Szépirodalom

"Minden lélegzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés."
(Pilinszky)

nem vagyok képben. hol lehet? megvolt, csak útközben elveszett? muszáj megkeresnem. az igéket most gyomlálni kell. nem látni tőlük a Paradicsomot. kapálom, szedem. ahelyett, hogy jelzőket használnék. és csak úgy állnék a színe előtt. talán itt van a közelemben. akik ismerik, azt mondják, lehet akár a zsebemben is.

Temet és...

Leülsz az asztalhoz, 
ő veled szemben, 
feketében, 
hiszel a könyökében, hajában, lágy hajlatában, 
éjjel a köldökébe suttogod: jó, hogy mellettem álltál, 
és mondod még, hűtlen voltál, 
ő sír, testébe temetkezel, 
hajnalban törlöd 
telefonodból anyádat.

Ez is te

Valami szebb helyett a körút van az ablakunkban.
Minden reggel így ébreszt. Azt mondtad, 
ebbe vagy szerelmes, és hogy inkább ebbe kéne
nekem is. Ezért nem bírod elviselni hallgatásaim,
mert akkor te is belülről hallatszol.
Lefekvés előtt olyanokra gondolunk, amiket
a tengerparton kellene csinálnunk. 
Vagy legalább a fürdőszobában. 
Elviselhető lassúsággal korrodálódni. 
Vanból a nincs felé, nehogy hirtelen legyen vége. 
Félálomban megrándul a lábad, 

…mosod a nyár szennyesét. Az izzadt, fülledt, szerelem szagú szennyest. Mosod már régen. Fehéríted. Sehogy nem múlnak a foltok. Mindig újra és újra ugyanott eszed le a ruhádat.

Már nem is akarod kimosni. Eldöntötted. A foltokkal együtt a tiéd. Hordod, cipeled magadon a szerelem skarlát betűjét. Már nem nézed melyik nyár, mikor varrta rád. Azt meg főleg nem, hogy ki. Egyszerűen elfogadod, hogy a nyár hozta, a kánikula, a fülledt, izzasztó meleg. Nem keresed azt, hogyan moshatnád tisztára a foltot magadon.

Változtatsz. Csendben vagy. Már nem beszélsz. Néma vagy. Észre sem veszed, hogy süket is. Nem hallod a saját hangodat. Nagy a csend benned. Ürességre váltott minden.

A bűn nyelvbe esése

Mint női test, a Hold fátyla alatt.
Selyemgubóba zárt, alvó akarat.
S a kéz, amely tartja, a gondolat.
Meleg színek és mély hangok. Inas kábulat.
Mintha lágy pórázon sétáltatná lelkét a test.
Egy akt árnya a falon: csöpögő eresz.
Nem szabad kialudnia magát ennél mélyebben
a felhasított léleknek.
Nem hatolni tovább a tarka fényekbe!
Ha rajong is titkon, más ne élvezze!

Figyeli, hogy van-e a szívében méz? 
A szeretett, elválasztott, szent rész.
Az ész 
időnként elhagyja a hajót.
Vele szökik a gond, a kiábrándulás.
Fantázia eszi a valót.
Másik vonalon jön a beájulás.

Kiszejárás után szervezték meg a bált, egy húsvéti, nagyböjt végi ünneplést. Kislányként sokat álmodott arról, hogy egy vékony bajszú, karpaszományos lesz majd az, aki először táncba viszi, akinek szelíden a vállára hajthatja a fejét, és addig – addig forognak együtt, míg csak világ a világ.

Lőwy Árpád
Hogyaszongya

A dal finom, nőies
Szinte prűd.
Lágy trillákkal közrezárt
Két etűd.

Csiklándóan kunkorít
Pár betűd,
Ápolt női hajakba:
Lótetűt.

Angyalcsuklás

Barlangrajzokon vezekel ma Jónás,
az ásító mélyben cethalcsontváz van.
A madárcsicsergés közös szentgyónás,
Afrodité vágtat selyempongyolában.

Ott a szirteken még látható a hó,
a látvány cigarettacsikként elnyom,
kihalt egy táj ez, magával ragadó,
meredek hegycsúcs, gótikus templom.

 – Már akkora vagyok, mint te, majdnem. Kopaszodó apuci, majd szólok a fogmanónak, hogy hozzon neked fogakat. Hű, de büdös a szád – mondta a nagyfia, miközben a férfi ivott egy kortyot a fémlevélből kinyomott pirulára. Nem szólt semmit, bement a nagyszobába, ledőlt az ágyra, úgy döntött, nem csinál semmit, menjen nélküle a világ, vannak itt hozzá elegen. Mintha elaludt volna.
A kisfia ment be hozzá. Kívülről hiába szólongatta. Talán öregszik? Romlik a hallása? De hiszen elkezdett vigyázni magára – már valami vérzsíroldót is fölíratott magának, talán még a cukrára is elkezd figyelni, hiszen az apja olyan korán… emlékszik a sebek nehézkes gyógyulására, apja negyven évvel ezelőtti rossz leheletére… A fiú újra kérdezte:
– Apa, eljössz velünk a lovakhoz? Elvisszük a dinnyehéjat, te mondtad.
Bentről valami hörgésféle. 

lassan kezd hát összeállni

a kép: mint fog eggyé válni
ami kezdetnek két darab
ra tört. Jószerével bármi,
ami a kezedbe akad,

illeszkedik az egészhez —
hézagmentesen. Oly mindegy
minek hiszitek, mit érez
tek. most. kettő még több, mint egy.

de készülődik a csoda
(beteljesíteni törvényt).
nem lehetsz olyan ostoba,
hogy ne tudd: már meg is történt.

