Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Az öreg leforrázva kullogott ki a diritől, s a továbbiakban megpróbált úgy dolgozni, ahogy kívánták, ezért sehogy sem értette, mi okból panaszkodnak rá mégis annyian. Tudniillik pontosan ez történt. Ki a jegy miatt, ki a következetessége miatt orrolt rá, nem bírták, ha alapos, de azt sem, ha felszínes, hogy a végén már Nagypéter Vilmos sem tudta, mit higgyen, gondoljon.

– Áruld el, mi a fenét csináltál ezekkel a szülőkkel! Már megint ki akarnak íratni miattad egy tanulót. Ha így folytatod, választanom kell közted és a tanulók között – fenyegette meg Pintért tréfásan a diri, de a hangjában komoly figyelmeztetés bujkált: vagy leszereled a szülőket, vagy egyikük sem tartja ezután a hátát, barátom.

 

(Menni az úton kopott facipőben - Úton lenni: sosem érkezőben.)

 

 

Félek (kicsit? nagyon?) elindulni, de vágyom rá, inspirál, foglalkoztat, vonz, taszít,
értem és nem értem: érteni akarom.

(Nem én akarom, lassan elfoglal, megérteti magát velem.)

-

Hiszen rajta jártam mindig, itt volt a szemem előtt, a lelkemben!

Jó rádöbbenni az egyszerűre. S ha a döbbenet tudássá válik, még mindig nem ok arra, hogy kinyilatkoztassék. Hiszen az Úton (a tervezett úton) még végig sem mentem.

-

Ötvennégy éves vagyok, hány millió kilométer van a lábamban, a szívemben: ki tudja? Hiszen lépésszámlálót sohasem használtam.

 

Amikor a fizika legegyszerűbb törvényeit is meghazudtolva, sikerült saját hajamnál fogva felemelnem magam, igencsak meglepődtem. Nem az volt az első gondolatom, hogy „no lám, csak meg kell próbálni, csak hinni kell a sikerben, és már működik is”, nem! Hanem az, hogy ki fogja ezt elhinni nekem? Merthogy ennél fontosabb kérdés nem is létezik az efféle kísérletekkel kapcsolatban. Magával a jelenséggel nem volt semmi baj, megismételve a kísérletet, mindig ugyanarra az eredményre jutottam. Kétségtelenül sikerült magamat a saját hajamnál fogva felemelnem. A talajtól elemelkedtem legalább tíz centiméterre. Később ezt a távolságot tudtam növelni, néhány méterig is.

 

A Nyúl és a Béka reszket a Holdban
égszínkék könnyük a nappali ég,
míg felhőtornyok tárulnak halkan,
harmaton sikong a Jáde-kerék.
Ledőlnek falak, egymáshoz szalad
űrbeli kristály, Tűzmadár-harang,
nyirkos és bús bolygók fény seregében,
meglelik egymást fahéj-ösvényen.

Most sárga homok, most végtelen tenger
hegységgé növő ős-szigetekkel,
bármelyik istenünk nézi a Földet,
pillanatoknak lát ezer évet.
Ég tetejéről nézve hazádra,
világnak hitted, most tűnékeny pára...
Mint bor, ha kilöttyen, mint elrepedt serleg,
özönvizünk ennyi az Égbelieknek.
Letörlik vagy mégse. Aztán hazamennek...

 

Hetediknek születtem a családba. Mondhatom, hogy az apai nagybátyám, Szuszka és felesége örömére,hiszen alattomos álmaikat szőve fejükbe vették, hogy ha fiúgyermeke születik az anyámnak, azt ők fogják maguknak felnevelni. Lala-bácsikám felesége ott sürgött-forgott anyám körül, s még arra is vigyázott, nehogy egy férfi is betegye a lábát a kalyibába, ahol anyám vajúdott velem. Odakint a férfiak a zöld gyepen ettek-ittak, daloltak. Csupán az öt lánytestvérem téblábolt az ajtó előtt, pánikba esve anyám fájdalmaitól. Aztán amikor meghallották életjelzésemet, sietve közölték, hogy megérkeztem. A bácsikám ekkor kiáltott egy nagyot: "Ha huggyos lány,dobjátok ki! Ha pöcsös,takarjátok be!" Betakartak.

 

azonosíthatatlan
képtelen tárgy

ésszerűtlen eszköz
érthetetlen dolgokat művelnek vele

hosszú nyaka van
ennek a lénynek

feje lába nincs
csak hatalmas tora
rettentő potroha

nem mozog
csak ha mozgatják
brummogó hangokat ad ki
olyankor

 

Reszket a tündér, sűrül a felleg,
reccsen a villám, tépi a lelket.
Nyár szele zúdul nyalva a partot,
gondolatokkal benne viharzok.

Hullnak az almák, hullnak a körték,
sejlik az alkony, várom a jöttét.
Csendes a tó már, vörheny az égalj,
dombra simulva szól a rigódal.

 

Amint kilépett a börtön kapuján, bizonyossággá vált benne az a kínzó balsejtelem, ami az utóbbi napokban gyötörte. Baromság ­─ nyugtázta magában. ─ Mi az, hogy az utóbbi napokban? Több mint fél éve nem jött el a beszélőre, meg a leveleire se válaszolt. Volt már ilyen máskor is, nem szokta mellre szívni a nő szeszélyeit. Majd megbékül a maga kenyerén. Ha nem, kap egy-két fülest, és észhez tér. Hmm… Pedig milyen szép, hosszú leveleket írt neki…A Sanyi, a cellatársa segített a fogalmazásban. Ő érettségizett gyerek, még verseket is diktált a levélbe. Például olyanokat, hogy „te vagy az én mennyországom, életem és halálom, nélküled a levesem is sótlan.” Miért éppen a só hiányzik ennek a marhának?

 

Aphrodité álma

Karodból kard lett
Eszedből penge
Borotválod e földet
Kaszabolod jövőnket

 

A fejeket kíváncsiság, felháborodás és félelem feszítette a faluban. Ott lebegett a kérdés már hetek óta a levegőben. Kitől terhes Fodor doktor lánya? Mert Soltiné Soltitól, Ácsné Ácstól, Filepné Fileptől, Laczkovicsné Joó Csabától, a hentestől, Éva a presszóslány Gaál Imrétől, Veres Anti menyasszonya pedig Csiszár doktortól, a lovak és egyéb állatok gyógyítójától. Szóval minden asszonyról és lányról tudták a helységben kinek magzatát viseli szíve alatt, de Fodor Ilonkáról nem is sejtették. Ezt egyedül Ilonka tudta, de ő mélyen hallgatott. És hallgattak a falubeliek is, ahol Ilonka megjelent. Pedig Fodor doktor, a szigorú körzeti orvos papa mindent megpróbált, hogy a titkot kiszedje lányából. Még a magzatot is megpróbálta volna kiszedni, ha kislánya kötélnek áll. De Ilonka kemény volt és határozott: a gyerek marad. Annál is inkább, mivel ez idő tájt terhessége hetedik hónapjában járt.

 

A némettanár visszafeküdt az ágyába. Felgyújtotta a petróleumlámpát, és elővette Goethe Faustját. Elolvasott néhány verset, de sehogy sem tudott odafigyelni. Erre félredobta a könyvet, és emlékeibe merült. Milyen kedvesen fogadta a Móra Ferenc főnöke, amikor állásért kilincselt a suliban!

– Végre egy férfi! – lélegzett fel az ösztövér, nagy orrú igazgató.

– Ezt hogy érti?

– Vili vagyok, tegezz csak, kérlek, nyugodtan! Ja, hogy hogy értem? Szó szerint. Túl sok nálunk a mama, apa is kell ám egy „családba”. Tudod, a fegyelem, márpedig ennyi szoknyával elég bajos fegyelmet tartani. Az az igazság, hogy elnőisedett a pedagógus szakma, végre kemény kézre volna szükségünk. De majd te ráncba szeded a kölyköket, ugye?

– Muszáj? Én, hogy is mondjam csak, gyűlölöm az erőszakot. Ha viszont megteszem, csak olyan fegyvert vetek be, amivel el is találom a célpontot.

 

A vírusirtó elvékonyodott.
Mondom: beavatkozás szükséges.

De nem engedi a maláriában elpusztult emlős, hogy beavatkozzak.

Ugyanígy Jerikó erős falai nem engedik, hogy trombitáljak,
a velőtlen nyár süket bozontja nem engedi, hogy szalutáljak,
a mozgó farúd forradásai nem engedik, hogy megízleljem
verítékemet,
melyre iszalagot fonnak a túlnemesített emlékek.

 

az idő mint fordított piramis
kifelé hajtogatott vonalak
kőhalmai az isteni akarat hágóin
a végtelennek hitt végtelen elénk tett jelzései
amikben csak annyi titok van
mint egy haldokló vérsejt oxigénhiányos elszíneződésében

titokban titkok után sóvárogsz
mert zavar a valóság pőresége
ahogy az első feléd közeledő meztelen nő látványában
ugyanúgy érzed magad most is
gyerek vagy még ahhoz hogy el tudd viselni
a rád ömlő bizonyosságok
tömény testszagát
súlyos mondanivalóval felmálházott pont van benned
mit háromnegyedszáz éve vonszolsz magaddal
kitehetetlenül

 

fikció

 

Hajléktalan Jerry tiszta és józan életű volt, a sorstársaihoz viszonyítva, ezért a vén Sam Tróger nem bánta, hogy majdnem minden nap a hangszerboltban lebzselt. Legalább volt kivel beszélgetni, amikor éppen nem volt vevő. Néha segített az öregnek pakolgatni a hangszereket, amiért elfogadott némi zsebpénzt, vagy sem, attól függően, hogy mennyire volt szomjas, de az idő nagyrészét mégiscsak azzal töltötte, hogy ült és hallgatott. Volt egy gitár, egy méreg drága elektronikus gitár, amihez Sam sosem engedte nyúlni.

 

azért a zöld romolhatatlan
azért a kék felezhetetlen

Szervác József (Szavak hazáig)

Holdat ringat az olajos tócsa a kocsma előtt,
hámló tükör! hirtelen ugrik a falra az árnyék,
az estét a kőre kibukja, zárul a kör.
Szalad a vér, csattan a homlok, szegfű-szirom
robban a sebben, jelvény se szebben,
szalad a vér: a kés se jobban halad a húsban.

Az elmúlást, indázó tetkót arcodra varrtad,
a hajnalt – híguló reményt, vizezett jövőt –
magadról sírva vakartad, ittál, mint mindenki, aki itt él:
csepel szétszaladt sínei szakadó erek a szemedben,
indul a reggel, máris egy mondat végére szakadó pont.

 

Standovár Ágota ihlette gondolatok

A tiszta ész kilúgozott, steril. Lomha.
Mint a lelki szegények szellemi szomja.
Isten bölcsességét mágnesként vonzza.
A szkepszis felfújt kompenzáció:
a tagadás feltört dió. S az agy vétlen.
Mint a nem-helyek hajója az éjben.
Miként a navigátor elbeszél egy légyottot
a krupié feleségének a májusi éjben.
A forróság ott honol a beszédben.
S a vér hűthető, az igény nem.
Több történetbe kapva, egyszerre
mondja. S ahogy nyílik az emlékek-mappa,
becsapódik a kajüt ablak.
„És akkor frontálisan rajtakaptak.”
Az elbeszélés most száj és kezek.
Testet ölteni? Ürességek is képesek.
Narrare necesse est.
Belebújik a múlt a jövő ruhájába.
Mint tradíciók a lélekbe. Az éjszaka a szájba.
És jön a feltételes megálló. Anyaghiba. Málha.

Az embernek több története is árva.
De egyetlen narratívából sincs kizárva.
A sors a jellemen egy öltést kihagy.
Nem az elvarratlan szálak miatt.
Hanem mert kilóg a lélek.
S így húzzák el egész a kezdetig
a véget.

 

.…azóta, hogy nyolcévesen egymásba kapaszkodva belefulladtunk a folyóba, valami különös kötelék fűz össze minket. Azt mondják, egypetéjű ikreknél szokott előfordulni hasonló. Nyolcévesen kimentettek bennünket a sodrásból, és az iszapra fektetve kipumpálták belőlünk a sárga, zavaros vizet. Először a tüdőnket kényszerítették újra lélegzésre, utána felfeszítették a szemhéjainkat. Látták, hogy tompa tekintetünkbe beleköltözött az örvény végeérhetetlen, delejes forgása. Bűvköréből nem is tudtunk soha kikecmeregni. Ügyetlenül, imbolyogva botladoztunk egymástól távol, ám ha együtt voltunk, mozgásunk valamelyest konszolidálódott, kezünk reszketése alábbhagyott, sutaságunk enyhült.

 

nyári reggel
fázik a kovi-ubi
fázik a kovi-ubi
magába

néz az égre
a napfény tesze-tosza
alszik az üvegben a kovászka

majd ha fölébred bugyogni kezd
savanykás lesz
ízleled

nyári reggel
fázik a kovi-ubi
fázik a kovi-ubi
magába

 

Mivel mindig is volt érvényes jugoszláv útlevelem, amikor kitört ott a polgárháború (s írtam is annak veszélyéről, hogy ez elkerülhetetlen lesz, a cikkeimet le is közölte az ottani egyetlen magyar nyelvű napilap, de a kutyát sem érdekelte, az embereket meg pláne nem), úgy döntöttem, ha már Budapesten jártam egyetemre, itt is nősültem, Magyarországon született mindkét lányom, átköltözünk, mielőtt behívót kapnék egy olyan háborúba, melyhez csakugyan semmi közöm. Amikor már „végképp” eljöttem, nem volt mindegy. Órákig kellett várni a jugoszláv határon, ahol minden útlevelet ellenőriztek, nem kapott-e a tulajdonosa közben katonai behívót, de hát ezt én sem tudhattam. (Nem kaptam később sem, de ki tudta ezt egy polgárháborúban, ahol például szerbiai és horvátországi magyarokat ugrasztottak egymásnak, holott közben Milosevics szerb elnök és Tudjman horvát elnök békésen vadászgatott Karadjordjevón, a néhai Tito egyik kedvenc vadászhelyén, miközben a határon hallani lehetett Vukovár bombázását). Szóval „átjöttem”.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal