Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
P jún. 30, 2017 @19:00 -
Jazzköltészet júniusban

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

Lecsupaszított költészet. Nem csupán szintaktikai értelemben idézhetjük a kifejezést Denis Emorine versei elé: a tragikum esszenciájának szintjén megragadott minimálstilizmus emorine-i jellegzetessége, hogy a szövegekben feltáruló belső világ alaplüktetését az érzelmi veszteség, a hiány és nélkülözés, a megkopott, kiürült, kizsákmányolt és elvesztett létezés időtlenné merevített állóképei adják. A sajátos szimbolikájú versekben a mindent betakaró, gondolatokat lágyan elnyelő éj sötét telítettségét, üres merevségét csak a szívdobbanások hangja pontozza, valamint a készülődő, vagy már mindent körülölelő vihar moraja, amit már a cím is előrevetít: Буря (burjá, a francia eredetiben Bouria) – vihar. Буря női névként a vihar idején született lányt is jelöli. A szerző a szláv kultúra és az orosz nyelv előtti tisztelgésen túl utalni kíván ezzel a politikai, történelmi viharokra, nehézségekre, az üldözésekre, száműzetésekre, megpróbáltatásokra, melyekkel a szovjet íróknak, költőknek, művészeknek kellett szembenézniük. A metafizikai vizsgálódásokat közvetlen vallomásosság jellemzi, a halál pedig állandó, letörölhetetlen vízjelként kíséri végig a felvillanó képeket. Az édesanya emlékének ajánlott kötet a száműzöttség, kirekesztettség lenyomatainak sorozata, melyek a „fájdalom kereszteződéseiben” gondosan kimunkált, aprólékos műgonddal megformált mozaikká állnak össze. A minimalista formakultúra hatására pedig az önkeresés momentumai, a dilemmák, kérdések, kételyek és disszonanciák letisztult, áttetsző szövegiségben manifesztálódnak és teljesednek ki.

 

A világ nem kerüli meg többé házadat,

S a szerelemnek nincs többé szava, mi téged ünnepel.

Messze indulva tőled épp hogy csak létezem.

Tétován élek.

Kezemmel nem merem többé illetni a csalóka papírt.

Ajtót nyitva megállapítom csupán

Hogy ellenem keményedik a sötét,

Az igazság a sír igazsága,

A föld még eső után is szagtalan,

A szél bezúdul az elhunyt napokba,

Üres gesztusainkba.

Megállnék valahol,

Hogy hozzád szóljak végül,

Hogy kezeim a sárba merítsem,

S arcom fedjem vele,

Hisz szeretni már nem tudok[1].

 

Finoman sugallt, implicit módon körvonalazódik az emorine-i költészetet átható háttérdinamika, az „örökkévaló kutatása” és a vizsgálódást, keresést kísérő vihar, mely már a címben is megjelenik. A költő lépésenként, fokozatosan térképezi fel a valóság és a személyes lét különböző szegmenseit, az intraperszonális és személyközi kapcsolatok és érzések teljes spektrumát. Az alanyiság alakzatainak[2], árnyalatainak ábrázolása mellett a másik személy gyakran mint gravitációs pont, viszonyítási mező van jelen, létezése pedig a talajvesztést, az eltékozolt létet, az eltávolodást és elhidegülést szimbolizálja. Denis Emorine költészete az egzisztenciális világ átvilágított képét adja. A szövegek energiája a transzcendens vágyából, a lét utáni sóvárgásból táplálkozik. Egy permanens belső vívódástörténet kulisszái mögé tekinthetünk be. A közvetlenség és közelség olyan minőséget kölcsönöz a szövegeknek, melynek révén ‒ amellett, hogy a költői én a homályos, helyenként misztikus képekből és töredezett metaforákból szemünk láttára épül fel ‒ a lét destabilizálódása, az egyéni dráma és az én tragédiája demisztifikálódik, a kilátástalanság pedig közvetlen, személyes, kézzelfogható tapasztalattá válik.

 

Körülötted

Az emberek szenvedése,

Mit soha el nem törölhetsz

Úgy, ahogy egy köteléket metszünk el

Csorba késsel.

