kalandvágyé is, mert csak pusztulása után vág neki a világnak, amikor kiszáradt gyökerei elengedik a talajt. Abafáy-Deák Csillag legújabb novelláskötete sem véletlenül kapta az Ördögszekér címet, hiszen a talajvesztettség, a sodródás motívumai kapcsolják össze írásait – de visszatérő témái között említhetnénk még a diszfunkcionális családokat, a közönyt, a gyermeki sérülékenységet vagy a „szeretet” szó sokrétű félreértelmezését is. A kötet három ciklusra oszlik (Lencse, Magasles, Ad acta). Az első blokk történetei fájdalmasan realisták, ugyanakkor rendkívül tömörek, semmi terjengősség, semmi giccs, a szövegek szilárd alapokon állnak, csapongás és túlszínezés nélkül, mégis gyönyörködtetik az olvasót.
Novák Valentin legújabb kötete laza láncot alkotó novellák füzére. Többek között Nicsak Bálintot kelti életre a szerző műve. Novák önmagára reflektál a névvel, hiszen a Valentin név a Bálint megfelelője. És igen, Nicsak a szerző vezetékneve. A névválasztás kifejezheti a szerzőnek a magyar irodalmi életben tapasztaltak fölött érzett döbbenetét is. A kötet műfaji meghatározása látszatregény. Mintha-regény.
Ajánlás Debreczeny György: Félreolvasások című kötetéhez Ha csak félreolvasások volnának ezek a rövid szövegek, korántsem volnának ilyen érdekesek, szórakoztatóak – és szomorúak. Mert az esetek túlnyomó többségében nem diszlexiáról, netán sajtóhibáról van szó, - olyan is van - , hanem közbeszédünk mai állapotáról, ami híven tükrözi – Debreczeny éles megfigyelésével – közállapotainkat, tovább tágítva világunkat.
Terjedelmében is óriási, súlyos és impozáns kötet Szabó Palócz Attila – a szerző meghatározása szerint – térregénye, mely régi képeslapokhoz íródott. A több könyvből álló sorozat első részében a Felvidéken, a Délvidéken és környékükön barangolhat az olvasó. Az Utazások apósommal keletkezéstörténete egy újvidéki ház padlásának cipősdobozokba rejtett képeslapgyűjteményeiből összeálló emlékezés- és dokumentumsorozat létrehozása, és közel tízesztendőnyi feldolgozása ezeknek az anyagoknak, a hajdani Nagy-Magyarország és az azon kívül levő fontosabb települések bemutatásával. Szabó Palócz Attila több szálon futó családtörténettel is szolgál az olvasó számára, a címben említett néhai após mellett feltűnnek egyéb szereplők, a történelem, a közeli és távoli múlt, az após nagyapai háza, a fikciók és legendák nyomában járó író, aki dokumentál és újraértelmez. „A gyűjtemény nagy része tehát azokból az államokból származik, amelyek az akkori kisgyermek számára – akár levelezés, csereberélés szintjén is – elérhetőek voltak. Így hát a Délvidékről, Erdélyből, a Partiumból, Kárpátaljáról, a Felvidékről – és természetesen Magyarországról. Mind-mind olyan vidékek, amelyek ezer és ezer szállal kötődnek a magyar történelemhez, kultúrához és művelődéstörténethez, akárhol húzza is meg egy-egy rossz kéz időnként az államhatárokat...” – írja Szabó Palócz. Kevés olyan hazai szerző mozog a placcon, aki szinte minden mondatával ennyire telibe talál, és ekkora lényeglátással bír. Nacsinák Gergely András: Kopó napok című kötete azon túl, hogy megindítóan személyes napló, 18 mini-esszét fog össze. Nem törekszik világmegváltásra, csak elindul valamerre: utazások, tükröződések, valóságmodellek és hídverések egy kis filozófiai kötéltánccal. Beszűkült elméket tágító, pangó szerveket üdítő, tévhiteket cáfoló, kattintástól begörcsölt ujjakat felszabadító, eltompult érzékeket tisztító írások ezek. Az a rossz ízű kijelentés pedig, miszerint, ha egy könyvet nem akarsz eladni, írd rá, hogy „esszék és elemzések”, ebben az esetben borul, ugyanis a könyvborítón nem szerepel ilyesmi, amit ott láthatunk, csupán egy minimalista elrendezésű cím, mely első blikkre mintha valami kalligráfia lenne. Méltatlan módon a kötet kis formátumú magánkiadás – szerény külső, 100% magvas tartalom –, pedig igen gyakorlott szerzővel van dolgunk. Az írások rövidek, mégis monolitként emelkednek ki az oldalakról, valamint egy közös motívum is összeköti őket, ugyanis mindegyikbe beköszönnek gondosan megfaragott költői képek és szépirodalmi elemek. Debreczeny avantgárd, de nem posztmodern, mert van világnézete, tudja, hogy kikkel lehet, szabad, érdemes együtt érezni ma. A szegényekkel, a megalázottakkal. És van, valóban van benne hazaszeretet, újra és újra fogalmazza, mit szeret ő e hazában, de az is fontos