VideóA Maszol csatorna videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok – Acta RomanicaKöztudott, hogy Leibniz a Monadológiát francia nyelven írta 1714-es bécsi tartózkodása idején. Az talán kevésbé ismert, hogy a Monadológia és általában Leibniz francia recepciójában fontos szerepe volt Émile Boutroux-nak, aki 1881-ben elkészítette a szöveg francia kritikai kiadását az eredeti kéziratok alapján, kommentárokkal és kísérőtanulmányokkal.[1] (A mű Erdmann-féle első francia kiadása 1840-ből származik, addig csak német és latin fordításban – Koehler illetve Hansche, 1721 – volt hozzáférhető.)[2] Bár témánk – a leibnizi kontingencia és szabadság – szempontjából Boutroux úttörőnek tekinthető, Leibniz iránti érdeklődésének voltak előzményei a 19. századi francia filozófiában. A század elején Maine de Biran filozófiai pszichológiája is merített Leibniz munkásságából, 1819-ben írt is róla egy 31 oldalas tanulmányt.[3] Az eklektikus Victor Cousin Leibniz Spinoza-kritikájáról írt Alexandre Louis Foucher de Careil Leibniz, Descartes et Spinoza című könyvéhez bevezető tanulmányt.[4] Félix Ravaisson Leibniz inercia, törekvés (conatus) és kontinuitás fogalmaira is alapoz habituselméletének megalkotásakor.[5] A Merleau-Pontyra, Ricoeurre és a megtestesült gondolkodás elméletre is ható könyv jelentősége számunkra itt most inkább abban áll, hogy megelőlegezte Boutroux kontingencia-értelmezését, kijelentve a természeti törvények esetlegességével kapcsolatban, hogy a látszólag élettelen anyag szintjén is van spontaneitás. Egy másik előzmény lehet Cournot, akinek a számára a kontingencia metafizikai realitás, ahogyan utána Boutroux számára is.[6] Ha van olyan ember, akinek a neve elválaszthatatlanul összefonódott a Szabad Franciaország mozgalommal, az Charles de Gaulle, akinek 1940 júniusi felhívása a harc folytatására a szervezet születését jelentette. Éppen ezért érdemes alaposabban is megvizsgálnunk, hogy ki is volt ez az alig ismert francia dandártábornok, aki szinte a szinte teljes ismeretlenségből felbukkanva Franciaország legnagyobb vereségének óráján hitet tett a háború folytatása mellett Londonban. A mai narratológia számára a legfontosabb problémák közé tartozik néhány olyan kérdés, amelyek Denis Diderot 1773-ban írt (de először csak 1792-ben, németül megjelent[1]) művében már reflexió tárgyát képezik. Ilyen az olvasói elvárások, reakciók színrevitele által az ideális, illetve implikált olvasó szerepének a hangsúlyozása az írói szabadság kapcsán. A narrativitás mibenléte, a történetszerűség minimuma már a felütésben problematikussá válnak, az egyoldalú autoritásból származtatott elbeszélő jelleg megkérdőjelezésével. Az úr és gazdája által mesélt és hallgatott történet lehetőséget ad a szerepek felcserélésére, analogikusan felvetve ennek lehetőségét a (beleértett) szerző/elbeszélő és az olvasó viszonylatában is. A beágyazott történetek révén megjelenő mise en abyme-ek és az így megtöbbszöröződött narratív szintek határait átlépő metalepszisek, kiegészülve az olvasónak címzett kiszólásokkal, a valóság és a fikció ontológiai viszonyát (eredeti, igazi vs. művi, hamis) ironikus relativitással kezelik. A brnoi Masaryk Egyetem Romanisztika