Videó

A Pécs 8 csatorna videója




Keresés a honlapon:


Bene Adrián: Hazafiasságnosztalgia és irónia. Michel Houellebecq: Behódolás

 

Bene Adrián: Hazafiasságnosztalgia és irónia

Michel Houellebecq: Behódolás

Magvető, Budapest, 2015, 312 oldal

 

Hazafi? Patrióta. Hazafias? Patrióta? Hazafias irodalom? Az mi is? Furcsa, régies kifejezések, nem elevenebbek, mint a Hazafias Népfront. Vagy a Kormorán dalszövegének anakronisztikus nosztalgiája az organikus közösség és a rend iránt. Az ellentéte sem kimondottan friss csengésű: hazafiatlan…Nehezen definiálható, még szinonimája sincs. Esetleg, hazaáruló? Aki idegen érdeket képvisel saját állama, népe (hm, ez is…) érdekei helyett. Esetleg éppen nemzeti, hazafias (itt van, megvan!), idegenellenes retorikával, orosz pénzügyi támogatással? Igen, persze, a válasz Marine Le Pen Nemzeti Frontja. „Ma már persze ki hisz a hazafiságban? Igaz, a Nemzeti Front úgy tesz, mintha hinne benne, de van valami nagyon bizonytalan, nagyon kétségbeesett az ő hazaszeretetükben.” – olvashatjuk a Behódolásban. A globalizált világ és a késői kapitalizmus kétségtelenül súlyos válságtüneteket mutat; a társadalmi egyenlőtlenségek, a munkanélküliség, a kilátástalanság némi demagógiával könnyen konvertálható politikai tőkévé.

Az idegengyűlölet, a „migránsozás”, az antiszemitizmus vagy éppen az iszlamofóbia segít elhitetni a paternalista állami gondoskodás ígéretét, a bizonytalan világban a rend és biztonság illúzióját. Mire ez az írás megjelenik, már tudni fogjuk ez elegendő volt-e a hatmilliósra becsült szavazathátrány behozásához Marine Le Pennek. Merthogy a regény politikai víziója nem is volt olyan merész: 2017-ben valóban a Nemzeti Front lett Franciaország – legalább –második politikai ereje. Az éppen most zajló francia elnökválasztás második fordulójába a liberális, EU-párti Emmanuel Macron mellett, ha némileg lemaradva is, az őt a globalizáció (franciául: mondializáció) apostolának, Angela Merkel bábjának csúfoló Marine Le Pen jutott be. Megelőzve a baloldalt vezető „valószínűtlen figurát”, Jean-Luc Mélenchont. Televíziós vitájuk színvonala, személyeskedő jellege jó példa arra, amit a Behódolás elbeszélője a „szemünk láttára pusztuló Nyugatnak” nevez. A disztopikus (vagy ha úgy tetszik, utopikus) regényben erre a válságra Le Pen mellett csak az iszlám kínál választ. 2022-ben a mérsékelt Muzulmán Testvériség élén a Római Birodalom feltámasztását ambicionáló Mohammed Ben Abbes nyeri a választást.

Az ironikus gondolatkísérlet hatása, köszönhetően a véletlennek is (megjelenése napján követtek el merényletet Párizsban az iszlám fanatikusok, ami jelentős publicitást biztosított a könyvnek), kétségtelenül valóságos. Ez a posztmodern hazafias regény-pamfletként is olvasható szöveg iszlamofóbiájával önbeteljesítő jóslatként járulhatott hozzá Le Pen sikeréhez. Tovább erősíti a lehetséges olvasatok vonatkozásában a groteszk humor jelentőségét az a magyarországi perspektíva, amelyből rácsodálkozhatunk az elmúlt két év helyi fejleményeinek előképeire. Houellebecq válságot tematizáló regénye éppen úgy az egyetemek világa felől próbálja megvilágítani a helyzetet, mint egy korábbi válság – az 1968-as diákmozgalmak – kapcsán Robert Merle tette azt az Üvegfal mögöttben. A Behódolásban az egyetemeken szalafista diákcsoportok járőröznek, ügyelve az általuk kívánatosnak tartott erkölcsökre. A zsidó hallgatói szervezeteket háttérbe szorítják, a vezetői tisztségeket pedig olyanok kapják politikai alapon, mint az egykori identitárius Robert Rediger, aki „palesztin-párti álláspontjáról ismert, és az egyik legfőbb motorja az izraeli egyetemi oktatók elleni bojkottnak”. Tudjuk, az egyetemi szféra szervilis magatartása mennyire fontos az uralmon lévőknek, esetleges hiánya pedig kiszámíthatatlan intézkedéseket szül, kerül amibe kerül.

Az egyetemek bedarálása szimbolikus jelentőségű minden patriarchális, autoriter rezsim számára. (Néha egyszerűen csak túlbecsülik az oktatók társadalmi súlyát és „azon képességét, hogy végigvigyenek egy tiltakozó megmozdulást”.) François, a regény elbeszélője többször is nyíltan kiáll a patriarchális rend mellett, ha nem is bármiféle elv mentén, csupán evolúciós-pragmatikus hasznára hivatkozva. A női egyenjogúság, tanszabadság és munkaerőpiaci, családi, stb emancipáció felszámolása legalábbis több gyermek születését eredményezné, a munkanélküliség is csökkenne. A társadalmi nemi tanulmányok (gender studies) szakmaiságának megkérdőjelezése, helyette a családtudományi egyetemi képzés szorgalmazása tetszene François-nak.

A magyar olvasót metaleptikus borzongással töltheti el, hogy Ben Abbes fiktív oktatáspolitikai intézkedései analogikusan a megvalósított utópia fényével ragyogják be Magyarország eredményeit. A tankötelezettség leszállítása (bár a 12 éves kor még nem valósult meg), az oktatás költségvetési forrásainak drasztikus csökkentése jelzik az irányt. „Ezután az állam a szakmunkásképzést támogatta, a közép- és felső szintű oktatás finanszírozása teljes egészében a privát szektorra maradt.” A gimnáziumok és az egyetemek egyházi kézbe kerülnek, aki oktatni szeretne, annak meg kell térnie.

Mindettől függetlenül irodalomként nem sok értékelhetőt találnánk egy regény formában megírt politikai pamfletben, ahol az elbeszélő az író szócsöve, minden egyértelmű, különösebb befogadói erőfeszítésre nincs szükség. Csakhogy a szöveg szervezőelve az ironikus kettős kódolás, sőt mondhatjuk, hogy a regény az iróniát mint eldönthetetlenséget, az egyértelmű beazonosíthatóság hiányát mutatja fel. Az houellebecqi szatirikus hangról nem feltétlenül vesszük észre, hogy irányultsága nem egyértelmű. Többek között annak az olvasónak is szól a fricska, aki hajlandó bármilyen üzenetet kiolvasni a műből. Mert az irónia éppen az egyértelmű mondanivaló tagadása – észrevétlenül, mert ez is a par excellence irónia lényegéhez tartozik. No de, ha észrevehetetlen, akkor bármely szövegről állítható, ahogyan az ellenkezője is, vetheti fel az olvasó. Pontosítsuk tehát az állításunkat: szövegbeli nyomokból, irodalmi allúziókból következtethetünk, értelmezésem szerint, az irónia működésére.

A posztmodern hazafias irodalom önmagában is nonszensznek tűnik, de érdemes megvizsgálnunk, milyen irodalmi előképek és utalások találhatók a szövegben, és milyen rejtett jelentéshálózatot képeznek. A rasszista, bevándorlás- és globalizációellenes identitárius mozgalommal kapcsolatban lévő fiatal irodalomtörténész Godefroy Lempereur az egyedi stílusú, vitáiról, miszticizmusáról és antiszemitizmusáról ismert Léon Bloy kutatója. A fanatikus Bloy meg volt győződve arról, hogy birtokában van az egyetlen igazságnak, ez regényeire is rányomta bélyegét, többek között a pamfletszerűség formájában. Ezzel áll szemben Godefroy szerint a 20. század középszerű humanizmusa, Sartre és Camus elkötelezettsége, az abszurd, a nouveau roman formalizmusa. François viszont mindig is utálta Bloy-t, ő a dekadens Huysmans tanulmányozásának szentelte az életét, akárcsak Sartre Az Undorának Roquentinje Rollebon márki életének, vagy később maga Sartre a Flaubert-ének. François elidegenedésének, nihilizmusának is fontos előképe Camus Közönye és Sartre regénytrilógiájában (A szabadság útjai) a főszereplő Mathieu provokatív, minden konvencionális értéket megkérdőjelező pesszimizmusa. A hazafias költészet kapcsán a regényben felbukkannak Charles Péguy strófái is, aki a másik két korabeli íróhoz hasonlóan végül a vallás felé fordult. François azonban megőrzi szkepszisét: „Nem voltam meggyőződve, hogy a köztársaság és a hazafiság kiváltott bármit is, kivéve egy sor kretén háborút (…)”. Az alternatív irodalmi kánonok megidézése ezek érvényét és ezzel együtt értékrendjét relativizálja, finoman jelezve az abszolút igazság, az egyértelmű jelentés s a naiv tematikus olvasat érvényének a korlátait. A felszínen ellentétnek tűnő elemek valójában egyazon jelentés színrevitelét szolgálják: az identitáriusok idegengyűlölete, rasszizmusa és a Muzulmán Testvériség iszlám államrendje, a nemzeti szuverenitás vagy a birodalmi integráció ugyanannak az érmének a két oldala. A klerikális ideológia, a partiarchális hierarchia minden formája hasonló. A fikció és a valóság elemeinek kavargását figyelve Pétain marsall fasiszta bábállamának hivatalos jelszava is eszünkbe juthat: „Travail. Famille. Patrie.” (Munka, Család, Haza). A család jelszava mögött a gyakorlatban, tudjuk, a szociális kiadások csökkentésének szándéka áll. Nem fenyegetésképpen, kedves olvasó, de a regényben ez a megszorítás 85%-os elvonást jelent.

 

Az antiszociális, létének igazolhatatlanságával tisztában lévő főhős kvázi-egzisztencializmusa mindezt – és a valláshoz mint „radikálisabb egzotikumhoz” menekülést is – eleve ironikus perspektívába állítja: „Az emberiség nem érdekelt, sőt undorított, egyáltalán nem tekintettem testvéreimnek az emberi lényeket, az emberiség egy szűkebb hányadát, például a honfitársaim vagy a régi kollégáim halmazát pedig még kevésbé.” Houellebecq regényében Nietzsche is többször említésre kerül, általában Guénonnal együtt, a civilizációkritika kontextusában. Nietzsche azonban elsősorban írásmódjával van jelen: a paradoxonok, a zenei jellegű polifón szerkesztésmód, a perspektivizmus és az irónia szövegszervező elveiben. A felszínes tematikus olvasat, és az ebből kikövetkeztetett szerzői intenció, „mondanivaló” csak annyira lehet hazafias, amennyire szem elől téveszti a szöveg rafinált poétikai megalkotottságát. Ez a kettős kódolás képezi az houellebecqi iróniát.

  
  
 

Bene Adrián (Pécs, 1977) irodalomtörténész, filozófus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, az Acta Romanica rovat vezetője. Főszerkesztő-helyettes. 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.