neki, hogy szeret-e és mit őbenne ez a haza. Azt hiszem, ez ars poeticája lényege is: leülni, elé rakni, nem, csak megfogni egy pillanatra, amit elé sodor ez a posztmodern, ellentmondásokkal teli, érzelemmentes és ugyanakkor mélyen fájdalmas sors, élet, haza. Nézi, rágondol és hagyja, hogy elinduljon valami, jöjjenek hozzá a szavak. Mindegy, honnan, mikor, miféle korból és kitől. Versalkotó technikái is ezt a költői életformát követik. Legfontosabb szövegformáló elve az asszociáció, főleg a hangzáson alapuló, de szereti a tematikust is, egy-egy újsághír, hirdetés vagy bármilyen apró szöveghulladék megindíthatja az alkotás folyamatát. És te mi vagy? Mit vár az olvasó egy ilyen című könyvtől? Azt, amit a szerető szót címbe emelő könyvektől általában: áradó érzelmeket, titkos találkozásokat, párás erotikát, hiszen a szerető minden társadalom bevallott (vagy be nem vallott) szükséglete, intézményesen és egyénileg egyaránt. Juhász Zsuzsanna könyve éppen nem egy szerető helyzetével indít: egy magzatát a méhében hordó anya belső monológjával (a kötet minden fejezete belső monológ, csak a beszélő más: leggyakrabban egyes szám első személyű a megszólalás, de van megszólító módú is, vagy éppen önmegszólító mód is, éppen a kötetcímadó Ha szerető vagy ilyen, de ritkán van többesszám első személyű beszélő is: Júlia). A magzatát még magában viselő nő, éppen az első személyű megszólalás révén, egy egyéni sors egy szakaszát írja le részletező alapossággal: a különféle félelmeket a testi fájdalmaktól, a félelmeket a bekövetkezhető lelkiektől, a megszületendő gyermek egészsége felől stb. Érdekes a gondolatmenet – és jó a megfogalmazása – a „kényelmetlenség” állapotáról: a kényelmetlenség innen van a fájdalmon, de túl a normális állapoton
Thomas Bernhard írói tevékenysége kezdetén verseket, rövid színdarabokat, prózavázlatokat készített. Későbbi prózai és drámai műveinek felhasználásával (melyekről Bombitz Attila állapítja meg, hogy „Bernhard példát statuál, s e példa az elmúlt évtizedekben is az egyik legnagyobb irodalmi hatással ért föl – magyar nyelven is”), készült Debreczeny György ezen a szép napon címmel, 2019-ben az AJ Téka Kiadó gondozásában megjelent Thomas Bernhard-breviáriuma, Syporca Whandal illusztrációival. Bár Bernhard hamar felhagyott a versírással, versei mégis egy egész más világot tárnak elénk. Ezek a versek (A Hold karja alatt címmel a Napkút kiadásában megjelent kötetet Erdélyi Z. János fordította) szolgáltak az elrugaszkodás alapjául a mostani elhervadnak a versek is című újabb Thomas Bernhard-kollázskötethez.
Észrevétlenül – vagy szemünk előtt? – válnak nemzedékek „hontalanság” kitűzőt viselőkké. Nem föltétlenül a honból kirekesztetten, hanem a „már-nem” és a „még-nem” helyet-vesztetté. Tegnap még azt tudtam-hittem, hogy „még-igen”, mondhatom magamról, mert értem a gyermeket, a kamaszt, az ifjút, át tudom segíteni élete válságos pillanatain – és mára kiderül, hogy dehogy! Fogalmam sem volt az ő kínlódásaikról, vagy ha mégis, mankóul mások tudományát használva tehettem valamit, ha tehettem. Itamár J.-K.: A gyermekkorom. Szarvason születtem, nemsokára hetven éve. Születtem mint Keszt Péter Ervin. Asszimiláns zsidó családban. Nem is kaptam héber nevet. Sőt a circumcisio is vita tárgyát képezte a két nagyapám között, de végül megcsinálták. Édesapám orvos volt, nyolc-kilenc éves koromig úgy éltem, mint más úrifiú. Addig ott a Körös-parton olyan boldog gyermekkorom volt, mintha nem is lett volna háború. Igaz, már tudtam, hogy zsidó vagyok. Honnan? Megvertek az utcán, de a szüleim el tudták velem fogadtatni, hogy véletlenül történt. D. M.: Mikor tudatosodott a gyermekben, hogy többről van szó? Itamár J.-K.: Mikor édesanyám először akart öngyilkos lenni, mert félt. Apám 1942-ben még egyenruhában járt, orvos volt, tiszti rangban, de gyorsan le kellett tennie az egyenruhát. Jött a sárga csillag. Nővérem, Marica négy évvel volt nálam idősebb. Szarvason az iskolában négyen voltunk zsidók. A tanító azt mondta: Viseljétek büszkén! Akkor persze még nem tudtam, miért kell ezt büszkén viselni. Nemsokára gettóba vittek, azután Ausztriába, mezőgazdasági munkára. Bécs mellett dolgoztunk. Egyszer csak jött a parancsnok, és azt mondta, hogy aki nem tud dolgozni, azt elviszik innen jó helyre. Játékgyárba. Auschwitzba. Akkor még nem tudtuk, hogy ez mit jelent.
