Kötetek, kritikák, recenziók, interjúk és laudációk

Amikor egy magára maradt kislány metafizikai alapfelismeréseket tesz, azok mindig megrázóak, talán mert igaznak hatnak, és mert a legártatlanabb, legőszintébb lénytől érkeznek. Ők még úgy látják a dolgokat, ahogy vannak, úgy adják vissza a világot, ahogy érzékelik, még ha ez a felnőtteknek nem is tetszik. Vajon Jézus miket játszott gyermekkorában? Hát Néró? Vagy Ceaușescu?

Dan Lungu A kislány, aki Istent játszott című regényében két narráció működik: az egyik az általános iskolás kislányé, aki a nagyszüleivel él egy romániai kisvárosban, a másik az anyjáé, aki cselédnek szegődött Rómába, hogy fellendítse a család sanyarú anyagi helyzetét. Az anya négy éven keresztül nem látja gyermekét, a kislány pedig elhagyatottságában kitalál egy magányos játékot: sivár lakótelepi toronyház tetején Istent játszik, elképzeli, hogy varázslattal befolyásolni tudja a profán dolgokat, megváltoztathatja a sorsszerűen bekövetkező eseményeket. A vágyak és a nyers valóság közti feszültség kíséri végig a történetet a regény romániai és olaszországi helyszínein.

„A valóság nem külső vagy belső, nem elvi vagy kezdeti, nem lehetőségi vagy tényleges, hanem mindezeket megelőzően voltaképpeni. Schelling szavával azt mondhatjuk: unvordenklich, előre-el- nem-gondolt, tehát nem gondolható el saját magán kívülről.” Ez a citátum illene talán a legjobban Ozsváth Zsuzsa könyvébe, ha nekem dedikálná. Gondoltam, amikor végigolvastam az Előző részeket. Az olvasás, az én esetemben, permanensen tovább akart lépni saját reprezentációs kapacitásán, érzi, hogy a debanalizálás sikeres.

Hogy lehet hinni széttárt karoknak, honnan

Tudható, hogy ölel vagy vállat von.

Honnan ember és meddig állat, azt a jó ég se tudja,

De egy állat tanácsát kérni nem szégyen.

Hisz hol van már ettől az ember, igen, nem,

Fekete, fehér, minden merő árnyalat.

Kezdetben vala a halvány derengés.

(40 + nap)

Ha az olvasó figyelemmel kíséri a magyarországi sajtót, a megjelenést követő héten bizonyosan értesült a Meseország mindenkié című könyvről. Írók, politikusok, szakmai szervezetek, celebek és trollok vívnak ádáz harcot egy gyönyörű mesekönyv miatt. Mindeközben a legfrissebb felmérések szerint a magyarországi felnőtt lakosság 53%-a szinte sohasem vesz könyvet a kezébe. Ilyen közegben bármely olvasmány csak mérsékelten érhet el hatást, lehet mérhető módon hasznos vagy káros. Ennek ellenére hirtelen sokezren érezték veszélyben az új nemzedékek nemi identitását, amelyet állítólag az LMBT propagandát közvetítő Meseország mindenkié meséi könnyen formálhatnak, mintegy kötelezően követendő mintát adva a gyerekeknek.

Az abszurd nem csupán agymenések metamezeje; megvannak a maga szabályai, a hazai irodalmi környezetben pedig meglepően sokan művelik jól. Az abszurd magasából rálátunk a dolgok egészére, a világ hibáira, visszásságaira, a kilógó lólábakra és lófejekre, a szellemi fejlődés alternatív, de járható útjaira – és talán kicsit a valóságra is. Az abszurd meghökkent és kizökkent, megtorpedózza a begyöpösödött, racionális elmét, tisztít, de ahhoz, hogy hatni tudjon, fel kell adnunk hozzá mindazt, ami szellemi elszigeteltségünket táplálja. Az abszurd mögött nem mindig móka lapul, van, amikor dráma, teozófiai viszketegség vagy épp tragédia faragja végső formájára.

Ménes Attila Műanyag szalonna című kötete abszurd, rövid szösszenetek vaskos gyűjteménye, egy érdekes elméleti kísérlet arra, van-e élet a megszokott normalitáson és a földhözragadtságon túl: áltudományos karcolatok, szatirikus törpetárcák, masszív, filozofikus futamok, groteszk mikromítoszok legjava alkotja, de a hangosan felépített hoaxtól a lírai sorokig szinte mindent felvonultat, amit a műfaj csak elbír. 

