Videó




Keresés a honlapon:


Acta Romanica – Papp Katinka: A dekonstrukció és az Új Héloïse

 

Ahogy az ember időnként leporolja a könyvespolcon sorakozó könyveit, néha egy-egy világirodalmi alkotásnak sem árt ilyen „portörlés”. Ma legfeljebb az irodalomtörténet tartja számon Rousseau Új Héloïse című levélregényét, holott korának legolvasottabb alkotása volt Franciaországban és Európában egyaránt. A regény 1761 januárjában jelent meg Amszterdamban, mégpedig meglehetősen cirkalmas címen (Julie ou La Nouvelle Héloise, Lettres de deux amants, habitants d’une petite ville au pied des Alpes, azaz magyarul, Júlia, avagy a második Héloise). Ebben az évben viszont egy új kiadás is megjelenik Douches nyomdájában, s ez az új kiadás néhány illusztráció és rézmetszet mellett a Rousseau által utólag a regényhez hozzácsatolt Előszót (Préface de La Nouvelle Héloise ou Entretien sur les romans entre l’éditeur et un homme de lettres)[1] is tartalmazza.

 

A könyvnek példátlan sikere volt. A könyvkereskedők nem győztek a megrendeléseknek eleget tenni és az olvasók naponként, sőt óránként egy frankjával bérelték a könyvet; az újabb kiadások és utánnyomások egymást érték. A szalonokban, az akadémiákban, a hírlapokban és folyóiratokban, a polgári körökben – mindenütt csak Rousseau-ról és könyvéről beszéltek. Ekkor születnek meg azok a legendás történetek is, hogy kikre, hogyan hatott a regény olvasása. A korabeli elemzők eltúlzott megállapításainak egyike, hogy a regény sikerének következtében olvasók ezrei látogattak el a Genfi-tó partjára és keresték Clarens települését, és a tónak azt részét, ahol Saint-Preux Julie-vel csónakázott. Legenda továbbá, hogy Goethe sírva fakadt a mű olvasása közben,[2] ahogy Byron beszámolója is (a Childe Harold zarándokútjában), hogy az Új Héloïse-t olvasva járja be Svájcot és a regény helyszíneit.[3] Igaz viszont, hogy Lamartine annyira el volt bűvölve Julie alakjától, hogy megírt egy második ÚjHéloïse–t, ahogy elvitathatatlan az is, hogy Senacour Aldomen című művének megírása sem jött volna létre Rousseau szereplői nélkül. Stendhal úgy fogalmazott az Új Héloïse kapcsán, hogy: „még a jövő évszázadok is emlékezni fognak a regényben ábrázolt érzéki szenvedélyre.”[4]

Megannyi érdekes és „regényes” történet, kultikus jelenség, amely valójában nem magáról az alkotásról szól, hanem annak hatásáról, és a körülötte uralkodó misztikumról. Napjainkban, ha ismeri is a közvélemény a művet, már nem Rousseau, hanem Goethe, Byron, Kant, Lamartine, Puskin, George Sand tollából, mivel alkotásaikban előszeretettel építkeztek a rousseau-i regényhagyományra. Megállapíthatjuk, hogy Rousseau hatása nem csak az irodalmi műfaj átalakítására terjedt ki, hanem a kor divatját, erkölcseit, a morálról és esztétikáról alkotott fogalmait is átalakította. A romantika – amelyet nemcsak stílusnak, hanem világlátásnak, életérzésnek is tekintünk – olyan átalakulás, mely kiterjed a szociológiára, a filozófiára, a művészetekre, az erkölcsökre és az esztétikára is. Az Új Héloïse mindezen vonatkozásokkal rendelkezik. Amikor a clarens-i mikrotársadalmat és Párizst mutatja be, akkor szociológiát ír, amikor Saint-Preux egzotikus utazásait beszéli el, akkor a természettudós szól belőle. S ne felejtsük el Julie-nek az erényről és szerelemről megkonstruált téziseit sem, melyek egyszerre hordoznak filozófiai, etikai és esztétikai minőséget. Ha megvizsgáljuk a vágy, szenvedély, öröm, élvezet fogalmakat, akkor nem szabad csodálkoznunk, hogy Paul de Man is a dekonstrukció egyik fő szövegének választja a regényt.

Paul de Man Az olvasás allegóriái[5] című tanulmánykötetében egy jelentős alfejezetet (Julie) szentel az Új Héloïse-nek, amely azt is bizonyítja, hogy bár a regény sokszor az olvashatatlan művek listájára került, az elemzők számára mégis jelentős alkotás a rousseau-i életműben. Olyannyira jelentős, hogy Paul de Man is Rousseau-val kezdi a regényhagyomány levezetését Proustig, amellyel elismeri a mű „mérföldkő” voltát, mégis élesen elhatárolja magát a már meglévő elemzésektől. Az elhatárolódás azonban több, mint puszta szakítás a meglévő elméletekkel. „A hagyományos értelmezés egy olvasat lezárását jelenti, a dekonstruktív kritika viszont az olvasás felnyitását.”.[6] Ez az olvasás viszont nem csak a primer szövegeket vizsgálja, hanem a róluk írt elemzéseket is. „A szoros olvasásból ezért lesz gyakran olvasatok olvasása, interpretációk interpretációja.”[7] Paul de Man Julie tanulmánya különösen jó példája ennek, mivel a már meglévő elemzések kritikájával kezdi a regény értelmezését. Paul de Man a regény pszeudo-dialektikus, Hegel „előtti” olvasatát sem tartja irrelevánsnak, mivel szerinte ezt a regény szerkezete és felépítése is igazolja. Egyetért viszont azzal a megállapítással, hogy Rousseau nem szándékoltan állít fel tézist-antitézist, inkább saját érzelmeinek és filozófiájának csapdájában vergődik. Szerinte itt a politika és a szerelmi vallomások beszédmódjai azok, amelyek versenyre kelnek egymással. (A korábbi elemzések ezt a filozófia és művészi vonulat dinamikus párbeszédének titulálták, ahol végül a szentimentalizmus győzött a filozófia felett.) A dekonstrukció szellemében, Paul de Man elveti a regény belső önreflexióként való olvasatát, mert a szerző (Rousseau) már nem a hagyományos szerepben jelenik meg, mivel önmaga utasítja el a Második Előszóban a szerzői jogcímet. Helyette a szöveg összegyűjtőjeként tűnteti fel magát. Az alkotás tehát ténylegesen is leválik alkotójáról. A dekonstrukció rávilágít továbbá arra, hogy a szerző-szöveg központú elemzéseken túl, érdemesebb a befogadó-mű relációját megvizsgálni, mert Rousseau önmagát is saját művének egyik olvasójaként jeleníti meg. Nem véletlen tehát, hogy Paul de Man számára a meglévő tanulmányok elemzése és a hozzájuk kapcsolódó kérdésfeltevések mind egy célt szolgálnak: hogy eljusson az olvasás dekonstrukciós fogalmához.