Kép forrása: libri.hu „Az nem baj, hogy Japánban nincsenek tigrisek?” (Távozóban) Egykori buddhista tanmesék folytatásának tűnik, könnyed stílusban skiccelt novellák, letisztult, filozofikus történetek, valóban inkább kézikönyv, bármikor előkapható, fekete iróniával, elmés párbeszédekkel alaposan teletűzdelt olvasmány. Igen, látszólag efféle mű is lehet ez a pont ötven „sikertelen tigrisszelídítésről” szóló példázatgyűjtemény, melynek főszereplője egy makacs szerzetes, néha modern, máskor több száz évvel korábbi, mindenesetre hamisítatlan japán környezetben. És egy apát, talán szerzetesünk józanabbik énjét szimbolizáló mesealak, és persze az olykor szörnyű, máskor meglepő vitakészséggel rendelkező vadállat.
A kötet közel 20 évet tekint át, és nagyjából 130 írásművet tartalmaz. A műfaji átjárásokkal (akár költészettel, filozófiával, pszichikus képzettársításokkal) élénkített, rétegesen felépülő, helyenként légiesen feloldott írások a kortárs képzőművészet megnyilatkozásának egy-egy formáját, sokszínű szegmensét közelítik meg, tárják fel, mondhatni, hogy rendhagyóbb módokon: sajátosan, experimentálisan...
D. M.: 1944. karácsonya hol kezdődik, és meddig tart szerinted? Sz. M.: Az én életemben abban az évben az ünnep elmaradt. De ha már rákérdeztél, hamarabb kezdődött ez a karácsony, mint ahogy gondolnád. Azzal kezdődik, hogy a város az én születésnapom táján már kezdi érezni: pillanatok múlva elkövetkezik a megszállás még akkor nem tudni, véres lesz-e vagy vér nélküli. Én a tiszántúli református egyházkerület hódmezővásárhelyi leánygimnáziumának tanára voltam, aki számára, mint az Abigélben megírtam, április elsejével a bombázások miatt a tanév bevégződött, minden nem helybéli hazamehetett, én is visszautaztam Debrecenbe. Ott viszonylag megszokott életemet éltem, de egyre észrevehetőbben közeledett a front. Augusztus 23-án, abban a pillanatban, amikor Románia jelentette, hogy kilép a háborúból, apám közölte, hogy a háborút elvesztettük, de elmagyarázta azt is, nem valószínű, hogy a városunkban harcok lennének, mert ha a mostani rend felbomlik, valami tartózkodási hely kell az újra alakuló kormánynak, viszonylag még ép belső berendezésű, szétrombolatlan város. Apám nagyon okos ember volt, pedig sose katonáskodott, éppen ezért csodálkoztam nagyon, hogy a magyar hadsereg egy tisztje mindezt nem tudja. Sose felejtem el: születésnapom reggelén anyám első házasságából való fia megérkezik azzal, hogy a menyasszonyát és engem is elvisz Nyíregyházára, mert ott van a törzs, ott majd kivárják az elkövetkező eseményeket. Én megjegyeztem: azt hittem, nekem jött gratulálni, csak a nagy sietségben elfelejtette. Ezek szerint értem jött, hogy gardedám legyek, mert viszi a menyasszonyát, akit el akar venni feleségül, mielőtt még leég az egész ország? Azt is közöltem, menjen egyedül, én nem megyek el, itt van a két öreg, akire vigyáznom kell, a menyasszonyát sem őrizhetem, hiszen még nekem is gardedám kellene. Jól összevesztünk, otthagyott, két év múlva találkozunk újra, amikor előkerült az amerikai hadifogságból. Helyettem viszont magával vitte a szerencsétlen Gizellát, anyám nagynénjét, majd első férjének a feleségét, aki állandó szereplője volt az életünknek, számomra egyszerre negatív és pozitív töltetű élmény. Talán senki a családban a szülőkön kívül nincs, akinek a személyére annyiszor visszatérek írásaimban, mint éppen őrá, Gizellában megvolt minden, ami jó, és minden, ami rossz lehet egy életben.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Kép forrása: libri.hu
F