Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Mindenkinek találkoznia kell az Igével, mint szóval, mint szívbe hatoló szöveggel. Olyan textussal, ami voltaképpen nemcsak írás, hanem eleven, élő olvasat. Épületként ható, organikus természeti képződmény, és az égben levők által alkotott mű, ami egyszer minden embert megszólít, s a megkérdezetten múlik, hasznára válik-e ez az erőt adó találkozás?

„Senki sem menekülhet a kinyilatkoztatás nyelvének e túláradó hatalma elől, még az sem, aki azt hiszi, hogy menekülésre semmi oka. Már csak azért sem, mert, ahogy a kinyilatkoztatott Tan, úgy a szóbeli Tan időtlenül tornyosuló felhője s maga a könyvvilág sem tűr meg önmagával kapcsolatban semmiféle személytelen viszonyt, ahogyan ez például a tudományhoz, a mitológiához, a filozófiához, avagy általában a vallásokhoz mérten lehetséges. Különös, hogy ilyenkor még a főállású exegéta, hagyományos megítélés szerint "holt nyelvek tudója" sem járhat el másképpen; számára minden halott nyelv él." Írja Rugási Gyula. És valóban, a személyes viszony nem spórolható meg, ha a Biblia a tárgy, ha az ihletett Ige (Logosz) a téma.

 

 

Akárha tárlatot járnánk be egy tágas keretű, mozgatható reflektor-állvánnyal, amelynek különböző pontjain irányítható, koncentrált sugarú fényforrások (spotok) helyezkednek el.

A tárlat képei: Szécsi Margit-versek.

Az állvány mögött az éles – és minden apró részletre érzékeny – szemű „fővilágosító” áll: Halmai Tamás.

A terem majdnem sötét, csupán annyi rejtett világosság dereng, hogy lássuk, hova lépünk. Halk zene szól, inkább zizeg, alig érzékelhetően szinte motoz a homályban, mint óvatos állat mancsa gyűrött avaron.

A lassan mozgó állvány megállapodik. Mintegy varázsütésre valamennyi égő kigyúl: szinte elénk vetül az első vers, áttekinthető-olvasható teljességében, mint összes színét egyszerre felragyogtató festmény. Ugyanakkor megszólal a teljes zenekar, felharsan a tutti, mintha mindegyik hangszer, mindegyik szólam egymást túlzengve igyekezne saját örömét – vagy éppen fájdalmát – tudatni a világgal.

Majd hirtelen csönd.

 

In medias res: a könyvismertetés címe, a Költőietlenség, versszerűtlenség, nyelvtelenség című tanulmányból vétetett. Ebből származik az alábbi idézet: „…az emigráció a létezés univerzális metaforájává válik, amelyben csakis otthontalanul, illetve csak nyelvtelenül, vagyis a nyelvben idegenül lehet fennmaradni. Olyan száműzetés ez, (a nyelvbe való száműzetés), amelyből aligha van visszaút, mert nincs otthon, csak örökös száműzetés, amelyben az ember inkább költőietlenül, mint költőien „lakozik”.” Az ember a nyelv proletárja, írja Kulcsár- Szabó, s a nyelvvel való rendelkezés, az „én”helyett a tőle függetlenné vált élet oldalán mutatkozik meg. Az elemzés tárgya Domonkos István: Kormányeltörésben című verse. Paradigmatikus mű. „Koponyánkból a habverő nyele kiáll”, Utal Badelaire: Spleen IV című versére, Szabó Lőrinc fordításában: „Zokog a tört Remény, és a zsarnoki bosszú, koponyánkba üti fekete zászlaját.”

Az írás a magyar, kortárs líra ismerőinek kötelező olvasmányává válhat. Mert nemcsak történetiségében vázolja fel a költészet honi alakulástörténetét, hanem létrehoz egy exkluzív helyet, egy szemléleti világot, amelyben reflektál a legértéktelítettebb jelenségekre. Aki eddig nem értette, miért inkább populáris karakterű a múlt irodalma nálunk, és nem arisztokratikus irodalmi regiszter része, az most rádöbben, ez az oka a késleltetett fejleményeknek. Például a szabad vers térhódításának.

