Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Acta Romanica – Szabó Rafael Ákos: A „ködösítés” technikája a W ou le souvenir d’enfance-ban

 

Bevezetés

Kutatásom témája az önkép felépítése, az irodalmi műfajok és a transzfikcionalitás vizsgálata Georges Perec W ou le souvenir d’enfance[1] remekműve alapján. A mű harminchét fejezetből tevődik össze, és két részre oszlik: egy önéletrajzi, antikvával szedett, illetve egy fiktív, kurzívval szedett elbeszélésre. Az előbbi egyes szám első személyben íródott, és vélhetően maga Perec mesél. A fiktív rész első felében szintén egyes szám első személyben, aztán pedig egyes szám harmadik személyben íródott a történet, amelyet egy Gaspard Winckler[2] nevezetű elbeszélő mond el. Az önéletrajzi részben a narrátor-szereplő-szerző visszaemlékezik, kevés, még feledésbe nem ment emléket idéz föl gyermekkorából. A fikciós részben a narrátor-szereplő egy rendkívül emlékezetes útról számol be az olvasónak, amit saját szemével tapasztalhatott meg: egy W nevű tűzföldi szigeten járt, ahol európai telepesek laknak, akiknek kizárólag a sport körül zajlik az élete, és egy egységes atléta társadalmat alkotnak. Az utazás a narrátor-szereplő-szerző kamaszkorában megfogalmazott ábrándból építkezik.

Tanulmányomnak két fő célja van. Először szeretnék rávilágítani arra, hogy a könyv általános felépítése sajátos, az individuum felépülése az ún. « écriture de soi » révén bontakozik ki. Továbbá felvetve a transzfikcionalitás relevanciáját, megkérdőjelezem a műfaji meghatározást, miszerint a mű autobiográfiának minősíthető. A célkitűzéseim eléréséhez kérdésfelvetéseim középpontjában a fikciós, illetve önéletrajzi elbeszélések közti kölcsönös egymásrautaltság szerepel.

 

Szegmensek, részletek többszörös megismétlése a ketté nem választható szövegegyüttes jegyében

A következőkben szeretném feltárni azon megállapításaimat, amelyek a különböző olvasási módszereim során fogalmazódtak meg bennem. A mű elolvasását először a kurzívval szedett fikciós résszel kezdtem, második alkalommal pedig felcserélve az eredeti sorrendet, az antikvával szedett önéletrajzi résszel. Végül külön-külön olvastam csak a fikciós, majd csak az autobiográfiai részeket. Annak érdekében tettem ezt, hogy az esetleges külső befolyásokat és megítéléseket megkerülve, magamon is tisztán tapasztalhassam az olvasmány által kiváltott hatásokat. A már említett olvasási módszerek lehetővé tették azt, hogy számos, a fikciós és az önéletrajzi elbeszélésekre nézve ismétlődő részletet vegyek észre.

A mű tanulmányozása közben több rendkívül precíz jelenet, motívum szemügyrevétele után fogalmazódott meg bennem a kérdés, miszerint a W ou le souvenir d’enfance valóban két egymástól teljesen független és szemmel láthatóan különböző részből tevődik-e össze mind tipográfiai, mind pedig műfaji értelemben véve, egybeforrhatatlan módon és külön-külön is értelmet nyert létjogosultságot élvezve, vagy pedig két, látszólag független, de valójában egy egységet alkotó és egymás jelenlétét megkövetelő szövegegyüttesről beszélhetünk, amelynek részei csak a másikkal együtt alkothatnak egy műfajilag unikális regényt. Más szóval, vajon egy vagy pedig két narrátorról beszélhetünk? A probléma részletes elemzése céljából bizonyos részleteket, szegmenseket választottam ki mindkét elbeszélésből azért, hogy egymással szembe állítsam, majd egy össszehasonlító perspektívába helyezzem őket.

 

Evidens visszatérések a homályosítás szolgálatában

Először azon részleteket tárgyalom, amelyek nem kérdőjelezhetik meg a regényen belül található két elbeszélés közti szoros kapcsolatot.

1a. Il y a… ans à Venise, dans une gargote de la Giudecca… (a fiktív elbeszélésben: 14)

1b. Il y a sept ans à Venise… (az autobiográfiai elbeszélésben: 18)

Az (1a) részlet dátumát a narrátor-szereplő nem adja meg. Ez valószínűleg azért van, mert a bizonytalanságot szeretné hangsúlyozni annak ellenére, hogy az olvasó a földrajzi helyet, Velencét pontosan be tudja azonosítani. Ezt leszögezve, feltehetjük magunknak a kérdést, hogy miért nem szerepel pontos dátum sem az első, sem a második részletben. Vajon azért teszi-e ezt az író, hogy a szöveg kitalált mivoltát helyezze előtérbe? Mindez alátáasztja első feltevésemet, miszerint az író a fikció és a valóság közti határokat mossa össsze, azért hogy a szöveg olvasását kétértelművé tegye.

A következő kiemelt részletekben a narrátor-szereplő, illetve narrátor-szereplő-szerző egyszerű szemtanúnak állítja be magát, önmaga háttérbe helyezésének érdekében. Csupán érzékel ahelyett, hogy cselekedne vagy bármit elszenvedne. A külső nézőpont azt hangsúlyozza ki, hogy őt sem főhősként, sem pedig hősi áldozatként nem azonosíthatjuk be.