„Ha sok a fény, szemet hunyunk. / Sok a fény. Nem hunyhatunk szemet.” Halmosi Sándor letisztult versbeszéde egyre szálkásodik, szálkák támadnak benne, a legváratlanabb helyeken, máskor meg szakadozik, repedezik a vers pulzáló teste. Elég megérintenünk, saját „patchwork-életünket” érzékeljük máris. Jól járunk, ha megsebez. Nincs vers, amelyben ne találnánk egy üres helyet, ami a mienk, az olvasóé. Finoman modern és lélek-közeli világérzékelés, elkülönböző Halmosi-brand. Precíz, angyalsűrűséget megbízhatóan mérő költészet.

Visky András

A kötet történeteiben ismert mesék újraírt változatait alkották meg a szerzők olyan hősökkel, akik valamilyen stigmatizált vagy kisebbségi csoporthoz tartoznak. Kilenc jól ismert szerző és nyolc új alkotó meséje került a gyűjteménybe, melyben többek között meleg, leszbikus, transznemű, roma, örökbe fogadott, hallássérült és idős hősökkel találkozhatunk. A tizenhét kortárs szerző friss meseátiratai azokat is megszólítják, akik nehezebben találják a helyüket a világban. Megerősítenek abban, hogy bár nem vagyunk egyformák és különböző utakat járunk be, de ha megérkezünk, a kapu mindannyiunk előtt nyitva áll.

1968, Csehszlovákia. A megmerevedett kommunista rendszeren már jól látható repedések húzódnak, a sztálinista diktatúra szorítása érezhetően enyhül. Az ország, a társadalom megújulás előtt áll, a szabadság bódító illatát hozza a szél. A csehszlovák reformtörekvések élére Alexander Dubček, az „emberarcú szocializmus” megálmodója, a prágai tavasz későbbi legendás alakja áll. Az ő élettörténetét tárja elénk Ľuboš Jurík történelmi-életrajzi ihletettségű, de szépirodalmi műhöz illően fikciós kerettörténetbe ágyazott regénye: fiatalkorát, későbbi politikai szerepvállalását, a Szovjetunióhoz fűződő ellentmondásos viszonyát, tetteinek mozgatórugóit villantja fel egy-egy epizódban. Megelevenedik a 60-as évek Csehszlovákiájának fullasztó politikai légköre, a keményvonalas kommunisták merevsége, kegyetlensége, az emberek közt gyanakvást szító kommunikációs stratégiái, ügynökeik beszervezése, a mindent letaroló kommunista propaganda árnyékában a diáktüntetések és ezek agresszív megtorlása, a diákok és tanáraik feljelentése, megfélemlítése, kirúgása; majd amire akkor senki sem számított: a reformhullám 1968. augusztus 21-iki vérbe fojtása, a szovjet hadsereg bevonulása.

Ha a klisékből indulunk ki, minden női börtönös filmben ott vibrál a megkerülhetetlen erotika, az összezártság és az egymásutaltság szexi kínjai, pucér cicaharcok a zuhanyzóban az utolsó kókuszos samponért és hasonlók, de mindezektől eltekintve csak az képes hűen ábrázolni a valóságot, aki már megjárt egy női börtönt, vagy legalább mélyrehatóan beszélgetett olyan nőkkel, akik már túl vannak rajta.

A Mars Klub nem egy könnyed, derűs olvasmány. A szerző Rachel Kushner kíméletlen precizitással mutatja be a női börtönök világát, átfogó képet nyújtva mindazoknak, akiket még nem kasztliztak be, s nem is tervezik e kényszerpihenőt, mégis érdeklődnek a női bűnelkövetők lebilincselő élete iránt. És ez a világ valóban izgalmas, balhé itt mindig van, hiszen a szűk helyekre koncentrált ösztrogén fokozottan robbanásveszélyes.