Intézete, a prágai Károly Egyetem Romanisztika Intézetével és a Brno-Pozsony Husz János Társasággal közösen idén 26. alkalommal rendezte meg hagyományos francia nyelvű nyári egyetemét, amelyet ez alkalommal az Animal és animalité (Állat és állati tulajdonságok) témakör mentén szerveztek meg. A 2017. június 28. és július 2. között a dél-csehországi Telč városában tartott ötnapos rendezvényen húsznál több résztvevő adott elő a fenti témához kapcsolódva. A nagy múltra visszatekintő nyári egyetem elsődleges céljának megfelelően, amely a francia nyelvű kultúrák jobb megismerése és elterjesztése a régióban, az előadók nem csupán a visegrádi államokból érkeztek, hanem Franciaországból is, hogy a találkozó alkalmából megosszák egymással kutatásaik eredményeit. A jelentős részben kommunista baloldal Sartre-hoz való viszonyát elsődlegesen a politikai kérdések és csak másodlagosan a filozófiai álláspont határozta meg. A kettőt azonban konzekvensen összekapcsolták, követve a Francia Kommunista Párt iránymutatását. Az ellenállási szolidaritás a háború után hamarosan meggyengült, és a kommunisták konkurenciát láttak Sartre harmadikutas kísérleteiben. Emellett gyanúsnak találták a korábban a sztálinizmussal szembeforduló és a Pártból kilépő Paul Nizannal való barátsága miatt is. Irodalmi élményeik alapján alkottak véleményt, márpedig Az Undor alapján pesszimista, dekadens, kispolgári írónak tartották Sartre-t. Hadifogságból való szabadulását kollaboráns, illetve vichysta írók közbenjárásával magyarázták; németbérencnek, kémnek, nemzetiszocialistának kiáltották ki.[1] Mivel az európai kommunista pártok kultúrpolitikája összehangolt volt, kölcsönös áthatások figyelhetők meg Lukács György kritikája és a francia kommunisták vádjai között. Nem tett jót a kapcsolatnak az sem, hogy Sartre a negyvenes években töretlenül bírálta a sztálinizmust. A hidegháború és a francia belpolitikai feszültségek 1947-től a vita elfajulásához vezettek, főleg azután, hogy a Les Mains sales (Mocskos kezek) című Sartre-drámát sokan szovjetellenes propagandaként értelmezték. Bene Krisztián: A német hadsereg francia önkéntesei a Szovjetunióban Бэйда О.И. Французский легион на службе Гитлеру. 1941 – 1944 гг. М.: Вече, 2013. – 336 с.: ил. – (Военные тайны XX века) [Oleg Beyda. Francia Légió Hitler szolgálatában, 1941-1944, Vecse, Moszkva, 2013. 336 o. (A XX. század katonai rejtélyei sorozat)]
A Légion des volontaires français contre le bolchevisme (Francia önkéntesek légiója a bolsevizmus ellen, röviden LVF), amelyet a Wehrmacht 638. ezredeként is ismer a történelem, a német hadsereg egyik meglehetősen szokatlan alakulata volt a második világháború folyamán, mivel kizárólag franciákból állt. Különleges természetét tovább fokozza az a tény, hogy a külföldi állampolgárokból toborzott alakulatok közül ez volt az egyetlen, mely részt vett a Moszkva bevételét célzó német hadműveletekben 1941 utolsó hónapjaiban. A nyugat-európai – és főképp a francia történetírásban – az alakulat története viszonylag jól ismert. Ez elsősorban Saint-Loup (valódi nevén Marc Augier, az egység egykori tagja és elismert író a háború utáni években) regényeinek köszönhető, de sokat tettek az ügy érdekében