2a…je fus témoin et non acteur. Je ne suis pas le héros de mon histoire. (a fiktív elbeszélésben: 14)

2b. L’événement…je n’en fus pas la victime héroïque mais un simple témoin (az autobiográfiai elbeszélésben: 113)

Véleményem szerint, Perec implicite módon jelzi azt, hogy a fikció narrátor-szereplője és az autobiográfia narrátor-szereplő-szerője róla lettek mintázva, annak ellenére, hogy minden felelősséget elhárít magáról.

3a Vous êtes Gaspard Winckler ? (a fiktív elbeszélésben: 32)

3b…le héros, Gaspard Winckler… (az autobiográfiai elbeszélésben: 146),

A fenti részletek a fikció és autobiográfia közötti egymásra utalásokat próbálják kiemelni. Winckler személyazonosságát illetően felmerül bennünk a kérdés: ki is ő valójában? Itt lelhető fel a szerző írói stratégiája, amelyről beismerően nyilatkozik az Entretiens et Conférences 2. számában. Kijelentése szerint a régebbi műveiben felbukkanó bizonyos szereplők több ízben megjelennek újabb regényeiben is. A feltételezésem az, hogy ezen szereplők az ő saját személyiségfelépítésének különböző mérföldkövei, az alkotás különböző pillanatai. A most következő részletek is ezt a hipotézist erősítik:

4a Gaspard Winckler…un enfant de huit ans…un garçon malingre et rachitique… (a fiktív elbeszélésben: 40)

4b…il paraît qu’en arrivant à Villard j’étais très rachitique… (az autobiográfiai elbeszélésben: 111)

E részletek a két elbeszélés közti határokat teszik egyre ködösebbé. A kiskorú és testileg visszamaradott Gaspard Winckler a kis satnya, vézna, hasonló életkorú Georges képmásának tűnik, aki frissen érkezett Villard-de-lans-ba. Ez alapján feltehetjük magunknak a kérdést: miként volt lehetséges egymáshoz igazítani, egymásba fonni a két elbeszélést? Semmiféle átmenet, semmilyen kapocs nem látszik összekötni ezt a szövegkettőst, ami rendkívül megnehezíti a vezérfonal egyértelmű követhetőségét, és teljesen megtévesztheti a laikus olvasót.

Egy választöredék a regényből kihagyott részben fedezhető fel. Itt a könyv genezisében közrejátszó faktorokra utalok, amelyekből Philippe Lejeune a személyes krízist, valamint egy meg nem valósított projektet helyez előtérbe. Egyrészt felhívja a figyelmünket arra, hogy 1970-ben a W újságban megjelenő folytatásos kiadásának meghiúsulását követően Perec egy önéletrajzi mű megírásának fogott neki, de négy éven át egy helyben toporgott, és képtelen volt befejezni azt. Perec eredetileg « W ou le souvenir d’enfance » címe alatt egy három szövegből álló együttest szeretett volna kiadni, nevezetesen a fikciós W-t, az önéletrejzi elbeszélést és egy harmadik köztes szöveget, amely a másik kettő között híd szerepet töltene be. Ez utóbbi egy „fejezetsorozat volt, amely egyúttal a szerző gyermekkora, a könyv[3] megírása és a maga a történet közti kapcsolatok feltárását szolgálta”, és egy úgynevezett naplónak felelt volna meg. Végül viszont mégis kimaradt a mű kiadott verziójából. Szeretném megjegyezni továbbá, hogy ha Perec valóban az igazságra szeretett volna törekedni, akkor nem törölte volna ki a fent említett szöveget. Robert Bréchon szerint aki útinaplót vezet, az az igazat mondja mindarról, amit tesz, amit gondol és amilyennek önmagát látja, az utólagos rálátás adta képzelet és visszaemlékezés helyett. Ezentúl pedig a komoly biográfiák és a saját műve sem tanúskodnak arról, hogy Perec vezetett volna bármilyen naplót. Ezt a tényt előnynek vagy hátránynak is tekinthetjük, az általunk választott szempont alapján. Mindent összevetve, e „negatív alkotás” végülis rengeteg olvasót és főképp sok a műről szóló tanulmányt[4] eredményezett.

 

Ismétlések a felcserélhetőség jegyében

Ezúttal a kevésbé könnyen felismerhető utalásokra térnék át. Ezek ugyanakkora figyelmet érdemelnek, mint az előző fejezetben tárgyaltak, mert fenntartják, sőt megerősítik a hipotézis létjogosultságát, miszerint a két elbeszélés nem létezhet külön-külön, mivel értelmüket és a magukban hordott üzenetet veszítenék el. A következő példák is ezt bizonyítják:

5a J’ai longtemps hésité avant d’entreprendre le récit de mon voyage à W. (a fiktív elbeszélésben: 13)

5b…j’inventai, racontai et dessinai une histoire. (az autobiográfiai elbeszélésben: 17-18)

E részletek a már említett két elbeszéléstípusra jellemző stílusjegyek felcserélődését támasztják alá, ezzel felborítva a műfajokkal szembeni elvárásainkat. Ennek véleményem szerint egyik magyarázata a fiktív elbeszélés természetében rejlik, amely elméletileg egy kitalált történetet vázol fel. A narrátor-szereplő bevallása szerint sok időre volt szüksége, hogy végre belekezdjen W-re való utazásának elregélésébe, ami arra enged következtetni, hogy az elvileg fiktív történetnek valós elemei is vannak. (A W egy sziget, amelynek puszta leírása már a valótlansággal határos, és ahol az ideális társadalom, illetve annak részesei akaratukat és törekvéseiket egybehangolva minden tövényt és szabályt betartanak.) A másik magyarázat az önéletrajzi elbeszélésben keresendő, ahol a valós történeteknél megszokottakkal ellentétben a narrátor-szereplő-szerző egy mesét talál ki, W szigetének fantáziájára utalva. Feltételezhetjük-e ezek után, hogy az, ami elvből kitalált történet, valósághűbb, mint az, ami valós dolgokat közöl? Vagyis az autobiográfia viseli a fikció jellemzőit, ezzel megkérdőjelezve a műfaj sajátos jegyeit. A fiktív elbeszélés valótlansága alkot párt az önéletrajziéval. Ez a „valós” fikció és a „fiktív” autobiográfia közti jellemcsere fellelhető a következő részletekben is:

6a Lentement j’oubliai les incertaines péripéties de ce voyage. (a fiktív elbeszélésben: 13)

6b…j’inventai....une histoire. Plus tard, je l’oubliai. (az autobiográfiai elbeszélésben: 17-8)

A lista korántsem kimerítő, így érdemes végiggondolni, miért nem tartja be és cseréli fel a műfaji jegyeket, illetve mi az oka annak, hogy keresztülgázol a konvenciókon. Mi haszna származhat belőle? Hipotézisem a feledés emlékezetben tartásásnak technikájára alapszik: a szerző egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevés gyermekkori emlékkel rendelkezik, űrt, hiányt érez. Ahogy azt a narrátor-szereplő-szerző hangoztatja is: « W ne ressemble pas plus à mon fantasme olympique que ce fantasme olympique ne ressemblait à mon enfance » (W 18). Annak érdekében, hogy ezt a képekben szegény „fotóalbumot”, a gyermekkori emlékeit színesebbé, örömtelibbé, valósághűbbé, sőt autentikusabbá varázsolja azzal, hogy az átélt történetet kalandosabbá teszi, mind konrét, mind átvitt értelemben. « Je possède une photo de mon père et cinq de ma mère… » (W 45). Itt Vincent Bouchot gondolatait veszem át, aki hasonlóképpen vélekedik. Szerinte W fikciója nyíltan egy fiktív autobiográfia megkísérlésére tesz szert. Egy fantáziált emlékkel nyit, és egy elbeszélésen keresztül valósul meg, ahol a már rég eltűnt szülők történetének részletei végre összeállnak. Amúgy a narrátor-szerplő-szerző maga is beismeri, hogy az önkeresés és szűk családjának szűkös emlékei kizárólag W fikciójával jöttek felszínre:

Aujourd’hui, quatre ans plus tard, j’entreprends de mettre un terme…à ce le lent déchiffrement…je sais que se trouve inscrit et décrit le chemin que j’ai parcouru, le cheminement de mon histoire et l’histoire de mon cheminement. (W 18)

A csere, amely a valótlan felé húzó autobiográfiai, és a realitáshoz közelítő fiktív elbeszélést eredményezi több másik meglepő példával is alátámasztható, melyre jelen tanulmányban a terjedelmi keretek miatt nem térek ki.

 

Az autobiográfia elsőbbrendűsége a fiktív elbeszéléssel szemben?

Egy újabb probléma vetődik fel, ha az autobiográfiai és a fiktív elbeszélések közti viszonyt vizsgáljuk.  Ebben a fejezetben feltárom, hogy miben lehet ez fontos a kutatásomat illetően. Vegyük szemügyre a következő részleteket:

7a …absences de repères : les souvenirs sont des morceaux de vie arrachés au vide. Nulle amarre. Rien ne les encre. Rien ne les fixe. Presque rien… (az autobiográfiai elbeszélésben: 98)

7b […] Il n’y avait ni commencement ni fin. Il n’y avait plus de passé, et pendant très longtemps il n’y eut pas non plus d’avenir, simplement ça durait. (az autobiográfiai elbeszélésben: 98)

7c […] Les choses et les lieux n’avaient pas de nom ou en avaient plusieurs ; les gens n’avaient pas de visage. (az autobiográfiai elbeszélésben: 98)

Az olvasó bizonytalanná válhat a fenti szövegrészletek láttán abban az értelemben, hogy ugyan a realitásból merítkező, vagyis az autobiográfiai elbeszélésből származnak, mégis egy mesebeli hatást, fikciós elemeket tartalmazó történetre vallanak. Erős szkepticizmust válthat ki az olvasóból a szerző mondanivalójának hitelessége tekintetében az a tény, hogy Perec az átélt részleteket térben és időben elhelyezni, illetve nevekre és arcokra emlékezni képtelen. Noha pont ellenkezőleg, az autobiográfiai elbeszélésből kéne pontos és valósághű információkat megtudnunk. A fiktív elbeszélés azonban számtalan kijelentő módban ragozott igéje, a sziget, a rajta található falvak, azoknak lakói és szokásai, a bajnokságok és a rájuk vonatkozó szabályok pontos leírása annál is inkább létezőnek, illetve a realitásból származónak tünteti fel azt. Fentebb már említésre került az is, hogy Winckler és Perec sok mindenben hasonlóságot mutatnak fel, családi állapotukban (árvák), és a szerepükben (szemtanúk, „egy elnyelt világnak a túlélői”, és akik sokáig önmaguk elől titkolják el múltjukat).

