VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Acta Romanica – Bereczki Péter: Eugène Fromentin
Ez a megállapítás magyarországi fogadtatására is ugyanígy igaz (függetlenül attól, hogy képzőművészeti, vagy irodalmi tevékenységét vizsgáljuk-e), bár Staud Géza Jósika kapcsán éppen a két művészeti ág kapcsolatának összefüggésben emlegeti Fromentin nevét Az orientalizmus a magyar romantikában című munkájában.[1] Gyergyai Albert Dominique-elemzésétől eltekintve Fromentin irodalmi alkotásainak gyakorlatilag nem létezik magyar szakirodalma. A művész neve fel-felmerül ugyan a Művészet és az Erdélyi Múzeum századforduló környéki számaiban (említhetnénk például Magoss Irénnek a Régi mesterekről írott recenzióját az utóbbi folyóirat 1909. február 26-dikai számának lapjain), de érdemei elismerése ellenére sem szenteltek soha nagyobb lélegzetvételű művet munkásságának. Jellemző, hogy bár az alkotót leginkább az orientalizmussal összefüggésben emlegetik, két keleti útinaplójának a mai napig nincsen magyar fordítása. Lássuk hát közelebbről, ki is ez a méltatlanul feledésbe merült művész, kinek nevét csupán az utóbbi időben, főként Barbara Wright munkáinak köszönhetően kezdi újra felfedezni a kritika, s akinek irodalmi életműve a kezdeti költői próbálkozásoktól eltekintve csupán négy műre korlátozódik. Az Egy nyár a Szaharában (Un été dans le Sahara) és az Egy év a Száhelben (Une année dans le Sahel) útleírásai mellett egyetlen regény, a Dominique és egy művészetelméleti-kritikai írás, a Régi mesterek fémjelzi. Fromentin 1820. október 24-dikén született La Rochelle-ben, s a kor szokásainak illetve a család társadalmi rangjának megfelelően hagyományos polgári neveltetésben részesült. Gyergyai Albert a Nyugatban megjelent tanulmányában, mely mindmáig a szerzőnek szentelt legszebb és legteljesebb magyar nyelvű kritika, nem véletlenül hasonlította egymáshoz Eugène Fromentin és Gustave Flaubert (1821–1880) életpályáját. A Fromentin és hasonlíthatatlanul ismertebb kortársa életének kezdeti szakasza között megfigyelhető párhuzam, a két művész gyermekkori tapasztalatainak hasonlósága önéletrajzi írásaikban is fölöttébb hasonló megfogalmazásokra készteti az alkotókat. Flaubert „szerzetese”[2] és Fromentin „medvéje”[3] láthatóan ugyanarra a világtól elszigetelt barlangra vágyott, hogy egész életét a művészetnek szentelhesse. „Bizonyos, hogy a Fromentin középszerűsége nem belső szegénység és nem fogyatékosság, s bizonyos, hogy mélyebb és árnyalatosabb akárhány kothurnusos nagyságnál. Az ő középszerűsége szinte transcendens, s mértéke az emberi vágyak, erők és képességek határoltságának. Különösen Dominique-ban, a betellő, kissé fáradt ősznek egyenletes, puha temperaturája ez, a novemberi enyhe napoké, amikor néha vissza-visszatérnek a fülleteg nyári hangulatok, s amikor a korai hó frissen szántott földet takar. Az ősz – mondja egyhelyt Dominique – a mérsékelt életpályák képe. Az ősz fanyar, sokszínű atmoszférája szinte halk kísérete e könyvnek, amely még egyszer eljátssza, ezúttal hegedűn és hangfogóval a romantika örök énekét. Nem regény ez, csak kísérlet, nem élmény, csak hangulat, s e vékonyan csengő finomkás dal után kétszeresen jól esik az Education harsány polifóniája...”[4] S talán az sem meglepő, hogy Thibaudet a festő-író születésének századik évfordulójára írott tanulmányában maga is a kiegyensúlyozott polgári erényekhez hasonlítja Fromentin korabeli népszerűségét, mondván: az alkotó művei soha nem kavartak nagy vihart (ellentétben, például, Flaubert Bovarynéjával), de azok, akik ismerték őket, a mértéktartó nagyság tanújeleiként tekintettek rájuk.