S valamit olykor azért tesz – vesz. Ha inspirált. Csak legyen, aki megkérdezze. Mit csinált? Nóra áthajol a balkonon, mint egy muskátli. A szobájában szépen nő a vers-fű. A „gondolkodás” kertjében rendezkedett be. A laptop csöndben morajlik, mint az exhibicionizmus. Kis virágcserépben várakozik az abszolút rózsa. Majd reflexeket leplez le a kontextus. Foglyul ejti a beletörődést. A baj nem ott kezdődik, hogy az elképzelések a beszéden kívülre szorultak, mintha titkok lennének, és csak időnként adnak örömteli érzést. Hanem a legtárgyilagosabb akarat megbuktatása késik, mint elgondolás?

Lehetnék persze máshol is
semmi nem törvényszerű
vagy minden az.
Lehetnék más városban is
hol anyám, apám nyugszik
de élnének még
a csöngetés hangjára felneszelnének
anya nyitna ajtót
a köszöntés után a konyhába vezetne
majd apát látnám, amint a tv-ben sportot néz
szurkol, hallgat, és megjegyzéseket fűz
az eseményekhez.
Mesélnék elalvásig.
Lehetnék egy pályaudvaron a hajnali
vonatra várva
mellyel hitvesem érkezik
együtt mennénk tovább
s maradna minden a régiben
ahogy van: halott szülők
                feleség, gyerek
                két szoba, rongyos könyvek
                s a változás puha reménye.    

Ott, a szomszédban

Ott, a szomszédban, ott lakik az Isten.
Abban a házban, az ötödiken.
Valami baj lehet vele, szerintem,
mert mostanság már csak ritkán üzen.

Kis lábaskában kapja az ebédet,
a főzelékből többnyire marad,
mondják, nem örül a napi kenyérnek,
a lakótársnak járó fejadag.

Úgy tudni, hogy rég elutasít mindent.
Valamire vár, mondják, csak ennyi.
Tény, hogy senki nem keresi az Istent,
és neki sem kell már semmi, semmi.

Talánha a reklámhordó ember
csöngetett rá, egy-két éve, egyszer.

Tegnap azt mondta valaki, hogy Isten magányos. Sohasem gondoltam bele ebbe a dologba igazán, valahogy nekem természetesnek tűnt, hogy Isten itt van köztünk, bennünk, körülöttünk, de hogy magányos lenne, az meg sem fordult a fejemben. Mindig úgy gondoltam rá, hogy éldegél valahol a lét és nemlét határán, teszi a dolgát, ad és elvesz, felemel, és porba taszít, utakat jelöl ki, és utakról térít le, ítélkezik és megbocsát, meghallgat, kívánságokat teljesít vagy éppen elutasít. Meg sem fordult a fejemben, hogy mindeközben magányos lenne. 
Elképzelem egy napját. Egy átlagos, hétköznapot, amikor semmi rendkívüli nem zavarja meg a nyugalmat. Sehol nem üti fel a fejét járvány, nem robbantanak ki vallási háborút, nincs repülőgép-szerencsétlenség se árvíz, de még egy tűzhányó sem lépett működésbe. 

A manzárdnak tetőablaka van. Csak az égre lehet látni ugyanúgy ahogy a zuhanyfülkére nyílóból is. Az emelet másik szobájába egyszer nézett be, mikor elment a panzióba és a hátsó szoba mellett döntött. A kis előszobából az a három ajtó nyílik meg a bejárat, ahhoz kulcsot kapott. Télvégére jár. Néha még szitál a hó. Az ablak ferde tábláján nézi a pillanatokig élő pelyheket, az olvadásukat. A szoba, a tető síkjának megfelelően zsugorodik, elfogy. Talán a méternyi magasságot ha eléri ahol lezárja a fal, ahonnan szobának nyilvánították.

Már megint csomagolnak, a köpönyegajtón is kattannak a lakatok. A szokásos útvonalon és a családra akkor jellemző, akkurátus időkezeléssel érkeznek az állomásra. Másfél órával az indulás előtt... Retép, aki már nem bedergett, most nem aludt el, fel-le rohangált a pirkadó hajnal mindennél megfogóbb tisztaságában. 
A nap is csak álmos nyújtózkodás után hajlandó a feje búbjánál többet kiemelni a láthatár mögül, s bár egészen nappali a világosság, mégis az éjt nappaltól elválasztó csoda. Egészen ide, vagy oda nem tartozó, még nem nappal, már nem éjszaka, hanem hajnal. Néhány tehervonat robogott el mind a két irányba, olyankor a vigyázzba merevedett, zászlót lengető bakter mögül mindig feltűnt szülei közül az egyik. 

kollázs Birtalan Ferenc
Rigótörténet feleségének c. 
kötete alapján

piros ászt nem oszt az összezáruló idő
nem tudom milyen dolgok fontosak
vér és virág volt az eljegyzési csók
de a rózsák a vérmezőről: hajnali inkarnációk

Az ikrekre szokták mondani, hogy olyan egyformák, mint két tojás. Olykor a szülőanyjuk se tudja megkülönböztetni őket. Általában ez így igaz is, de mint tudjuk, a kivételek erősítik a szabályt. Efféle kivétel volt egykor Ézsau és Jákób, Izsák és Rebeka fiai is.

Az elsőszülött vöröses bőrű volt, és az egész testét szőr fedte, ezért kapta az Ézsau nevet. A testvére úgy jött utána, hogy egyik kezével a bátyja sarkába kapaszkodott, mintha már ott is meg akarta volna előzni. Ezért lett a neve Jákób. Az ő teste rózsaszínű volt, mint a legtöbb újszülött babáé, sima és szőrtelen. Az arca is szép és kerek, mint az anyjáé. Talán ezért is volt az anya kedvence Jákób, az apáé pedig a külsejében férfiasabb Ézsau.