Állandó rovatok – Acta Romanica

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen működő Francia Kapcsolat Kutatócsoport, valamint a Paris 3 Sorbonne Nouvelle Egyetem THALIM (Théorie et histoire des arts et des littératures de la modernité) Kutatócsoportja A trauma reprezentációi címmel interdiszciplináris nemzetközi konferenciát rendezett Budapesten 2017. május 26-27-én. A rendezvény egyik alapfelvetése az volt, hogy az irodalmi és művészeti megjelenítés elősegíti a veszteségek feldolgozását, ilyen formában tehát gyógyító tevékenységnek tekinthetők. Mivel a trauma az esetek többségében konkrét múltbéli eseményekhez köthető, ezért elmesélésükkel feldolgozásuk is megkezdődik, ami remélhetőleg lehetővé teszi, hogy egy bizonyos idő elteltével kevesebb fájdalmat okozzanak. Minden bizonnyal ez a hatásmechanizmus is motiválja az emberek egy részét arra, hogy a művészet és az irodalom segítségével megosszák élményeiket másokkal. Ezek az alkotások pedig számos tudományág számára jelentenek vizsgálati mezőt, mint az irodalom történelem, pszichológia, filozófia, szociológia, orvostudomány, művészettörténet, következésképpen a rendezvény szervezői (Catherine Brun, Alain Schaffner, Ádám Anikó, Radvánszky Anikó) mindezen diszciplínák képviselőit szólították meg és invitálták közös tanácskozásra.

Freud úgy nyilatkozik, hogy a költői fikció szülte álmokat ugyanúgy lehet értelmezni, mint a valódi álmokat, mivel bepillantást engednek az alkotó és az alkotás tudattalan tartalmaiba. Ennek nyomán mind a pszichológia, mind az irodalomtudomány területén számos Freudot követő, módszerét továbbfejlesztő, (újra)értelmező munka született. Napjainkban egyre több ófrancia nyelven írt irodalmi alkotást vizsgálnak Freud módszerével, szemet hunyva az eljárás és a mű között feszülő időbeli távolság felett. A mélylélektan módszere révén ugyanis a cselekmény bizonyos elemei új színben tűnhetnek fel, különleges figyelmet kapnak a tudattalan egyes elemeire irányuló utalások. A szereplők vagy az álmodó ily módon feltáruló személyisége új összefüggések megismeréséhez vezeti el az olvasót. Ám fontos jól behatárolni és definiálni miben áll a mélylélektani vizsgálat létjogosultsága a középkori irodalmi álomjeleneteink vonatkozásában.  Mindenekelőtt nem zárkózunk el attól a gondolattól, hogy ez a szövegek „újraaktualizálásának” hatékony eszköze lehet, viszont a módszer alkalmazása nem kis veszélyt rejt magában: könnyen érheti az anakronizmus vádja. Tanulmányunk első részében ófrancia nyelvű korpuszunk tekintetében összegezzük a mélylélektan módszerének alkalmazása kapcsán született véleményeket, igyekszünk állást foglalni a módszer relevanciájáról, bevonási lehetőségeiről, majd három álomjelenet szimbólumképeiben feltárni a tudattalan psziché néhány elemét.

Jean-Paul Sartre sokszínű munkásságából természetesen következik megítélésének ellentmondásossága. Az egzisztencializmus pápája, az elkötelezett szépíró, a politikai aktivista értelmiségi, a marxizmus eretnek társutasa, az ateista és antidogmatikus erkölcskritikus mind ő. Egyesek számára az utolsó univerzális értelmiségi, egyúttal a 20. század egyik legjelentősebb filozófusa, mások szerint az ifjúság nihilista megrontója, individualista, sőt mint állítólagos szubjektív idealista: őrült fasiszta. Az 1940-50-es évekbeli kommunista és keresztény támadások sokban hasonlítanak, elsősorban dogmatikusak és felszínesek. Hatásuk mindenesetre széleskörű és tartós, ami igencsak megnehezíti Sartre filozófiájának objektív megítélését és elhelyezését filozófiatörténetben. Nem könnyíti ezt meg az a tény sem, hogy a marxizmus hatására Sartre filozófiájában a leíró és az előíró elemek egyaránt jelen vannak, ezért a tudomány mintájára felfogott filozófia nézőpontjából egyes tételei csupán falszifikálhatatlan hitet, ideológiát képviselnek. Hogyan lehetséges, hogy ennek ellenére számos jeles gondolkodó tekinti A lét és a semmit a fenomenológia és az ontológia egyik alapművének, A dialektikus ész kritikáját pedig a dialektika, a marxizmus és a társadalomfilozófia egyik legfontosabb 20. századi teljesítményének? Úgy tűnik, ha nem akarjuk, hogy a sok bába között elvesszék a gyerek, és helyes képet akarunk alkotni Sartre filozófiájáról, érdemes az interpretációkat zárójelezve újraolvasnunk a szövegeket, hermeneutaként figyelve arra, hogy számunkra milyen kérdésekkel szolgálnak ezek, bő fél évszázad távlatából.

Bene Adrián: Bóc Imre a francia ellenállásban – visszaemlékezés és történelmi regény határán

Imre Bóc: Grenoble, de l’Occupation à la liberté

Grenoble, Presses universitaires de Grenoble, 2012, 237 oldal

A Grenoble-i Egyetem kiadásában jelenik meg a francia ellenállás történetét – különös tekintettel a Rhône-Alpes régióra – feldolgozó 'Résistances' könyvsorozat, melynek jelenlegi szerkesztői Olivier Cogne (a Musée de la Résistance et de la Déportation de l'Isère igazgatója) és Gil Emprin, aki szintén a múzeum munkatársa. A sorozatot korábban Pierre Bol és Jean-Claude Duclos irányította. A témában 1994-95 folyamán megjelentetett négy kötet után a sorozat kötetei 2004-től dinamikusan gyarapodtak, 17 újabb darabbal. Ezek egyik érdekessége, hogy rendszeresen teret biztosítanak a hagyományos történészi kutatómódszerek mellett a személyes résztvevői perspektívának, a mindennapok rekonstrukciójának, az emlékezet szubjektív jellegét is felvállalva. (A „témoignage” elméleti szempontból vitatott kategóriájának a francia történetírásban legalább az első világháború óta helye és mára komoly hagyománya van.) A sorozat egyik darabjaként jelent meg Bóc Imre „történelmi regény” alcímet viselő visszaemlékezése a szerző élményeiről a Grenoble-i ellenállásban.

A pályáját festőként kezdő Eugène Fromentin viszonylag gyorsan felfedezi magában az irodalom iránti vonzalmat, ami idővel a festészettől való eltávolodáshoz vezet. Az alkotó e tekintetben ugyanazzal a dilemmával kénytelen szembenézni, mint híres pályatársa és névrokona, Delacroix, aki eredendően maga is írónak készült: a két alkotó bizonyos értelemben kényszermegoldásként tekint a festészetre[1], mely másként ugyan, mint az irodalom, de mégis lehetőséget biztosít számukra az önkifejezésre. E szempontból Fromentin valósággal szembe megy a művészeti ágak megítélésére vonatkozó XIX. században elterjedt felfogással, mely a festészetet s általában a képzőművészetet előszeretettel helyezi az irodalom elé. Bernard Vouilloux Flaubert irodalmi képeiről írott tanulmányában ezt az átrendeződést mindenekelőtt szociológiai okokra vezeti vissza: a kor kezdő irodalmárai számára kimondva-kimondatlanul a sikeres szalonkritika jelentette a belépőt az írók táborába.[2] Nem véletlen, hogy Baudelaire, Gautier, Zola és Huysmans mellett számos olyan szerző nevét említhetnénk a korszakból, aki képzőművészeti alkotások többé-kevésbé hozzáértő elemzésével kezdte pályáját.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi és Európai Tanulmányok Karán a közelmúltban jött létre a Francia-magyar Kutatóműhely, amely 2017. május 10-én tartotta meg első konferenciáját (http://uni-nke.hu/esemenyek/2017/05/10/franciaorszag-elnokvalasztas-utan-2017-c_-konferencia). A kutatócsoportnak, amelyben magyar és francia kutatók egyaránt részt vesznek, elsődleges célja a mai Franciaország politikai, diplomáciai, gazdasági, katonai és közigazgatási helyzetének tanulmányozása, illetve a  megfigyelt francia sajátosságoknak a magyar viszonyokra való integrálhatóságának vizsgálata. Bár ezek a területek első látásra némiképp távolinak tűnhetnek az Acta Romanica rovat fő vizsgálati témájától, ugyanakkor mégis érdemes bemutatni őket, hiszen alapvetően befolyásolják a mai Franciaország helyzetét és a két ország közötti kulturális kapcsolatokat, amelyek a frankofóniával foglalkozó magyar kutatók számára meghatározóak. 

Az író-festő-műkritikus Eugène Fromentin (1820–1876) neve szinte teljesen ismeretlenül cseng a hazai nagyközönség számára, s a szerző Franciaországban sem örvend a tehetségéhez méltó elismerésnek. Elegendő végigtekintenünk a Nouvelle Revue, a La Revue de Paris és a többi francia irodalmi folyóirat Fromentin korától napjainkig megjelent számain, s jól látszik, hogy a századforduló környékén még gyakran emlegetett művész neve a húszas-harmincas évek folyamán egyre ritkábban olvasható, s mindinkább csupán említés szintjén kerül elő a szaklapokban. Míg néhány évvel korábban még komoly elemzéseket szenteltek az alkotónak (többek között olyan jelentős kritikusok, mint Merlant, Souquet vagy Thibaudet), a század elejétől fogva egyre kevesebb figyelmet tanúsítanak munkássága iránt.

Bene Adrián: Hazafiasságnosztalgia és irónia

Michel Houellebecq: Behódolás

Magvető, Budapest, 2015, 312 oldal

Hazafi? Patrióta. Hazafias? Patrióta? Hazafias irodalom? Az mi is? Furcsa, régies kifejezések, nem elevenebbek, mint a Hazafias Népfront. Vagy a Kormorán dalszövegének anakronisztikus nosztalgiája az organikus közösség és a rend iránt. Az ellentéte sem kimondottan friss csengésű: hazafiatlan…Nehezen definiálható, még szinonimája sincs. Esetleg, hazaáruló? Aki idegen érdeket képvisel saját állama, népe (hm, ez is…) érdekei helyett. Esetleg éppen nemzeti, hazafias (itt van, megvan!), idegenellenes retorikával, orosz pénzügyi támogatással? Igen, persze, a válasz Marine Le Pen Nemzeti Frontja. „Ma már persze ki hisz a hazafiságban? Igaz, a Nemzeti Front úgy tesz, mintha hinne benne, de van valami nagyon bizonytalan, nagyon kétségbeesett az ő hazaszeretetükben.” – olvashatjuk a Behódolásban. A globalizált világ és a késői kapitalizmus kétségtelenül súlyos válságtüneteket mutat; a társadalmi egyenlőtlenségek, a munkanélküliség, a kilátástalanság némi demagógiával könnyen konvertálható politikai tőkévé.

François Mauriac (1885-1970) az ismertebb francia szerzők közé tartozik Magyarországon is, amit nem csupán gazdag irodalmi munkássága magyaráz, hanem az a tény is, hogy 1952-ben Nobel-díjjal jutalmazták regényírói tevékenységéért. Robert Brasillach (1909-1945) neve már jóval kevésbé csenghet ismerősen a legtöbb olvasónak, hiszen az újság- és regényíróként Franciaországban ismertté vált irodalmárt a második világháború végén az ellenséggel való kollaborációért kivégezték, munkássága pedig hazáján kívül – a gyakori újrakiadások ellenére – gyakorlatilag ismeretlen maradt. Jelen tanulmányban arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk, a fiatalabb pályatárs milyen képet festett újságcikkeiben a már sikeres és elismert Mauriacról.

Bene Adrián: Szubjektum, erkölcs, társadalomfilozófia

Szabó Tibor : Le sujet et sa morale. Essais de philosophie morale et politique

Centre Universitaire Francophone, Szeged, 2016, 198 oldal

Szabó Tibor irodalmár és filozófus, sokszínű munkásságának fontos része a az olasz és francia művek tanulmányozása és közvetítése, Dantétól egészen Sartre-ig. A Lukács György-életmű mai értelmezésében betöltött szerepe után nem meglepő, ha új, francia nyelvű könyvében baloldali szellemi gyökereiről olvashatunk. Ezt a „nyugati”, szabad szellemű balosságot az 1968-69-ben Franciaországban töltött ösztöndíjas időszak középpontba állítása jellemzi a legjobban. Ez a francia (majd más országokban is kibontakozó és radikalizálódó) diákmozgalmak időszaka, amelyeknek forradalmi követeléseit nem csak a szabadabb életforma iránti igény, hanem a társadalmi szolidaritás is jellemezte. Ezért szokás az ideológiailag változatos csoportokat összefoglalóan újbaloldalinak nevezni. Könyve függelékében Szabó memoár formában idézi fel, milyen volt ezt az időszakot kelet-európai diákként megélni. A lázadó indulatok hátterében súlyos társadalmi és erkölcsi válság állt – a 21. század nem kevésbé súlyos válságokkal kezdődik (a 2008-ban kirobbant globális gazdasági és pénzügyi válság, a nagy arányú migrációt kísérő idegenellenes politika, a multikulturalizmus és az integráció problémái, a terrorizmus). Ezért is érdemes újragondolni humanista, újbaloldali szellemben mindazt, ami a 60-as években diskurzus tárgya volt az emberrel és a társadalommal, a szabadsággal és a manipulációval, az ideológiákkal és az értékekkel kapcsolatban. Ennek megfelelően a könyv egyik központi hivatkozási pontja Jean-Paul Sartre, aki ezeknek a vitáknak aktív résztvevője volt.

2017. április 6-7-én került sor a Česke Budejovice-ben található Dél-Csehországi Egyetem (Jihočeská univerzita v Českých Budějovicích) Romanisztika Intézetének szervezésében a Simulatio et Disimulatio: a szimulációról és a disszimulációról az irodalomban című nemzetközi tudományos konferenciára. Mivel a rendezvény a Romanisztika Intézet keretei között valósult meg, így az előadások három neolatin nyelven, franciául, olaszul és spanyolul hangzottak el. A nemzetközi jelleget tovább erősítette az tény, hogy az előadók tíz különböző országból (nevezetesen Csehországból, Franciaországból, Kanadából, Lengyelországból, Magyarországról, Olaszországból, Romániából, Spanyolországból, Svájcból és Szlovákiából) érkeztek a rangos tudományos tanácskozásra.

Sartre „kései” műveiről az elmúlt évtizedekben nem volt szokás kimondottan erre a pályaszakaszra fókuszáló filozófiai konferenciát rendezni, mint amilyenre Nijmegenben sor került 2017 áprilisában. Némi magyarázatot igényel, hogy mitől is megy eseményszámba egy ilyen rendezvény. Jean-Paul Sartre életművének sokszínűsége olyan nehézség elé állítja az olvasókat, aminek a leküzdéséhez egyformán jártasnak kellene lenni irodalomban, filozófiában, pszichológiában, politikatörténetben és társadalomelméletben. A filozófia többé-kevésbé közérthető egzisztencialista rétegei alatt ráadásul a fenomenológia, az ontológia, a szubjektum- és tudatelméletek adják Sartre gondolkodásának az alapzatát. Ennek az elrettentő összetettségnek köszönhető, hogy annyiféle egy-szempontú Sartre-értelmezés született az elmúlt bő ötven évben. Sajátos marxizmusa pedig ideológiai előítéletek közé szorította az 1950-es évektől kibontakozó „érett” pályaszakasz megítélését. Ez a határokat feszegető, bonyolult, a korábbinál is „eklektikusabb” Sartre olyan zavarbaejtő, idegen „másik” lett a kritika szemében, akit az elméleti irányzatok mentén jobban elhelyezhető korábbi munkásságtól érdemesnek tűnt leválasztani. A Sartre-életmű egységét elutasító szűrő nem egységesen működött: az elhatárolást követhette megsemmisítő kritika (marxista, antimarxista, strukturalista, vagy éppen irodalomtörténeti megközelítésben), esetleg értetlen vagy negligáló csend.

A Holdkatlan új állandó rovata – Acta Romanica

A Holdkatlan vállaltan hibrid szerkesztői koncepciót képvisel: a hagyományos szépirodalmi folyóiratok struktúrája jól megfér az informatív online magazin-jelleggel, éppúgy, mint a professzionális kritikai írásokkal. Ezek között helyet kapnak a tudományos, „akadémiai” sztenderdek szerint készült irodalomtörténeti és elméleti szövegek is. Ennek hátterében az a – manapság korántsem evidens – belátás áll, hogy az irodalomtudomány különböző területeivel hivatásszerűen foglakozóknak nem csak a szűk szakmai közösségüket kell megszólítaniuk. Az irodalomtörténeti, komparatisztikai, poétikai-elméleti kérdések közérthető megfogalmazása a Holdkatlan mint szépirodalmi és művészeti – tehát nem kimondottan kritikai vagy tudományos – folyóirat közönségének érdeklődésére is számot tarthat.