« …persuadé que les événements dont j’ai été le témoin doivent être révélés et mis en lumière. » (a fiktív elbeszélésben: 13),

« L’événement eut lieu, un peu plus tard ou un peu plus tôt, et je n’en fus pas la victime héroïque mais un simple témoin.  » (az autobiográfiai elbeszélésben: 113).

A fiktív és autobiográfiai narrátorok közös jellenzői összezavarhatják az olvasót, és a szerző ezt nagyon nagy valószínűséggel tudatosan építette fel így, hogy a homály érzését váltsa ki benne. Ezt követően az Oswald Ducrot által kidolgozott nyelvészeti fogalmak, nevezetesen a « posé » és « présupposé »  lesznek a segítségemre abban, hogy a két elbeszélés között létrejött kapcsolatot megvitathassam. A « posé » a beszélő állítását foglalja magában, míg a « présupposé » egy azt megelőző állítás, amit igaznak kell elfogadnunk annak érdekében, hogy a beszélő kijelentését helybenhagyhassuk. Ha most ezen fogalmakat megpróbálom behelyettesíteni az egyik és a másik elbeszélésre, az eddig feltárt kutatásaim révén az következik, hogy a fiktív az állított (« posé »), és az önéletrajzi elbeszélés pedig a igazként elfogadott (« présupposé ») . Feltételezésemet a regényből származó idézetek támasztják alá.

J’ai longtemps hésité avant d’entreprendre le récit de mon voyage à W. […] le témoignage que je  m’apprête à faire… […] Je suis né le 25 juin 19… […] – Vous êtes Gaspard Winckler ? ... – Euh… Oui… (a fiktív elbeszélésben: sorban 13 ; 14 ; 32)

A fikció aktusa egy olyan elbeszélést eredményez, amelyben a fiktív narrátor egyúttal szereplő is. Tehát, ahogy azt eddig is feltételeztem, Gaspard Winckler mindkettő egyszerre. Simonffy Zsuzsanna gondolatait követve, ebben a perspektívában nehezen fogadható el az, hogy az autobiografikus elbeszélés igaz legyen, mivel az állított, tehát a fiktív elbeszélés valós nem lehet. Ez nemcsak azért van, mert bárki olyan valós történeteket mesélhet el, amelyek nem vele történtek meg, hanem azért is, mert a fikcióhoz való ragaszkodás a realitás hatásait válthatná ki anélkül, hogy ő az igazság keresésére indulna. De feltételezhetnénk azt is, hogy az önéletrajzi elbeszélés az állított, a fiktív az igaznak elfogadott. Ez az állítás azt foglalná magába, hogy ez utóbbi jött volna létre először. Perec stratégiája a rémséges W kitalált történetének megírásában rejlik, amelynek következtében felszabadulva el tud kezdeni nyilatkozni azon eseményekről, amelyek valóban megtörténtek és ő volt a főszereplőjük.

Minthogy ezen megállapítasok az önéletírás szélesebb területén helyezhetők el, hasznos lenne megemlíteni a Genette által kidolgozott narratológiai kategóriákat is. E terület ugyanis három képviselt entitást, nevezetesen a szerzőt, a narrátort és a főszereplőt, illetve két alapelvet, az igazmondást (szerző = narrátor) és a „fikciómondást” (szerző ≠ narrátor) állításait foglalja magába. A séma szerint, az önéletrajzi elbeszélés a szerző = narrátor = főszereplő felállásnak felel meg, és egyértelműen a gyermekkori emlék regényrészre vonatkozik. Viszont a W résznél korántsincs ilyen egyszerű dolgunk, ha a műfaji kérdésben szeretnénk eredményre jutni. Először is azért, mert az elbeszélés „homodiegetikus fiktívként” kezdődik, tehát „egyes szám első személyben írott”, amelynek ábrája: szerző ≠ narrátor = főszereplő. A W második részében pedig „heterodiegetikus fiktívként” folytatódik, szóval „egyes szám harmadik személyben” írott, amelynek ábrája: szerző ≠ narrátor ≠ főszereplő.  A dilemmánk a következő: hogyan határozzuk meg a fiktív elbeszélést? Ez releváns lehet abban az értelemben, hogy Gaspar Winckler egyben narrátor és főszereplő, de miután lefektette a történet alapjait, elhatárolja és kivonja magát, hogy pusztán „a néprajzkutató rideg hangnemében” adja át az olvasónak azt, amit W-re való utazása alkalmából látott. Ebből következik az, hogy egyrészt a vizsgált mű nem helyezhető el egy konkrét irodalmi kategórián belül, másrészt pedig, hogy a W-rész egy kétértelmű karakterrel rendelkező elbeszélés. Ez segíthet megfogalmazni a hipotézist, miszerint W elsőbbrendű szerepet tölt be az autobiográfiai elbeszéléssel szemben, ha a regényt műfaji szempontból nézzük.

A fentebb tett megállapítások alapján, melyek szerint a mű hibrid és a fikciós rész kétértelmű, egy előzetes konklúzió fogalmazódhat meg bennünk. Ha Perecnek papírra kellett vetnie W-t, ahhoz hogy gyermekkori emlékeit fel tudja fedni, valamint ha a fiktív rész műfaji kétértelműsége fontosabb a regény általános felépítésének szemszögéből nézve, akkor a mű egysége a fiktív elbeszélésen nyugszik.

Perec még csak tizenegynéhány éves, amikor ezt a sportra épülő fantasztikus világot kitalálja. Bár nem olyan részletességgel, ahogy a „La Quinzaine littéraire”-ben 1969 és 1970[5] között részletenként megjelenő formájában, de ennek a világnak voltak már előjelei személyes vallomásai alapján:

…dessins dissociés, disloqués…à l’époque de W…entre, disons, ma onzième et ma quinzième année, je couvris des cahiers entiers : personnages que rien ne rattachait au sol qui était censé les supporter…les jambes des athlètes étaient séparées des troncs, les bras séparés des torses, les mains n’assuraient aucune prise. (az autobiográfiai elbeszélésben: 97).

Ugyanezen a helyen azt is elmondja, hogy „az emlékek léteznek, illanóak vagy tapadóak, sekélyesek vagy nehézkesek, de semmi sem tartja össze őket.” A W-s tömböt tehát „preszuppozáltnak” véli a szerző a még töredékes autobiográfiai elbeszéléssel szemben. A fiktív, már létező, teljes és figyelemfelkeltő módon felépített elbeszélés – amely valódi üzenetét a végsőkig megtartja és azt csak a regény legvégén tárja fel – túltengésben van az önéletrajzival ellentétben. Ez utóbbi ugyanis csak Perec pszichoanalízisének befejeztével állt össze egy koherens, és nyomon követhető sorrendbe helyezett egésszé. Az állítás, mely szerint „a realitás a fikció előfeltétele” bebizonyososulni látszik a kutatási tárgyunk esetében.

Kutatásom első része egy megállapítással zárul, amely önmagában nem tűnik magasröptűnek, viszont „dobbantója” lehet az ezt követőnek. Egyből feltűnik ugyanis az a tény, mely szerint a fiktív rész sokkal jobban felépített, összetettebb, és egybefüggően írott az író gyermekkori emléktöredékeihez viszonyítva, mely elsőbbrendűvé teszi W-t, ami megindokolja a mű megnevezését, mint regény.

 

„Erőben” a fikció

Miután válaszokat kaptunk a részek felcserélhetőségét, illetve elsőbbrendűségét feszegető kérdésekre, egy rendellenességre hívnánk fel a figyelmet: vajon milyen okból kifolyólag minősítjük autobiográfiai regénynek W ou le souvenir d’enfance-t, amikor a fiktív rész műfaji értelemben véve nagyobb fajsúlyúnak bizonyul.

Saint-Gelais támaszpontokat bocsát rendelkezésünkre az intertextualitás és a transzfikcionalitás fogalmak megértésének és térbehelyezésének érdekében, amelyekre lesz még alkalmam visszatérni. A műfaji meghatározásra vonatkozó feltevéseimmel megegyező ötleteket kínál a fikcióval kapcsolatban. Számára ugyanis „a fikció és társai, mint például a fabuláció, az utánzatok, a valóság show-k, a virtuális valóság és a többi, látszatát keltik annak, hogy a kultúra egész területét elárasztják, vagy még inkább a kortárs gondolkodásmódot uralják. A realitás ünnepelt vagy talán inkább siratott lemorzsolódása a fikció közti határok elporladásának tűnik. Ha a XX. század „tökéletes bűntettje” Baudrillard szerint a valóság eltüntetése, a fikció diadalmasan látszik kivonulni az újonnan kirajzolódó félben lévő felállásból…” Minél messzebb haladunk az időben, annál szívesebben vesszük észre, hogy a realitás fogalma, mint olyan, nem annyira fontos, mint azelőtt, és még akkor sem, ha olyan irodalmi műfajokról beszélünk, melyeknek alapvető tényezője. És ez nem is tűnik ésszerűnek, mivel az (auto)biográfia szóban fellelhető a tő (bio), amely a valós életet, tehát a valóságot jelenti. Ennek ellenére, a fikció „edzettebbnek, erősebbnek” látszik, mint a realitás, amely fokozatosan a majdhogynem teljes (vagy totális) kihalásához érkezett a regényírás műfaján belül. Saint-Gelais nevezetesen az ontologikus, pragmatikus és textuális határtokat említi, amelyek közt különbséget kell tenni, ha a realitás és a fikció közös mezsgyéit vizsgáljuk. Az első „a fiktív és valós entitások státuszait különíti el”. Vagyis egy hely, egy szereplő, vagy egy valóságban megtörtént eset nem ugyanúgy kezelendő, mint egy másik fiktív. Igen ám, de mit kezdjünk például a mille îlots de la Terre de Feu vagy akár a Luxemburger Wort-tal, amelyek a fiktív részben lelhetők fel, annak ellenére, hogy a valóságban is léteznek? A fentebb említett kutató több specialista véleményét ismerteti, többek közt John R. Searle-ét, aki szerint valós dolgok szerepelhetnek egy szövegben anélkül, hogy annak fiktív mivoltát befolyásolnák. Ezzel szemben Margaret MacDonald és Ruth Ronen viszont azt az elméletet képviselik, hogy amennyiben valós elemek szerepelnek egy fiktív történetben, egy szinten kell őket kezelni a kitaláltakkal, és fordítva. Saint-Gelais a következőképpen fogalmazza meg ugyanezt: „egy szöveg nem csupán egy kijelentésekből álló halmaz, hanem az az átjárható struktúra, amely a szövegben érintett entitások terén egyfajta homogenizálódást, vagy legalábbis egy ontologikus fertőzést von maga után”. Ebből fakadóan, ha saját gyermekkori emlékei közé olyan elemeket ékel be, mint A. Dumas Húsz év múlva című regényében szereplő Porthos és XIV. Lajos cselekedetei, aztán pedig következtetéseket von le belőlük, Perec tönkreteszi auotbiográfiai elbeszélésének valós mivoltát, illetve az önmagával és közönségével szembeni őszinteségét.

A pragmatikus mezsgye inkább „a kijelentésekre és a belőlük fakadó beszédaktusokra vonatkozik”, ami azt jelenti, hogy egyrészt komoly, „bizonyos szabályoknak alávetett” kijelentésekkel nézünk szembe, hogy csak „a kijelentő személy őszinteségre való elkötelezettségét” említsük (pl. «  Je n’ai pas de souvenirs d’enfance. » (W, 17)), másrészt pedig fiktív kijelentésekkel, amelyek „fel vannak szabadítva ezen elkötelezettségek alól, mivelhogy a beszédaktusok színleltek” (pl. « J’ai longtemps hésité avant d’entreprendre le récit de mon voyage à W. » (13)). Searle először állapította meg a tényt – és ebben Jean-Marie Schaeffer egyetért vele – miszerint nem lehetetlen az, hogy egy valós keretek között tett fiktív kijelentés feltétlenül befolyásoljon egy egész valóságon alapuló történetet. A két példaként szereplő mondat egyike sem tűnik a valóságból vagy inkább fikcióból kiragadottnak, de ha Macdonald és Ronen álláspontját vesszük alapul, akkor Perec regényét teljes egészében színleltnek kell tekintenünk, mivel a fikció fennáll az önéletrajzi részben. A valóságból származó elbeszélés egy másik részlete, amely a „fiktív elem a fiktív kijelentésben” felállást illusztrálja, igazolja az imént említett kutatók állását.

J’ai trois ans. Je suis assis au centre de la pièce, au milieu des journaux yiddish éparpillés. Le cercle de la famille m’entoure complètement […] : toute la famille, la totalité, l’intégralité de la famille est là, réunie autour de l’enfant qui vient de naître… (az autobiográfiai elbeszélésben: 26).

A részlet legelején, illetve legvégén egyetlen bekezdésen belül tett kijelentés mely szerint a narrátor-szereplő-szerző „három éves” és „újszülött” elég ahhoz, hogy a valóság és őszinteség illúziója romba dőljön. Természetesen egy irodalmi típusú mű nem kutatási célból történő olvasása során ez a fajta apróság nem üti meg a szemünket, de a „a diskurzusba beékelt hiba” jelen pillanatban Perec által produkált valósághű beszédaktusnak szól ellene. Ezentúl még a most következő részletben szereplő « invraisemblables, altérés et dénaturés » minőségjelzők is kétségbe vonják az emlékeket:

Mes deux premiers souvenirs ne sont pas entièrement invraisemblables, même s’il est évident que les nombreuses variantes et pseudo-précisions que j’ai introduites dans les relations – parlées ou écrites – que j’en ai faites les ont profondément altérés, sinon complètement dénaturés. (az autobiográfiai elbeszélésben: 26)

Perec az olvasónak újból azt jelenti ki, hogy csak abban biztos, amit olvasott a különböző, és nyilvánvalóan a fikcióból származó regényekben, ami még gyermekkorában hatott rá.  Olvasásélményei rendre ellenőrizhetők a későbbiekben gyermekkori emlékeivel ellentétben, amelyek csak a saját maga elméjében léteznek:

…source d’une mémoire inépuisable, d’un ressassement, d’une certitude : les mots étaient à leur place, les livres racontaient des histoires ; on pouvait suivre ; on pouvait relire, et, relisant, retrouver, magnifiée par la certitude qu’on avait de les retrouver, l’impression qu’on avait d’abord éprouvée... (az autobiográfiai elbeszélésben: 195)

A textuális mezsgye Saint-Gelais szerint „nem a realitás és a fikció közötti, hanem inkább egy a fikción belül található tiszázott és tisztázatlan zónák közti különbségre vonatkozik”. Más szóval a tény, hogy egy valós entitásra vonatkozó dologról nem tudunk, legyen az tapintható vagy sem, nem akadályoz meg minket abban, hogy keresésére induljunk, sőt hogy rá is leljünk, bármilyen nehéz is legyen az létezéséből kifolyólag. Viszont bármilyen erőfeszítés árán sem fogunk válaszra lelni egy fiktív entitásra vonatkozó kérdésre azon információkon felül, amiket egy adott szerző megadott, mert egyes egyedül az ő elméjében léteznek, és csak ő tud hozzáadni vagy kivonni belőle. Ebből fakadóan, meg kell elégednünk a Gaspar Winckler (más néven Georges Perec) adta részletekkel W-ről, anélkül hogy jobban megismerhetnénk a szigetet, lakóit és szokásait, vagy éppen a gyermekkorát, szüleit, szülővárosát.

Kiegészítve a fikcióról általánosságban tett megfontolásokat, Godard-t is érdemes lenne megemlíteni, aki a narrációra helyezi a hangsúlyt. Számára „a fikciót az író életet adó képességének kell tekinteni, miszerint az olyan fiktív szereplőket találhat ki és kelthet életre az olvasók képzeletében, amelyek egyszerre általa fiktívnek tituláltak és az olvasó által annak értelmezettek. Lényegében tőle és bárki mástól különbözőek, akármilyen realitásból származó részletről is legyen szó, legyen az az övé vagy másé”.

Ez kapcsolódik a már említett kutatók elért eredményeihez, elsősorban Saint-Gelais-jéhez. A tény, miszerint Perec kitalált egy eseményt, amelyet feltehetően egyedül ő élt át egy újabb alkalommal bebizonyítja, hogy legyen szó akár egy személyes emlékről, ez a regény inkább a fikcióhoz semmint az önéletrajzhoz társítandó. Saint-Gelais szerint „az intertextualitás a szöveg-szöveg közti kapcsolatokra támaszkodik, legyen az utalás, kifigurázás vagy utánzás. A transzfikcionalitás kettő vagy több szöveg közti kapcsolatot feltételez egy fikcionális közösségen belül. Nem azon szövegek alkotnak együttest, amelyek egy szereplő nevét, mint például Sherlock Holmes-ét tartalmazzák (azét például, akiét éppen most írom le), de épp ellenkezőleg azon szövegek, ahol Holmes megjelenik és cselekszik, mint szereplő.”

 

Gaspar Winckler, a „W ou le souvenir d’enfance” transzfikcionális főhőse?

Gaspar Winckler, a fiktív rész főhőse nem első alkalommal felbukkanó szereplő a pereci életműben. Példának okáért, a szerző az autobiográfiai részben bevallja, hogy Gaspar Winckler szerepel az Un homme qui dort-ban is, ahol a legnagyobb véletlenek folytán ugyanazon testi tulajdonsággal rendelkezik, mint Perec, mégpedig egy sebhellyel a felső ajka bal oldalán. Sőt, ugyanez a szereplő hasonlít Perec elmondása szerint a „Férfi portré” című Antonello de Messine festményre, ahol ismét ezzel a sebhellyel találkozhatunk. Ezen azonos sajátosságok korellációja arra vezet rá minket, hogy Perec tudatosan választotta főszereplőnek Gaspar Wincklert a már említett regényekben, aki legalább három regényét áthidaló transzfikcionális szereplő, és aki ezenfelül még a narrátor-szereplő hasonmása is, az autobiográfiai elbeszélés narrátor-szereplő-szerzőjéről nem is beszélve. Ennek az újból és újból felbukkanó főhősnek a révén tehát a transzfikcionalitás kérdése beigazolódik és megint a fikció oldalára billenti a mérleget az önéletrajz kárára

 

Konklúzió

Befejezésképp vegyük sorba mindazt, amit bevezetésünk óta megállapítottunk. Az újító mű egyedi, sőt besorolhatatlan a műfaji meghatározásából és általános felépítéséből fakadóan. Elmélyülvén a személyes alapon kiválasztott olvasási módszerekbe, több példán keresztül kiemeltem azt a tényt, miszerint a fiktív, illetve autobiográfiai részek kölcsönösen egymásra vannak utalva és elválaszthatatlanok egymástól, tehát hogy tökéletesen kiegészítik egymást. Úgy tűnik Perec tudatosan választotta szét a két részt tipográfiai értelemben, és szándékosan elhomályosította, elködösítette az egymásra utaló nyomokat, ezáltal megnehezítve és egyúttal érdekesebbé téve a könyv olvasását. Ezt követően, azt a kérdést kívántam megvitatni, miszerint W ou le souvenir d’enfance besorolható-e vagy sem az önéletrajz műfaji kategóriájába. Második megállapításom a mű fiktív részére vonatkozik, amely jobban felépítettnek, kimunkáltabbnak és egybefüggőbbnek nevezhető, mint az önéletrajzi rész. Továbbá inkább a realitásból származtatható a valós emléktöredékekhez viszonyítva, amelyek pontatlanok, sőt néhányszor az álomvilág felé hajlanak, és egy nagyon rendezetlennek tűnő szöveget eredményeznek elveszítve a rész valószínűségi jellemzőjét. Műfaji szempontból a regény megnevezés illik rá a legjobban, mivel mint önéletrajz nem fogadható el. Ezenfelül, ha a fikció és a realitás közötti ontológiai, pragmatikai illetve textuális mezsgyéket vesszük figyelembe, akkor bizonyos helyeken még az autobiográfiai elbeszélés is kitalált történetté, fiktívvé válik.

Fogalmazzunk meg végül egy kérdést, amely a kutatásunk végén vetődött fel bennünk: ha számításba vesszük az összes fentebb vizsgált műfaji és narratológiai típusú ellentmondást az autobiográfia saját jellemzőihez viszonyítva, a W ou le souvenir d’enfance-t lehet-e annak tekinteni? A nyomokat elhomályosítva, a részek közti határokat eltörölve és az igazmondás jeleit a W-s fikcióra kiterjesztve, az önéletrajzra pedig a képzeletbeliség jeleit átruházva – nem beszélve a narrátor-szereplő-szerző és a narrátor szereplő azonos kinézetéről – állíthatjuk, hogy Perec „egy újfajta autobiográfiára bukkant, de ugyanakkor kritériumainak újrafogalmazását is provokálta, és ezáltal művét a fikció, a képzeletbeliség felé terelte. ”

 

Bibliográfia

Könyvek

Genette, Gérard (1991), Fiction et diction, Paris, Seuil.

Perec, Georges (1985), Penser/Classer, Paris, Hachette.

Perec, Georges (1975), W ou le souvenir d’enfance, Paris, Denoël.

 

Cikkek, tanulmányok

CONTE IMBERT DAVID, U. Carlos III (2001), « Mémoire et utopie dans W ou le souvenir d’enfance Thélème », Revista Complutense de Estudios Franceses, 16. sz. 139-150. o.

Bréchon, Robert (2011), « L’invetion de soi Rilke, Kafka, Pessoa» , in Comparatisme et société, 13. sz. P.I.E. Peter Lang S.A.

 

Könyvfejezetek

Godard, Henry (2001), « La crise de la fiction. Chroniques, roman-autobiographie, autofiction » in M. Gosselin-Noat (dir.) L’éclatement des genres au XXe siècle, Paris, Presses de la Sorbonne Nouvelle, pp. 81-91.

 

Internet

Berthelot, Francis « Genres et sous-genres dans les littératures de l’imaginaire », URL : http://www.vox-poetica.org/t/lna/FB%20Genres

%20imaginaire. pdf

Berthelot, Francis « Personnage de papier ou personnage de chair ? », URL : http://www.vox-poetica.org/t/lna/Tberth2003.html

Bouchot, Vincent (1990), L’intertextualité vernienne dans « W ou le souvenir d’enfance » Études littéraires, vol. 23, 1-2. sz. 111-120. o.,

URL : http://www.erudit.org/revue/etudlitt/1990/v23/n1-2/500930ar

.pdf

Ducrot, Oswald (1969), « Présupposés et sous-entendus » , Langue française. 4. sz. 30-43. o.,URL : http://www.utc.fr/~jguignar/SC21/

Textes/Ducrot%20(Sous-entendus).pdf

Chauvin-Vileno, Andrée (2002), « Ethos et texte littéraire. Vers une problématique de la voix », Semen, 14, Textes, Dicours, Sujet, URL : http://semen.revues.org/document2509.html

Dayan Rosenman, Anny (1998), « Entendre la voix du témoin » Mots, 56. sz. 5-14. o.,URL : http://www.persee.fr/web/revues/home

/prescript/article/mots_0243-6450_1998_num_56_1_2362

Lejeune, Philippe (2003), « La rédaction finale de W ou le souvenir d'enfance », Poétique, 133. sz. 73-107. o.,URL : http://www.pol-editeur.com/pdf/301.pdf

Saint-Gelais, Richard, « La fiction à travers l'intertexte : pour une théorie de la transfictionnalité », URL : www.fabula.org/forum/colloque

99/PDF/Saint-Gelais.pdf

Sirvent, Michel « Georges Perec ou le dialogue des genres »,

URL : http://books.google.hu/books?id=cP1PSP0vUHcC&printsec=

frontcover&hl=hu#v=onepage&q&f=false

 

 



[1] A továbbiakban, amikor a műre utalunk vissza, ezt csak a W rövidítéssel, illetve az adott oldalszámmal jelezzük majd. A könyv a Gallimard, « L’Imaginaire » coll. zsebkönyv kiadása Georges Perec, « W ou le souvenir d’enfance ». Az eredeti kiadáshoz, lásd Georges Perec, « W ou le souvenir d’enfance » 1975, Denoël, coll. « Les Lettres Nouvelles ».

[2] A fikciós rész narrátora a Gaspard Winckler nevet egy süket-néma gyerek után örökli, akinek az anyja, Caecilia Winckler egy osztrák operaénekesnő és a narrátor jótevője. Úgy menti meg őt, hogy a saját fia személyazonosságát ajándékozza neki, mert a narrátor elmenekült a katonaságba való besorozás elől. « C’est alors qu’intervint Caecilia Winckler…on vous remit le passeport, à peine maquillé, que Caecilia avait fait établir…pour son propre fils.» (W 41).

[3] Ebben az időszakaszban, 1970-ben Perec a mű megírásával párhuzamosan egy pszichoanalízisbe kezdett Pontalis-szal, mivel múltja nagy nyomot hagyott benne. Alkotási válságban találta magát az önéletírási tervével kapcsolatban. 1975-ben aztán a « W ou le souvenir d’enfance » kiadásával egyidőben befejezte pszichoanalízisét. Arra következtethetünk tehát, hogy az először Pontalis-szal megosztott, mélyre ásott emlékeit felkavarva tudott végülis a múlt „démonjai” fölött győzedelmeskedni, és ez irodalmi szempontból roppant termékennyé tette őt. Lejeune szavait idézve, képes volt újra kézbe venni ezt a félbehagyott, számára elviselhetetlen művet. Amit az olvasóval szeretett volna megosztani, az nem „több”, hanem épp ellenkezőleg, kevesebb, mint amit a pszichoanalitikus hallhatott. Vagyis egyfajta negatív termelés ment végbe. Az 1985-ben Perecről írt értekezésében magát az írót idézi, akinek először le kellett vetkeznie előre legyártott és túlzottan racionalizált „báb” emlékeit ahhoz, hogy újra alkotásba foghasson.

[4] Itt említeném Michel Sirvent könyvét, amelyben egy 1981-ben Pous által Perec-kel készített interjúban az derül ki, hogy míg saját maga W-t tarja a legfontosabb művének, pedig ez a legkevésbé ismert, vizsgált, kritizált és kommentált írása. Ez a könyve a szerző nagy sérelmére egy azok közül, amelyek a legrosszabbul keltek el, amíg a szerző még élt. A sors iróniája, hogy ő vált a XX. század egyik legismertebb szerzőjévé, sajnálatos módon csak a halála után.

[5] (W 18).0

  
  

Megjelent: 2017-06-06 18:00:00

 

Szabó Rafael Ákos (1986) a Pécsi Tudományegyetem hallgatója

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.