Kötetek, kritikák, recenziók, interjúk és laudációk

Ülök az autóban, a Karinthy Frigyes úton haladok Budán. Éppen orvoshoz megyek, ma már annyira nem ördögtől való, pszichológushoz igyekszem. Nézem a házakat, este van már, az utcalámpák fényében emberek sietnek a járdákon. Piros lámpát kapok, és amíg arra várok, hogy tovább mehessek, egy szó furakszik a gondolataimba. Angióma. Az erek jóindulatú daganata.

Kettőezertizenhárom február tizennegyedikén reggel ültem az autóban, és szintén orvoshoz mentem. A zalaegerszegi kórház felé tartottam, aznapra műtétre voltam kiírva, a fülemről egy agresszívan növekvő angiómát terveztek eltávolítani. A főorvos az előzetes vizsgálatok során egy rövid mondatot vetett oda, milyen szerencsés, hogy ez itt van, és nem öt centivel odébb, sokkal nehezebb dolgunk lenne. Akkor jobban foglalkoztatott az, hogy a fülemhez fognak nyúlni, mert érzékeny voltam rá, gyerekkoromban többször is felszúrták. De ez a mondat valahogy akkor mélyre hullt. Nem veszett el nyomtalanul, nem felejtettem el, nem túl sokszor, de azért néha eszembe jut, hogy tényleg, mi lett volna akkor? És mi van, ha anélkül, hogy tudnék róla, hiszen akkor sem fájt, nem okozott semmilyen közvetlen tünetet, növekszik bennem valahol valami hasonló.

Ha egy kezdő író már a pályája legelején képes több műfajban is hitelesen megnyilvánulni, ígéretes folytatásnak nézhet elébe. Az ajtó másik oldalán című novelláskötet megerősíti ezt az irodalmi „evolúciós” folyamatot. Gerencsér Anna írásai széles spektrumon bontakoznak ki, miközben letisztult eszköztárral és kiforrott, célirányosan funkcionáló ötletkészlettel találkozunk. A formai kötöttségeket tiszteletben tartó, egységes szövegvilág csak növeli a drámai középpontok jelentőségét, akárcsak a prózai dinamizmus, így mindegyik írás önmagán túlmutató jelentéssel gazdagodik. Az időben előrefelé haladó húsz novella hol misztikus, hol tényszerű, de mindegyik elgondolkodtató.

"Számos nehéz sorssal találkoztam életem során. Professzionálisnak lenni a munkában (annak, aki ügyvéd, börtönigazgató vagy minisztertanácsos…) annyit jelent, mint szemet hunyni, ledolgozni és elfelejteni. Kevésbé professzionális-e, ha ezek a sorsok megérintenek és karcolást hagynak a lelkeden?

Túl sok karcolás volt ez, egyetlen léleknek. Ezért keresett ő menedéket az irodalomban. Valójában éppen azért létezik irodalom, hogy bemutassa, milyen veszélyesen ravasz és kíméletlen tud lenni az élet.

Valahol a sötét, nehéz felhők fölött ez a rengeteg bánat, tehetetlenség és reménykedés könnyekkel és imákkal írja tele az oldalakat. Aztán valaki, aki tud a felhőkről olvasni, papírra veti a történetet, hogy a szelek szét ne hordják, hogy el ne felejtődjék. Így született könyv a Senki bolondjaiból."

Nemcsak a skandinávok jeleskednek a dermesztő provinciális krimikben, hazánk is képes hasonló darabokat felmutatni a műfajban. Itt van például Ross Károly Híd az ártér fölött című legújabb regénye, mely skandináv krimisen hideggel és hóeséssel indul, majd családi titkokkal és felkavaró részletekkel folytatódik.

A főszereplő családapa, Áron négy hektárnyi erdőt örököl, de nem foglalkoztatja a téma egészen addig, amíg a helyi önkormányzat kisajátítással nem fenyegeti, amennyiben nem kezd vele valamit. Áron az eladás mellett dönt, így kénytelen leutazni az Isten háta mögötti szülőfalujába, hogy találkozzon a vevővel.

V. M.: Aki Zeneakadémiát végzett zongorista, koncertező kamaraművész, zenetanár, az miként válik íróvá?

F. K.: Egyszerűen úgy, hogy elkezd írni. Először persze az íróasztalfióknak, aztán nekibátorodik, hogy publikáljon. Majd vérszemet kap, és köteteket jelentet meg, végül 2014-ben kiköt egy rangos társaságban, a Szépírók Társaságában.

 Polcz Alaine (archív felvétel)

D. M.: „A mai európai gondolkozásban a halál tudata mintha nem érintené az életet. A történelmi gondolkodás, a tudományos haladásba vetett hit és a technikai fejlődés mítosza mintha elfelhőzné azt az egyszerű tényt, hogy mindannyian meghalunk. Oly annyira, hogy -- némi iróniával -- azt is mondhatnánk, manapság nemcsak meghalni nem divatos dolog: már öregnek lenni sem sikk. A film, a televízió és színes képeslapok, vagy a reklámok azt a hatást keltik, mintha a Földön élő emberek többsége szép és fiatal lenne. Ebben a környezetben minden utalás a csúnyaságra, betegségre, öregségre vagy a halálra egyszerűen illetlenségnek tűnik.” -- találóan pontos megfogalmazásod.

P. A.: Pedig a halál felfogásának története egyben az emberiség története is. Az egyes kultúrák, korok halálviszonya gondolkozásukat életmódjukat, filozófiájukat tükrözi. Halni tudni, annyi mint élni tudni, olvasható Szókratész Phaidonjából. 

Én 1922-ben születtem Kolozsvárott, Erdélyben, kisebbségi sorsban. Szüleim akkorában nagyon nagy szegénységbe kerültek. Küzdöttek, és küzdelmük engem is ellenállóbbá tett. Láttam a természetes életet. Apámnak két házassága volt. Gyermekei, mi öten, két anyától otthon születtünk. Otthon halt meg a nagymama is.

Borító: Szabó Imola Julianna

Szabó Lőrinc pályaképét háromkötetes monográfiában dolgoztam fel (Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Útkeresés és különbéke. Szabó Lőrinc 1929–1944, Az összegzés ideje, Szabó Lőrinc 1945–1957), majd pedig megírtam a költő poétikai monográfiáját, amely két kiadást ért meg („A magyar költészet az én nyelvemen beszél.” A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc  költészetében), ez utóbbinak volt az alapszövege az MTA nagydoktori értekezésem. Két kismonográfiában pedig népszerűsítettem a költőt (Szabó Lőrinc, Szabó Lőrinc pályaképe), majd egy gyűjteményben adatoltan megvívtam a Szabó Lőrinc köré szövődött karaktergyilkos legendákkal (Szabó Lőrinc „pere”), két tanulmánykötetben pedig esettanulmányokat közöltem pályája alakulásáról. Túl a 80. születésnapomon fejeztem be a Szabó Lőrinc költészetét az európai modern költészettel összemérő, összegző könyvemet.”

K. L.: Volt egyszer egy karácsony. Volt bizony. Erről írtam már, amikor egy skóciai folyóirat magyarázatot kért tőlem, szokatlannak tartván, hogy a huszadik század legmeghatározóbb szereplőjeként éppen Churchillt jelöltem meg. Nem a szavazatom volt szokatlan, hiszen mi, akik Churchillre szavaztunk, abszolút többségben voltunk a megkérdezettek között. De hogy éppen innen érkezett a megnevezés, az gondolkodtatta meg őket. Nem értették a helyzetet: hogy itt mindig jött valaki. Ahogy egyik – nem költő – barátom verse mondja 1956-ban: „jönnek, jönnek, katonák jönnek, akik nem köszönnek”. Itt a Führer-korszak végét a Sztálin-éra katonái írták a falakra. „Gitler kaput!” Hitler még halott se volt, máris Sztálin ünneplése következett. Persze akkor még nem mi (legyőzöttek? megszállottak? felszabadítottak?) ünnepeltünk. [Az majd egy újabb karácsonykor, 1949-ben következik el, a „bölcs vezér” 70. születésnapjakor. Amikor már nem csak a nácik szenvedtek vereséget, hanem a „szövetségesek” felszabadította ország nem bolsevik újabb vezetői is így-úgy a történelmi süllyesztőbe kerültek, sőt a győztes kommunisták egy része is, nemcsak az akkor még ismeretlen frakciósok, de olyan győztesek is, mint a „láncos kutyává” minősített Tito vagy nálunk Rajk László (előttem van nagybátyám, a valahai szamosújvári, majd gyöngyösi latintanár, ahogy az újság- és rádióhír olvastán-hallatán előveszi a „nagy Révai” megfelelő köteteit, és az udvaron apámat faggatja: hogyan lehetnek ezek egyszerre revizionisták és trockisták, hiszen a kettő ellentmond egymásnak; ő még nem tanulta meg bolsevik módra alkalmazni a dialektikát). Akkor, 8. általános iskolás koromban újdonsült úttörőként én is Sztálin-falat barkácsoltam az osztályban („magánszorgalmú kutya”-ként) egyik – hozzám hasonlóan kétbalkezes – osztálytársammal. Aztán másnap osztályfőnököm – kitűnő tanár, még inkább profi köpönyegforgató – leszedette, és valóban mesteri dekorációt készített a helyén. De ez később következik]. 1944-ben, Gyöngyösön még csak a bevonuló katonák ünnepeltek.

D. M.: Hogyan?

K. L.: Ez az, amit nem tudok. Csak arra a jelképes dekorációra emlékezem, amelyet édesapám rögtönzött a városparancsnok kérésére. Kérésére. Mert akkor éppen ilyen parancsnok volt nálunk. Megkérte, mint a városi közművek vezető mérnökét (utóbb úgy mondták, igazgatóját), hogy valamilyen formában világítaná ki a városparancsnokságon kifüggesztett Sztálin-képmást. Apámnak eszébe jutott, hiszen közeledett a karácsony, hogy épen maradtak a gyertyafényt imitáló karácsonyfaizzók.

Forrás: MAFAB

Látszólag nehéz a két filmet, a Gyilkosság az Orient expresszen 2017-es változatát, Kenneth Branagh rendezését és David Leitch thrillerjét, a Gyilkos járatot (2022) összehasonlítani. A vonatról mégis egyből az Agatha Christie-regény filmfeldolgozásai jutnak eszünkbe, minden másról azonban úgy gondolhatjuk, hogy nem lehet a kettőt egymás mellé állítani. Az Orient expressz igazi és komoly krimi, míg a másik film harsány akcióvígjáték.

A két főszereplő karaktere is nagyon távol áll egymástól. Poirot (a 2017-es változatban: Kenneth Branagh) belga-francia úriember, magándetektív, aki a brit bűnüldözés szolgálatában áll, míg Ladybug (Brad Pitt) amerikai bérgyilkos. Az előbbiben a zord és havas Balkánon fut az expressz (amíg a hóakadály meg nem állítja), az utóbbiban a japán szupervonat fedélzetén zajlanak az események. A filmcímek azonban valahogy mégis egymásra mutatnak: a gyilkosság- és az expressz egyenlő járat motívuma összefüggést teremt. Mintha visszájára fordult volna a hagyományos értelemben vett bűnügyi film szerveződése: nem a kiváló intellektus, a detektív és a barátja, valamint a Scotland Yard, illetve az FBI ügynöke állnak a középpontban és göngyölítik fel a nem kevésbé rafinált és okos gyilkos által végrehajtott bűntényt, hanem a bűnszövetkezetből épp kiszállni készülő, de váratlanul magát a saját módszereivel szemben találó, ezért az áldozattá válás fenyegette bérgyilkos. Ladybug ilyen szempontból a mai bűnügyi sorozatok detektívkarakteréhez áll közel, akiknek személye és az általuk üldözött bűnözők között igen keskeny az elválasztó vonal, mi több, egyesekről azt is tudni, hogy megtért nehézfiúk, akik korábban bandatagok voltak. 

Dobos Marianne: A magyar történelem sűrűsödik azon a városrészen, amelyet még mi is úgy tanultunk az iskolában: Vár-Tabán-Krisztinaváros. Mint Márai Sándor is mondta: világnézetet jelent az idetartozás. Dr Susits Tamás ügyvéd itt nőtt fel, gyökerei ide kötötték. És a forradalmi napokban az itt lakók bizalma őt emelte vezetőjükké. Nem kereste, de elfogadta a rábízott feladatot. És választóitól el nem szakadva, itthon nézett szembe ezt követően a megtorlással. Akkor találkoztunk, amikor emléktáblát állítottak a vár valahai védelmezőinek, mártíroknak és túlélőknek egyaránt. Megérhette a börtönéveket túlélő, utóbb Németországban letelepedett száműzött, hogy a forradalmat ünneplő emlékülésen megtarthassa a maga „tanácstagi” és Nemzeti Bizottság-beli elnöki beszámolóját. Az utódok, közöttük hivatali utóda, a kerület mai polgármestere tisztelettel hallgatták az előd emlékezését. Ez a találkozás adott alkalmat, hogy személyes sorsáról kérdezzem a valahai történelmi szerepet vállaló személyiséget. Könyvem címével kérdeztem: hogyan élte meg a forradalmat követő karácsonyt?