„Mi mondanivalója van számunkra aÚj Héloïse-nak az olvasás problematikájáról?”[8] A dekonstrukció számára az írás mellett az olvasás a második kulcsfogalom, mely számos kérdést von maga után: ki, kit, és hogyan olvas? Az Új Héloïse tekintetében ez a kérdés háromszorosan is feltevődik. Először a szerző szintjén, másodszor a szereplők, harmadszor az olvasó szemszögéből. A bonyolult viszony magából a levélregény műfajából, formájából is adódik, mivel „az Új Héloïse levelei szinte sosem tűznek ki célul mást, mint önnön olvasásukat”,[9] mind a szereplők és mind az olvasó szintjén. Bár a regényben viszonylag kevés cselekménnyel találkozunk, Paul de Man szerint pont az olvasás aktusa indítja el a történetet. Az olvasás az, amely megképzi a cselekményt, mivel Julie elolvassa Saint-Preux szerelmi vallomását. A mű bonyodalma is éppen az olvasás aktusából adódik, amelyet a hősnő explicit módon meg is fogalmaz az egyik levelében: „Ahelyett, hogy tűzre vetettem vagy anyámhoz vittem volna első leveledet, merészen felbontottam. Ez volt a bűnöm, s ebből származott az összes többi. Próbáltam kényszeríteni magam, hogy ne válaszoljak e gyalázatos/végzetes levelekre, melyek olvasásától nem tudtam visszatartani magam.”[10] Az olvasás mint bűn azonban már az első előszóban is megjelenik: „Az a leány, ki e czim daczára bár csak egy oldalt is elolvas e könyvből, az elveszett.”[11] Az olvasásnak itt is a negatív aspektusát mutatja be regény, annak ellenére, hogy létezik egy ellenpólusú olvasási módozat is, amit de Man, Julie Istennel való találkozásában vél felfedezni.[12]  A hősnő szerint Isten olvassa az emberek gondolatait, a túlvilágon viszont a lélek olvassa Isten gondolatait. Az olvasás ezért az egész élet megértésére vonatkozik, a már megélt életére, amely egy külső nézőpontból mutatja be az egyén földi sorsát. Az olvasás itt nem csak az individuális élet megértését jelenti, mivel a mű szereplői maguk is olvasók, hívja fel a figyelmet Paul de Man. Az olvasás olvasásának aktusa jelenik meg ebben a kijelentésben. Azonban mégsem az az elsődleges kérdés, hogy ezek a szereplők mit olvasnak, hanem hogy az olvasás milyen funkciót tölt be a regényben. Meglepő módon Julie és Saint-Preux nem szerelmi históriákat olvasnak, amit elvárnánk egy szentimentális levélregénytől. A levelekben sokszor találunk versrészleteket, idézeteket Petrarca-tól, Tasso-tól. Paul de Man az intertextualitás[13] ősformáját véli felfedezni az idézetgyűjteményekben, s kiáll amellett, hogy ezeknek nem csupán formális és irodalmi szerepük van. Paul de Man, ahogy a dekonstrukció számára is, az „idegen szövegek” éppúgy fontosak, mint maga a főszöveg, mivel ezek az idegen szövegek, vagy nyomok újabb és újabb nyomokhoz vezetnek. Így a szövegek egy végtelen intertextuális hálót képeznek. Nem véletlen tehát, hogy Paul de Man azt javasolja, hogy érdemes lenne az Új Héloïse-t a vele egy genealogikus leszármazási ágba tartozó könyvekkel együtt olvasni, ami által talán egy pontosabb olvasatot kaphatnánk. Természetesen belátja a feladat kivitelezhetetlenségét, ezért kezdetben a regény körüli szövegeket vizsgálja, (Gérard Genette ezeket paratextusoknak nevezi),[14] amelyre a legjobb példa a két előszó. Hangsúlyoznom kell, hogy a regény kapcsán nem hagyományos előszókkal találkozunk, mivel nem csak a főszöveggel, hanem egymással is sajátos, esetenként ellentétes dialogikus viszonyban állnak. Paul de Man úgy véli a Második Előszó megérdemli, hogy külön értelmezzük a dekonstrukció olvasási hagyományai mentén, mivel képes megváltoztatni a regény további értelmezését. Véleményem szerint ennek az olvasatnak a kérdései hasonlóak az önéletrajzi olvasat által vitatott kérdésekhez: „Vajon létezik-e az elbeszélés szereplőinek modellje a fikció nyelvén kívül, vagy sem? Vajon valós a levelezés, vagy csupán fikció?”[15] Paul de Man is felfigyel a dialógusban felmerülő „portré” és „tabló” fogalmakra, amik elvezethetnek a válaszokhoz. A „tabló” és a „portré” két ellentétes jelentéssel bír Rousseau szerint. A „tabló” lenne a szereplők fikciós volta, a „portré” ezzel szemben a valós személyek mimézise? A dialógusból kiderül, hogy nem vagylagos a választás, mivel a „tablóból portré” lett. Ha az önéletrajzi olvasat felől közelítenénk meg a kérdést, azt mondhatnánk, hogy Rousseau mielőtt találkozott szerelmével, Houdetot-néval felépített magának egy „tablót”, majd a találkozás során megtalálja a „tabló portréját” szerelmében. Paul de Man viszont rámutat a szöveg olyan mélységeire, hogy Rousseau emberfogalma, amelyet R. alakjában kifejt,merőben megváltoztatja a tabló jelentését. „Miként az „ember”, úgy a „szerelem” is defiguráló figura, azaz olyan metafora, amely egy lebegő, nyitott szemantikai struktúrának az egyértelműség, a tulajdonképpeni jelentés illúzióját kölcsönzi.”[16] Nem egy általános emberfogalommal találkozunk, ezért a tabló sem lehet univerzális, ahogy a „portré” sem, amely „egy szubjektum dekonstruktív szenvedélyét jeleníti meg”[17] Paul de Man szerint. Ez a szubjektum elsősorban a szerzővel azonosítódik, bár meg kell jegyeznem, maga a szerzőfogalom is problematikus, mert R. nem ad felvilágosítást, hogy összegyűjtött leveleket, vagy fiktív leveleket olvasunk. Ha a mű tabló, akkor valószínű, hogy szerzővel állunk szemben, viszont, ha egy írott szöveg „portréja”, akkor Rousseau-t csupán a regény szerkesztője. „Így hát egy olyan alkotáshoz érkezünk el, amely megingatja saját referenciális státusát.”[18] A referenciális működésmód meghatározása Paul de Man szerint pedig az olvasó felőli megértés, vagyis az olvasás. Az olvasás pedig mindig az írás megértése. Ezen kijelentések viszont a dekonstrukció alappillérei is, mivel „az elolvasás éppúgy jelentésteremtő, mint a megírás, sőt minden megírás voltaképpen egy olvasat.”[19] Viszont a szövegeket csak más szövegekkel együtt lenne érdemes olvasni, amely egy végtelen olvasási folyamatot eredményezne. Ezért a dekonstrukció (Bókay Antal értelmezésében) azt mondja, hogy nem olvasásról, hanem olvashatatlanságról vagy félreolvasásról lehet beszélni a szövegek kapcsán. S a félreolvasás nem a befogadó korlátaiból adódik, hanem magából az irodalmiságból, ahogy maga az irodalom is a félreolvasás által létezik, mert a szövegek kikényszerítik az interpretációt. Ennek eredményeképpen soha sem lesz végső olvasat, amíg szövegek léteznek, mert amint megszületik egy értelmezés, az újabb interpretációt kíván.[20]

Paul de Man, az Új Héloïse második előszavában találja meg az olvashatatlanság tényét, és azt a részt emeli ki főleg, amikor „R. elismeri, hogy saját szövege az ő számára is olvashatatlan, s ezért lemond a szöveg fölötti hatalmáról.”[21] Meglátásaim szerint nem kizárt, hogy Rousseau ezzel az aktussal megelőlegezi az irodalmi modernséget, mert lemond saját művéről. (Ahogy már említettem, a regény leválik szerzőjéről, és saját alkotója számára is olvasandó lesz. A mű önálló, a szerző is ugyanúgy csak olvasó, interpretátor, mint bárki más.)

A szerző és az olvasó pozícióját tisztáztuk, de miként aposztrofáljuk akkor N. és R. figurákat az előszóban? Paul de Man szerint, mivel R. sem tudja olvasni a Julie-t ő ugyanúgy olvasója csak a műnek, ill. maga az olvashatatlanság metaforája. Paul de Man megállapítja, hogy, amint R. kinyilvánítja, hogy saját maga számára is olvashatatlan a regény, beindul egy allegorikus működésmód. Az allegória mindig egy metafora allegóriája, az Új Héloïse-nál azonban olvashatatlanság allegóriájává válik.[22] Érdemes továbbá megnézni az allegória dekonstrukcióban betöltött szerepét. Bókay Antal szerint: „A modern és a posztmodern határán a kollektív- emberi értelemképzés, a nagy narratíva megrendül, s az értelem működésének centrumába a radikálisan személyes kerül.” Az allegória pedig pont „a személyes értelemképzési mechanizmus fő eszköze lett.”[23] Ugyanígy a jelentésképzés folyamatának is alapvető modellje, mivel az ember allegorizálja a világot, de ezt az olvasatot is allegorikusan olvassa, így tehát kettős allegorizálást végez.[24] Paul de Man tanulmánya megállapítja, hogy Rousseau-nál az allegóriák főleg etikai jellegűek. Az etika itt nem a hagyományos értelemben jelenik meg, hanem egy nyelvi kategóriaként. „Az etika egyetlen diszkurzív modalitás a sok közül.”[25] Ebből kiindulva a nyelv, a retorika, a beszédmód mind determinálják a jelentést. Úgy gondolom Paul de Man, Julie „sermo” jellegű leveleiben találta meg a mű etikai allegorikus olvasatát, ill. abban, hogy a vallás mindent elsöprő tapasztalatával végződik a regény. Következésképpen megállapíthatjuk, hogy a vallás, így a vallásos hangnem is felette áll minden más beszédmódnak és dialektikának, ezért válhatott a regény második allegóriájává.

A regény harmadik allegóriájának Paul de Man a szenvedélyt tekinti, amely egyfajta patologikus szükségletként jelenik meg Rousseau-nál. A vallás és az olvasás is egyfajta szükségletet képzett a regényben, mivel mindegyikhez tartozott egy önálló beszédmód, vagy, ahogy Paul de Man nevezi, egy „önálló nyelvi struktúra.”[26] A szenvedély Rousseau-nál a viszonylatok rendszere, s ez a viszony az én és a másik dichotómiájaként jelenik meg. „Julie és Saint-Preux viszonyát olyan helyettesítéses folyamatként beszéli el a szöveg, melyben az én és a másik minduntalan felcserélik identitásukat, mintha egyetlen androgünszerü lényt alkotnának.”[27] A regényben ez explicit módon is megjelenik: „Jöjj egyesülni önmagaddal, saját éneddel. […] Téged látlak, téged érezlek mindenben, itt vagy….itt és…….mindenütt…..E levegő még terhes lehelletid tömjénétől, beszíva átjárja benne, a valót, áthatja lényemet.”[28] A regény első részét követően a két szereplő, az én másikkal való helyettesítés/összeolvadás helyébe egy másik helyettesítés kerül. Julie a Wolmarral való házassága során Paul de Man szerint „elveszti uralmát saját diskurzusának retorikája fölött.”[29] Szükség volt tehát arra, hogy a Saint-Preux iránt érzett szenvedélyét egy másik szenvedéllyel váltsa fel. Ehhez egy új beszédmód, egy új allegória is kellett. Ha dekonstrukció szempontjából elemezzük ezt a folyamatot, akkor tűnik fel az allegória vallásos jellege. Julie ugyanazt a retorikát alkalmazza az Istennel való kapcsolatára is, mint, amit a Saint-Preux-nek írt levelekben megtalálunk. Ez is jól bizonyítja, hogy Julie elvesztette „saját retorikája feletti uralmát”. Ugyanaz a rajongás és pátosz jelenik meg, csupán a sermo, a bölcselkedő- teologikus hangnemmel bővül ez a „nyelvi struktúra”. „Isten nyomban antropomorfizálódik, mivel pontosan azokkal az attribútumokkal ruházza fel, amelyek a Saint-Preux-vel folytatott helyettesítési cseréket is lehetővé tették: nyelvvel, hanggal, arccal.”[30] Látszólag egy új világ felé törekszik, mégis az általa megkreált világot azokra az elemekre építi, amelyeket maga mögött hagyott. A tanulmány sarkalatos pontja tehát, amikor megjegyzi: a hősnő képtelen olvasni saját „szövegét”, tehát képtelen értelmezni saját helyzetét, beszédmódját.[31] Következésképpen ismét az olvasásra való képtelenség jelenségéhez jutunk, mert nem csak a szerző, de még a regény hősei sem képesek értelmezni saját szövegüket. Nem véletlen tehát, hogy Paul de Man az Új Héloïse-t választotta példának az olvasás és olvashatatlanság rendkívül termékeny allegóriájára. Ha a szerző és a regényhősök is saját írásuk olvashatatlanságával küzdenek, akkor mit mondhatunk a befogadó helyzetéről? Ha a dekonstrukció eddigi megállapításaiból indulunk ki, akkor a befogadó számára is olvashatatlan a regény, abban az értelemben, hogy megvalósíthatatlan vállalkozás lenne a regény körüli összes többi szöveget (paratextust) elolvasni. Így tehát mi is, ahogy Paul de Man és a dekonstrukció: olvassuk, és mégis félreolvassuk az Új Héloïse-t.