a túlélők önéletrajzi ihletésű leírásai is, melyet több tudományos igényű munka megjelenése is követett olyan szerzők tollából, mint Owen A. Davey vagy Pierre Giolitto. Ennek a gazdag irodalmi háttérnek a létezése ellenére a tudományos igényű orosz feldolgozás mindez idáig fájón hiányzott, pedig ennek jelentősége a helyi levéltári források és visszaemlékezések következtében rendkívül nagy. A hiányt jól érzékelteti, hogy az orosz történeti munkákban az LVF korábban csak említés szintjén került elő. Oleg Beyda orosz történész könyve ezt az űrt kívánja betölteni. Ahogy az ember időnként leporolja a könyvespolcon sorakozó könyveit, néha egy-egy világirodalmi alkotásnak sem árt ilyen „portörlés”. Ma legfeljebb az irodalomtörténet tartja számon Rousseau Új Héloïse című levélregényét, holott korának legolvasottabb alkotása volt Franciaországban és Európában egyaránt. A regény 1761 januárjában jelent meg Amszterdamban, mégpedig meglehetősen cirkalmas címen (Julie ou La Nouvelle Héloise, Lettres de deux amants, habitants d’une petite ville au pied des Alpes, azaz magyarul, Júlia, avagy a második Héloise). Ebben az évben viszont egy új kiadás is megjelenik Douches nyomdájában, s ez az új kiadás néhány illusztráció és rézmetszet mellett a Rousseau által utólag a regényhez hozzácsatolt Előszót (Préface de La Nouvelle Héloise ou Entretien sur les romans entre l’éditeur et un homme de lettres)[1] is tartalmazza. A könyvnek példátlan sikere volt. A könyvkereskedők nem győztek a megrendeléseknek eleget tenni és az olvasók naponként, sőt óránként egy frankjával bérelték a könyvet; az újabb kiadások és utánnyomások egymást érték. A szalonokban, az akadémiákban, a hírlapokban és folyóiratokban, a polgári körökben – mindenütt csak Rousseau-ról és könyvéről beszéltek. Jelen írás a 2017. év tavaszi szemeszterében a Pécsi Tudományegyetem romanisztika alapszak francia szakirányán leadott szakdolgozatom témáját mutatja be. Miben is rejlik a téma különlegessége? A nemzeti – csakúgy, mint a nemzetközi – történelem számos olyan dolgot rejt magában, amelyhez az átlagos olvasó, illetve a történelem iránt érdeklődő kutatók hozzáférése jelentősen korlátozott. Ebből fakadóan több olyan fontos esemény marad láthatatlan a közönség számára, amelynek feltárása komoly előrelépést eredményezhet történelmi ismereteink szempontjából. A történelmi tájékozatlanság általában kétféleképpen magyarázható: vagy szándékosan maradnak eltussolva történelmünk bizonyos fejezetei, vagy források hiányában maradnak feltáratlanok. A francia hadsereg magyar önkénteseinek második világháborús részvételére az utóbbi érvényes. Bajomi Lázár Endre Tramontana, Magyar önkéntesek Franciaországban című könyvét tartjuk számon elsődleges forrásként, amely azonban még a levéltári dokumentumok fellelése és kutathatóvá válása előtt készült. Lecsupaszított költészet. Nem csupán szintaktikai értelemben idézhetjük a kifejezést Denis Emorine versei elé: a tragikum esszenciájának szintjén megragadott minimálstilizmus emorine-i jellegzetessége, hogy a szövegekben feltáruló belső világ alaplüktetését az érzelmi veszteség, a hiány és nélkülözés, a megkopott, kiürült, kizsákmányolt és elvesztett létezés időtlenné merevített állóképei adják. A sajátos szimbolikájú versekben a mindent betakaró, gondolatokat lágyan elnyelő éj sötét telítettségét, üres merevségét csak a szívdobbanások hangja pontozza, valamint a készülődő, vagy már mindent körülölelő vihar moraja, amit már a cím is előrevetít: Буря (burjá, a francia eredetiben Bouria) – vihar. Буря női névként a vihar idején született lányt is jelöli. A szerző a szláv kultúra és az orosz nyelv előtti tisztelgésen túl utalni kíván ezzel a politikai, történelmi viharokra, nehézségekre, az üldözésekre, száműzetésekre, megpróbáltatásokra, melyekkel a szovjet íróknak, költőknek, művészeknek kellett szembenézniük. A metafizikai vizsgálódásokat közvetlen vallomásosság jellemzi, a halál pedig állandó, letörölhetetlen vízjelként kíséri végig a felvillanó képeket. Az édesanya emlékének ajánlott kötet a száműzöttség, kirekesztettség lenyomatainak sorozata, melyek a „fájdalom kereszteződéseiben” gondosan kimunkált, aprólékos műgonddal megformált mozaikká állnak össze. A minimalista formakultúra hatására pedig az önkeresés momentumai, a dilemmák, kérdések, kételyek és disszonanciák letisztult, áttetsző szövegiségben manifesztálódnak és teljesednek ki. Bereczki Péter: Az élet megéri, hogy megéljük… Thierry Loisel: Tollbavágó történetek 2. kötet (Megjelenés előtt)
Thierry Loisel megjelenés előtt álló új novelláskötete méltó folytatása a szerző eddig megjelent írásainak. A francia író, műfordító és filmrendező 1955-ben született Montivilliers-ben, s 2007 óta él „önként vállalt száműzetésében” Magyarországon. E száműzetés, mely a novellák egyik – olykor egymásnak is ellentmondó mellékzöngékkel kiegészülő – visszatérő motívuma, láthatóan a közvetítés és a kapcsolatteremtés jegyében fogant. Olyan csodálatos szövegek értő francia fordítását köszönhetjük neki, mint Csáth Géza Naplója (2009), Kosztolányi Dezső Nero, a véres költője (2010), vagy éppen Lázár Ervin Hétfejű tündére (2014). A most megjelenés előtt álló szövegek közül pedig – különböző módon ugyan – de erről beszél a „Paul és Amandine”, a „Révész”, vagy akár a „Zárójel” című írás. Acta Romanica – Bene Krisztián: A Trianon utáni Románia, külső szemmel – Matthieu Boisdron : La Roumanie des années trente, De l’avèvenement de Carol II au démembrement du royaume (1930-1940) Bene Krisztián: A Trianon utáni Románia, külső szemmel Matthieu Boisdron : La Roumanie des années trente, De l’avèvenement de Carol II au démembrement du royaume (1930-1940) Editions Anovi, Parçay-sur-Vienne, 2007, 221 o.
Matthieu Boisdron a Paris 4 Egyetem doktorondusza, aki a Nantes-i Egyetemen szerzett történészdiplomát 2003-ban. Kutatási területe a 20. század első felének diplomáciai kapcsolattörténetéhez kötődik, elsősorban a Franciaország és Kelet-Közép-Európa közötti viszonyokat kutatja. Ebben a művében, mely diploma dolgozatának átdolgozott verziója, a két világháború közötti korszak egyik középhatalmának számító Romániát veszi górcső alá. Arra tesz – egyébként nagyon sikeres – kísérletet, hogy bemutassa az olvasóknak azt a folyamatot, mely a régió egyik vezető országának számító Romániából megosztott, meggyengült és számos területétől megfosztott kisállamot hozott létre.
Kutatásom témája az önkép felépítése, az irodalmi műfajok és a transzfikcionalitás vizsgálata Georges Perec W ou le souvenir d’enfance[1] remekműve alapján. A mű harminchét fejezetből tevődik össze, és két részre oszlik: egy önéletrajzi, antikvával szedett, illetve egy fiktív, kurzívval szedett elbeszélésre. Az előbbi egyes szám első személyben íródott, és vélhetően maga Perec mesél. A fiktív rész első felében szintén egyes szám első személyben, aztán pedig egyes szám harmadik személyben íródott a történet, amelyet egy Gaspard Winckler[2] nevezetű elbeszélő mond el. Az önéletrajzi részben a narrátor-szereplő-szerző visszaemlékezik, kevés, még feledésbe nem ment emléket idéz föl gyermekkorából. A fikciós részben a narrátor-szereplő egy rendkívül emlékezetes útról számol be az olvasónak, amit saját szemével tapasztalhatott meg: egy W nevű tűzföldi szigeten járt, ahol európai telepesek laknak, akiknek kizárólag a sport körül zajlik az élete, és egy egységes atléta társadalmat alkotnak. Az utazás a narrátor-szereplő-szerző kamaszkorában megfogalmazott ábrándból építkezik. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen működő Francia Kapcsolat Kutatócsoport, valamint a Paris 3 Sorbonne Nouvelle Egyetem THALIM (Théorie et histoire des arts et des littératures de la modernité) Kutatócsoportja A trauma reprezentációi címmel interdiszciplináris nemzetközi konferenciát rendezett Budapesten 2017. május 26-27-én. A rendezvény egyik alapfelvetése az volt, hogy az irodalmi és művészeti megjelenítés elősegíti a veszteségek feldolgozását, ilyen formában tehát gyógyító tevékenységnek tekinthetők. Mivel a trauma az esetek többségében konkrét múltbéli eseményekhez köthető, ezért elmesélésükkel feldolgozásuk is megkezdődik, ami remélhetőleg lehetővé teszi, hogy egy bizonyos idő elteltével kevesebb fájdalmat okozzanak. Minden bizonnyal ez a hatásmechanizmus is motiválja az emberek egy részét arra, hogy a művészet és az irodalom segítségével megosszák élményeiket másokkal. Ezek az alkotások pedig számos tudományág számára jelentenek vizsgálati mezőt, mint az irodalom történelem, pszichológia, filozófia, szociológia, orvostudomány, művészettörténet, következésképpen a rendezvény szervezői (Catherine Brun, Alain Schaffner, Ádám Anikó, Radvánszky Anikó) mindezen diszciplínák képviselőit szólították meg és invitálták közös tanácskozásra. Freud úgy nyilatkozik, hogy a költői fikció szülte álmokat ugyanúgy lehet értelmezni, mint a valódi álmokat, mivel bepillantást engednek az alkotó és az alkotás tudattalan tartalmaiba. Ennek nyomán mind a pszichológia, mind az irodalomtudomány területén számos Freudot követő, módszerét továbbfejlesztő, (újra)értelmező munka született. Napjainkban egyre több ófrancia nyelven írt irodalmi alkotást vizsgálnak Freud módszerével, szemet hunyva az eljárás és a mű között feszülő időbeli távolság felett. A mélylélektan módszere révén ugyanis a cselekmény bizonyos elemei új színben tűnhetnek fel, különleges figyelmet kapnak a tudattalan egyes elemeire irányuló utalások. A szereplők vagy az álmodó ily módon feltáruló személyisége új összefüggések megismeréséhez vezeti el az olvasót. Ám fontos jól behatárolni és definiálni miben áll a mélylélektani vizsgálat létjogosultsága a középkori irodalmi álomjeleneteink vonatkozásában. Mindenekelőtt nem zárkózunk el attól a gondolattól, hogy ez a szövegek „újraaktualizálásának” hatékony eszköze lehet, viszont a módszer alkalmazása nem kis veszélyt rejt magában: könnyen érheti az anakronizmus vádja. Tanulmányunk első részében ófrancia nyelvű korpuszunk tekintetében összegezzük a mélylélektan módszerének alkalmazása kapcsán született véleményeket, igyekszünk állást foglalni a módszer relevanciájáról, bevonási lehetőségeiről, majd három álomjelenet szimbólumképeiben feltárni a tudattalan psziché néhány elemét.
Jean-Paul Sartre sokszínű munkásságából természetesen következik megítélésének ellentmondásossága. Az egzisztencializmus pápája, az elkötelezett szépíró, a politikai aktivista értelmiségi, a marxizmus eretnek társutasa, az ateista és antidogmatikus erkölcskritikus mind ő. Egyesek számára az utolsó univerzális értelmiségi, egyúttal a 20. század egyik legjelentősebb filozófusa, mások szerint az ifjúság nihilista megrontója, individualista, sőt mint állítólagos szubjektív idealista: őrült fasiszta. Az 1940-50-es évekbeli kommunista és keresztény támadások sokban hasonlítanak, elsősorban dogmatikusak és felszínesek. Hatásuk mindenesetre széleskörű és tartós, ami igencsak megnehezíti Sartre filozófiájának objektív megítélését és elhelyezését filozófiatörténetben. Nem könnyíti ezt meg az a tény sem, hogy a marxizmus hatására Sartre filozófiájában a leíró és az előíró elemek egyaránt jelen vannak, ezért a tudomány mintájára felfogott filozófia nézőpontjából egyes tételei csupán falszifikálhatatlan hitet, ideológiát képviselnek. Hogyan lehetséges, hogy ennek ellenére számos jeles gondolkodó tekinti A lét és a semmit a fenomenológia és az ontológia egyik alapművének, A dialektikus ész kritikáját pedig a dialektika, a marxizmus és a társadalomfilozófia egyik legfontosabb 20. századi teljesítményének? Úgy tűnik, ha nem akarjuk, hogy a sok bába között elvesszék a gyerek, és helyes képet akarunk alkotni Sartre filozófiájáról, érdemes az interpretációkat zárójelezve újraolvasnunk a szövegeket, hermeneutaként figyelve arra, hogy számunkra milyen kérdésekkel szolgálnak ezek, bő fél évszázad távlatából. Bene Adrián: Bóc Imre a francia ellenállásban – visszaemlékezés és történelmi regény határán Imre Bóc: Grenoble, de l’Occupation à la liberté Grenoble, Presses universitaires de Grenoble, 2012, 237 oldal
A Grenoble-i Egyetem kiadásában jelenik meg a francia ellenállás történetét – különös tekintettel a Rhône-Alpes régióra – feldolgozó 'Résistances' könyvsorozat, melynek jelenlegi szerkesztői Olivier Cogne (a Musée de la Résistance et de la Déportation de l'Isère igazgatója) és Gil Emprin, aki szintén a múzeum munkatársa. A sorozatot korábban Pierre Bol és Jean-Claude Duclos irányította. A témában 1994-95 folyamán megjelentetett négy kötet után a sorozat kötetei 2004-től dinamikusan gyarapodtak, 17 újabb darabbal. Ezek egyik érdekessége, hogy rendszeresen teret biztosítanak a hagyományos történészi kutatómódszerek mellett a személyes résztvevői perspektívának, a mindennapok rekonstrukciójának, az emlékezet szubjektív jellegét is felvállalva. (A „témoignage” elméleti szempontból vitatott kategóriájának a francia történetírásban legalább az első világháború óta helye és mára komoly hagyománya van.) A sorozat egyik darabjaként jelent meg Bóc Imre „történelmi regény” alcímet viselő visszaemlékezése a szerző élményeiről a Grenoble-i ellenállásban. A pályáját festőként kezdő Eugène Fromentin viszonylag gyorsan felfedezi magában az irodalom iránti vonzalmat, ami idővel a festészettől való eltávolodáshoz vezet. Az alkotó e tekintetben ugyanazzal a dilemmával kénytelen szembenézni, mint híres pályatársa és névrokona, Delacroix, aki eredendően maga is írónak készült: a két alkotó bizonyos értelemben kényszermegoldásként tekint a festészetre[1], mely másként ugyan, mint az irodalom, de mégis lehetőséget biztosít számukra az önkifejezésre. E szempontból Fromentin valósággal szembe megy a művészeti ágak megítélésére vonatkozó XIX. században elterjedt felfogással, mely a festészetet s általában a képzőművészetet előszeretettel helyezi az irodalom elé. Bernard Vouilloux Flaubert irodalmi képeiről írott tanulmányában ezt az átrendeződést mindenekelőtt szociológiai okokra vezeti vissza: a kor kezdő irodalmárai számára kimondva-kimondatlanul a sikeres szalonkritika jelentette a belépőt az írók táborába.[2] Nem véletlen, hogy Baudelaire, Gautier, Zola és Huysmans mellett számos olyan szerző nevét említhetnénk a korszakból, aki képzőművészeti alkotások többé-kevésbé hozzáértő elemzésével kezdte pályáját. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi és Európai Tanulmányok Karán a közelmúltban jött létre a Francia-magyar Kutatóműhely, amely 2017. május 10-én tartotta meg első konferenciáját (http://uni-nke.hu/esemenyek/2017/05/10/franciaorszag-elnokvalasztas-utan-2017-c_-konferencia). A kutatócsoportnak, amelyben magyar és francia kutatók egyaránt részt vesznek, elsődleges célja a mai Franciaország politikai, diplomáciai, gazdasági, katonai és közigazgatási helyzetének tanulmányozása, illetve a megfigyelt francia sajátosságoknak a magyar viszonyokra való integrálhatóságának vizsgálata. Bár ezek a területek első látásra némiképp távolinak tűnhetnek az Acta Romanica rovat fő vizsgálati témájától, ugyanakkor mégis érdemes bemutatni őket, hiszen alapvetően befolyásolják a mai Franciaország helyzetét és a két ország közötti kulturális kapcsolatokat, amelyek a frankofóniával foglalkozó magyar kutatók számára meghatározóak. Az író-festő-műkritikus Eugène Fromentin (1820–1876) neve szinte teljesen ismeretlenül cseng a hazai nagyközönség számára, s a szerző Franciaországban sem örvend a tehetségéhez méltó elismerésnek. Elegendő végigtekintenünk a Nouvelle Revue, a La Revue de Paris és a többi francia irodalmi folyóirat Fromentin korától napjainkig megjelent számain, s jól látszik, hogy a századforduló környékén még gyakran emlegetett művész neve a húszas-harmincas évek folyamán egyre ritkábban olvasható, s mindinkább csupán említés szintjén kerül elő a szaklapokban. Míg néhány évvel korábban még komoly elemzéseket szenteltek az alkotónak (többek között olyan jelentős kritikusok, mint Merlant, Souquet vagy Thibaudet), a század elejétől fogva egyre kevesebb figyelmet tanúsítanak munkássága iránt. Bene Adrián: Hazafiasságnosztalgia és irónia Michel Houellebecq: Behódolás Magvető, Budapest, 2015, 312 oldal
Hazafi? Patrióta. Hazafias? Patrióta? Hazafias irodalom? Az mi is? Furcsa, régies kifejezések, nem elevenebbek, mint a Hazafias Népfront. Vagy a Kormorán dalszövegének anakronisztikus nosztalgiája az organikus közösség és a rend iránt. Az ellentéte sem kimondottan friss csengésű: hazafiatlan…Nehezen definiálható, még szinonimája sincs. Esetleg, hazaáruló? Aki idegen érdeket képvisel saját állama, népe (hm, ez is…) érdekei helyett. Esetleg éppen nemzeti, hazafias (itt van, megvan!), idegenellenes retorikával, orosz pénzügyi támogatással? Igen, persze, a válasz Marine Le Pen Nemzeti Frontja. „Ma már persze ki hisz a hazafiságban? Igaz, a Nemzeti Front úgy tesz, mintha hinne benne, de van valami nagyon bizonytalan, nagyon kétségbeesett az ő hazaszeretetükben.” – olvashatjuk a Behódolásban. A globalizált világ és a késői kapitalizmus kétségtelenül súlyos válságtüneteket mutat; a társadalmi egyenlőtlenségek, a munkanélküliség, a kilátástalanság némi demagógiával könnyen konvertálható politikai tőkévé. 
|