Az éjben egymást kutatják a kezek.

Összeérnek

Anélkül, hogy valaha is egymásra találnának.

Hajnalra

Minden tovatűnik.

S tenyereden néhány sebhely

Mutatja majd, hogy nem álom volt csupán.

 

A bensőségesség, közvetlenség poétikájának köszönhetően az olvasás révén megélt tartalommá lényegülnek az alkotó emlékei, tapasztalatai, és a szerző kalauzolása nyomán a legavatottabb idegenvezető segítségével merülhetünk el a lélek e jellegzetes és sajátosan egyedi földrajzában. Egyfajta lelki és szellemi kozmológia ez, melyben a formai és tartalmi kísérletezés helyett kiforrott és eszközvilágában is kikristályosodott ihletettséggel találkozunk. A szétfoszló, semmivé váló, morzsálódó lét és a semmi képei mégis a létezés szent dimenzióját ragadják meg, és a sebezhető, törékeny ember életének törésein, sebein és forradásain keresztül a létezés apoteózisához vezetnek el. A hiányon és megsemmisülésen át a beteljesülésig és újjászületésig juttat el az emorine-i életmű, hiszen a fantáziaképek és a kapaszkodót jelentő költői tapasztalatok és emlékek leképezései a transzcendencia elvesztésén át a költészet révén éppen az elfeledettnek hitt metafizikai dimenzióhoz terelik vissza az embert.

Hiába rajzolsz ujjaddal

Néhány szót az ablaküvegre.

Felgyűlik a por

Írásod nyomán,

Át sem látsz már rajta.

Egy ökölcsapással kitörnéd az üveget

Hogy rálelj ismét a vers útjára.

Kimerít életed

Várva, hogy valaki kinyissa az ablakot,

Mert te már képtelen vagy rá.

 

A semmibe vesző lét átviláglik a költészetben menedéket kereső ember sorsán, és a nyomasztó kilátástalanság agyonnyomni látszik a lírai ént és a többi létezőt egyaránt. A baljós és tragikus valóság sötétbe ölelő képei kérlelhetetlenül betüremkednek a költészet jelentette sérülékeny burkon belüli világba. A magánytól áthatott, elválástól, egyedülléttől, kizsákmányoltságtól és kiúttalanságtól lüktető, gyakran szinte poszt-apokaliptikus képi világot idéző sorok formai egyszerűségükkel, tömörségükkel ellenpontozzák a súlyos egzisztenciális kérdésekkel, dilemmákkal terhelt tartalmat.

A létre ernyőként, átszakíthatatlan palástként borul a hiány és a semmi, ám ebben az egzisztenciális vákuumhoz hasonló lélekképsorban sem rendezetlen tolulással torlódnak fel és kavarognak a szavak. Sokkal inkább jellemzi Denis Emorine költészetét a takarékos és megfontolt aprólékosság és cizelláltság, melyben a jelzők, metaforák halmozása és a nyelvi, technikai virtuozitás helyett a már-már aszketikus tisztaságig lényegített sorok dominálnak, mintha csak a szövegekben számtalanszor megjelenő táborok szellemszerű, sovánnyá aszott, csonttá szikkadt túlélői előtt tisztelegnének a szóképek.

 

Muszáj rászánnod magad

Hogy átadd helyed.

Hogy szavaid eltöröljék, mások írnak majd szavakat.

Tán még gúnyolódnak is majd ezen.

Rajta,

Ne szorítsd görcsösen az engedetlen tollat

A papíron, mi többé rád nem hallgat!

Mindig is fennhangon hirdetted:

Semmire nem tanított

Az emberi emlékezet.

Még ha egy ideig

E föld is

Otthonod.

 

Az egyéni lét szingularitása és zártsága a szerelem és a szenvedély, az alkotói közösségvállalás révén oldódik fel. Denis Emorine írásait a szövegvilág befelé történő építkezése és költői univerzumának zártsága ellenére állandóan nyitott referencialitás jellemzi, melynek elsődleges megnyilvánulási formája más költők versbe írása, illetve ajánlások révén történő bevonása. A teljes kötet a költői én monológja, mégis válaszoló, interszubjektív léttel, dialogikus poétikával van dolgunk, melyben a látszólagos elzárkózottság és monolitikus építkezés ellenére a tényleges tartalom éppen mindennek ellenpontjaként exponálódik és a középpontban végig a külső világ, különösképpen pedig a „Te” referencialitása tételeződik.

A lírai szubjektum a gyakran szinte gondolatkezdeményként olvasható sorokban önmaga feltérképezésével és kivetítésével alapvetően egypólusú, énközpontú univerzumot teremt ugyan, ám a szolipszizmus csupán látszólagos és mélyebb olvasás hatására egyértelműen megmutatkozik a kifelé fordulás, sőt a másik létének interiorizálása. Emorine esetében az „önazonosság konstitutív jegye[3]”, mely alanyiságának, szubjektivitásának lényegét adja, éppen az alteritás állandó jelenléte, a másikra történő hivatkozás. A családtagoktól, közeli hozzátartozóktól indulva folyamatosan bővül, szélesedik a kör és kiterjed az irodalom és kultúra számos alakjára.

Visszhangoztak még a rekviem utolsó hangjai.

Elment már mindenki.

Az erdőből egy nő bukkant elő hirtelen,

Azt mondta, Anna a neve.

Hitte a feltámadást, s a költészetet.

Néztem, ahogy egyedül kering az éjben.

Pár hópehely kavargott körülötte.

Időről-időre

Szomorú mosollyal nézett felém,

S kezét nyújtotta szótlanul.

Hogy jobban feledjem,

S hogy e verset megírjam, lecsuktam szemem.

 

Konstans motívum az orosz, és általában véve a szláv kultúra jelentős alakjainak jelenléte, mellyel a szerző gyökereire, távoli felmenőinek származására utal. A megidézett alakok sorsuk tragikussága, alkotói világuk kép- és szöveguniverzuma révén is szervezesen íródnak bele a versekbe. Az ajánlásokban és a költeményekben megtaláljuk a szovjet költőnőt, Anna Ahmatovát.

 

Lépteid a dácsához vezetnek,

A költők menedékétől[4] nem messze.

Most az egyszer szeretted volna újra életre kelteni

Gyermekkorod egy imáját,

De nem ment.

Volt egyáltalán köztük halottakért szóló fohász?

Nem tudtad.

Mire jó feltenni a kérdést?

Jobb volna talán

Semmit sem szólni,

S halottaidra gondolni csupán.

Tán nem haragudnának érte.

Telt az idő,

Megkerülhetetlen volt.

Az idő, mi keresztre feszít,

Mielőtt örökre egyedül hagyna,

Prédául az egyetemes gyávaságnak.

 

Ahmatova a Mandelstam által vezetett akmeista csoport tagjaként előszeretettel alkalmazta a hétköznapi élet és a kézzelfogható valóság motívumait, elemeit írásaiban. Többször házasodott. Első férjét letartóztatták és agyonlőtték, fiát kényszermunkára ítélték. Harmadik férje több évnyi raboskodást követően a lágerben halt meg. Költeményeinek melankolikus világa, tragikus színezete, líraisága és letisztultsága révén is kapcsolódik Emorine szövegvilágához.

Szása Karvovszki mellett helyet kap még a költő szláv kultúpanteonjában Marina Cvetajeva, az orosz modernizmus kiemelkedő alakja is. Az 1917-es októberi orosz forradalmat követő polgárháborúban kislánya éhen halt, férje a fehérek vereségét követően önkéntes száműzetésbe vonult. Cvetajeva követte őt, ám mivel igyekezett minden irányzattól független maradni, sem Berlinben, sem Prágában, sem pedig Párizsban nem talált befogadó, támogató közegre. Hazatértüket követően lánya a gulágra került, férjét a börtön várta, ő pedig nehézségek és nélkülözés közepette 48 évesen öngyilkos lett.

A modern filmművészet stílusteremtő alajka, Andrej Tarkovszkij is megjelenik a kötetben, de feltűnik Nyikolaj Hardzsijev író és irodalmár is, aki köré a kortárs szovjet kultúra jelentős alakjai közül többen is szerveződtek.  

A teljes kötet tömegközéppontja, mely felé minden vers gravitál a lét és a hiány őrlő dialektikája. A kötet tétje a lét mélyén húzódó erővonalak feltárása, architektonikájuk megismerése és kibontása, valamint a semmivé lett, üressé foszlott lét rehabilitálása az űr elfogadása és a semmibe való alámerülés vállalása révén. Egy töredékességen, esszenciává tömörített szövegeken keresztül megnyilvánuló és kibomló felszámolásról van szó, ahol a letisztult és legalapvetőbb formai-tartalmi egyszerűségig csupaszított nyelv a mindent kívánja befogni, ám a szerző ezzel valójában az üresség és a semmi határvonalait vázolja, a hiány teljességét öleli át.

Nem tudod már kinyitni

A varázsdobozt,

Mibe bevésték gondolataikat a régi görög dalnokok.

Kerüljön bármibe,

Mindent újra kell kezdeni

Jobb napokon,

Mikor felcsendül majd az elnyomottak éneke,

Mikor kiapadhatatlanul ömlik majd a hóhérok vére,

Mikor a nyírfák elborítják

Az írandó könyv lapjait,

Mi elmédben virágzik.

 

Megtanultam hallgatni,

Ahogy a kiáltás hordozott.

Nézzétek, hogyan haldokolnak közönytől övezve

Népek, kiket a szörnyű sors rabláncra vert.

Igyekeztem követni őket a fagyos vidékre.

Olvastam a költőket jól, s rosszul, úgy-ahogy.

Egy hang sem ért el hozzám.

A költészet nem óv meg a haláltól.

NEM,

A KÖLTÉSZET

SOHA

NEM

ÓV MAJD MEG

A HALÁLTÓL.

 

Denis Emorine szövegei egyszerű áttetszőségük és a rajtuk átvilágló alapvető ontológiai kérdések révén a világ bensőnkben leképződő struktúráját vizsgálják. Egyfajta szerzői ön- és világértelmezéssel, sőt még inkább a lét valamiféle hosszú érlelés és csiszolás során kikristályosodott újrafogalmazásával találkozunk a versekben. Emorine esetében az intuitív világépítés kiforrott módszeréről beszélhetünk, ahol az éntörténet minden építőeleme önmaga esszenciájává tisztul, és a legegyszerűbb és legtömörebb költői-nyelvi formává lényegülve, érzet- és hangulatmozaikként vezeti tekintetünket és színesíti a világ általunk látott és elraktározott képeit. A sorok fokozatos kibontásával egyre hangsúlyosabbá válik a szótakarékos, csiszolt, aprólékosan kimunkált és kiérlelt szövegiség, ahol a kizárólagos kapaszkodót a költészet és az élet vágyott tisztaságába vetett hit, és az aprólékos, fáradhatatlan költői munka jelentik.

 

Anne Virginie-nek[5]

 

Már tudom,

Más utakon

Indulok hamarosan,

Hogy hozzád ismét megtérjek.

S találkozunk majd,

Hol nappal és éjjel

Kéz a kézben jár,

Hogy jobban megtévessze az embereket.

Sok ábrándom nem lesz már,

Ám bevilágít majd egyre neved.

Emlékezz,

Egykor

Pislantás nélkül

Tudtam a nappal dacolni.

Egykor, mondtam,

Egy másik dimenzióban

Haladtunk szemlecsukva,

Kézen fogva

A szerelem járataiban.

Egykor

Halhatatlan kívántam volna lenni,

Hogy hálát adjak neked.

S legfőképp

Mielőtt kilépsz,

A nagy fekete tábláról

Ne feledd törölni nevem.

 

Az édesanyának (Carmen) és a feleségnek (Anne-Virginie) írott versek kizárólag a magyar kiadásba kerültek be, csakúgy mint a kötetzáró vers. A zárószövegekben a közvetettség és kontemplatív távolság neutrális hangnemét a személyes líra közvetlensége és érzelmi telítettsége váltja fel: „Hogy hozzád ismét megtérjek […] bevilágít majd egyre neved […] Kézen fogva”. A szövegeken átvonuló dinamika a kötet végére erősödik fel és teljesedik ki igazán. A „szubjektum temporális meghatározottsága[6]” egyre kevésbé kézzelfogható, a szövegek kontúrjai elmosódnak, a lírai alany egyre inkább feloldódik, határvonalai halványodnak, a költő versbeli énje a tárgyi világ, a szavak valamelyest még kézzelfogható léte és a gondolati és érzelmi lét megfoghatatlan dimenziója közötti átjárhatóságot kívánja megtestesíteni.

 

Felfrissítik egy pillanatra a földet

Az emberi könnyek.

Nem tudják többé, horgonyt hol vessenek.

Semmi sem változik fejükben.

Nincs már erejük láncaikat rázni,

Arcon köpni a hitetlenkedőket,

A falakra véres körömmel

Verseket vésni.

Már a halál sem övék többé.

Életük oly nagyon elbitorolták,

Hogy a börtönök mennyezetébe csapódnak

Szétfoszlott szavaik.

 

A kötet költészetontológiai eredőpontja tehát az éncentrikus lírai gondolatfolyam látszólag önközpontú kibomlása ellenére a lét problematikája[7], a létezés másik jelenlétének és referencialitásának hatására megnyíló, kimeríthetetlen gazdagságú dimenzióinak befogása, megértése és költői tolmácsolása a személyes élettörténeten való átszűrést révén. A gyakran a dologi világra és a tárgyi megjelenési formákra, külsőségekre fókuszáló költészet helyett jelen esetben a „létkérdés rehabilitációjával[8]” van dolgunk, a „létmód-interpretáció[9]” aktualizálásával, hiszen e költészet lényege és ereje épp azon jellegzetességében rejlik, hogy az áttetsző, letisztult, egyszerű sorokon keresztül képes felhívni figyelmünket a világ megragadhatatlanságára, lét és műalkotás szerves és szétválaszthatatlan egybefonódására, és a másik létezése felé való nyitás révén megnyilvánuló önmeghaladásra és „önaffirmációra[10]”. Denis Emorine versei az élet azon régióiba kalauzolnak minket, ahol az irodalom létté válik, felfedve a rejtett dimenziókat, ahol az „élet esztetizálódása[11]” az önmegismerést és az igazság titkainak feltárását szolgálja. Ez a költészet „létgazdagodás és létgyarapodás[12]”, hiszen a személyiség, az én nem a világ dologiságába merülve, hanem saját kérdező, félő, szerető és megigazulást kutató lényegiségében, fogyhatatlanul gazdag és sokféle szubjektivitásában nyilvánul meg, és túllépve a puszta valóság kiüresedett kilátástalanságán, képes hitet adni és egy reményteli lét perspektíváját felmutatni.

 



[1] A tanulmányban közölt versek Denis Emorine Bouria, szavak a viharban című, megjelenés előtt álló kötetéből származnak. A verseket Pallai Károly Sándor fordította.

[2] Osztroluczky Sarolta, „Szávai Dorottya: A „Te” alakzatai. Dialógus és szubjektum a lírában”, Irodalomtörténet, 2013/1, pp. 168-171.

[3] Faragó Kornélia, „Egy Én-Te viszony térjelentései”, Alföld, 2000/3, pp. 54-74.

[4] A költők menedéke (убежищем поэтов) Nyikolaj Ivanovics Hardzsijev apró lakására utal, melyben olyan alkotók, művészek fordultak meg, mint Borisz Paszternak, Marina Cvetajeva, Anna Ahmatova, vagy Oszip Mandelstam. 1941-ben itt került sor Ahmatova és Cvetajeva emlékezetes találkozására is.

[5]

[6] Osztroluczky, op. cit.

[7] Lurcza Zsuzsanna, „Az identitás és az önmagaság létmódja”, in Lurcza Zsuzsanna, Veress Károly (szerk)., Lehetséges identitás-interpretációk, Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2012, pp. 65-94.

[8] Ibid., p. 67.

[9] Idem.

[10] Idem.

[11] Ibid., p. 68.

[12] Ibid., p. 69. 

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.