 

Bibliográfia

Könyvek

Bókay, Antal (2006) Bevezetés az irodalomtudományba, Budapest, Osiris Kiadó

Genette, Gérard (1982) Palimpsestes, Paris, Seuil.

Heller, Ágnes (1976) Portrévázlatok az etika történetéből, Budapest, Gondolat.

Man (de), Paul (2006) Az olvasás allegóriái, Budapest, Magvető Kiadó, 2006.

Pelle, János (1981) Rousseau világa, Budapest, Európa.

Rousseau, Jean-Jacques (1882) Júlia, a második Héloïse, Pécs, Ramazetter.

 

Könyvfejezetek

Trousson, Raymond (1993) « La Nouvelle Héloïse devant la critique et l’histoire littéraires au XIXe siècle » in O. Mostefai (szerk.), Lectures de La Nouvelle Héloïse, Ottawa, 1993, 11-36. o.



[1] Előszó az Új Héloïse-hoz avagy Párbeszéd a regény kiadója és egy olvasó között – fordítás a szerzőtől.

[2] Heller 1976 : 118.

[3] Pelle 1981 : 200.

[4] Trousson 1993 : 11-36.

[5] Man 2006.

[6] Bókay 2006 : 250.

[7] Uo. 265.

[8] Man 2006 : 226.

[9] Uo.

[10] Rousseu 1882 : 342.

[11] Uo. 8.

[12] Man 2006 : 225.

[13] Paul de Man Derrida textualitás fogalmából indul ki, de Kristeva intertextualitás fogalmát használja arra, hogy a szöveg körüli textuális mezőt bemutassa. Ezzel szemben Gérard Genette inkább paratextusokról beszél, amikor a szöveg körüli szövegeket elemzi.

[14] Genette 1982 : 717.

[15] Man 2006 : 229.

[16] Uo. 231.

[17] Uo. 232.

[18] Uo. 233.

[19] Bókay 2006 : 244.

[20] Bókay 2006.

[21] Man 2006 : 240.

[22] Man 2006 : 239.

[23] Bókay 2006 : 263.

[24] Man 2006 : 263-64.

[25] Uo. 241.

[26] Uo. 245.

[27] Uo. 248.

[28] Rousseu 1882 : 147.

[29] Man 2006 : 252.

[30] Uo. 254.

[31] Uo. 253.

  
  
 

Papp Katinka (1989), a Pécsi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.