Susits Tamás: 1956 Karácsonya. Ugyancsak karácsonyi idő van. Igaz, azóta közel fél évszázad lepergett a homokórán. Most, amikor a magyar forradalom évének karácsonyát idézem, szeretném érzékelhetővé, megfoghatóvá tenni annak a különös, minden mástól különböző légkörét, hangulatát.

Alig két hónap választott el a forradalom kitörésétől. Még szinte tapintható közelségben volt minden: az örömmámor, a szárnyakat kapott törekvés a jövő felé, a remény szép szédülete, hogy most minden meg fog változni. Aztán még itt volt a keserű felébredés, a mindent eltipró terrorhatalom ökölcsapása. Még itt érződött a november 23, az első hónapforduló, amikor délben öt percre kiürültek a pesti és budai utcák, s egy leigázott város milliónyi lakosa némán és csendben, visszahúzódva az utcákról, emlékezett. Mikor leálltak a villamosok, autóbuszok, az emberek erre az öt percre behúzódtak a kapuk alá. A pesti utcák, amelyeket egy hónappal ezelőtt betöltött a diadalmas forradalom üdvrivalgása; -- az utcák, ebben a déli órában, üresek voltak, némák és kihaltak. Egy város emlékezett megtiport, meggyalázott és elárult diadalára.

Vajon ki emlékszik még erre a néma tüntetésre?

Lencsés Károly második, Karcok című verseskötete rövidebb lélegzetű verseket tartalmaz, amelyek az illusztrációkkal koherens egészet alkotnak. A fekete-fehér árnyalatokban pompázó absztrakt emberi alakokat ábrázoló grafikai munkák „életre keltik” a szerző merengő, néhol a múltban csapongó gondolatait – ellentétben a kötet könyvészeti szempontból amatőr kivitelezésével, ami lerontja az érzékletes és egyben intellektuális töltetű versek hatását.

Az Ahogyan a vers születik című költeményében Lencsés az olvasó elé tárja azokat a látomásoknak nevezett tapasztalatokat, amelyek egy vers születése során a szerző szemei elé kerülnek; az olvasó rituális beavatását végzi a lírai alany, amikor a titkot már az első sorban felfedi: csak befelé figyelek.

A Közlekedési Múzeum körül gyakran sétálunk négy unokámmal. Sohasem felejtik el megcsodálni az ott örökálmát álmodó 424-es mozdonyt. Ragyogó szemükből sugárzik a kételkedés, mikor mesélni kezdem nekik, hogy én ezt, vagy egy ugyanilyet vezettem.

14 éves voltam, nem sokkal idősebb, mint most a két nagy, a tizenkét éves Krisztián, és a tizenegy éves Fanni. És eldőlt a sorsom! Nem úgy, ahogy én arról álmodoztam: tanár leszek. Latin-magyar szakos.

1956. október 23-án láttam két élő nemzeti klasszikusunkat. Részt vettem Szabó Lőrinc és Illyés Gyula miskolci irodalmi estjén. Az estet is felülmúló élmény volt, mikor hazafelé menet megtudtuk, Pesten kitört a forradalom.

Historia est magistra vitae -- tanultuk a latinórán. Megtanultam az ellenkezőjét is. Megtanított rá az élet. Amikor nem vettek fel az egyetemre. Hiszen nem voltam KISZ tag. Az osztály már 1957 tavaszán belépett, de én „ugró-deszkának” akartam használni csupán, ahogy ezt a felvételi kérelmemre írták. Mert negyedikes koromban, 1960-ban mégiscsak beadtam a jelentkezésemet. Ma is szégyellem sikertelen megalkuvásomat, miközben el-elgondolkodom, hogyan is lett volna, ha sikerül?

A kitűnő bizonyítvány azonban jó volt arra, hogy nyárvégén pótfelvételizhessem a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen. Sok úgynevezett klerikális-reakciós társammal együtt ide szerencsémre fel is vettek.

Kabdebó Tamás 2007-ben. Kaiser Ottó felvétele
Forrás: Wikipédia

Dobos Marianne: Kabdebó Tamással távoli rokonságban állunk, férjem szokta mondani: a hetedik ősünk közös lehetett. A talpasi Kabdebó család egyik tagjának az Üllői úton a Nagyvárad térnél emléktáblája van, Budapest főépítésze volt a régebbi századfordulón, neki köszönhetjük a főváros arculatát. Lakásában többször megfordult egy gyermek, aki később nyelvésznek készült a pesti egyetemen, de a forradalom leverése tovább sodorta Nyugatra. Dublin közelében, a Maynooth University könyvtárosaként ő építtette meg és rendezte be a II. János-Pál pápáról elnevezett újabb könyvtár-csodát. Hívták haza, az Akadémiai Könyvtár akkor elárvult igazgatói székébe. Jött is volna boldogan, de fiatal felesége, az ír nemzeti filharmonikus zenekar neves hegedűse nem hagyhatta el hivatását. A kisváros temetője mellett vezet az autóút, odamutat: „tudod, ez is szép temető, már megbarátkoztam vele”. Azóta férjem is, ő is, mindketten átestek egy-egy több-eres by-pass műtéten. Telefonon figyelték egymás vergődését. „Úgy látszik tartogat minket az Isten valamire” -- mondogatják. Tamás azóta a magyar irodalom szerves része lett: Duna-regénye a magyarság megmaradását kíséri a vészek sorában; az ö személyes útja pedig a Talpas--Baja--Dublin útvonalon vezet vissza hazájába.

K. T.: Hát igen, a New York Public Libraryben és Chicagóban műfordítóként tartanak számon, Washingtonban bibliográfusként, Írországban könyvtáros vagyok, Angliában (azoknak, akiknek a magyar forradalmak történetét oktattam) történész, kivéve a londoni University College pár tucat diákját, akik azt hitték, költővel van dolguk, mivel a Poetry of Hungary kötet létrehozása érdekében költői szemináriumot vezettem.

D. M.: Hogyan jutottál az egyetemre?

K. T.: Negyvenöt előtt a családnak voltak jobb módú tagjai, szintúgy eltartott szegényei; az átlagot mi képviseltük, akik munkával kerestük a kenyerünket.

D. M.: A forradalmi eseményekbe hogyan keveredtél?

A mesterséges intelligencia már hosszú ideje foglalkoztatja a sci-fi írókat, legalább annyira, mint a filmipart, a fő kérdés azonban változatlan: vajon egy robot érzelmei lehetnek-e igaziak, vagy csak megtévesztésre szolgálnak, és a bonyolult programozás részei? Az ember önmaga javította, korszerű változatának megalkotása örök vágyálom, ám a mainstream mozifilmekből és a témához kapcsolódó könyvekből már tudjuk, hogy a kísérletnek ritkán van jó vége. Talán sikerül tűrhetően lemásolni az emberi elmét, remélve, hogy ez a fejlődés útja, de az öntudatra ébredés metódusával kevesen számolnak. Ian McEwan Mi, gépek című, legújabb regényében borzongató izgalommal gyönyörködhetünk testünk és lelkünk másolatában – kezdetben a főhős is így tesz. A történetet, meglepő módon, nem a közeli jövőbe helyezte a szerző, hanem 1982-be, ahol már webkettes felhasználók uralják a világhálót, és senkit nem ráz meg különösebben, amikor piacra dobják az első android emberpárt – Ádámot és Évát –, így a fejlett robotok lakossági felhasználása elérhetővé válik. A férfiverziót az anyagi javait könnyelműen kezelő főszereplőnk, Charlie veszi meg az utolsó megtakarításait beáldozva.

Gáspár Ferenc új novelláskötetében ugyanúgy szerepelnek fantasztikus ősvilági történetek – Zanza, Az erdő mélye –, mint tréfás-ironikus abszurdok – Karma, Joker, Amerikai szektor, A filmnézés gyönyörűsége –, váltakozva teljesen realista módon feltálalt történelmi krimivel – Emberhalál –; vagy ugyanazt a témát hosszabban és rövidebben feldolgozó fantasyval – Elpusztítani sohasem, Rendszerhiba – és tárcába hajló történettel: Szerelem vírus idején, Marha mázli.

Zichy Mihály Az ember tragédiája II. szín A paradicsomban

4.

Angyalok:

Kiárusításon a Művész

meztelen Pénzért fest ír

Pártfüggetlenség álhit

álremény mint Család

Miben segít egy embernek, ha Művészként elismert?

IV.

Jön Ádám mint Picasso, mögötte Éva mint élettársa, Francoise Gilot, két gyermekükkel.

ÁDÁM

Barátaim! Nem vagyok fiatal már,

de látjátok: szorult belém erő,

és bírom szusszal a művészi munkát.

Ennek célja az és nem egyéb,

hogy az egyéni zsenialitás

impulzust adhasson a tömegeknek,

és ezzel segítse a haladást.

Igen: én haladó festő vagyok.

Nem félek hozzátenni: kommunista.

…

Asszony, mit állsz itt? Lódulj, rakj tüzet

a kályhában: délután dolgozom!

És vidd ki a strandra a kölyköket!

…

ÉVA

Gyertek velem: apátok nem szeret már.

…

Székelyhidi Zsolt: Kékkőkúti füstben

Abban talán valamennyi csillagász és kocsmafilozófus egyetért, hogy nem lehetünk egyedül a világegyetemben, de arról megoszlanak a vélemények, hogy a földönkívüliek felvették-e már velünk a kapcsolatot, vagy egyáltalán szándékukban áll-e. Az biztos, hogy inkább mi akarnánk tőlük tanulni, semmint fordítva. Jelenlegi zaklatott világunk földönkívüli beavatkozás nélkül is átértékelt néhány műfajt – vagy épp teremtett pár újat –, ilyen lehet Székelyhidi Zsolt legújabb kötete is, mely átmenet a széppróza és a szórakoztató irodalom között.

A két kisregényt rejtő kötet egy ütős H. P. Lovecraft- és egy Stephen King-idézettel indul, előkészítve a témát, és megelőlegezve, hogy masszív, cseppet sem veszélytelen kaland vár ránk. A címadó írás A kékkőkúti csillag, melyben már az első mondatokból érződik a gyakorlottság, az érett stílus, a vidéki élet ábrázolásmódja pedig Sigmond István (gondolván a Félrevert harangok című regényére) és Bálint Tibor kvalitásaival vetekedve festi meg hitelesen egy váratlan esemény kis közösségre gyakorolt lelki hatását, ami mindig hangsúlyos humorforrás. Amikor egy földönkívüli izé – ami a bulvárlapok hátsó oldalára szorul általában – egyenesen a hétköznapi dolgaival bíbelődő, vidéki ember küszöbére érkezik, ott kételkedésnek már nincs helye. Idegen érkezik a bükkaljai kis faluba, nem turista, nem földmérő, nem népszámláló, nem is új háziorvos, sokkal magasabb helyről, egyenesen az égből zuhan alá valami gigantikus és titokzatos.

A Lengyel Köztársaság Lovagkeresztje kitüntetés átadóján 

Sok évvel ezelőtt a Magyar Írószövetségben találkoztam vele először. Miközben bemutatkoztunk egymásnak, arra gondoltam, nem lehet könnyű Kabdebó Lóránt feleségének lenni. Máig így vagyok ezzel. Kivételes képességű férfi mellett feltűnni, társként életművet alkotni feltétlenül nehezített pálya, kivételes képesség kell hozzá, kevés példa van erre, mint például Mészöly Miklós mellett Polcz Alaine.

Kabdebó Lóránt felesége, Dobos Marianne megalkotta a maga különleges életművét, mindamellett, hogy legendásan ott állt férje mellett, és alázattal szolgálta a magyar irodalomtörténetet, az irodalmat, a tudományt, szolgálta a tudóst. Majdnem hat évtizedig, a nap huszonnégy órájában, minden erejével biztosította a hátországot a Kabdebó-életműhöz Szolgálat volt az élete, és nem szolgaság. Nagyasszony maradt, asszonyi szálfa. Munkássága hiányt pótló a magyar irodalomban.

Kabdebó Lóránt, Dobos Marianne
Kép forrása: eokk.hu

Munkatárs? Pontosabban: az első olvasó! Ez a szerep jutott az utóbbi évtizedben Dobos Marianne műhelyében a számomra. Amióta megszerette a számítógépen való munkálkodást. Korábban kézzel fogalmazott szövegek születtek a fehér papíron az ő számára is. Le kellett gépeltetni. Amelyet már alig mert utóbb átjavítgatni, hiszen akkor újra gépeltetni kellene. Én hamarább áttértem a számítógépes módszerre. Így maradt számomra az előkészítő szerep. Az üres lapot kellett előkészítenem. És a kész cikket utóbb nyomdakésszé alakítani, – „megformázni”. Vitatkozni az idézőjelek formátumán, a vesszők helyén, a bekezdések elhelyezésén. A gondolat és annak ritmusa oly igen különbözött mindig is a magamétól, hogy utóbb inkább magam hasonulhattam mondatszövéséhez, mintsem hogy rákényszeríthettem volna a magam gondolatmenetét.