Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Fehérkenyér

 

 

kenyérAnyám

– Ilonkám, megkaptam.
– A gyerek majd leszalad érte, Ancsa.
Dühös voltam. Az a gyerek én leszek, ez nyilvánvaló. Egyke vagyok, az egykeség minden negatívumával. Nálunk szinte naponta válik valósággá a klasszikus pesti vicc. Anyám felsóhajt: – Valaki leszaladhatna a szeméttel…
Mire apám, engem nézve szigorral: – Nem hallottad, mit mondott anyád?
Én is vagyok valaki a családban.

Ancsa a tejcsarnok eladója és vezetője egy személyben. Inkább széles, mint magas, szőkére hidrogénezett haját hatalmas kontyba fésüli és akkora mellei vannak, de akkorák! A prepubertás kor mohó érdeklődésével bámuljuk minden nap, tíz év körüli életkorban a szexus még talány, megfejtésre váró rejtély, de azért vannak homályos elképzeléseink, másod-, sőt harmadkézből származó információink. Ezek valódiságáért persze senki nem szavatol, ebből később, három-négy év múlva lesznek majd galibák, de még nem tartunk ott. Most, aki teheti lopva bámul befelé az üzletbe mint Ábrahám az ígéret földjére, melynek határát az Úr rendelése szerint nem léphette át.

Ancsáról azt suttogják, hogy rokonai élnek Amerikában. Azt beszélik, hogy nem ötvenhatban mentek ki, hanem még a háború után, és természetesen gazdagok. Anyám nem suttog, soha nem áll le pletykálni, nem ül fel holmi híreszteléseknek. Meg sem hallgatja azokat. Erről természetesen megvan a házbéli hírmondók véleménye. Jelesül, hogy fenn hordja az orrát. Ami nem igaz, de ha az lenne, akkor is teljes joggal lenne rátarti az anyám, lévén ezerszer különb ezeknél a satrafáknál. Ezt meg apámtól tudom.
Anyám nem suttog, csak megveszi Ancsától az IKKA-utalványokat*, aztán bevásárol. Apám régebben ennek nem örült. Tudom, mert többször hallottam, ahogy dühösen suttogta anyámnak:
– Megőrültél? Nincs elég bajom, még te is? Börtönbe akarsz juttatni? - Aztán egy napon anyám egy zacskóban hozott pár méter sötétszürke gyapjúszövetet, amiből Horvay bácsi nagyszerű öltönyt varrt apámnak. És miután a szövet is az IKKA-ból származott, s így apám haszonélvezőjévé vált a törvényszegésnek, már nem veszekedhetett se suttogva, se másképp. De persze mindez lényegtelen. Sokkal fontosabb, hogy anyám bejön és azt mondja: – Ugorj le légy szíves Ancsa nénihez és hozd fel amit ad.
Lezárt borítékot tesz az asztalra és folytatja.
– Ezt pedig add oda neki. Ha vannak az üzletben, várd meg, amíg elmennek.
Ezeket a titkos küldeményeket jól ismerem, de nem értem. Mi a jó ebben? Miért kell mások háta mögött, rejtve átadni dolgokat egymásnak a felnőtt világban?
Amikor egy reggel kitámolyogtam a konyhába, anyám nagy, celofánba csavart csomagot tett elém, és azt mondta: – Ezt a Rátóti tanár úrnak add oda. Korábban indulj el, hogy legyen időd bemenni a tanári szobába, nehogy nekem a folyosón add át, mindenki szeme láttára.
A csomagban egyébként a nagyanyáméktól érkezett házi sonka harmada illatozott, és én ezt tudtam.

Morgok kicsit, csak úgy, a látszat kedvéért, és belelépek a szandálomba.
– Húzz zoknit, mert megint kidörzsöli a lábad! - szól rám anyám, én meg vállat vonok és kezemben a borítékkal elindulok. Majd épp ezért a pár lépésért húzok zoknit.
Jóleső izgalom fog el, hármasával veszem a lépcsőket, közben a fehér köpeny alatt feszülő hatalmas mellekre gondolok. A lábam persze beleakad a lépcsősor aljára tett szőnyegdarabba, pár métert négykézláb teszek meg, felállok, tenyerem gondosan a nadrágom ülepébe törlöm és felveszem a földről a borítékot. Ellenőrzöm, nem lett koszos, megnyugszom és rohanok tovább. A bolt üres, én pedig szeretem a tej hűvös illatát. Köszönök, és lesütöm a szemem. Nem merek felnézni, attól félek nem tudnék megszabadulni a látványtól, tátott szájjal bámulnám a rengő melleket. Átadom a borítékot, kapok helyette egy másikat. Indulnék, de Ancsa - igazság szerint persze Ancsa néni - megállít.
– Tedd zsebre és el ne veszítsd mert anyád megnyúz! - mutat a borítékra.
– Mondd meg neki, hogy az öcsém itt dolgozik a Koszorú utcai pékségben. Huszadika után új kenyér lesz, kaptok kóstolót. Ha ízlett szóljatok, és hozok belőle egy-egy kilót majd. Kirontok az üzletből, jobbra fordulok a kapunk irányába, aztán visszaólálkodom, és lesek befelé. Ancsa felbontotta a borítékot, a pénzt számolja, egy százas a földre esik, ő lehajol érte. Rózsaszín combja hurkás, térdhajlatába vág a visszatekert szárú harisnya. A mellei csaknem kibuggyannak fehér köpenyéből. Én nyelem a nyálam és vigyorgok.

 

Apám

– Ha kész vagy, lemehetsz. Nyolcra gyere haza, ne kelljen várni rád!
Apám, aki cipész, a konyhából nyíló, talán valamikor kamra céljára szolgáló helyiségben ül, ahol bőr, meg csirizszag van, és dolgozik. Az egész napi munka után, amikor hazajön, átöltözik és maga elé köti a csiriztől és pálmatextől** merev kötényt, aztán kalapál tovább.  Ezt hívják kontárkodásnak. Ha valaki iparengedély nélkül otthon dolgozik. Tudom, mert apám elmagyarázta. Meg azt is, hogy feljelenthetik, és abból nagy baj lesz. Anyám vacsorát készít, én a leckémmel szenvedek, mert Csikósékkal megbeszéltük, hogy hatkor lábtenisz a templom mögött, és már fél hat is elmúlt.
Cipőt húzok, apám gyanakodva néz. – Ha lerúgod az orrát, elkalapállak. - Pontosan tudja, hogy ha nem szandált veszek, akkor lábtenisz, ha lábtenisz, akkor meg bármi megtörténhet.
Az elkalapálást nem kell komolyan venni. Bár apám szigorú és következetes, ritkán él a testi fenyítés lehetőségével. Anyám keze súlyosabb, gyorsabban is jár. Általában ő fegyelmez tettlegesen, de erre csak akkor van igazán lehetősége, ha meghitt kettesben vagyunk. Ha apám is jelen van, a fizikai fenyítés gyakran botrányos jelenetbe fullad, apám ugyanis rám kacsint, persze óvatosan, hogy anyám ne láthassa, és fejével aprót biccent. Én ilyenkor a háta mögé menekülök, apám pedig okos érveléssel, és szigorú, hosszan tartó büntetés kilátásba helyezésével lecsillapítja anyámat.

Nem szeretem a kenyeret. Ez így nem igaz, mert szeretem, de nem a városit.
Ha nagyszüleimnél vagyok Szatmárban, vagy Hajdúdorogon, elég, ha a markomba nyomnak egy hatalmas szeletet a nagyanyám sütötte kenyérből, megzsírozva. Hagyma van a kertben, kihúzok kettőt, lemosom a kútnál és ezzel reggeli, ebéd és vacsora részemről letudva. Azért persze mindkét nagyanyám főz is. Miattam nem kellene.
A pesti két kilós kenyér sötétbarna, a héja keserű, a bele savanyú. Anyám megvajazza, tesz rá valamit – általában párizsit vagy tojásrántottát –, szalvétába csomagolja, aztán berakja a táskámba, másképp otthon marad. Elfelejtem az uzsonnát, legtöbbször szándékosan. Ha mégsem, húzom, halasztom az evést, megvárom, míg annyira éhes leszek, hogy nem bírom tovább. Ez az állapot úgy tizenegy óra tájékán áll be, akkor kibontom a szalvétát, egy darabig szemlélem a két szelet kenyér közt lapuló felvágottat vagy tojást, végül hatalmas falatokban elnyelem. Alig rágok, igyekszem hamar túlesni az egészen. Nem esik jól a kenyér savanykás íze, mondhatnám azt is, undorít.

Apám ül a rádió előtt, és halkan beszélget nagyapámmal. Valami beszédet várnak, és ez engem bosszant. Azt vártam volna, hogy nagyapa összeszurkál a bajuszával, aminek keserű, mégis meleg cigarettafüst szaga van, és megyünk a Duna-partra, hogy helyet találjunk. Évekig nem volt tűzijáték a háború után, de most lesz. Én még soha nem láttam, csak apám mesélt róla néha.
Papám cigarettát sodor magának – nekem soha nem fog sikerülni –, és amikor nyaggatom, annyit mond: – „Eriggy készülőggy, aztán megyünk.” De nem megyünk, mert ott ülnek a rádió előtt, pedig én rég felöltöztem. Apám a szemével int, menjek a szobámba. Ebből se lesz tűzijáték…

 

Nagyapám

Forradalmi munkás-paraszt kormány…, Kádár János elvtárs, a magyar szocialista…, első titkára… Ismerem a szatmári és hajdúsági tájszólást. Az a valaki, akinek a hangja a rádióból hallatszik, szintén tájszólással beszél, ezt érzem. De az ő beszéde más.  Nem figyelek arra amit mond, tudom, hogy úgysem értem. A nevek azért megmaradnak a fejemben.
Marosán György elvtárs, budapesti első titkára…, dolgozó népünk…, eredményeink…
Valami kenyérről beszélnek, meg arról, hogy nem csak az alkotmány ünnepe augusztus huszadika, hanem a kenyéré is. Nagyapám dörmög: – Ű csak tuggya, ű is pék. Azér’ szentistvánt említhette vóna.
Vége a beszédnek, nagyapám bejön, megsimogatja a fejem.
– Gyere, indulunk.
Feltámad a remény, mégis láthatok tűzijátékot.

A trolimegállóban Gyufa toporog, amikor észrevesz, elvigyorodik. Aztán meglátja nagyapámat és a vigyor bizonytalan alig-mosollyá redukálódik. Persze köszön, és fura arcjátékkal kérdez: – Ez meg ki?
– Ő a nagyapám – mondom. Gyufa nem tudja mit tegyen, amikor papám a kezét nyújtja megkönnyebbül, bemutatkozik. A trolin nagyon sokan vannak, várom, hogy a végállomáson kiszabaduljak a kusza tömegből, aztán csalódom. A Kúria utcában is tömeg van. Mindenütt tömeg van. Papám megfogja a vállam.
– Merre menjünk? Vezess, te vagy otthun.
Gyufa azonnal átlátja a helyzetet.
– Vidékinek tetszik lenni? - Nagyapa rámosolyog, bólint és közli, hogy nem ismeri a várost. Ez nem igaz, mert eltalál egyedül nagynénémékhez Pasarétre is. Nem értem a dolgot, tehát csöndben maradok.
– Tessenek jönni utánam! Lisztes – ez én lennék –, ügyelj a papádra, nehogy eltévedjen, nagyon nagy itt a tömeg! – így Gyufa.
Nyomakszik, könyököl előttünk, piros haja világít az utcai lámpák fényében. Megkerüljük az épülő Erzsébet híd építési területét, a rakpartig eljutni reménytelen. Azért egészen jó helyet találunk végül, tátott szájjal bámulom a fények játékát. A dörrenések nem zavarnak, csodálatos, ahogy a rakéták kibomló fénye visszaverődik a felhőkről.

Hazafelé sodor bennünket a tömeg. Megállunk a Klotild palota oldalánál, papám pedig átmutat az út túloldalán lévő kis térre.
– Apád ott halt meg majdnem, az ostromkor.
Én ismerem a történetet, hiszen része a családi legendáriumnak, de vörös fejű barátom szeme kifordul a helyéből.
– Tessék elmesélni… - Papám mosolyog sárga bajusza alatt, aztán nekikezd.

Apámnak, katonaszökevény státuszából adódóan, lapítani kellett volna, de amíg lehetett, minden nap kiment a városba. Akkor is, amikor az oroszok már keményen lőtték Pestet Vecsés, Pest-Szentlőrinc és Mátyásföld irányából. Óvatlanul belesétált egy járőrbe, akik hozzá hasonló lógósokat tereltek maguk előtt, a Duna irányába. Amikor az orosz lövedékek egyre sűrűbben csapódtak be, a járőr úgy határozott, hogy a Klotild palotával szemben álló Pázmány szobor megfelelő hely a kivégzéshez. Felállították az embereket a szobor talapzatánál, de egy lövedék a Párisi udvar magasságában robbant az úttesten. A nyilasok hasra vágták magukat, az emberek pedig elfutottak. A kivégzés elmaradt.

Járműre szállni képtelenség, sétálunk végig a Kecskeméti utcán, papám meg mesél.
Amikor úgy vélem, gyalog hosszú utunk lesz, csak legyint.
– Hosszú? Fenét. Mintha Dorogrul kigyalogolnál a tanyára. Azt meg kibírjuk. - Nevet, kérdezget felváltva, hol engem, hol meg Gyufát.
– Hát… én itt elköszönök – mondja piros hajú barátom, aztán feltalálva magát, kezet nyújt nagyapámnak.
– Osztálytársad? – kérdezi papám és néz a téren átvágó vékony fiú után. Amikor igennel válaszolok, bólint.
– Talpra esett gyerek. Az apja biztos nem örült neki. Ámbár…  vót ideje megszokni.
– Mit?
– Hát a haját, te! Úgy világít, mint a szemafor!

 

A kenyér

– Szaladj le Ancsa nénihez légy szíves, és hozd föl amit ad!
Anyám pénzt tesz elém a konyhaasztalra. Három forint hatvan fillért. Papa is ott ül velünk, ezért megemberelem magam és nem húzom a számat, megjegyzést sem teszek. Nem merek kelletlenkedni. Amúgy sincs rá esély, hogy más menjen le helyettem. Szandál, zokni nélkül, – feltöri a lábad –, vállrántás, majd ezért a pár lépésért húzok zoknit. Lépcső hármasával, botlás a szőnyegdarabban, esés négykézlábra. Kéztörlés nadrágülepbe, rohanás tovább. Friss, hűvös tejillat, a hatalmas mellek rezegnek, átadom a pénzt, nagy papírzacskót kapok cserébe és ami benne van, még szinte forró. Megfeledkezem a hatalmas mellekről, az utcára lépve belenézek a zacskóba. Arany színű, fényes héjú kenyér illatozik benne. Felfelé is hármasával veszem a lépcsőket.

Anyám egyik szeletet vajazza a másik után, sózza, zöldpaprikát vág rá, én pedig falok. Még és még! Nem tudok betelni a friss kenyérrel. A belseje foszlós, mégis tömör, harapható, a héja pedig… Nos, a héja számomra maga a csoda. Ropogós, fényes és mennyei íze van. Ketten anyámmal megeszünk egy kiló kenyeret, nagyapám mosolyogva néz.
A mértéktelenségnek bizony ára van. Anyám pénzt számol és mehetek a Koszorú utcába a pékséghez.
– Keresd Ancsa néni öccsét, akkor nem kell sorba állnod!
Kellett.

Amikor apám este hazajön, rácsodálkozik a kenyérre.
– Ti nem ettetek? - Papám ravaszkás nézéssel legyint:
– Megvártunk.
Én szuszogni is alig bírok, anyám valami hasonlót érezhet, mert elhárítja a kínálást. Apám vág egy szeletet, megkóstolja csak úgy, magában. A szeme felcsillan, és eszik, jó étvággyal, lassú tempóban és sokáig. Végül nagyapám is rászánja magát, letör egy darabot a kenyér végéből és elropogtatja.
Bólint: – Meglehetős.
– Hát annál a barnánál, ami olyan, mint a sár, csak jobb? - kérdezi apám.
Nagyapám néz maga elé.
– Szentistvánt megemlíthették vóna…

 


* IKKA-utalvány: abban az időben, a külföldről utalt valutát nem lehetett átvenni, helyette utalványt kapott a címzett, amelyet az IBUSZ utazási vállalat által üzemeltetett üzletben lehetett árura váltani. Az áru - legyen az élelmi cikk, ruházat, textil vagy bármi más, az akkor kereskedelmi forgalomban kaphatónál lényegesen jobb minőségű 'nyugati' termék volt.

** Pálmatex: Nyersgumi acetonban oldva. Erős bőripari ragasztó.

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.