[5] A két kritikus helyenként szinte szóról-szóra ugyanúgy fogalmaz, ha Fromentin művészi erényeinek meghatározásáról van szó, s mindketten azonnal, szinte „ösztönösen” Flaubert-rel állítják párhuzamba a mára a feledés homályába veszett írót. Eugène Fromentin éppúgy vidéken nevelkedett, mint Flaubert, távol az élet zajától s igen közel a szerzők műveiben is meghatározó motívumként visszatérő vízhez. Az elszigeteltség kora gyermekkoruktól fogva meghatározta életmódjukat és alapvető hatással volt mind világnézetükre, mind alkotói módszerükre. Flaubert a Keleten tett nagy utazást követően csaknem szerzetesi magányban töltötte napjait a híres croisset-i házban, Fromentin pedig egész életében arról ábrándozott, hogy vásárol „egy kis lakást egy távoli, nyugodt kerületben […], nagy bundás csizmákat, s minthogy lába így már melegen van, élete hátralevő részét azzal tölti, hogy befeketíti a papirost.”[6] Az elzárkózás és az elszigetelt egyediség motívuma végigkíséri a két alkotó életét, s részben éppen ezért, a Kelet mássága folytán válik meghatározóvá alkotásaik szempontjából az algériai illetve egyiptomi utak tapasztalata, amire a már említett Thibaudet is rámutatott Intérieurs, Baudelaire, Fromentin, Amiel című 1924-es tanulmányában.[7] A két művész pályája a későbbiekben ténylegesen, több alkalommal is keresztezte egymást. A Dominique[8] megjelenését (1863) követően Flaubert – aki kortársaival szemben rendkívül fukaron bánt a dicséretekkel – tőle igen szokatlanul elismerően nyilatkozott pályatársa munkájáról. A Salammbô mitikus világától átmenetileg éppen csak elszakadó, feltűnően lelkes Flaubert így ír Fromentinnek egy kiadatlan levelében: „[…] égek a vágytól, hogy találkozzunk s gratulálhassak Önnek.”[9] A Fromentin-levelezés tanúsága szerint a regényíró olyannyira komolyan gondolta a dicsérő szavakat, hogy a két alkotó egy időben közös irodalmi terveket dédelgetett, melyek mibenlétéről sajnálatos módon nem rendelkezünk pontosabb ismeretekkel.[10] Annyi azonban bizonyosan tudható, hogy Flaubert lelkesen üdvözli Fromentin talán máig legismertebb, Régi mesterek című írását is. A nagy regényíró baráti hangvételű levelében festészet és irodalom kapcsolatát, illetve a tudományos igényű, festészeti tárgyú elemző munka irodalmi erényeit boncolgatja. A régi holland és flamand mesterekről készült tanulmány egyes lapjai előtt, melyeken szintén a művészek személyisége kerül előtérbe, még maga a stílus nagymestere, Flaubert is csodálattal adózik.
„Milyen érdekes! S milyen ritka az olyan kritikus, aki arról beszél, amihez ért! Nem vagyok olyan vakmerő, hogy méltassam festészettel kapcsolatos észrevételeit, s természetesen nem is vitatkozom velük, mert: 1 nem vagyok bennfentes és 2 nem láttam az Ön által emlegetett képeket. Tehát arra szorítkozom, amihez értek, az irodalmi részére, ami figyelemreméltónak tűnik. Egyetlen kifogásom, hogy talán egy kicsit túl hosszú. Könyve erőteljesebb lett volna, ha lemond néhány ismétlésről, mivel az irodalom az áldozathozatal művészete. Két alak, Rubens és Rembrandt uralja az egészet. Az első iránt rajongást kelt, a második előtt pedig ámulatba esünk. […] Nem csekély értelem kell ahhoz, hogy felfogjuk, amit a téma érdektelenségéről mond (201. o. és tovább). Milyen igaza van! Ám ez a nyilvánvaló igazság nehezen fog megragadni kortársaink korlátolt, haszonleső elméjében. […] Csupán egy festőbe oltott író műve lehet a clair-obscurről szóló fejezet a 315. oldalon: „Ez a legtitokzatosabb forma...” Ami pedig képleírásait illeti, magunk előtt látjuk a festményeket![11]
A „semmiről szóló könyvről” ábrándozó Flaubert láthatóan saját eszményeinek képviselőjét véli felfedezni Fromentinben, kinek irodalmi példaképeivel ugyanakkor nem feltétlenül tudott volna minden esetben azonosulni. A Régi mesterek cím magyarázatául szolgáló sorokból ugyanis egyértelműen kiviláglik, kit tekint Fromentin követendő példának az irodalom területén: „A Régi mesterek címet adtam e lapoknak, mint ahogyan francia nyelvünk szigorú avagy ismert mestereiről beszélnék, ha Pascalról, Bossuet-ről, La Bruyère-ről, Voltaire-ről vagy Diderot-ról kellene szólnom […].”[12] Talán e kötet viszonylagos ismertsége és elismertsége is hozzájárul, hogy manapság jóval nagyobb eséllyel találkozhatunk az alkotó nevével egy-egy XIX. századi francia festészettel foglalkozó kézikönyvben, mint bármely irodalmi antológiában vagy tanulmánykötetben. Ebben természetesen az a tény is szerepet játszik, hogy Fromentin – főként műveinek szűkre szabott tematikája következtében – mindig háttérbe szorult a nálánál látványosabb, olykor megbotránkoztatóbb műveket publikáló, s éppen ezért nagyobb közönséget vonzó és hevesebb vitákat kiváltó művésztársai mögött. Az alkotó sok kortársa, közöttük számos jelentős kritikus, elismerte ugyan Fromentin tehetségét és útleírásai, illetve Dominique című regénye még a művész életében számos kiadást megértek, a festő-író mégsem vált sem a nagyközönség, sem a kritika dédelgetett kedvencévé. Fromentin pályája során többször megpályázta az akadámiai tagságot – mindahányszor sikertelenül. Az 1866-67 folyamán egy rosszindulatú cselszövés következtében komoly összetűzésbe keveredett Mathilde hercegnővel, akinek számottevő befolyása volt a művészek sorsára. Jól tudjuk, hogy a hercegnő szalonjába való bejutás felért egy hivatalos elismeréssel, mely ezt követően általában nem is váratott sokáig magára. Mathilde hercegnő kedvese, Émilien de Nieuwerkerke a szépművészetek intendánsaként és a császári múzeumok főintendánsaként a teljhatalmú kulturális miniszter tisztét töltötte be a Második Császárság idején és egyetlen tollvonással dönthetett a művészek sorsáról (s persze az állami megrendelések odaítéléséről), így egy ilyen összetűzés akár az alkotó karrierjébe is kerülhetett. Fromentint – érdemei elismeréseképpen – hiába választották a Szuezi-csatorna átadásán részt vevő francia küldöttség és az 1867-es Világkiállítás zsűrijének tagjává, az akadémiai tagságot soha nem sikerült elnyernie. Az alkotó festészetének színvonalát és megítélését híven tükrözi az a nem elhanyagolható és számos pályatársa által irigyelt privilégium, melyet a művész első sikeres kiállításának köszönhetett. Az 1849-es Salonon elnyert második díj révén Fromentin zsűrizés nélkül küldhette be vásznait a francia képzőművészek legrangosabb megmérettetésére. Olyan – tegyük hozzá, kétes értékű – kiváltság volt ez, mellyel a kiállítás szigorú és akadémikus felfogású zsűrijei fölöttébb ritkán díjazták a valóban újító szellemű alkotókat. Jól ismert tény, hogy számos manapság elismert művész, így például Cézanne és Van Gogh is éveken át küzdött azért, hogy akár csak egyetlen festménye ott lóghasson a „nagy kiállítás” csarnokának valamelyik falán, ahol a kisebb méretű vásznak még így is könnyedén elveszhettek a számtalan, szinte egymásra akasztott mű között (lásd Édouard Joseph Dantan A Salon egy sarka 1880-ban című festményét). Az pedig már valóban pusztán a művészet történetében is páratlanul gyorsan bekövetkező fordulatoknak és az alkotó szemléletmódjában tükröződő klasszikus nézeteknek köszönhető, hogy a hivatalos kitüntetések idején Fromentint a születőben levő új képzőművészeti irányzatok ellenlábasának kiáltják ki az olyan befolyásos kritikusok, mint Zola vagy Huysmans. Mint mondtuk, Fromentin sem festőként, sem íróként nem volt úttörő (bár a Dominique-ot előszeretettel – s tegyük hozzá, voltaképpen helytelenül – emlegetik a francia irodalom első „pszichológiai” regényeként elemzői) A művész életrajzi írásaiban előszeretettel boncolgatja adottságait, s feltűnő, hogy kezdettől fogva legalább annyira a külvilág (családja, művésztársai) elvárásaihoz méri azokat, mint saját benső mércéjével. A festő-író levelezésének tanúsága szerint a külső elvárások ilyen nagymérvű befolyása szorosan összefügg mind az alkotó családi hátterével, mind alapvetően klasszikus műveltségével és hagyományhű neveltetésével.[13] A művész egész életét a kívülről jövő elvárások árnyékában élte, s minden további nélkül elmondhatta volna magáról azt, amiről Flaubert egyiptomi útja során így panaszkodott: „Ó, a kötelesség! mindig azt tesszük, amit tennünk kell. Mindig a körülményeknek megfelelően kell viselkednünk (ha időnként az undor eltérít is a helyesnek mondott úttól), ahogy egy fiatalembertől, utazótól, művésztől, gyermektől, állampolgártól, satöbbi elvárják!”[14] Festőként igen hamar szembesült (azaz voltaképpen már mindenható édesapja szembesítette) saját határaival. Levelezése tanúsága szerint korán kénytelen volt elfogadni, hogy nem versenyezhet a kor legnagyobbjaival, és szerencsés esetben is csak az orientalista festészet kismestereinek számát gyarapíthatja. Ez a felismerés, csakúgy, mint a skatulya, melybe a közönség ítélete kényszerítette, komoly szerepet játszott abban, hogy Fromentin idővel mind kevésbé tudott valódi alkotótevékenységként tekinteni a festészetre. A művész leveleiben gyakran mentegeti magát édesapjával szemben, mondván, ízlésük olyannyira különböző, hogy a festészettel kapcsolatban nem létezhet olyan kérdés, amiben egyetérthetnének. Fromentin atyjához írott leveleiből ennek ellenére is a már-már kényszeres megfelelni vágyás cseng ki, s jól tudjuk, hogy a festészettel és a művész pályaválasztásával kapcsolatos viták rendszeresen napirenden voltak a festő és családja között. Nem meglepő, hogy Fromentin pályája kezdetén éppen ezeknek a kimondott-kimondatlan atyai elvárásoknak engedve választja példaképül apja egyik kedvenc festőjét, Marilhat-t, kinek stílusa a nagysikerű, 1849-es Salonra beküldött festményein is erősen érződik még. A szerző levelei és útleírásai egyértelműen arra engednek következtetni, hogy a Dominique hőséhez hasonlóan végül maga Fromentin is megbékélt adottságaival, s egész életútját ezek függvényében alakította, mégpedig rendkívül tudatosan. Barátjához, Paul Bataillard-hoz intézett levelében szinte programszerűen vázolja terveit: „Úgy tűnik, azok közé tartozom, akik csak lassan ismerik meg a sikert, s ahhoz, hogy végre boldog legyek, türelmesebbnek és kitartóbbnak kell lennem másoknál. Remélem, könyvem előre mozdítja majd festészetemet, ami elég szépen fejlődik… Azt tervezem, hogy jövőre készítek egy kis könyvet, s azzal foglalkozom szabad óráimban, amikor nem festek, vagyis esténként.”[15] Program ez, a komoly, kitartó munka dicsérete. Fromentin láthatóan semmit nem bíz a véletlenre, de semmit nem is akar eltékozolni tehetségéből. „Olyannyira belemerülök a munkába, hogy nappal elveszítem az időérzékemet és létezésem tudatát. Festőgép vagyok, s igen szomorú, ha semmi olyasmit nem teremtek, ami nemesebbé tenne.”[16] – fogalmazza meg a festészettel kapcsolatos céljait egyik levelében. Az alkotás legalább annyira a pénzkereset és a társadalmi siker, mint az önmegvalósítás eszköze. S talán éppen a művészre ifjúkora óta jellemző kényszeres megfelelni vágyás nem engedi, hogy Fromentin valóban szabadjára engedje a benne lakozó alkotóerőt. Baudelaire értelmezését alapul véve Fromentin közelebb áll a „sokkal inkább ügyes, semmint találékony mesterembernek” tekintett Hugóhoz, mint az „olykor ügyetlen, de alapvetően alkotó emberként” számon tartott Delacroix-hoz.[17] Tiszteletre méltó tény ugyanakkor, hogy a középszerűsége tudatával élete végéig küzdő Fromentin képes volt felülemelkedni saját korlátain s értékelni a magától eltérő, nálánál nagyobb tehetségeket, közöttük az egyetemes művészet olyan példátlan és gyakorta teljes értetlenséggel szembenézni kényszerülő alkotóit, mint Gustave Moreau. A két alkotó műveiben nem sok közös vonást találhatunk, ám a munka és a technikai tökéletesség iránt tanúsított tiszteletük szorosra fonta közöttük a szálakat. Párizsban jó ideig közös műteremben dolgoztak, s a rajzkészségéért sokak által irigyelt Moreau olykor belejavított barátja készülő vásznaiba. A két festő hosszú éveken keresztül igen szoros barátságot ápolt.[18] E kapcsolat első pillantásra talán meglepőnek tűnhet, hisz a művészeket látszólag áthidalhatatlan távolságok választják el egymástól. A festők levélváltásából ugyanakkor nyilvánvalóan látható, hogy a barátság szellemi rokonsággal is társult s Fromentin kezdettől fogva úgy tekintett Moreau-ra, mint a kétségtelenül tehetségesebb alkotóra kettejük közül. Jellemző, hogy e sokáig mindkét fél számára gyümölcsöző kapcsolat végén sem Fromentin az, aki minden nyilvánvaló ok nélkül megorrol barátjára. Moreau idővel egyre keserűbb kritikával illeti Fromentin művészetét, mindenekfelett a Régi mesterek című írását. Az 1864-es Salonon komoly sikert arató Moreau-nak a hetvenes években láthatóan már derogál a korábbi barátság. Éles és meglehetősen sarkított kritikája igazságtalan és valljuk be, rosszindulatú, hiszen Fromentin értékítéleteinek alapvetését vonja kétségbe, vagyis az alkotó teljes életművét megkérdőjelezi. Moreau feltehetően a kortárs kritikusok kegyét kereste, akik ekkoriban már egyértelműen úgy tekintettek alkotótársára, mint az elutasítandó akadémikus festészet képviselőjére. A sors fintora, hogy alig valamivel később maga is éppen amiatt kerül nehéz helyzetbe a kritikusokkal szemben, mert képei mind célkitűzésük, mind témájuk és megvalósításuk tekintetében szembe mentek a realizmussal, és az impresszionizmussal, melynek képviselői ellenséget láttak a művészben. A festőtárs bírálata furcsamód Fromentin éppen azon művét veszi célba, melyet mindmáig egyöntetűen a francia képzőművészeti kritika egyik legjobb alkotásaként tartanak számon az ítészek. Szerzőnknek a Régi mesterekben sikerül hátat fordítania a francia műkritikára Diderot óta jellemző módszernek, mely a festmény által ábrázolt pillanatot és a mögötte meghúzódó történetet tekintette elsődlegesnek, s ily módon az irodalom szempontjából közelített a képzőművészeti alkotásokhoz. A Régi mesterekben ezzel szemben a képek képzőművészeti erényeire kerül a hangsúly, vagyis Fromentin a festészet saját, belső ismérvei alapján értékeli a műveket. A vásznon ábrázoltak mögött meghúzódó történet természetesen e kritikákból sem hiányozhat teljesen, ám elsősorban abból a szempontból érdekes, amennyiben témát szolgáltatott az alkotáshoz és elindította a teremtő képzelet működését. Lévén, hogy a tanulmány a holland és flamand mesterek alkotásairól szól, és kiemelt szerephez jut benne az egyházi és a tájképfestészet, a képeket ihlető, mindenki számára ismert történetek – már ha egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni egy tájkép vagy egy csendélet esetében – nem sok újdonsággal szolgálhattak volna az olvasóknak. Fromentin a mű bevezetőjében így fogalmaz célkitűzéseivel kapcsolatban: „Amennyire meg tudom ítélni, meghatározom majd, pontosan ahogyan értem, géniuszuk vagy tehetségük néhány fizionómiai vonatkozását. Nem foglalkozom majd túlzottan súlyos kérdésekkel; kerülni fogom a mélységeket és a fekete lyukakat. A festészet nem más, mint a láthatatlan láthatóvá tételének művészete; […] Egyfajta beszélgetés lesz a festészetről, melyben a festők felismerik majd szokásaikat, a hétköznapi emberek pedig jobban megismerkednek a festőkkel és a festészettel.” [19] Azt gondoljuk, a látottak tükrében semmi esetre sem a túlzott elfogultság jele, ha Moreau-val vitába szállva annak az Albalat-nak adunk igazat, aki szerint a Régi mesterek valóban felér egy „jó regénnyel vagy színdarabbal”.[20] Fromentin festészet és irodalom határán egyensúlyozó életműve pedig bizton megérne egy alaposabb, átfogóbb elemzést.
[1] Staud, G., Az orientalizmus a magyar romantikában, Budapest, Terebess Kiadó, 1999, 66. o. [2] Pályájának kezdetén Flaubert ilyen értelemben használja az „entrer en littérature”, fordulatot, mely egyértelműen a szerzetesi életre utal. [3] Flaubert és a „medvelét” viszonyával kapcsolatban érdemes fellapozni Julien Barnes mára alapműnek számító Flaubert-tanulmányát. Barnes, J., Flaubert papagája, ford. Czine Erzsébet, Budapest, Magvető, 1989, 247 o. [4] Gyergyai, A., Dominique, in Nyugat, 1920, 23-24. szám, 1127–1130. o. [5] Vö. „Mais peu d'écrivains sont cités avec plus de considération et d'estime, peu jouissent davantage de cette renommée calme, confortable, modérée, qui fournit en littérature ce que donne dans la vie une solide position bourgeoise.” Thibaudet, A., Le centenaire de Fromentin, in La Revue de Paris, 1920, 9. szám, 760. o. [6] Thibaudet, A., Op. cit., 67. o. Vö. „[…] je prendrais un petit logement dans un quartier lointain et tranquille… j’achèterais de grandes bottes fourrées, et, ayant ainsi bien chaud aux pieds, je passerais le reste de ma vie à noircir du papier.” [7] Thibaudet, A., Intérieurs, Baudelaire, Fromentin, Amiel, Párizs, Plon, 1924, 68-69. o. Vö. „Ils eurent deux fils l'aîné, Charles, solide, simple, pratique, brave homme qui fut médecin comme son père, et Eugène, garçon délicat et féminin, aimant, joyeux et fin. La famille Fromentin rappelle ainsi de façon curieuse celle de Flaubert, né un an plus tard qu'Eugène. In Thibaudet, A., Le centenaire de Fromentin, i. k., 762. o. [8] Albalat 1921-ben megjelent Comment il ne faut pas écrire című munkájában a következőképpen fogalmaz Fromentin regényével kapcsolatban: „Röviden Fromentin Dominique-ja maradt a pszichológiai regény alaptípusa, ahogyan az az utóbbi negyven évben kialakult. Csakhogy Fromentin esetében a pszichológia folyton összemosódik a történet valós elemével, a természet és a táj érzetével, s ez teszi e könyvecske páratlan szépségét.” Albalat, A., Comment il ne faut pas écrire, Párizs, Plon, 1921, 165. o. Vö. „Mais c’est le Dominique de Fromentin qui est resté, en raccourci, le type initial du roman psychologique tel qu’il s’est développé depuis quarante ans. Seulement, chez Fromentin, la psychologie est constamment mêlée à l’élément réel du récit, aux sensations de nature et de paysage, et c’est ce qui fait l’incomparable beauté de ce petit livre.” Voltaképpen ugyanebbe az irányba mutat Gyergyai Albert tanulmánya is, melyet a végletesen különböző természetű barátok között emberré növekedő és az élettel végül megbékélő Dominique-nak szentelt a kritikus. A „pszichológiai regény” meghatározása ugyan még várat magára, de a Clève hercegnő, a Veszedelmes viszonyok, Senancour Obermanja és a XIX. század én-regényei mellett, hogy csak néhány példát említsünk, nagy bátorság volna azt állítani, hogy Fromentin regénye teremtette volna meg ezt a műfajt. [9] Fromentin, E., Correspondance et fragments inédits, Párizs, Plon, 1912, Flaubert levele Fromentinhez, dátum nélkül, 136. o. [10] Fromentin, E., Op. cit., Flaubert levele Fromentinhez, 1876. július 19., 402-403. o. [11] Flaubert, G., Œuvres complètes de Gustave Flaubert, Correspondance 4. kötet, Párizs, Club de l'honnête homme, 15. kötet, 1975, 469-470. o. Flaubert levele Fromentinnek, 1876. július 19. Vö. „Comme c’est intéressant! Et que cela est rare, un critique parlant de ce qu’il sait! Je n’ai pas l’outrecuidance d’apprécier vos idées en fait de peinture, ni de les discuter, bien entendu, parce que: 1 je ne suis pas du bâtiment et que, 2 je n’ai pas vu les tableaux dont vous parlez. Je me borne donc à ce qui est de mon compétence, le côté littéraire, lequel me paraît considérable. Je ne vous reproche qu’une chose, un peu de longueur, peut-être. Votre livre eût gagné en intensité si vous eussiez enlevé quelques répétitions, la littérature étant l’art des sacrifices. Deux figures dominent l’ensemble, celle de Rubens et celle de Rembrandt. Vous faites chérir le premier, et devant la seconde on reste rêveur. […] Il faut être d’une certaine force pour comprendre ce que vous dites sur l’insignifiance du sujet (p. 201 et suiv.) Rien n’est plus juste! Mais c’est une vérité pure qui aura bien du mal à s’établir dans les caboches épicières et utilitaires de nos contemporains. […] Un peintre doublé d’un écrivain pouvait seul écrire la page 351 sur le clair-obscur: „C’est la forme mystérieuse par excellence…” Quant à vos descriptions de tableaux, on les voit!” [12] Fromentin, E., Les Maîtres d’autrefois, Belgique – Hollande, Párizs, Nelson, dátum nélkül, 11. o. Vö. „J’intitule ces pages les Maîtres d’autrefois, comme je dirais des maîtres sévères ou familiers de notre langue française, si je devais parler de Pascal, de Bossuet, de La Bruyère, de Voltaire ou de Diderot […].” [13] Fromentinnek komoly harcot kellett vívnia azért, hogy a művészi pályát választhassa. A kor szokásaihoz híven őt is jogi pályára szánta a családja, s csak azzal a kikötéssel iratkozhatott be első mestere, az akadémikus tájképfestő Rémond műtermébe, ha sikerrel leteszi vizsgáit. [14] Flaubert, G., Egyiptomi utazás, fordította Kamocsay Ildikó, Budapest, AKG, 2000, 227. o. [15] Fromentin, E., Correspondance et fragments inédits, Fromentin levele Paul Bataillard-hoz, 1857. február 3., i. k., 91. o. Vö. „Apparemment que je suis de ceux à qui le succès ne vient que lentement et que, pour être enfin heureux, je dois être plus patient que d’autres et aussi plus persévérant. Mon livre aidera, j’espère, ma peinture, qui déjà marche assez bien… J’ai l’ambition de faire un petit livre pour l’année prochaine, et je m’en occupe, en dehors, bien entendu, de mes heures de peinture, c’est-à-dire le soir.” [16] Fromentin, E., Op. cit., Levél Lilia Beltrémieux-nek, 1849. december 5., 12. o. Vö. „L’absorption du travail est telle, que, le jour, je perd la notion du temps et le sentiment de mon existence. Je suis une machine à peindre, triste machine quand elle ne produit rien qui l’ennoblisse.” [17] Baudelaire, Ch., Pour Delacroix. Az előszót írta René Huyghe. Párizs, Éditions Complexe, 1986, 79. o. [18] Wright, B., Moisy, P., Gustave Moreau et Eugène Fromentin, Documents inédits, La Rochelle, Quartier latin, 1972,., 85. o. Moreau levele Fromentinhez, 1856. december 8. [19] Vö. „Je définirai, tout juste comme je les entends, autant que je puis les saisir, quelque côtés physionomiques de leur génie ou de leur talent. Je n’aborderai point de trop grosses questions; j’éviterai les profondeurs, les trous noirs. L’art de peindre n’est que l’art d’exprimer l’invisible par le visible; […] Ce serait comme une sorte de conversation sur la peinture, où les peintres reconnaîtraient leurs habitudes, où les gens du monde apprendraient à mieux connaître les peintres et la peinture.” Fromentin, E., Les Maîtres d’autrefois, Belgique – Hollande, Párizs, Nelson, dátum nélkül, 10-11.o. [20] Albalat, A., Comment il ne faut pas écrire, les ravages du style contemporain, Párizs, Plon, 1921, 277. o.
Megjelent: 2017-05-11 18:40:00
|