A borítóról

Külcsín szemet gyönyörködtető, márcsak azért is, mert a fedélről egy szem tekint vissza ránk, kék, több árnyalatban, viszont eme napszem pilla-sugarai sok színben pompáznak, bátorkodom; az égi kupola, mivel jobb esetben az „égilakók“, vagyishát a fentről ihletettek szemszögéből nézünk mindent, pillantunk mindenre és itt a jobb eset országol, a mindent fogó, átformáló összművészeti tudat. Amit a szerző igazol, mivel Spinoza gondolat-ruházatát ölti magára, veszi tudatába s teszi mottónak az első költeményes oldal tetejére: „.. .a S z e m vagyok, amellyel az univerzum szemléli önmagát...“

A könyv nagyon széles, jóformán deltás, ámbizony vertikális viszonylatban nem nagynövésű, ultrafranciás forma, ami a mű horizontális hömpölygését a világtörténet időegyenesén hivatott kifejezni. Az első borítón Kallai Sándor a Föld szeme című akril Írisz víziója, az illusztrációk is a festőművész alkotásai. A Föld szeme az én gondolat-víziómban szivárványos égi szemgömb-kupolává dicsőült, hogy ezt mi indokolja, fennebb kellőképpen fejtegettem. A könyvet Ágh István és Baranyi Ferenc lektorálta.

Égi vagy földi úrhoz fordul-e, nem mindig egy - értelmű – a perlekedő fohász, a profán ima, a vitázó szentségelés annál inkább.

Tarján Tamás

Soha nem tudni, a némulások, némulat-ok mire voltak jók! Erőgyűjtés, tájékozódás? Ki tudhatja? Az új versek kihívó aktualitással körülveszik a Némulat verseit. S arra biztatnak: ne add fel, meg ne némulj!

Nagy Gáspár

„Nem verset írni: Írni” [...] a mesterség esz kö - zeiről sokat tudva küzd a feltétlennel: a mes terség hamleti meglét-vagy-sem kérdésével.

Tandori Dezső

Szótlanságban lapuló tragédiák, mozdulatlanságban megbúvó mozdulatok, elképesztő tájak és lelakott asszonyok, de felbukkan a bodori világ valamennyi jellegzetes motívuma és karaktere is, akárcsak a végig a háttérben feszülő vészjósló atmoszféra. Bodor Ádám Sehol című legújabb novelláskötetében hét elbeszélés olvasható. Ezek az abszurdba hajló balladák újabb variációk végnapokra. Gyakran előforduló elemek a fagy, a katonák, a halál és a túlélési stratégiák. A szerző tollhegye alatt a pusztuló tárgyak és helyszínek különös erővel, új jelentéssel telítődnek. Bár ezek a novellák egy egész regénnyé is kinőhetnék magukat – mert bennük van a potenciál –, külön-külön is önálló világot alkotnak.

A cím teljesen hétköznapi, a maga hétköznapiságában reményt keltő: Ezen a szép napon. Aztán ha jobban elmerülünk a versek különleges, unikális, hogy úgy mondjam Debreczeny-s fanyar világában nem, hogy szép napról van szó, épp az ellenkezőjéről; utolsó kenet feladásáról haldoklóknak és nem haldoklóknak, fulladásról és félelemről a félelem hiányától, békés háborús halottakról, népviseletnek nevezett fegyencruhába öltöztetett férfiak célba köpéséről a reményre. Alktotásképtelenségről már mindjárost fizikai értelemben is, rettenetes idegállapotról, ha van is írásművészet csak automatikus, se emennek, se a rettenetes idegállapotnak nincsen felfoghatósága, inkább létködök dies irae-je, a szép nap legfeljebb az irodalmi elzombulásnak szólhat, ami egy oly géniusznál, mint Thomas Bernhard át üt a szürkeségből, adjuk meg a szürkeállományból a szépbe. Máris itt vagyunk az alcímnél Thomas Bernhard breviárium, ami megintcsak különleges csak ez nem álhétköznapiságában, hanem szőröstül bőröstül különleges. Tehát az első könyv, az első immateriális kiló, amit recenzeálunk Debreczeny György, Ezen a szép napon Thomas Bernhard breviárium, Aj téka Kiadó, Szeged, 2019.

Itt segítségül hívjuk, mert a Bernhard témához érkeztünk Adamik Lajos fordító, szerkesztő, publicista, 2009 óta a Thomas Bernhard Magánalapítvány nemzetközi kuratóriumának tagja, - tehát nagyon illetékes – válogatott sorait, aki amúgy a kötet fülszövegét is írta:

Ez a szöveg már akkor elvesztette ártatlanságát, amikor a gondolata megfogant. Mondta volna róla első, főiskolai magyartanárom. A könyvpiaci trendeket ismerve és az olvasói szokásokat felmérve, a téma iránti érdeklődés nem kecsegtetett jó előjelekkel. De a könyv útjai kifürkészhetetlenek. A nyomtatott termékek még a digitális korszakban is tudnak meglepetést okozni. A mű megszületett és magyarul is kapható. Örömére az esztétika iránt érdeklődő szakembereknek. Én, mint költő, számos inspirációt merítettem a kötetből. Előre szólok. Írók, festőművészek, hang-műveszek és zeneszerzők, olvassátok el!

Pár pillanatnyi gondolkodás után, jobb esetben azonnal rávágja a Köves István kötetét kézbe vevő és a borítót meglátó olvasó: Ez kétségtelenül Bosch, méghozzá A földi Paradicsom középső táblájából kiemelt részlet, s rajta egy furcsa jel, amit csakis így értelmezhetünk: „Ön itt áll.” Ez bizony ironikusan hat. Mint ahogy a címben is valami ilyesmit érzünk, bár a Na, nehogy már, kegyelmes uram teljes kibontása, értsd: „megfejtése” némileg várathat magára (csak a kötet alapos végigolvasásáig). Szelíden megrovó „kikérem magamnak” (s talán hetykén lenéző) felszólítás, ironikus felhanggal. Mindazonáltal jómagam, aki jól érzi magát a „kötetben”, úgy tartom, Köves iróniája egyáltalán nem felszíni, pláne nem felszínes (amilyen a 70-80-as években volt divatban.)

A történelmet, ha száraz tényekre és adatokra támaszkodunk, könnyen meg lehet hamisítani, félre lehet magyarázni. Egyedül személyes történetek tehetik hitelessé.

Ilyen történeteket oszt meg velünk könyvében Pfeiffer Gábor saját családjának tagjairól és egy kicsit önmagáról is. Így válnak élővé a második nagy háború évei, átélhetjük a zsidótörvény és a kitelepítés, a hadifogság megrázkódtatásait, majd ízelítőt kapunk a korai szocializmus légköréből, miközben bejárjuk Csolnokot, Budakeszit, Budapestet, Ukrajnát, Brno-t és az egykori NSZK városait. Az izgalmas családregény fontos helytörténeti dokumentum, de ennél sokkal több. Egyszerre tud hatni az értelemre és az érzelmekre. A mű hús-vér emberi sorsokon keresztül kelti életre a megidézett korszakokat.

A költészeti modernitásnak, amelynek előfutáraként Hölderlinre szokás utalni, lényegi mozzanata az önreflexió, gyakran visz színre olyan esztétikai-filozófiai problémákat, mint a hang és a csend, a saját és az idegen kölcsönhatása a szubjektumban, valamint a megértés, megérthetőség és a nyelvi kifejezhetőség, (ki)mondhatóság. A mű, a művészet kérdései a létre és a semmire való rákérdezéssel simulnak össze.Mallarmétól Rilkén át Celanig kapcsolódik ehhez a létezés esetlegessége vagy tragikuma, ezen keresztül a lét mint olyan megvilágítása. A létmegértésben levést az emberi létező (ittlét/jelenvalólét) kitüntető sajátosságának tekintő Heidegger számára a költészet mint poiészisz az igazság megalapítása: a létező létének megvilágítása, olyan esemény, amelyben megnyilatkozik minden dolgok lényege, a lét. Fenomenológiai-egzisztenciálfilozófiai olvastban Laura Garavaglia ehhez a szellemi tradícióhoz mérhető módon mutatja fel a természet, az anyag, a kozmosz emberfeletti létét és az emberi létezés személytelenül is bensőséges esetlegességtapasztalatát. Sajátossága, hogy ez a tapasztalat nem a viszonylagosságból fakadó perspektivizmusban, inautentikusság-érzésben és iróniában jelentkezik. Nyelvi és egzisztenciális válságtudat helyett az univerzum hérakleitoszi rendjére tekintő harmónia hatja át a verseket.

Az ember általában két élet közül választhat, az egyik a végtelen stagnálásról, a másik a végtelen bolyongásról és identitáskereső-csavargásról szól. Talán az utóbbi eredményesebb a fejlődés tekintetében, mert a stagnálásból nem sok tanulható.

Oberczián Géza második kötete, az Áramlás egy utazás rétegzett története. Egy fiatalember Közép-Amerikából Erdélybe, nagynénje temetésére igyekszik, miközben felismeri, hogy nem szakadhat ki az áramlásból, nem tagadhatja meg sorsát. A kisregény témáját brassói születésű édesapja történetei és az erdélyi rokonok, barátok között megélt események adják, mégsem valós eseteket dolgoz fel, azok csak a hátteret szolgáltatják. Egy nehezen kibogozható családtörténettel találkozunk, melyet országhatárok változása, politikai, üzleti játszmák és művészi állásfoglalások, egyéni törekvések és becsvágy kuszálnak össze. A szülők titkai a testvérek sorsát is összegubancolják, s néha úgy tűnik, ebből az áramlásból csak egy örvénnyel való megsemmisítő találkozás jelenthet kiutat.

Budapest, 1973. Egy kutatócsoport új tudatmódosító anyagot tesztel. A regény tudománytörténeti háttere a Szára István pszichiáter és munkatársai által az ötvenes-hatvanas években ténylegesen végzett kísérletsorozathoz kapcsolódik, néhány motívumot feldolgoz az akkoriban publikált orvosi szakirodalomból, de természetesen a valóságban semmiféle, a regényben említettekhez hasonló esemény nem történt.) A kutatócsoport tagjai részben az előző regényben (Űr-érzékeny lelkek) már megismert szereplők: Aron Suler, a sztálini idők Moszkvájában hírnevet szerzett, majd bebörtönzött orosz-szovjet pszichiáter, aki rejtélyes körülmények között bukkan fel Budapesten; Nyírő és Gutmann magyar orvosok, és még több más személy. A csoporton belül feszültségek alakulnak ki, a szereplők eltérő céljai és (olykor önmaguk előtt sem világos) titkos, belső motivációik miatt.

A regényben mellékszereplőként feltűnnek a hetvenes évekbeli budapesti underground művészet egyes szereplői, egzaltált kulcsfigurái, hangsúlyozva a történet azon dimenzióját, mely szerint e kísérletsorozat a benne résztvevők számára messianisztikus kitörést jelentett a kommunizmus sivár és szürke valóságából, és valamiféle "kozmikus utazás", "okkult megismerés", illetve a vallási üdvözülés bizarr lehetőségét is magába foglalja

Olyan ez a kötet, mint egy paradigmaszintagma. (Az emléktudat újraírása. A megtámadhatatlan méltóság, a tartósság, sőt: az örökkévalóság megsejtetésére irányuló reflexiók sora. Az idő leggyorsabb változásaiból kiemelt, minden lágyságon és minden életen felülemelkedő szolidaritás, ami beleillesztetett a nyelvbe. Sok-sok érzés, akarat és képzet. Igazi Nádas-univerzum.

Benne van a rég óta barkácsolt, bricolage, válasza a világ milyenségére, mostani mivoltára, ugyanakkor a stílusa tagadja még az illúziót is, mely szerint leírható volna a probléma. Mi a dilemma lényege? Hogy nem mindig a múltnak van igaza. A jelen felül szeretné írni, de nem tudja.

A címe alapján totál érdektelen könyvnek tűnik, pedig belekezdve egy zseniális tényfeltáró munkanapló és túlélőregény – már ha léteznek ilyen műfajok – bontakozik ki. A jó csemegepultos egyszerre szociológus, pszichológus, könyvelő és gasztrofetisiszta. Ő a húsáruk ura, nők és gyermekek példaképe. Hatalma és tekintélye van, sok embert ismer, de őt csak kevesen ismerik igazán.

Gerlóczy Márton egyik legnagyobb erőssége, hogy a bennünket körülvevő hétköznapi világ abszurditását humorosan, ugyanakkor rendkívül érzékletesen teremti újra szövegeiben. Időnként már-már szociológiai igényű fejtegetései ugyanolyan szórakoztatóak, mint a szarkasztikus jellemrajzok és a csattanós anekdoták. A csemegepultos naplója egy érdekes kísérlet története, amikor is a fiatal író beáll a sonkák és kolbászok közé (itt szögezzük is le: nem „húspult”, hanem csemegepult). „Fogalmam se volt, hogy itt fogok dolgozni. Csak kóstolgatni mentünk. Szeptemberben jutott eszembe, hogy megkérdezzem. Hirtelen elmondhatatlan vágyat éreztem arra, hogy feltehessem ezt a kérdést: nincs kisebb? Vagy ezt: tizenkét deka, maradhat?