 

 

Lajta Erika könyve témáját és formáját tekintve is rendhagyó szöveg: alcíme szerint „riportregény Szerdahelyi István irodalomtörténész életéről”. Műfaját és stílusát tekintve valójában nem annyira jelenkori társadalmi jelenségeket bemutató tényirodalom kategóriájába (irodalmi riport, dokumentumregény) tartozik, jóval inkább az életinterjú és a riport keveréke. A regényszerűségnek a paratextusban jelzett intenciója mintha elsősorban a szerző és Szerdahelyi kapcsolatára vonatkozna, ilyen értelemben egy riport regényeként értelmezhető át a „riportregény” megjelölés.

A műfaji kérdések tétje tulajdonképpen csupán a történelmi-életrajzi hitelesség, a valóságreferencia vagy fikció kérdése. Előbbit helyezi előtérbe mint olvasási javaslatot, miszerint a könyv célja Szerdahelyi „személyiségképletének megfejtése”. A téma tehát Szerdahelyi István életútja és világlátása, aki a pártállami szocializmus idején befolyásos irodalomtörténész, esztéta, szerkesztő volt. Személyes élete, jelleme, gondolkodásmódja ma már talán kevés olvasót érdekel, a megidézett korszak intézményi és ideológiai viszonyaival együtt azonban több szempontból is érdekes. Elsősorban a mentalitástörténet, az értelmiségszociológia felől világít rá a kor kultúrpolitikájának, irodalom- és tudománytörténetének jellegzetes mintázataira. (Lajta illetve narrátora szavaival: „A szocialista rendszerben szeretném megvizsgálni, milyen alkalmazkodási modellek, milyen igazodási kényszerek voltak, ha valaki fel akart törni, ha valaki be akart jutni az irodalmi életbe.”) Szerdahelyi egyéni ízlésén és marxista esztétikai elvei szűrőjén keresztül persze sajátos (személyes, utólagos önigazolási szándéktól nyilván nem mentes) képet kapunk mind a szocializmus irodalmi intézményrendszeréről, mind a rendszerváltás utáni, az esztétikai elvek terén is jelentősen megváltozott helyzetről. A posztmodern uralmaként bemutatott jelenkort (2007-ben zajlott beszélgetések adják a könyv alapját) illetően az áthallásos cím és a bevezető fejezetek reflexiói irodalmi divatokról és klikkekről arra engednek következtetni, hogy Szerdahelyi nézeteit – részben legalábbis – Lajta is osztja. (Hacsak nem olyan fikciós narrátorhanggal van dolgunk, amely ravasz módon a valóságos szerzőnek álcázza magát, bár a hivatkozott személyes-önéletrajzi valóságelemek nagy száma és a gyakori publicisztikai hang nem efelé mutat.)

 

 

Szeretem a kijózanító költészetet. Ami szöges ellentéte a romantika lírájának, amely zsong és búg, s megpróbál elandalítani a világ felragyogó szépségeivel. Az én költőm a fény hűlt helyét tapogassa ki, és olyan legyen, mint egy éles pofon a délutáni fülledtségben. A tisztánlátás mélyen emberi fájdalma járja át, de mint a derű, egy nem túl jó vicc után. Ahogy József Attila mondja: "szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél". Feltérképezi maga körül a romlás esztétikáját, mert ez is emberi. Nagyon is emberi. Halmosi Sándor gondosan tervezett, számos kultúrából inspirálódó, mégis finom költészete a maga lassú, de konok erejével vesz körbe minket. Partot mos ott, ahol egyszer talán kiköthetünk.

Papp Sándor Zsigmond

 

 

Az utóbbi időben az elmúlt évek számos centenáriumi eseményét érintő írás jelent meg a sajtóban és a könyvpiacon. Világháborús vereség 1918, Őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság 1919, ország-csonkító trianoni békediktátum 1920. Együtt és külön külön is mind a magyar történelem egymásba fonódó, tragédiákkal terhes, sorsfordító történése. Számomra a múlt eseményeire visszatekintő feldolgozások közül az egyik legizgalmasabbnak a jeles történész Pók Attila: A múlt hatalma (Felsőfokú Tanulmányok Intézete, Kőszeg – Savaria University Press, Szombathely 2018. 276 oldal) című munkája bizonyult.

És nemcsak azért, mert a könyv az eseményeket egy a megszokottól némileg eltérő szempontra, az erőszak elhatalmasodására figyelve vizsgálta, hanem azért is mert szerzőnk a korabeli események máig sugárzó, a mai viszonyainkat is befolyásoló hatásainak az érzékeltetésére is vállalkozott. A mából visszatekintve az erőszak új minőségének a megjelenéséről pl. így ír: „ez a háború nyitotta meg a gyűlöletpolitika állami eszközökkel ipari méretűvé fokozott instrumentalizálásának korszakát. S ahogy kontinensünk a háború következtében elvesztette a hosszú 19. század során az emberi életminőség javításában kiküzdött vezető szerepét, úgy vált úttörővé a pusztítás modern ideológiáinak és technikáinak terén.

 

 
(Forrás: facebook.com)

Tinódi Lantos Sebestyén, a polgársorból származó, majd krónikási-énekmondói érdemei révén nemessé avanzsált deák 1555 novemberében Nádasdy Tamáshoz érkezik Sárvárra, hogy Cronica című művét felajánlja a nádornak. A vár ura azonban nem tartózkodik otthon, így rá várakozva a híres lantos belefog, hogy elmesélje kalandos élettörténetét egy Mári nevű szolgálólánynak. 

 

Milyen kamasznak lenni, ha az ember nem számíthat a szüleire, ha érettebb és bátrabb, mint ők? Milyen városból falura kerülni, és belemerülni a csendbe? Milyen önállóságra vágyó nőnek lenni egy vadmacsó környezetben? Milyen felnőni egyetlen nyár alatt? Milyen szabadnak lenni egy fojtogató, izzó titkokkal teli közösségben, ahol az iskola sem lehet menedék, és a könyvtár jelenti az egyetlen ablakot a világra? Mekkora ára van ennek a belső függetlenségnek? Milyen szeretni és elveszíteni?

A Pubi egy lány regénye, de nem rózsaszín és reményteli, mert minden fájdalmas igazságot megmutat, anélkül, hogy bármit is szájbarágósan elemezne vagy kizárólagosan tematizálna. A zúzódások könyve és a szabadulások könyve. Fáj olvasni és jó olvasni. Ahogy a címszereplő mondja a saját életéről: "Ez nem egy lányregény. Nem lapozhatok előre." Mi sem lapozunk, mert itt mindennek súlya és jelentősége van, a hámozott krumplinak éppúgy, mint a karamellás tejnek, a felboncolt pitypangnak vagy a piros lakkcipőnek. Tanúk leszünk, és cinkosok, áldozatok és bűnösök - nincs menekvés, benne vagyunk mi is, ellep minket a hallgatás és a kimondás vágyának rettenetes feszültsége. "Mindannyian tudták. Tudták, mi történik velünk."

 

Kosztolányi Dezső írja: „Az író, aki igazán teremt, elénk tárja a dolgokat s eltűnik mögöttük. Semmit se magyaráz. Azzal hat, hogy amit művel, az érzékletes. Hasonlít az alkotó természethez. Az sem okoskodik és fecseg. Csak van. A patakhoz nem járul széljegyzet. Az erdőnek sincs díszítőjelzője. Aki igazi elbeszélő, a felületeket mutatja s alatta az élet mélységét. Mindent tud, de erről hallgat. A legokosabb ember is úgy beszél el, mint egy tudatlan gyermek. Elbeszélésének varázsa éppen ebben lakozik: az ellentétben, a ravasz önmegtartóztatásban.” (Káté az írásról.)

Szepes Erika önmegtartóztatása több lépcsős distancia. Úgy tart távolságot, hogy alaposan körbejárja a témát. Kitűnő elemző, a tényekre koncentrál, utána reflektál. Nála első az íráspraxis. Végül a történeti kontextus. Jól tudja közvetíteni az élményt, például az Ady- remekművek kapcsán, amit olvasóként átél. Köztudott a szerzőről, hogy nem híve a nyelv fetisizálásának, mégis, maga is, használat által magasztalja fel. Bele tud bújni a szerző bőrébe, lelkébe. Valami efféle történés létesül ilyenkor, konfiguráció zajlik. Nem szemantika. nem hermeneutika Nem is okoskodás. Nem észelv. Hanem a szív kezd látni. Szemek nőnek a szépérzékre. Új ösvények nyílnak a lélekben és látják, amit gondol. A gondolat belemegy a kézbe, a szájba. S így könnyű helyesen cselekedni. Boldogulni. Ritka jó képességekkel áldotta meg Szepes Erikát az Örökkévaló.

 

 


A kép forrása: https://www.fathipster.net/sites/default/files/coda_wall1.jpg

Enyhe előítélettel ültem képernyő elé: milyen lehet az a film, a CODA (rendezte: Siân Heder), amely elvitte a pálmát az Oscar-díj odaítélése során (legjobb film kategóriában) az általam „istenített” A kutya karmai közt (Jane Campion) című filmdráma elől? Hihetetlen, nem létezik, hogy felül lehet múlni, gondoltam.

Ráadásul egy remake-film, a 2014-es La famille Bélier (A Bélier család) című francia-belga produkció (Eric Lartigau) angol változata: főhőse Ruby Rossi, akit Emilia Jones alakít. A Locke & Key című sorozatból ismerjük. Az apát Troy Kotsur amerikai színész és rendező játssza – a szerep (a legjobb férfi mellékszereplő) Oscart eredményezett számára.

 

 

Egy talált nyelv továbbíródása – Tandori Dezső halála napján új ér­telmet nyertek ko­rábbi jelentések Debreczeny György költői vilá­gá­ban. A személyesen soha meg nem ismert levelező­társsal együtt, levélben el­kez­­dett, de befeje­zet­len szonett egy­részről véglegesen torzó maradt, míg a másik fél számára nemes ki­hívás: be kellett (volna) fejezni a szo­nettet, tovább kellett működtetni egy nyelvet úgy, hogy közben eredetisége, "tandori­sága" megmaradjon, ne mó­do­suljon

 

 

Hegedűs András író első kötetének címe A moslék helyes keverési iránya a Parnasszus Kiadó gondozásában (Főszerkesztő: Turczi István) a Pandémia idején jelent meg. A fiatal íróval Várnagy Márta beszélgetett.

 

VM: Mit jelent neked az írás? Mióta írsz?

H.A: Rendszeresen és örömmel írok kiskamaszkorom óta, szép- és zsánerirodalomban (főleg sci-fi) egyaránt. Műveim már évek óta folyamatosan jelennek meg online és nyomtatásban is, valamint az elmúlt évtizedben több irodalmi díjat is elnyertem, többek között: New York Irodalmi Páholy – 2. Helyszíni Szépíró Verseny, második hely (2012.); Preyer Hugó amatőr sci-fi novellaíró pályázat, egy első (2013.), és két második (2016., 2017.) hely; Zsoldos Péter díj, legjobb novella (2017.); MÚOSZ – Fogyatékossággal Élők a Médiában Szakosztály által kiírt „A fogyatékosság megélése a mindennapokban" pályázat, 3. hely (2018.). Első önálló novelláskötetem 2020-ban jelent meg a Parnasszus Kiadó gondozásában, címe: A moslék helyes keverési iránya. Jelenleg első regényemen, egy science-fiction-ön dolgozom, ami egy 2012-ben megjelent kisregényem folytatása lesz.

 

Halmosi Sándor költészetében a Lao-Ce szenvedélye (2018) című kötet óta egyre inkább előtérbe kerül a közös emberi léttapasztalat egyszerre metafizikai és korkritikus megfogalmazása. Erkölcsi hangoltsága, az egyéni tapasztalatban általános belső mintázatokat kereső misztikus attitűdje maga után vonja a szolgálat prófétai ethoszát. A Neretva annak az „apokrif trilógiának” a második darabja, amelynek első kötete, a 2020-as Napszálkák egyértelműen kijelölt egy transzcendens-szakrális kérdésirányt, elsősorban Pilinszky örökségéhez kanyarodva vissza látásmódjában és dikciójában. Ennek megfelelően adódik a kétség, vajon mit lehet ehhez hozzátenni, illetve lehet-e új színeket, témákat, hangokat vinni ebbe a markáns bölcseleti-közérzeti lírába, olyan módon, hogy aztán egyfajta költői triptichonná álljon össze a trilógia. Az egyik lehetséges irányt a Napszálkák utolsó ciklusában megfigyelhető metareflektív pozíció által lehetővé tett esztétikai distancia kínálja, egy másikat a költészet befogadását kalanddá, felfedezéssé tevő játékos többértelműség beengedése a kijelölt tragikus-fennkölt költői mezőre.

A fenti várakozások mentén olvasva a Neretvát, elsősorban az egyértelmű kontinuitás jelei látványosak: a tömör, poentírozott mondatokból szőtt szaggatott versbeszéd apokaliptikus-meditatív hangoltsága, a tragikus pátosz és a rezignáció regiszterei, a szimbolikus kifejezésmód, az ismétlések, a mondatrészhalmozások, az ellentétek és paradoxonok erős kontrasztjai, valamint a Fábián István tervezte borító és a cikluscímeket kísérő grafikák. Ugyanakkor az általános érvényű, metafizikai ítéleteket helyenként személyes, hétköznapi élmények hozzák testközelbe, és teszik nem csak intellektuálisan megragadhatóvá, hanem átérezhetővé. A reménytelenség, a hiányérzet melankolikus monotóniáját – amikor már-már monomániásnak éreznénk azt – pedig megtöri egy-egy ironikus vagy többértelmű szójáték (pl. ideg/idegen A kisebb végtelenben), a megtartott esztétikai távlat jeleként.

 

 

Egy életteli, megkapó-megható mese egy kárászról. Előre le kell szögezni, nemcsak népszerűsítés ez, hanem színvonalas irodalom is. Versben és prózában. Kétnyelvű kötet. A verseket Brüll Krisztina ültette át angolra, a prózákat Lengyel Péter. Gyönyörű, színes illusztrációkkal, exkluzív tipográfiával. Elsősorban gyermek olvasóknak való, de felnőtteknek még inkább.

Régen élvezte így esszéíró az olvasást. Az ökológia, az állatjólét és a fenntarthatóság szempontjai mind rendben vannak. S a természet-költészet elegy hatásfoka működőképes. Esztétikum és valóság, nyelv és tapasztalat egymásba fonódva alkot olvasóbarát mintázatot. Kiss-Horváth Ágnes frappáns-ironikus, és bölcsességet sugárzó erudíciója kompatibilis a víz alatti akvarell-pasztell gótika poétikájával.

 

 

Az emberélet útjának felét már rég elhagytam, s gyakorta kapom magam azon a klasszikus érzésen: itt már voltam. Talán álmomban, talán előző életemben, de talán csak egy hasonló kép felvillanása nyomán élem át szinte ugyanazt. Mint egy jelentős pályát befutó karakter szí­nész, akiben az utolsó „függöny” után végigfut az eljátszott szerepek sokasága, s rádöbben: bizony hogy összerakható megannyi megtanult jelenetből, monológból az egyedi, ami csak annyira különbözik a sok-sok drámaíró által megformált, színre álmodott sok-sok valódi avagy fiktív színpadi szituációtól, hogy egyedi módon próbálja ábrázolni s megjeleníteni a minden katarzist összekapcsoló hasonlóságot. Mert minden történet mélyén ugyanaz húzódik meg: a remény egy jobb korban, s addig is valahogy élnitúlélni a kortalan korokat. Mert min­den olyan kor, mely nem egy mindenki számára élhető, méltányos társadalom felépítésén fáradozik, kortalanul hull a történelem süllyesztőjébe: a múltjától maga fordult el, a jövő már tőle teszi ugyanezt – marad kortalan, hisz az idő bölcsességét nem gyarapította tovább.

 

 

 

A tudatalatti figurái

Interjú Fodor Barbara képzőművésszel és költővel


 Fotó: Pintyi Zoltán

Amikor a többiek még az ábécét tanulták, ő már verseket írt. Amikor elsős egyetemista volt, már elkészítette a diplomamunkáját. Önállóság, kísérletezés, csillapíthatatlan kíváncsiság: ezek jellemzik interjúalanyunkat. Fodor Barbarát, az SZTE JGYPK Rajz-művészettörténeti tanszékének végzős hallgatóját számtalan helyről ismerheti már a kortárs művészetre nyitott közönség. Az Alföld, a Tiszatáj online, az Új Bekezdés, a Kalligram, a Híd és a Holdkatlan is közölte már a munkáit. Évről évre sikeres pályázója az OTDK-nak. 2020-ban a Szegedi Akadémiai Bizottság Tudományos díj Művészetek kategóriájának II.; 2021-ben pedig I. díjasa. A fiatal művésszel az alkotási folyamat látható és nem látható oldaláról beszélgettünk.

 

 

A kötet kettős mottóval indul.

Én vagyok/ az örök ugyanaz, / aki mindent/ másképp lát/ a végtelen / átszűrt fátyolán.” – olvashatjuk az Önismeret című mottóversben, majd rögtön ezután Mészöly Miklós: A tágasság iskolája című művéből vett gondolat következik, mely szerint a művészet lényege is ez: a távolságot és a nosztalgiát hozza harmóniába a maga felfokozott elhatároltságában.

Csontos Márta verseinek alapélménye a babitsi vak diólét, melyben a művész önmaga az omega s az alfa, és a művész személyiségén átszűrődő valóságdarabkákon, gondolatfoszlányokon keresztül kirajzolódó örök teremtésigény is: nyomot hagyni ebben a széttöredezett, az éden idilljét már csak emlékképekben őrző világban, amelyet a pandémia még inkább atomjaira bont.

 

Széll Zsuzsa emlékének

 

Aki ismeri Ördögh Ottó nevét, valószínűleg humoros, parodisztikus írásokat köt hozzá, pl. VIP – Világirodalmi paródiák és Sortalanság – Magyar irodalmi paródiák. Esetleg a történelembe átvezető Te is fiam, Caesar? – Humoros életrajzok ismerős az olvasónak. De 15. kötete, a Ne ölj meg kérlek leginkább a filozofikus A kis herceg és Buddhával rokonítható. Ugyanúgy talányos, nehezen megfejthető, ugyanúgy fejlődésregény. Lesznek, akik nem veszik a fáradságot a felfejtésére és a közepe előtt végleg lerakják. Ha megteszik, érdekes gondolatokról maradnak le.

 

A szerző szerint ez a regény „filmképekben írt gyógyító krimi”. Másként is próbálhatnánk meghatározni a műfajt, kidomborítva filozófiai, pszichológiai, történeti oldalát – de nem érdemes. Mert maga az írás a lényeg, nem a műfaj.

 

 

 

Hepp Béla, aLéb november 28-án töltötte be 60. születésnapját. A hatvan év apropóján Bak Rita faggatta.

 

Miért fordultál az irodalom felé? Mi motivált az írásra?

Nagyon sok lehetőségem volt gyerekkoromban mesékkel, versekkel megismerkedni, azokat színpadon előadni, és már akkor is csodáltam hatásukat, a szavak, a ritmusok, a versek erejét. Ezt nagyban köszönhetem az édesanyámnak, aki ha tehette, könyveket vett nekünk, irodalomtanáraimnak, akik minden szöveg mögé embereket, sorsokat, történeteket tettek, az irodalmi színpadok, énekkarok világának, ahol már gyerekként is megélhettem mindezt. Szóval ezek voltak az alapok. Aztán jött a kamaszkor, amikor azt gondolom, mindenki, vagy legalábbis köröttem nagy számban megpróbálkoztunk versek írásával, persze több kevesebb sikerrel, és volt, akinél fiókban maradtak ezek a korai irományok, volt, akinek szerencséjére, mint ahogy nekem is, sikerült akár iskolai, akár úttörőtábori körülmények között ezekkel a versekkel szűkebb közönség elé is kilépni.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal