Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra:

Bene Adrián: Hazafiasságnosztalgia és irónia

Michel Houellebecq: Behódolás

Magvető, Budapest, 2015, 312 oldal

 

Hazafi? Patrióta. Hazafias? Patrióta? Hazafias irodalom? Az mi is? Furcsa, régies kifejezések, nem elevenebbek, mint a Hazafias Népfront. Vagy a Kormorán dalszövegének anakronisztikus nosztalgiája az organikus közösség és a rend iránt. Az ellentéte sem kimondottan friss csengésű: hazafiatlan…Nehezen definiálható, még szinonimája sincs. Esetleg, hazaáruló? Aki idegen érdeket képvisel saját állama, népe (hm, ez is…) érdekei helyett. Esetleg éppen nemzeti, hazafias (itt van, megvan!), idegenellenes retorikával, orosz pénzügyi támogatással? Igen, persze, a válasz Marine Le Pen Nemzeti Frontja. „Ma már persze ki hisz a hazafiságban? Igaz, a Nemzeti Front úgy tesz, mintha hinne benne, de van valami nagyon bizonytalan, nagyon kétségbeesett az ő hazaszeretetükben.” – olvashatjuk a Behódolásban. A globalizált világ és a késői kapitalizmus kétségtelenül súlyos válságtüneteket mutat; a társadalmi egyenlőtlenségek, a munkanélküliség, a kilátástalanság némi demagógiával könnyen konvertálható politikai tőkévé.

 

François Mauriac (1885-1970) az ismertebb francia szerzők közé tartozik Magyarországon is, amit nem csupán gazdag irodalmi munkássága magyaráz, hanem az a tény is, hogy 1952-ben Nobel-díjjal jutalmazták regényírói tevékenységéért. Robert Brasillach (1909-1945) neve már jóval kevésbé csenghet ismerősen a legtöbb olvasónak, hiszen az újság- és regényíróként Franciaországban ismertté vált irodalmárt a második világháború végén az ellenséggel való kollaborációért kivégezték, munkássága pedig hazáján kívül – a gyakori újrakiadások ellenére – gyakorlatilag ismeretlen maradt. Jelen tanulmányban arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk, a fiatalabb pályatárs milyen képet festett újságcikkeiben a már sikeres és elismert Mauriacról.

 

Bene Adrián: Szubjektum, erkölcs, társadalomfilozófia

Szabó Tibor : Le sujet et sa morale. Essais de philosophie morale et politique

Centre Universitaire Francophone, Szeged, 2016, 198 oldal

 

 

Szabó Tibor irodalmár és filozófus, sokszínű munkásságának fontos része a az olasz és francia művek tanulmányozása és közvetítése, Dantétól egészen Sartre-ig. A Lukács György-életmű mai értelmezésében betöltött szerepe után nem meglepő, ha új, francia nyelvű könyvében baloldali szellemi gyökereiről olvashatunk. Ezt a „nyugati”, szabad szellemű balosságot az 1968-69-ben Franciaországban töltött ösztöndíjas időszak középpontba állítása jellemzi a legjobban. Ez a francia (majd más országokban is kibontakozó és radikalizálódó) diákmozgalmak időszaka, amelyeknek forradalmi követeléseit nem csak a szabadabb életforma iránti igény, hanem a társadalmi szolidaritás is jellemezte. Ezért szokás az ideológiailag változatos csoportokat összefoglalóan újbaloldalinak nevezni. Könyve függelékében Szabó memoár formában idézi fel, milyen volt ezt az időszakot kelet-európai diákként megélni. A lázadó indulatok hátterében súlyos társadalmi és erkölcsi válság állt – a 21. század nem kevésbé súlyos válságokkal kezdődik (a 2008-ban kirobbant globális gazdasági és pénzügyi válság, a nagy arányú migrációt kísérő idegenellenes politika, a multikulturalizmus és az integráció problémái, a terrorizmus). Ezért is érdemes újragondolni humanista, újbaloldali szellemben mindazt, ami a 60-as években diskurzus tárgya volt az emberrel és a társadalommal, a szabadsággal és a manipulációval, az ideológiákkal és az értékekkel kapcsolatban. Ennek megfelelően a könyv egyik központi hivatkozási pontja Jean-Paul Sartre, aki ezeknek a vitáknak aktív résztvevője volt.

 

2017. április 6-7-én került sor a Česke Budejovice-ben található Dél-Csehországi Egyetem (Jihočeská univerzita v Českých Budějovicích) Romanisztika Intézetének szervezésében a Simulatio et Disimulatio: a szimulációról és a disszimulációról az irodalomban című nemzetközi tudományos konferenciára. Mivel a rendezvény a Romanisztika Intézet keretei között valósult meg, így az előadások három neolatin nyelven, franciául, olaszul és spanyolul hangzottak el. A nemzetközi jelleget tovább erősítette az tény, hogy az előadók tíz különböző országból (nevezetesen Csehországból, Franciaországból, Kanadából, Lengyelországból, Magyarországról, Olaszországból, Romániából, Spanyolországból, Svájcból és Szlovákiából) érkeztek a rangos tudományos tanácskozásra.

 

Sartre „kései” műveiről az elmúlt évtizedekben nem volt szokás kimondottan erre a pályaszakaszra fókuszáló filozófiai konferenciát rendezni, mint amilyenre Nijmegenben sor került 2017 áprilisában. Némi magyarázatot igényel, hogy mitől is megy eseményszámba egy ilyen rendezvény. Jean-Paul Sartre életművének sokszínűsége olyan nehézség elé állítja az olvasókat, aminek a leküzdéséhez egyformán jártasnak kellene lenni irodalomban, filozófiában, pszichológiában, politikatörténetben és társadalomelméletben. A filozófia többé-kevésbé közérthető egzisztencialista rétegei alatt ráadásul a fenomenológia, az ontológia, a szubjektum- és tudatelméletek adják Sartre gondolkodásának az alapzatát. Ennek az elrettentő összetettségnek köszönhető, hogy annyiféle egy-szempontú Sartre-értelmezés született az elmúlt bő ötven évben. Sajátos marxizmusa pedig ideológiai előítéletek közé szorította az 1950-es évektől kibontakozó „érett” pályaszakasz megítélését. Ez a határokat feszegető, bonyolult, a korábbinál is „eklektikusabb” Sartre olyan zavarbaejtő, idegen „másik” lett a kritika szemében, akit az elméleti irányzatok mentén jobban elhelyezhető korábbi munkásságtól érdemesnek tűnt leválasztani. A Sartre-életmű egységét elutasító szűrő nem egységesen működött: az elhatárolást követhette megsemmisítő kritika (marxista, antimarxista, strukturalista, vagy éppen irodalomtörténeti megközelítésben), esetleg értetlen vagy negligáló csend.

 

A Holdkatlan új állandó rovata – Acta Romanica

 

A Holdkatlan vállaltan hibrid szerkesztői koncepciót képvisel: a hagyományos szépirodalmi folyóiratok struktúrája jól megfér az informatív online magazin-jelleggel, éppúgy, mint a professzionális kritikai írásokkal. Ezek között helyet kapnak a tudományos, „akadémiai” sztenderdek szerint készült irodalomtörténeti és elméleti szövegek is. Ennek hátterében az a – manapság korántsem evidens – belátás áll, hogy az irodalomtudomány különböző területeivel hivatásszerűen foglakozóknak nem csak a szűk szakmai közösségüket kell megszólítaniuk. Az irodalomtörténeti, komparatisztikai, poétikai-elméleti kérdések közérthető megfogalmazása a Holdkatlan mint szépirodalmi és művészeti – tehát nem kimondottan kritikai vagy tudományos – folyóirat közönségének érdeklődésére is számot tarthat.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: