Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
Sze aug. 23, 2017 @18:00 - 12:00AM
Ember Sári: Hosszúélet - Kiállítás

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

Thierry Loisel megjelenés előtt álló új novelláskötete méltó folytatása a szerző eddig megjelent írásainak.  A francia író, műfordító és filmrendező 1955-ben született Montivilliers-ben, s 2007 óta él „önként vállalt száműzetésében” Magyarországon. E száműzetés, mely a novellák egyik – olykor egymásnak is ellentmondó mellékzöngékkel kiegészülő – visszatérő motívuma, láthatóan a közvetítés és a kapcsolatteremtés jegyében fogant. Olyan csodálatos szövegek értő francia fordítását köszönhetjük neki, mint Csáth Géza Naplója (2009), Kosztolányi Dezső Nero, a véres költője (2010), vagy éppen Lázár Ervin Hétfejű tündére (2014). A most megjelenés előtt álló szövegek közül pedig – különböző módon ugyan – de erről beszél a „Paul és Amandine”, a „Révész”, vagy akár a „Zárójel” című írás.

 

Loisel történetei mélyen a lelkünkbe marnak, a szó legszorosabb értelmében emberiek. A 2012-ban megjelent első kötet címválasztását is ez indokolta: az irodalom iránt kérlelhetetlenül elkötelezett szerző már akkor is húsba vágó történeteket tűzött tolla hegyére.  Nem véletlenül mondja Thierry Loisel a kötet előszavában, hogy a folyton változó történetek voltaképpen egyetlen kalandot mesélnek el, az élet, közös emberi létünk kalandját. A novelláskötet keretes szerkezete is ezt az érzést erősíti az olvasóban: Pedro Quien, a könyvek szerelmese a gyűjtemény első elbeszélésének végén ünnepélyesen kinyit egy könyvet, majd elmélyült olvasásba fog. De vajon mit olvas, és ki is valójában Pedro Quien?

Az örök utazó, a vándor, az alkotó-gondolkodó ember. A szerző maga, vagy inkább mi mindannyian, olvasók, akik a szó minden lehetséges értelmében egyre inkább elgépiesedő világunkban is hinni tudunk még abban, hogy az írott szónak értéke, s ami még ennél is fontosabb, értelme van.   „Mivel az értelmet – semmi kétség – keresni kell. Kitartóbban, mint valaha.” – olvashatjuk újfent az előszóban.

Erről a kutatásról, az ember örök útkereséséről, és az irodalom életünket meghatározó és átalakító erejéről szól ez a kötet. Keresésről, bizonytalanságról, olykor pedig teljes reményvesztettségről mesél, mint azt a hármas egységet alkotó „Gyermeki kíváncsiság” – „Kamaszgond” – „Felnőtt aggodalom” címet viselő novellákban kibontakozó írói genezistörténet sejteti. Az írás-olvasás, mint az életünknek manapság szinte egyedüliként értelmet adható tevékenység motívuma át meg átszövi a kötetet. Szinte egyedüliként, mondjuk nem véletlenül, mert az elbeszéléseket olvasva az is egyértelműen érzékelhetővé válik, hogy mennyire nyomasztja és elkeseríti a szerzőt az emberi kapcsolatok napjainkban érzékelhető teljes kiüresedése, melyre az irodalom mellett talán csak a szerelem szolgálat gyógyírként. Az a szerelem és elköteleződés, mely éppoly összetett, mint maga az élet: hol örömteli és lélekemelő, azaz pontosabban „lélekgyógyító”, mint a „Bűz” című novellában, hol pedig komoly kétségekkel terhes, mint azt a „Nem árt, ha tudjuk” című elbeszélés főhőséhez hasonlóan mindenki megtapasztalhatta már, aki hajlandó volt elkötelezni magát valaki mellett.

Az emberi lét kiüresedésére, életünk elgépiesedésére mi sem szolgálhatna jobb példával, mint a „Szakmai kihívás” címet viselő történet, mely a műfaj hagyományos szabályainak megfelelően építkezve jut el egy olyan csattanóhoz, mely a szó szoros értelmében felér egy építő-ébresztő jellegű pofonnal. „Kelj fel, és láss!” – fordíthatnánk „újmagyarra” az Apostolok cselekedeteinek idevágó szakaszát. Ugyanehhez a voltaképpeni segélykiáltáshoz és figyelemfelhíváshoz kapcsolódik a „Nevelés” című írás is, melyben azt látjuk, miként igyekszik egy gyermeke által szeretve tisztelt apa felkészíteni fiát a való életre. Arra az életre, mely egyre kevésbé élhető, ugyanakkor „megéri a kínt, hogy megéljük” („Elvetélt terv”). De ide sorolhatjuk az „Octave” címet viselő írást is, melyben a szerző szomorúan elgondolkodtató módon tart görbe tükröt az önmagának előszeretettel boldog létet hazudó olvasó elé. Ezek a hol apró, hol nagyobb, olykor pedig egész életre szóló hazugságok érhetőek tetten az olyan, erősen szarkasztikus hangvételű szövegekben is, mint a „Sajnálatos gondatlanság”, vagy akár a „Cím nélkül” címet viselő, rövid kis kor- vagy kórrajz.

Thierry Loisel novellái az általános emberi útkeresés, az „elérhetetlen otthon” után folytatott állandó kutatás történetei. Sajnos azt kell mondanunk, hogy – bár „az élet megéri, hogy megéljük” –, elég csak a felsőbb szférákból önmagukat a „való életbe” száműzve alászálló szereplők sorsát közelebbről szemügyre venni – például a „Lassú pillantás a káoszra” című novellában –, hogy kétségeink az élet élhető mivoltával kapcsolatban komoly erőre kapjanak. 

Álom és ébrenlét, életöröm és elkeseredettség, valóság és fikció különös elegye ez a kötet. Mint azt a szerző Pécsi látogatás című, 2015-ben megjelent kisregénye kapcsán maga mondta:

„Elutaztam Pécsre, hogy írjak egy történetet, amely Pécsett játszódik. Azért mentem oda, hogy átéljem a saját fikciómat, tudatosan, megalkotásával egy időben. Különös fordulat történt ekkor. Azt vettem észre, hogy már nem az élet befolyásolja a fikció alakulását, hanem fordítva: úgy tűnt, hogy a fikció napról napra egyre jobban hatalmába keríti az életemet, mintha úgymond diktálna az életemet. Azaz élet és fikció határozottan kezdett összeolvadni.
Ilyen szokatlan körülmények között hogy lehet képzeleten alapuló művet alkotni?”[1]

 E novellák olvasása közben is valami nagyon hasonló érzés keríti hatalmába az embert: különösen igaz ez azon történetek esetében, melyek szándékoltan igen megszokott, hétköznapi környezetben, mindennapi tevékenységei közben ábrázolják az esendő emberi lényt (említhetnénk például „A homokóra”  vagy az „Önarckép” című szövegeket, de számos másikat is).

A „normalitás” látszata mögött kezdettől fogva ott lebeg annak a lehetősége, hogy a novellák hőseivel együtt mi magunk, olvasók is váratlanul átlépjük azt a bizonyos küszöböt, melynek a szó hagyományos értelmében el kellene választania egymástól a lét és a gondolkodás különböző szféráit. Ám e rétegek Thierry Loiselnél úgy játszanak egymásba, hogy a szövegek azonmód felvetik a minden alkotót öröktől fogva foglalkoztató kérdést: Vajon létezésünk melyik rétegét kellene elsődlegesnek tekintenünk, már ha egyáltalán elképzelhető ilyenfajta rangsorolás. Vajon a fikció táplálkozik a valóságból, vagy éppen ellenkezőleg: az, amit valóságnak szoktunk nevezni, netán maga is csak egy tisztább, emberibb (vagy angyalibb?) lét sajnálatos módon szükségszerűen töredékes és hiányos megtestesülése?

Innen nézve egyáltalán nem meglepő a szerző láthatóan igen erős vonzalma a víz minden megjelenési formája – legyen az hó, jég, eső, vagy akár a tenger és az óceán – iránt. Kevés olyan szöveget találunk a kötetben, melyben valamilyen formában ne jelenne meg a különféle létformák között tökéletes közvetítő elemként funkcionáló víz. Ez a képlékeny, eredendően kettős, életet adó, ám azt elvenni is képes elem végigkíséri az utazás, a folyamatos változás motívumát. Hiszen, mint arra a kötet több novellája is egyértelműen utal („Nem árt, ha tudjuk”, „Alamizsna”, „Fogság”), a változás, az átalakulás maga az élet, mely azonmód véget ér vagy legalábbis megreked, ha képtelenné válunk a továbblépésre.

Olvasóként csak remélni tudjuk, hogy Pedro Quien, a „kerettörténet” főhőse „csak” az irodalom oltárán áldozza fel önmagát, s továbbra is töretlenül kitart amellett, hogy „az értelmet keresni kell”.

 

 



[1] http://pecswritersprogram.blog.hu/2015/12/01/2013_februar_marcius_thierry_loisel_fra_pecsi_latogatas

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.