Keresés a honlapon:

Majláth Dániel versei (Schrödinger ölelése, retrográd)

 

 

 

 

Schrödinger ölelése

 

 

Most meg valahogy,

mint amikor a boltban

leveszel egy könyvet a polcról,

beleolvasol, aztán nem emlékszel,

hova kell visszatenni,

és inkább megveszed – itt vagyok.

 

A hátán csillagképekbe rendeződtek

az anyajegyek, úgy navigálják az ujjaim mozgását –

mint kis fekete piktogramok a járókelők lépteit.

A derekán szédül egy villanypózna fénye:

éppen azt meséli, milyen sok időnk van, hogy

nincs még reggel, csak józanodik a sötét.

Legalább megmaradunk ölelkezve másnapig.

 

Ránk feküdt valami, ahogy kedvesen

a mellei közé szorította az arcomat,

és amíg kényelmesen, fuldokolva

vizsgáltam a bőrét, elneveztem nyugalomnak.

Mosolyogtam, hogy lehet így aludni...

Mégis inkább maradtam volna úgy,

és ébredek beállt nyakkal, ferde gerinccel,

minthogy bármerre is forduljak. Mert ez Nyugalom.

És ennek is, mint mindennek, akkor van igazán súlya,

ha mozgatni próbálod.

 

 

retrográd

 

 

Annyiszor végignéztem már

a hajnal császármetszését.

Mint egy haldokló ikerpár,

a Nap és a Hold küzdenek

az életben maradásért.

 

Én fű vagyok. Épp kaszálnak.

Megfagynak rajtam a léptek.

Fölöttem madarak szállnak,

mint eltörött ujjak közül

kipörgő pillangókések.

 

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-04-15 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.