Keresés a honlapon:

Juhász Zsuzsanna: Megdöntött és visszavágyott tabuk

 

 

 

 

Megdöntött és visszavágyott tabuk

Én nem tudom, kinek mi az érték, és mit vesztett el az elmúlt évek folyamán, de hallom, ahogy egy kandúr nyivákol, jajong az éjszakában, elveszett babahangon hívogatja magához a nőstényeket, s én cinkosan, akarva- akaratlan elmosolyodom.

De hát mit tegyek – szabadkozom magamban –, szaporodáspárti vagyok, szerelempárti és gyerekpárti, s eszembe se jut már, hogy szégyelljem magam ezért a szabadkozásért, és elgondolkozzak azon, hogy mi történhetett „közben”, hisz’ én még szerelmes lehettem, és szülhettem gyereket mindenféle pártiság nélkül is. Tudatában vagyok-e annak, miért mentegetőzöm? Nem akarom megsérteni a homoszexuálisokat és a szingliket? Azokat, akiknek nem lehet gyereke és azokat, akik nem akarnak gyereket? Vagy előbb-utóbb nálunk is fogadhat örökbe homoszexuális pár utódot, és a szingli attól még szingli marad, ha mégis „bevállal” egy gyerekecskét? És nem fog egyik életfelfogású csoport se megértődni, hogy együtt emlegetem őket? És hogy van, hogy miközben megteremtettük a tabutlanságot, mint értéket, folyton falakba ütközünk, a mások sértődékenységének (tabujának?) falaiba? Hisz valaha tabu volt a házasság, a házasságban eltöltött idő. Aki ezelőtt 10-15 évvel kötött házasságot, nem nagyon törődött tulajdonjogokkal és előszerződésekkel, hogy mi, kinek a nevén van, ki mire jogosult, mert akkoriban a tartós együttéléseket nem a jog, vagy nem csak az írott szabály védte, hanem sokkal inkább az íratlan, a megegyezés. Egyszerűen, csak úgy: nem volt szép jogilag hófehéren és önfeledten kisemmizni a másikat. Aki viszont most számol fel tartós kapcsolatot, az csak a paragrafusokra támaszkodhat. A másik, a volt házas- vagy élettárs nem fél attól, hogy mit szólnak a barátai, rokonai, munkatársai, nem fél attól, hogy megvetik és kiközösítik azok, akikhez tartozik, akiket szeret. Mert nem érték nagyon tartozni bárhová, nem érték elköteleződni, sokkal inkább érték az olyan, többnyire azonos nemű csoport, ahol a határtalan önzés, a másik nem leértékelése, jogos (?) gyűlölete. Mert kit érdekel, hogy miközben harcba küldjük ügyvédünket, mocorgó bűntudatunkat úgy nyugtatjuk el, hogy sárral dobáljuk meg a másikat, s értetlenkedve szánjuk magunkat, hogy is tudtunk egy percig is együtt élni ezzel a… Így semmisülhet meg az egyik fél életének munkája, miközben a másik is arra „kényszerül”, hogy egyetlen pillanatba tömörítse az együtt töltött éveket: a totális, korlátlan kibaltázás könnyed, elegáns gesztusába. (S mivel ez a társadalom 10.15 éve még (?) icipicikét patriarchális volt, nem nehéz kitalálni, kinek melyik pillanat jut többnyire.) „Megnyugtató”, hogy az utánunk jövő nemzedéknek már nem kell megküzdeni ilyesféle lelkiismereti problémákkal, mivel a mostani huszonéveseknek, harmincasoknak a házasság, a házasság kötése tabu,. A tartós kapcsolat elutasításának is van már ideológiája: sok fiú azt vallja, amíg nincs lakása, jól kereső munkája, addig úgyse ő kell, addig a lányokat „odaadja” a menőbbeknek. Ő pedig „beéri” a hétvégi, kötelező éleslövészettel. Úgy érzem, kiveszett szótárunkból az a szó, hogy próbaházasság, lakásszentelő, sokkal biztonságosabb szép suttyomban összeköltözni, aztán majd meglátjuk. Arról meg fogalmam sincs, hányan, hova, milyen statisztikai kategóriába tartozunk, miközben a hovatartozásunk rég formális, tartalmatlan – vagy éppen más, egészen más tartalommal töltöttük meg. Ismerek házaspárokat, akik külön élnek; elváltakat, akik kényszerűségből, egymást tovább gyötörve egy lakásban maradnak, és látok elvált, újra szabad férfiakat és nőket, akik még mindig ott botladoznak, szimatolnak, sóvárognak rég „elhagyott” társuk körül. Mert mind egyetlen rövid, beteljesítő, s egyben eloldozó mondatra vár. Amikor elvált barátaink-barátnőink ritka, elérzékenyült pillanatukban megajándékoztak engem e hőn vágyott, elvált társuktól régóta várt mondatukkal, kis híján elröhögtem magam. Mert e mondatok nem idéztek fel bennem semmiféle szerelmi-társas beteljesülést, sokkal inkább hasonlítottak a temetők hangulatára. Kinek ne támadna nevethetnékje kínjában, ha hallja, hogy fiatal, szép teremtések saját sírfeliratukat sóhajtják-sírják-lehelik bele az éjszakába? Mit is akarhattak hallani elvált társuktól, legalább egyszer az életben? Hogy: Sosem hagytál cserben. Áldozatkész apa voltál. Kimentettél a pokolból. Köszönöm a gyerekeinket. Mindig frissen sütötted a húst. Megérdemelted volna azt a második gyereket is. Sokat dolgoztál értünk. Csakhogy ezt az egy mondatot sosem kapták meg. Beletörődtek a válásba, abba, hogy a másik számára régen meghaltak már, de nem tudnak belenyugodni a jelentéktelenségbe; nagy, eleven, az idővel sem csillapítható kíváncsisággal kutatják, van-e már fejfájuk, s ha van, mi van ráírva. Mert hiába kell, nem tudnak, nem tudunk élni meggyászolatlanul. S vajon mit gondolnak a házasságról a házasok? (És a nem házasok?) Van-e még szent köteléke, ha a nyitottsággal, a szabadidős partnerekkel, külső kapcsolatokkal, külön szobával, lakrésszel. külön pénzkeresettel olyannyira tágítottuk a (szent karám) kereteit, hogy lassan már csak a jog különbözteti meg minden egyéb kapcsolattól. (ahogy valaha a házasságot elérhetővé tevő, kiegyensúlyozó, megédesítő, erre-arra inspiráló külső kapcsolatokra is volt szebb, emberségesebb szavunk, amit még volt merszünk a szeret igéből képezni.) Csakhogy ki ismeri a jogászokon kívül a házasságjogot, vagy kit érdekel, hacsak nem házasodni akar? (És ugyan hány házasságban indítja meg a lavinát az előszerződés addig, míg egy kicsit is bizalmatlanságnak, és nem természetesnek tekintjük?) És védik-e még íratlan szabályok a házasságot, a házast? Jelent-e még valamit az ismerkedő idegennek, hogy a másik házas, vagy fordítva volt mindig is, ahogy ma, hogy a házasnak kell „védeni” az ismerkedőt, a házasnak illik segíteni a másikat, hogy az felmérhesse az ő „szabadságát”, jelenlegi, pillanatnyi (?), biztos (?), megváltoztatható (?) elgondolásait – miről is? Hűségről (?), kötelességről (?), szexről (?), érzelmekről (?), nyitottságról? Hogy lett ez ennyire bonyolult? Miért volt hiteles Oblomov, Werther, Anna Karenina, Angi vera, vagy miért az most bármelyikünk (aki kötötten szeret kötetlent, vagy kötetlenként kötöttet)? Nem éppen attól, hogy miközben legszentebb magánéletüket élték (éljük), tekintettel voltak (vagyunk) másokra, ti. nem akartak (akarunk) fájdalmat okozni a „mellékszereplőknek”. Éreztek és együtt éreztek, érzünk és együtt érezünk. Nem attól lettek (leszünk) halhatatlanok, hogy nem tudtak (hiába, mi sem tudunk) minden kötöttségtől, múlttól, jövőképtől megszabadulva a pillanatnak élni? És miért nincs hitele annak, aki a bárki, bármit, bárhol, bármikor szabadságára esküszik? Mert – nekem legalábbis – azt a szerencsétlen emberősünket juttatja eszembe, akit valamiért kiközösítettek, s akit ezért bárki, bármikor, bárhol… megölhetett. De mit gondolhatnak a kötöttségekről a házasok, élettársak, bátor (?) összeköltözöttek ma, amikor mintha már nem körülöttünk, hanem inkább odaát, velünk szemben (?) élnének az akarva-akaratlan, vagyis akarva és nem akarva egyedül élők? (Hisz’ valaha én is voltam kölcsönadott, felvigyázott gyerek, és nem volt sértő, életformát megkérdőjelező jelenség gyermeket bízni gyermektelenre. Anyám legalábbis még nem töprengett el ezen, én viszont már úgy látom, a mai gyermektelenek szívesebben „gyakorolnak” háziállatokon, mint a gyerekeimen.) Tehát mi vagyok én, ha kötötten élek? Balek, pechvogel, konzervatív, gyökött, túlhaladott? Beszari bohóc, akinek egyszer az jutott az eszébe a metróállomás forgatagában, hogy nem tudná kibírni, ha mindig csak ismeretlen emberek vennék körül? Miért kell nekem valaki, aki ismert ezelőtt két évvel, öttel, hússzal, vagyis huszoneggyel, és ismerni fog két év múlva, húsz év múlva is? Minek kell nekem egy élő kolumbárium, egy nem virtuális tárhelye annak, aki voltam, és aki leszek? Gyávaságból, önzésből, félelemből vagy szabad szeretetből? Miért kell nekem vele (és neki velem) heti nagyon sok órában valahogy együttműködni, hogy eljuthassunk az ágyjelenetig, míg mások ezt heti 2-3-szor két órában egy lazább kapcsolattal – gondolom én – könnyedén megoldják? Lehet, hogy társas lénységünk kiélvezéséhez elég volna kevesebb idő is? Vagy kevesebb nyitottság? Vagy kevesebb gyerek? Jól gondolom-e, hogy az embereket mindig is a saját ösztönei fogják megvédeni önmaguktól? A férfit a (nemzés) vágya, a nőt veleszülett szervező-békítő-együttérző készsége, hogy több embert (családot) összehangoljon? (Végül is férfiak szervezik a polgárőrségeket, ha van gyerekük, ha nincs, s a nők „hangolják” a munkahelyeket, ha elváltak, ha nem.) De mi lesz aztán, van-e öregségi ösztönünk, hisz’ a madarak „tudják”, mikor jön el az ideje annak, hogy fiókáikat a fészek szélére, azaz röpülni lökdössék. Peter Pan (a felnőni nem akaró, nem tudó gyermek, J. M. Barrie meséjének különleges hőse) is megtudhatta egy nap, hogy már nincs visszaút, édesanyja másik gyermeket szült helyette, és becsukta azt az ablakot, amit addig fia mindig nyitva talált. Peternek pedig örökre Nekeresdországban kellett maradni, felnövetlenül. De én honnan fogom tudni, hogy a gyerekeim felnőttek, mit kell tennem „addig is”, hogy felnőjenek, mert engem nem nyugtat meg, sokkal inkább rémiszt a „mamahotel” lehetősége. szeretném, ha gyerekeim velem maradnának, ha használnák a mosógépemet, a konyhámat, de az erőmet, az egyre fogyatkozót – mert hisz’ így lesz – már nem szeretném adni. S azt sem szeretném – amit mamahoteles barátnőim panaszolnak -, hogy fontos, havi bevételi forrásuk legyek, vagy hogy kizárólagosan és szigorúan rajtam spóroljanak, mert én biztosan (?) meg fogom érteni őket. És egyáltalán, hogy lett az otthonból, a fészekből mamahotel? Nem lehet, hogy odakint a munkaerő- és kapcsolati (?) piacon tabu öregnek lenni (olykor a huszonéves is öregnek, vagy valamiből kiöregedettnek érzi magát), úgy a családban is nehéz felvállalni a kort? Végül is, ha meggondoljuk, a mamahotelben is „kortalan” lények élnek, önálló (?), pénzkereső (?), felnőttnek számító emberek, nem pedig „a” fiatalok, „még” az öregekkel”. De miért lett nagyon nem jó öregnek lenni? A mellékzöngéitől, mert öregnek lenni olykor azt is jelenti, hogy feladni, kiszállni a ringből, juszt se vállalni a minimálbéres munkát, a pálya szélére sodródni, kiállni a versenyből, félni a megmérettetéstől, nem vállalni ezt a konok, demokratikus (?) egyenlősdit. Álegyenlősdit? Holott anyám még mert öreg lenni, sokszor kérdezte tőlünk: „csak nem várjátok el, hogy öreg anyátok csinálja, menjen, hozza”, pedig nem is volt öreg (sokat dolgozó, jól teljesítő tagja volt a társadalomnak), csakhogy így fejezte ki, hogy ő viszont elvárja, hogy amit tudunk, azt csináljuk is meg otthon, így nevelt bennünket felfelé. És lehet, hogy akkor sem lesz divatos, de én egyszer már szeretnék öreg lenni, vagyis majd legalább egyszer az életben, hadd próbáljam ki! De „addig is”, mi vagyok én, ha kötötten élek? Megokosított hályogkovács, aki meglepettem néz körül: ha ezt ilyen óvatosan, és egyre kevesebben csinálják, talán mégsem olyan könnyű! Hogy lehet, hogy idáig mindig sikerült? és vajon csak én érzek csendes, halvány, de nem erősödő, de el sose vesző bűntudatot mostanában azért, hogy valakit magamhoz kötök? Csak én töprengek azon, hogy a házas- vagy élettárs, a partner, a „kapcsolat” mit veszít vagy veszített a kötöttséggel? Ugyan jó volt-e hűséget várnunk és kapnunk, hogy aztán cserébe jóval több, egyéb áldozatot hozhassunk „érte”? Hálából? Félelemből? Vagy jobb is volt, hogy nem volt hűséges, így legalább nem vethet semmit a szemünkre, hogy kimaradt bármi jóból miattunk? Vagy más mellett se jutott volna többre? Hozott-e nem szívesen áldozatot olykor? És mit adott fel, amit nem szeretett volna? Kinek volt mindig is fontosabb a kapcsolat? Hisz’ általában a nőknek az. Öröklötten, tanultan, a gyerek miatti muszájból? Nem mindegy, sosem volt mindegy az ok, de a „másik” kapcsolatba vonása, a hosszútávúság biztosítása mindig is női feladat (tevékenység, képesség, cél, küldetés, beteljesülés?) volt, és az is maradt. A férfi- (férj)fogás, a férfi megtartása divatjamúlt, a férfiakra nézve sértő kifejezések, de tartalmuk nem avul. Mert a férfiakra vigyázni kell, esendőbbek, halandóbbak a nőknél? Tény, hogy több férfi fogan, de az elvetélt magzatok közt is több a fiú, tény, hogy a nem házasságban élő férfiak korábban, alacsonyabb életkorban halnak meg, s az is tény, hogy a 40. életév fölött a férfiak-nők egyenlő aránya megbomlik, mégpedig egyre kevesebb „lesz” a férfi. De mitől lettek értékesek a „kapcsolatban tartott” férfiak? Mert jobb, ha nem csak a gyerektartást küldik, de kicserélik a borogatást is a lázas gyereken? Mert a jóléti államokban is rosszabb anyagi helyzetbe kerülnek a nők, ha vállalnak, S ha nálunk többnyire a nők kezdeményezik is a válást, nem lehet, hogy „már” csak azok, akiknek a házassága tűrhetetlen, sa nem egészen poklosak még maradnak? Maradnak, mert nem tehetnek, vagy már nem is akarnak mást tenni? Észreveszik-e a nők (leginkább sajnos a nők), hogy ezt még szeretetből teszik, de annak a tettüknek, vállalásuknak már inkább csak az az üzenete, hogy maradj! Tudják-e, tudatában vannak-e annak, mi az amit szívből, meggyőződésből fogadnak el, s mi az, amit alkalmazkodásból, tűrésből, vélt vagy valós elvárásból? Észreveszik-e, ha színtelenednek-fakulnak és torzulnak, észreveszik-e, hogy miközben holtbiztos ponttá válnak a férfi és a gyermekek számára, fallal veszik körül – önszántukból – mindazt, amit valaha értékesnek gondoltak önmagukban, s ami a hosszú távú kapcsolatban mégse kellett: a jótékonyságot, a véletlent, az érzékenységet, hogy lehessenek hangulataik, hogy ne lehessenek mindig kiszámíthatók, hogy ne lehessen mindig rájuk számítani, ne ők végezzenek mindent, amihez türelem és idő kell, hogy ne ők legyenek minden családtag élő határidőnaplói és vekkerei! Hogy ne mindig a biztos hídpillér legyenek, de olykor a szép, sokarcú folyó. De ki figyelmezteti őket, hogy a korral vagy a házasságuk korával nem vesztettek el semmi fontosat, s hogy mindegy már, ki vagy mi miatt építettek falat komolytalan, haszontalan, tökéletlen, elértéktelenedett, vagy csak annak ítélt személyiségvonásaik köré, a falbontáshoz a bátorságot csak önmagukból meríthetik. Segít nekik az a fiatal lány, az a kislány – akik voltak -, aki úgy fogadta el magát, ahogy volt, szőröstől-bőröstől, ahogy az apja, ahogy fiatal, igaz szerelmei; aki meg merte kockáztatni, hogy elfogadják őt egészben is, aki nem válogatott önmagában, mint egy kincses-varangyos zsákban. Hogy a kincset megmentse a világtó, a varangyot elrejtse a világ elől. (De a másik, a férj – apaszerepbe zárt-záródott férfi nem segíthet nekik a falbontásban, hisz’ talán a férfiaknak is ugyanez a gondjuk, csak ők a falat ketrecnek gondolják és mondják.) Mert másképp’ hogy is lehetne, hogy ma ebben az országban x hetente egy nőt megöl egy férfi, aki házas- vagy élettársa a nőnek, aki talán nem is megölni, „csak” megütni akarja a nőt, ahogy máskor is, rendszeresen. Miféle vastag és magas falat emelt az a nő, akit ütnek, mit zár el a világtól, és mit mutat meg neki? Nem lehet, hogy a jónak ítélt, elfogadott, totálisra növelt felelősségérzet az, amitől ő szégyelli, hogy ütik; s olyan jól elzárta az ember természetes testi-lelki épségét védő önzését, hogy hallgat. Hisz’ tapasztalat, hogy a bántalmazott nők névtelenül szoktak panaszkodni a telefonos lelkiszolgálatok szintén névtelen ügyeleteseinek. S mit érez a férfi, miféle ketrecbe zárt állat dühével üt, ha üti az egyetlent, „sorsának elrontóját”, „békétlenségének okát”, boldogságának átkozott, egyetlen megrablóját, vagy azokat is, akik ebből az átokból születtek?

De jobb-e, ha nem vállalunk semmi hosszútávút, ha – mai szóhasználattal élve – ilyen „gennyes”, akkor nem „mászunk bele”? Ha nem veszünk jegyet az örök körhintára, és nem nemzünk, és nem szülünk. (Végül is az emberi faj roppant szerencsés, a nőkön nem látszik, ha gyermekre vágynak, de az álvemhességgel kínlódó szukák igencsak megkeserülik, hogy gazdájuk nem engedte párt választani „őket”, amikor eljött az ideje..

VALAHA TABU VOLT A GYEREK, valamiféle nagyobb védelem övezte, talán mert az értéke is „nagyobb” volt? Mondjuk-e még, hogy a gyerek a jövő, a jövőnk záloga? Miféle értéknek gondolhatja magát ma a gyerek, a „gyermekünk”, ha folyton azt hallja, hogy óvodáját-iskoláját lehet, hogy megszüntetik, hogy milyen sokba kerül (a pelenkája), bérlete, étkeztetése, iskoláztatása, hogy milyen hercehurca kell bármilyen ingyenesség megszerzéséhez, ha szülei azt számolgatják, hány év múlva állhat a saját lábára, ha elvált anyja arról panaszkodik, micsoda áldozat, lemondás egyedül nevelni őt. Ha váláskor senki sem harcol érte igazán, vagy a harc nem érte folyik, hanem a megszerzett vagyonért. (Az általam ismert válásokban az apákat már várta egy új család, és eszük ágában sem volt a saját gyerekeiket magukkal vinni.) Mit érez „gyermekünk”, ha egy nap azt veszi észre, hogy elorozták tőle a gyerekszerepet a családban, hogy akarva-akaratlan helyet cserélt valamelyik szülőjével, ő lett az anya vagy az apa, az alkoholista, elfoglalt lúzer önmegvalósító, munkanélküli, karrierista stb. szülő helyett. (Ha a fél tantestület azért hiányzik, mert továbbtanul, s a vizsgaidőszak alatt tanárai nem érnek rá őt tanítani.) Ha egyre több szülőszerepből kiszakadó, szülőségét nem vállaló, szülőszerepében csalódott felnőttet lát maga körül, akiknek egyetlen biztos céljuk (maradt?), hogy végtelenül szabadok és önzők legyenek, akár egy gyerek. Holott „gyermekünk” (vagy inkább az igazán senki gyermeke?) tudja a legjobban, hogy a gyerek sosem akar teljesen önző és szabad lenni. Tartozni akar valahová, ahol szeretik. mert tudjuk-e például, hogy „gyermekeink” rendszeresen, nem szükségből, csak úgy, lopnak a plázákban ezt-azt: a lányok piperecikkeket, ékszert, a fiúk cigarettát és alkoholt. A szomorú, hogy nem másnak lopnak, hanem önszeretőn, önbecézőn, öndíszítőn – maguknak. Hát kinek értékesek ők?

VALAHA TABU VOLT A BARÁTSÁG. A barátnő segített a gondok megosztásában, a gyermeknevelésben, a hétköznapokban, mindaddig, amíg tabu volt számára a férj (és viszont). A baráttal megoszthatta gondjait a férj, mindaddig, amíg a barátnak tabu volt a feleség (és viszont). (Tavaly egy lánybulin arról beszélgettünk, ki hogy vesztette el időlegesen vagy végleg a férjét, partnerét. Egyikükét a halál vitte el, de az összes többiét a barátnő, és éppen akkor, amikor az ő gyerekét (is) etettük, fürdettük, pelenkáztuk, >megestimeséztettük<. Volt, amelyikünk még mindig háborgott ezen, és volt, aki már tudott rajta nevetni.) De ha keresztbe-kasul minden megtörténhet. be merjük-e engedni a bártnőt, barátot, s ha nem, nem veszítünk-e túl sokat e zártsággal? Vagy kövessük egyik barátnőm alapelvét, hogy: „Ahol eszek, ott nem szarok”? És nem sértő ez a férfiakra nézve, hogy a beleegyezésük nélkül vigyázunk a hűségükre? Hát kisfiúk ők? S valaha tabu volt egy barátságot megtagadni csak azért, mert a másik rosszabb anyagi helyzetbe került. Ma már nem az, sőt a feljebb jutókban kialakult egyfajta gyanakvás a lent maradt ismerősökkel, régvolt barátokkal szemben, nem szívesen kötnek velük üzletet, vagy ha igen, sokkal körültekintőbben. Nekem is mindig eszembe jut, hogy valóban csak eszébe jutottam annak, akinek valahogy a noteszába került a telefonszámom, vagy csak rám akar sózni valamit. És nem tudom, hogy másnak van-e olyan régi barátnője vagy barátja, aki feladta, de nekem van. Nem is értettem, mitől maradt meg a barátságunk, hisz’ ez a barátnőm kimaradt a reggeli felkelésekből, szendvicscsomagolásból, munkahelyi macerákból, a siker és sikertelenség hullámvasútjából, a gyerekek, azok barátai és tanárai közti vesszőfutásból, a pénz körüli szemérmes-szemérmetlen fátyoltáncból. Bárgyún tűrve hallgattam nihilmámoros, költői, ördögköltői kérdéseit, amikkel mégis az elevenembe talált. Miért hagyod? Miért tűröd? Miért így csinálod? Miért csinálod? Bámultam a forró józanságát, a kívülálló már-már vidám, bohókás tisztánlátását, hogy semmit sem tudtam elvonultatni előtte, aminek ne tudta volna a végét. (A pénz, a hatalom, a szerelem tünékeny, a gyerekek pedig felnőnek.) De mégis kíváncsi voltam rá, tudni akartam, hogyan változik az arca, hova jut az, aki feladja, mert nem a barátnőm volt többé, hanem az én lehetséges tükörképem, (vagy inkább egypetéjű, sorvadó ikrem, aki lemondásával arra ítél, hogy nélküle, egyedül szülessek bele az ismeretlenbe.) S végre be mertem vallani neki, hogy nincs egyedül, hogy a színpad valahogy mégis közös, csak amíg ő az egyik végében az élet értelmetlenségét mennydörgi, de teljesen soha nem adja fel, addig mi a másikban valami abszurd drámát próbálunk „hitelesen”, miközben őt a feleslegesség gyötri olykor, a felesleges ember haszontalansága, minket a hiteltelenség, hogy olykor nem szívből játszunk.

S VALAHA TABU VOLT ÖREGNEK LENNI. Ma az öreg ember maga a tabu. Valaha azt nem szerettük bennük, hogy beleszóltak a dolgainkba, s hogy a testükre panaszkodtak. Nem szerettük, ha arról tudósítottak bennünket, hogy „vakok” leszünk, „süketek”, és nem tudunk majd egyedül pisilni. Mára viszont mintha testi bajainkat elfújta volna a szél, pedig milyen jó volna velük inkább ezekről beszélgetni, semmint túlélési praktikáikról, amikkel hónapról hónapra élnek. kikapcsoltatott telefonok, be sem kapcsolt tévék és konvektorok, soha nem látott filmek és színdarabok, soha nem kóstolt ételek, anyagi, természetbeni segítségre szoruló utódok – nem lesz ez nekünk egy kicsit sok? És nem leszünk így inkább hasonlatosak ahhoz a külföldi diákhoz, milliomos család sarjához, aki félt koldust látni az utcán, mert az „elszegényedés rémétől” mindig elsápadt, kiverte a veríték, és egész testében remegni kezdett. vagy becsületesebb volna megmondani nekik, hogy félünk attól, ami ránk vár? Vagy kegyetlenség volna, szégyenletes gaztett, hisz’ ők is tűrik, szépen „gyakorolják” a lemondást? Végül is „mik” ők nekünk? Zsákos bácsik, mumusok, akikkel riogatja magát a még keresőképes, felnőtt korosztály? Legalább annyit hadd tudjanak meg, milyen gyötrelmes látvány, milyen szégyent és tehetetlen haragot kavaró érzés, ha azt látjuk, mégis visszateszik a polcra az árut, aminek az árát mi mondtuk meg, szemüveg nélkül is látva, készségesen. (S nógatásunkra, hogy de hiszen ünnep van, azt válaszolják: Én ünnepen is nyugdjías vagyok.) S mitől a rossz érzés? AZ öröklött könyörületből fakad? Hisz' a csimpánzcsapatban az erős a kérincsélő kölyköknek, öregnek egyformán dob az általa megszerzett élelemből. Vagy gyermekkorunkból fakad a szégyen, hogy bezzeg mi a szép kis pofinkkal, nagy szemeinkkel annakidején sok mindent ki tudtunk kunyerálni a felnőttektől, s most, hogy visszaadhatnánk, nem tesszük. (Pedig némelyik öregecskének olyan mennybolt-fehér az arca, olyan angyalkásan szelíd!) És hol van Isten, miért nem tudjuk, mit tegyünk, ha egy idős hölgy visszateszi az egészséges-magos kenyeret a polcra a boltban, mert neki drága? Ha felajánlanánk, hogy megvesszük neki, biztosan megsértődne. De legalább hadd tudja, hogy őutána megfontoltabban vásárolunk egy darabig, mintha ezzel őrajta segítenénk. Vagy magunkon, hisz’ aztán nem töprengünk el azon, hogy vajon mi akarunk-e majdan tabunők és tabuférfiak lenni? (Remélem, nem sértem meg az öreg urakat, hogy a hölgyeket előre vettem.)

VALAHA VALAMENNYIRE TABU VOLT A TEST. Ma inkább magántulajdon, az összes nyílásával együtt. Tabu, tiltott viszont bármit perverznek mondani, az összes testnyílást beleértve. (Kivéve természetesen a pedofíliát.) Azt viszont nem tudom, hogyan hat a „gyerekekre” a nyílt harc a homoszexuális jogokért. Kíváncsi lennék, hány fiú „homoszexuális” divatból, együttérzésből, kíváncsiságból, dacból, polgárpukkasztásból, szülőijesztésből, kedvenc együttesének utánzásából, a kisebbséghez való tartozás kiváltságosságából,apakomplexusból, mert olcsóbb (!), mert „tisztább” (nem kell annyit köntörfalazni, köröket futni), megcsömörlésből (!), csalódottságból stb. és vajon hány lány ijed meg, hogy őt még csak a barátnők érdeklik, s „vág bele” túl korán a heteroszexualitásba, hogy kipróbálja magát, s hány nagyobbacska, 16-20 éves vállalja „büszkén”, hogy ő most már biztosan leszbikus lesz, mert nem bírja elviselni a hosszú, jövőtervező, zárt kapcsolatot a fiúkkal. Holott csak fiatal, éretlen bármilyen zárt, felelősségteljes, hosszú távú kapcsolatra. De hogy ennyire tabutlan a test és a szexualitás? Hogy is volt valaha? Valaha úgy volt, hogy mi nők úgy tanultunk „korcsolyázni”, hogy körbevettek bennünket segédkezek. (Tévhitek?) Az egyik „segítségünk” az volt, azt tanultuk, hogy a férfit jól kell lakatni, különben máshova viszi az éhségét. De aztán rájöttünk magunktól, hogy a változatosság is gyönyörködteti (hiába lakatjuk jól itthon). A másik „segítségünk” az volt,hogy bele kell törődnünk, örömünk a férfin múlik, mivel túl lassúak vagyunk. De aztán eljött a pillanat, amikor meg mertük kérni őket, elvártuk tőlük – hogy ne függjünk -, hogy ne figyeljenek ránk annyira, adják oda magukat ők is, legfeljebb másodikra vagy valahogy nekünk is jó lesz.) A harmadik „segítségünk” az volt, hogy nekünk, nőknek csak akkor sikerülhet, ha igazán akarjuk, ha nem csak a testünk, hanem a lelkünk is nyitott „rá”, hogy nekünk csak akkor szabad ágyba bújni, ha még a tudatalattinkat is tisztára puceváljuk előtte, hogy ne maradhasson ott egyetlen „Nem!” sem, csak boldog, várakozó „Igen, igen, igen!” De aztán kínnal-keservvel, bűntudattal megtapasztalhattuk (amit a férfiak mindig si tudtak), hogy nem kell fülig szerelmesnek lennünk ahhoz, hogy örömünk legyen az ágyban. Végre megtanulhatunk egyedül korcsolyázni, szabadon. Nekünk ez nem volt annyira ijesztő, mint a férfiaknak. Végül is elvettük tőlük a biztos hitet, hogy aki lefekszik velük, az biztosan érez irántuk valamit (a szívében), s hogy ami az ágyban történt, az legfőképp rajtuk múlik (vagyis a technikán, amivel hosszabbítanak). Jöttek is garmadával az állatos (delfin, csimpánz), szőkenős viccek – a függés újrateremtésének kétségbeesett próbálkozása, felfelé tolása (?). Hogy jó, jó, alant már nem függtök, de ismerjétek be, hogy olyan buták vagytok, hogy nélkülünk két lépést se tudnátok tenni, életképtelenek lennétek. Nem ismertük be, de nők-férfiak vegyesen örömmel adtuk tovább a „szőke nőt”, gyorsan hozzátéve, hogy nem rólad van szó, te nem vagy szőke. Így aztán nem sértettünk meg senkit, de nem is vettük észre, hogy elvihorásztuk a függés újrateremtésének lehetőségét, ami nem is lett volna baj. Csakhogy elindultunk a másik véglet felé: a férfiak egyre szabadabban, egyre nagyobb örömmel mondtak le függesztő, sőt bármilyen szerepökről a nők életében. Tartsd el a gyerekeinket, keress többet, te csinálj karriert, megy ez neked egyedül is- gondolja most már sok férfi. Sértetten? Szabadon?

De mi lett azóta a szexualitással? A szabadság fantomjáé lett. Ahogy illetlenné vált az evés, és társaságivá az ürítkezés Buñuel szabadságeszméjében, úgy lett az odaadásunkból „nem odaadás”. Most már mindkét nem tudja, hogy a szex működik bárhogy, bármikor, bárkivel, ezért ha valami komolyabbat akarunk kezdeni a másikkal, nem illik odaadni neki magunkat az első éjszaka, csak meg lehet kockáztatni. Ma már nem lehet megzsarolni egy nőt, hogy elhagylak, ha nem fekszel le velem. de új keletű a férfi gyanakvása, félelme: hátha csak egy éjszakára kellek, kellettem? És lassan, halkan formálódik a kérés, mindkét nem kérése: Ne add oda magad, téged másra is szeretnélek! (Ahogy „megszokott”, régi a szerelmes férfi dühödt fájdalma, hogy nője akkor is odaadta magát, mikor őt már nem szerette. A szajha szavunk mintha innen eredne… De új keletű a nő fájdalmas dühe, hogy miért adta oda magát a férfi, ha már nem szereti, és nem akar folytatást. Miért hagyta magát lefektetni? Elcsábítani? És mit mondjon a nő az ilyen férfira? A stricit már elhasználtuk a nőt kihasználó férfira, a hímringyó túl durva. Marad a férfiszajha?) Illik viszont közölni az internetes társkeresőkön, hogy ki mit ad és mit vár el a másiktól (pontos méretek megjelölésével), s hogy mindezt érzelmekkel kéri, adja, vagy azok nélkül. Viszont aki egy kicsit is vállalja, meri az érzelmeket vállalni egy bárhogy létrejött kapcsolatban, annak nem illik közben, önhatalmúlag változtatni, s a továbbiakban szó nélkül csak a nemiségét „táncba küldeni”. Mert az mindkét nemnek fáj, csalódást okoz, s arra ösztökél, hogy legközelebb érzelmek nélkül kössön kapcsolatot… hetedíziglen. (Arról nem is beszélve, hogy egy felmérés szerint a fiatal nők leginkább úgy lesznek nemibetegek, hogy bíznak a férfipartnereikben, hogy legalább annyira szeretik őket, hogy ne fertőzzék meg. Pedig hát jobb lett volna megkérdezni.) És természetesen új keletű a választási lehetőségünk, hogy megszabhatjuk magunknak s a másiknak is rögtön az elején, hogy mennyire akarunk belemenni a kapcsolatba. Bár számomra kérdéses, képesek vagyunk-e ilyenfajta tökéletes önidomításra, és elvárhatjuk-e ugyanezt a másiktól. Nem inkább arról van-e szó, hogy mesterségesen, akaratlanul megnöveljük az értékünket, hogy nem tudunk, nem akarunk érezni, s ezzel éppen arra ösztökéljük a másikat, hogy mindent megtegyen értünk, hogy ő legyen az, akinek sikerül érzelmeket ébreszteni bennünk (akárha a sokadik fénybogár lenne, aki mégis megpróbálja magát megszerettetni a lámpakörtével.) De azt végképp nem tudom, hogy történhetett, mikor és „mitől” vívtuk ki a jogát az érzelemmentességnek? Szívből tettük vagy muszájból? Mert ugyan hányszor és miben „kell” becsapni, átverni, megcsalni (a szó tágabb értelmében) az embert, hogy eljusson odáig, hogy ezentúl minden, bármilyen kapcsolatát mérlegelje, és ős zabja meg, mennyi érzelmet, bizalmat, nyitottságot visz bele? (És mintha a bizalom és nyitottság valaha dichotom fogalmak lettek volna: vagy volt vagy nem, és a mennyiségüket mérni, méricskélni nem nagyon lehetett.) És nem lehet, hogy ezzel a finom, elegáns, önvédő, jogos (?) mentalitással épp azok mellett sétálunk el, vagy éppen azokat sértjük meg, akik nem, vagy még nem tartanak itt, s bennük nyugodtan megbízhatnánk, nem élnének vissza vele.

MERT VALAHA TABU VOLT AZ EMBR „EGÉSZLEGESSÉGE”. Hogy bármit csinál, egész vagy majdnem egész énjével lehessen jelen (munkájában, kapcsolataiban, szabadidejében). Én viszont ezt az egészlegességet, az egészlegesség igényét lassan veszni látom. Találkoztam olyan emberekkel, akik még a rendszerváltás előtt voltak egészek, „valakik (most nem). Értelmiségi és munkás egyaránt van (volt) köztük: hajógépész, műszaki fordító, külföldön dolgozott, szolgált szakember, katona. És találkoztam olyanokkal, akik a rendszerváltás utáni években érezték egésznek magukat, teljes gőzű, teljes jogú, teljes értékű embernek, (most nem); de aztán kiderült, hogy nem bátor, ötletes, csillagos égig futó selfmademanek, hanem csak kishalak. Azaz hónapokig, évekig mínuszban vergődő tönkrement vállalkozók. (és ahelyett, hogy keresnék egymás társaságát – ahogy a vietnámi veteránok – hisz’ végül is egy kevéssé irányított-összefogott gazdaságban nem volt nehéz tönkremenni, inkább „egyedül” szégyenkeznek és hallgatnak, s minden erejükkel, olykor belefáradva, azon vannak, hogy utolérjék magukat – anyagilag.) S mivel a felfutás éveiben régi társuknál inspirálóbb társat, szeretőt kerestek-találtak maguknak, a házasságukat is tönkretették. Mégpedig olyan bátran (bután?), hogy egy vékonyka ösvényt se hagytak maguknak visszafelé. Volt házastársuk csendes, titkos vallomásaiból kiderül, hogy az anyagi lecsúszást „könnyedén” elfogadnák, „megbocsátanák” csődös társuknak, de a felfutás éveiben kapott megaláztatást soha! (Testük vérig sértő összevetését egy másik nőével – férfiéval -, a szexmegvonást, a közös autóban való „más” szállítást, a közös családi ház előtti, mással való csókolózást.) És találkoztam nem csak „volt” féligemberekkel, hanem olyanokkal is, akik most azért félemberek, mert majd csak lesznek egészek. Főiskolások, vagy csak maguktól tanuló fel nem fedezettek, értékükön alul fizetettek, kilövésre váró rakétazsenik, a muglivilágtól szenvedő harrypotterek, akik viszont meg vannak győződve arról, hogy előbb-utóbb levelet kapnak a Varázslóképzőtől. És ismerek sok, a jelenben lévő „valakit”, akik viszont tudják, hogy lecserélhetők, leépíthetők, hogy csak az erejükre, tudásukra van szükség „itt”, s kerestek valamit máshol, amiben egész személyiségükkel, testükkel-lelkükkel jelen lehetnek. Szépen különválasztották magukat: azt a felet, amelyik pénzt keres, eladja magát, és azt az egészet, amelyik hobbizik, szabadidőzik, elkötelezhető. S hogy miben, hol szoktak egészek lenni? Az egészleges tevékenység elég változatos: chat az interneten, bridzs, hittérítés, ezoterika, kutyatenyésztés, sport, életvitel-terjesztés (egészséges táplálkozás), vagy egy kitüntetett kapcsolat. Kapcsolat egy régi baráttal, kapcsolat az unokával, és „természetesen” külső kapcsolat. (Bár azt hiszem, külső kapcsolatnak lenni most nehezebb, mint valaha szeretőnek. Sokkal több mindent kell kiegyensúlyoznia most egy „külsőnek”, s ha nem felel meg ennek a szerepének, fennáll a veszély, hogy kiegészítik, azaz megcsalják (?) egy harmadik szereplővel. Sajnos nincs sok ismeretem erről, még a női oldalról sem. A nők, akiket ismerek, mind szeretők, nem nagyon büszkélkednek, még akkor sem, ha ők függetlenek, tehát nekik nincs titkolnivalójuk. És én sem szeretem, ha beszélnek a kapcsolataikról, mert félek – hisz’ megesett már, hogy közben rájönnek, milyen sokféle feltételnek kell megfelelniük, milyen sokat kell adniuk, és cserébe olykor még alapvető gesztusokat sem kapnak, nem érzik magukat értéknek a másik szemében, és egyáltalán, nem is értik, miért csinálják. A költségek egyenrangúsítása már rég megtörtént, hovatovább a férfiak várják el, hogy kedveskedjenek nekik.)

És legfőképp, valaha nem volt tabu általánosítani. Ma a tabutlanság a tabu. Az értékek, s a hozzájuk tartozó szabályok (szabálynélküliségek?) sokszínűsége. A végtelen szabadság a pillanatban

És mit szólnak a gyerekeink, kiskamaszaink, majdnem felnőtt nagykamaszaink ehhez a tabutlansághoz? Én azt hiszem, nem tetszik nekik. Igaz, már rég túl vagyunk a poroszos nevelésen, Kafka perbeli vízióján, az állandóan, ok nélkül jelenlevő bűntudaton, de gyerekeink ennek a másik végletnek sem örülnek. Úgy látom, szeretnék, ha újra lenne „Nicht for dem Kind” a szüleik beszélgetésében, de most már nem azért, hogy szüleik tekintélyét védje, hanem hogy szüleik őket tiszteljék meg vele. Mert nem kíváncsiak a szülők szerelmi életére, feledett és nem megbocsátott szeretőkre, munkahelyi megaláztatásaikra, álmaikra, amiket miattuk (?) nem tudnak megvalósítani. (Azt hiszem, szeretnék, ha tabu lenne a holt test, legalábbis én ezt tapasztaltam. Kérdéseimre, hogy ki látott olyan honlapot, amin baleset utáni embereket „mutatnak be”, nagylányom a maga megvető szarkazmusával így válaszolt: Én igen, de csak fogyókúrára jó, én három napig nem ettem, nem aludtam.)

Nem szeretik, ha a szüleik anyagi gondjaikat „nagyon” megosztják velük, és nem szeretnek egy határon túl anyjuk barátnője, apjuk barátja lenni, mert nem elég hozzá, amit idáig megéltek, vannak problémák, amikkel sohasem találkozhattak. Nem tartják jó férjnek azt a szülőt, felnőttet, aki az ő szlengszótárukat használja, és mélységesen felháborodnak, ha felnőttet hallanak káromkodni (és visszavágnak még rondábban). Megriasztja őket, ha szüleik gyermekien önzők, vagy kamaszos szabadságvágyban égnek. Olyan felnőttekkel szeretnének élni, akik már megtalálták önmagukat, és nem keresik velük együtt. Inkább legyenek rigidek, konzervatívok, „elmaradottak” – felelősségteljes, korlátozó, felnőttszerű, eléggé felnőtt lények, semmint korlátlan, a felelősséget korán a gyerekeik nyakába sózó – kamaszok. Főleg érzelmi, és nem anyagi biztonságot szeretnének, vagyis rendet, azaz rangsort az értékekben. Hogy szüleiknek mi a fontos és mi nem, s ők hol vannak ebben a fontossági sorrendben. Használják ők is, de nem szeretik a „fikázást”, a másik lebecsülését – túl akarják haladni -, és nem tartják jónak – bár ők is élnek vele – a másikra mutogatást, a bűnbakképzést. Nagyon is jól érzik, hogy az „ő is csinálta” vagy „más tehet róla” hosszú távon nem ment fel bennünket a felelősségre vonás alól. Nem szeretik az értelmetlen büntetést, de a folytonos szorongató büntetlenséget sem. Sajnálom, hogy nem szívesen dolgoznak valamiféle istenkép kialakításán, vagy ha igen, eltitkolják, mert azt látják, azt tapasztalják, hogy vallani valamit, azt is jelenti, hogy elviselni. Elviselni más vallásúak morbid vicceit, jelképgyalázását, verését… - egy másik isten nevében. Nem akarnak teljes önállóságot, csak azt szeretnék, ha folyamatosan követnénk őket, és egyre nagyobb önállóságot adnánk nekik. Valamiféle felnőttséget várnak el tőlünk, mert elgondolkodtató, mennyiszer bíztatják-dorgálják egymást. Nőj fel! Nőj már fel! És elegük van am i önállótlanságunkból, önértékelési zavarinkból – ők szeretnének többet a tükör előtt állni. Gyakorolni szeretnék a jogot, hogy mi, hanem ők vannak kialakulóban. S mit szeretnének még? „Hogy mindenki több pénzt keressen” és „Töröljék el a kapitalizmust”. És együtt érezni is szeretnének, nem akarják azt gondolni, hogy a szüleik pénzét pazarolják, ha adnak egy kisgyerekes anyának vagy a bolíviai zenészeknek. S valószínű, hogy átláthatóbb világot szeretnének, mert nem a skizofréniától félnek (ahogy mi valaha), nem attól, hogy elvesznek a maguk teremtette, belső világban, hanem a paranoiditástól, attól, hogy rosszul mérik fel a külső világot. Attól félnek, hogy félnek attól, akitől kellene, és félnek, akitől-amitől nem kellene. Mikor van para és mikor no para: hogy valóban jót akar nekik a másik, vagy csak fél tőle, hogy szégyent hoz rá. Érdek nélkül akarják ismerni, megismerni őt, vagy félelemből, nehogy megrothassza (!) az osztályát, a családját? Észreveszi-e időben, ha kihasználják, egyszóval olyan-e a másik, a kortárs, a felnőtt, amilyennek látszik. Kell-e és mikor gyanakodni? „Gyerekeink” félnek attól, hogy nem elég érettek a világhoz, amivel körbevesszük őket, majdhogynem fogyatékosságnak élik meg a tapasztalatlanságukat, holott ez életkorukból fakad. Lemaradottnak érzik magukat folyton, de nem a felnőttségbe igyekeznek, hanem egy jobban érthető, könnyebben kezelhető világba. Ők még – vagy újra már – elvárják, feltételül szabják a hűséget a párkapcsolataikban, s egyik kedven együttesük dalszövege „de ha ketchupod van, inkább szóljál” a menstruációs tabut idézi, bár be kell vallanom, én is csak a lányaim segítségével értettem meg. (Sajnos egyébként is jobban hagyják magukat formálni dalszövegek, mint könyvek, újságok által. Bár az is igaz, hogy az ő dalszövegeik egyértelműbbek, mint a mi jobbos-balos „elfogulatlan” információink. Viszont elegük van az internetes honlapok kéretlen szexcsíkjaiból, nem érdekli őket, hol keressék a G pontjukat, és jókat röhögnek a női-férfi magazinok szextanácsain, hogy kinek, mikor hány fokkal (!) kell elforogni, hogy megtalálják ezt a pontot. (És találó volt az ötlet, hogy egy majdnem felnőtt nagylány úgy helyezte vissza édesapját természet adta jogaiba, hogy kisöccsével összefogva elásta titokban nevelőanyja vibrátorát.) De amúgy sem nagyon fontos nekik a szex, szeretnék feléleszteni a romantikát (amit mi száműztünk az életünkből, mert annyira félünk, annyira nem szeretnénk nevetségessé válni), feltalálták a virágnyelv helyett a csikknyelvet (ha eltaposod valaki cigijét, akkor szeretnéd megismerni stb…). S remekül kombinálják az információrobbanás korának lehetőségeit a jó öreg telepátiával: örülnek, ha véletlenül egy időben küldenek egymásnak sms-t. A szexuális bizalom kérdését is frappánsan oldották meg (és nem nézik, kit sértenek meg vele), ugyanis közmondásként adják tovább, hogy „Minden nemibeteg hazudós”. Nekik tabu a barátság, nem kérdés, mi vár arra, aki meglopja a másikat, vagy szemet vet a másik partnerére. Ők még, vagy újra már mernek kiközösíteni, közös iskolában, lakóhelyen, baráti csoportban továbbmondják, ha valamelyikük tabut sért. Nekik érték az érzelem, az ember megfoghatatlansága, „kiszámíthatatlansága”, felnőtt törekvését az érzelemmentességre még úgy-ahogy elfogadják, de a kortársén megdöbbennek. Hogy is éneklik? „Belül én már rég meghaltam, csak a maszkom él. // Belül én már rég meghaltam, egy maszk nevet feléd!”

És legfőképp azt szeretnék, hogy a versenyeztető, versenyképességre ösztönző külvilágot ellensúlyozva a szüleik nagyon szülők legyenek. Mátriárka az anya és pátriárka az apa. Az anya fogadjon be minden hazahordott, gondozásra szoruló, gazdátlan állatot és gyereket, az apa pedig oltalmazza mindet, velük együtt. És a jövőképük?

 

Megmondtam már ezerszer

Sohasem leszek menedzser.

Az a kib…tt öltöny nem álljól.

Nem akarok többet a világtól.

Még egy slukkot a pipából.

Még egy kortyot a piából.

Még egy falatot a kenyérből.

Még egy napot az élettől.

 

(2004)

 

 

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-04-12 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.