Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

szórd szét
oszd meg a morzsákat

adj kenyeret és halat
az éhes gyülevészhadnak

hazug ígéreteket
ördögi képernyõkön
és csábos plakátokon

szórj hamis ezüstpénzeket
hadd tülekedjenek
egymást taposva
vicsorogva, marva egymást

gyakorold be a gesztusokat
hangoztass szlogeneket
míg tekintetük mint bogáncs
tapad rád
vakon követnek majd mint a
megváltót

és szabadnak érzik magukat
az újrafestett rácsok mögött

 

A kellemes nyári szél magával hozta a frissen vágott fű illatát. Mélyet szippantott a levegőből. Egy hullámos, vörösesbarna tincs komiszan omlott az arcába. Zöld szemeit ezüstös csillogású füstös szemsmink, barackos arcpír és lazacos rúzs hangsúlyozta ki.

A lábait belebújtatta a bézs tűsarkúba. Felállt. A combközépig érő zöld ruha szépen kiemelte karcsú, nőies alakját. A virágoskert közepén egy fehér kő állt. Lassan odasétált. A lágy esésű ruha minden lépésnél meglibbent.

 

a vízről és a vérről

Alkonyi pírban fa levele
Szédül a pusztai tájra,
Jégszemü tornyok gomolyai
Dőlnek a nap sugarába.
Ballag a pásztor, tereli a
Nyájat a lomb-juharosba,
Küldi a szél is – csatalova
Fenn zabosul tarajosra.

Sűrül a menny, már hunyorog a
Csillag a puttonyok ormán,
Villan az ostor, leszakad az
Ég fele, bőszül az orkán.
Döbben a tölgyes, kavarog az
Ordasok éteri árja,
Bújik a bárány, cserepeket
Súrol a felleg uszálya.

 

– Basszerkányos vargajános! – szisszent föl Boronkay József, amikor a léckerítés meglazult darabjainak szögelése közben a szög helyett a hüvelykjét találta el a kalapáccsal. Kis időre abbahagyta a munkát, és rázogatni kezdte a kezét meg dörzsölgette pórul járt ujját. Közben unottan elnézett északnyugat felé, de nem látott egyetlen kósza felhőfoszlányt sem. Csak valami nagy madárféle közeledett messze, a csabonyi barackos fölött: a Duna valamelyik holtágából időnként idetévedt még mutatóba egy-egy barna kánya.

 

I.

Virágzó rét fodrozódik,
növeszt rügyes ágakat,
figyelem a bíborszínben
táncoló leányokat.
Alkonyatra minden mosoly,
szeszély, illat eltűnik,
a szomorú tavaszi szélbe
csimpaszkodva megszökik.
És a szellő szétszórja a
rét fölött a hamvait,
vérvörös és halálfehér
kergetőznek hajnalig.

 

A fene se tudja, miért fröccsent akkorát az a pocsolya. Annyi autó átment már rajta, hogy tulajdonképpen meg is kellett volna szűnnie, ennek ellenére mintha felrobbant volna, szóval hirtelen ott volt az a gigantposzter méretű vízfüggöny, olyan lassan, kimérten mozogva, még arra is volt időm, hogy felé forduljak, terpeszbe álljak, kabátom szárát hátrahajtsam, kezem oldalamhoz közelítsem, a legnagyobb felületet mutassam, hogy ha már elkap, hát tegye tisztességesen, ne csak úgy tessék-lássék. Igazándiból tetszett az a trutymó, mert szép volt, mondhatni, elegáns, féltem is tőle, de bátor voltam, vakmerő, belenéztem, és láttam magam, hisz ő tükrözött, én persze szemrebbenés nélkül tükröződtem, és míg vártam a jelre, a kezem oldalamnál pihentetve, lepergett az életem, reggel hattól nyolcig, pontosabban én pergettem, hisz akkora nagy azért nem volt a baj, szóval vetítettem, és szinte hallottam, ahogyan züzmörgött a telefon.

 

Három nővér

III.

IN MEMORIAM Kristóf Ágota  

Vénülő szempár,
beteg testem trójai
falovacskái.  

Önfejű folyók,
terelve,űzve, tenger-
karámba hajtva.  

Rabul ejtett pók
a ház, kihalt, üres, a
kéménye fázik.

 

Esett az eső. Ahogy novemberben szokott, sűrű, apró szemekben. A reggeli hideg, kellemetlen, kabát alá tapogató szél néha felerősödött és az apró cseppeket nekicsapta a kávéház nagy üvegablakának.

A madárjós rosszkedvű volt. A mesemondó nem. Őt nem érdekelte az időjárás. Bár az őszt mindig kedvelte.

Hallgattak, nézték odakint a járdán, a nagy platán tövében a hullott faleveleket. Később a madárjós megszólalt.

- Itt mindenki költő. Verset olvas és verset ír.

A mesemondó cigarettát vett elő, ujjai közt morzsolgatta kis ideig, aztán rágyújtott, a füstöt a mennyezet felé fújta. Ivott egy korty kávét, csak azután szólalt meg.

- Én nem.

- Maga mit nem? - csattant fel bosszúsan a madárjós.

 

az elektromos zsiráfok
eget horzsoló nyakáról
lehullik majomkenyeres
pajtások osztozkodnak
a hiányzón
én benzinbűzben botladozó
ki mindig a nappal
gőzölgő barna méreggel
gyilkolom gyomromat
két cukorral fékez

 

egyetlen

A kertben ott van minden elhullt május.
Egy szőnyeg a holnapután és a tegnap.
Az évgyűrűk letekerhetők néha,
mert minden szerelem egyszerre van.
A szívtől mért távolságuk állandó.
Egyetlen vonalba simulnak 
a mindenség tenyerében.

 

Szoknya sincs

a titok-nő világgá költözött. a tabukat sebbé vakarták,
de a sebek is tabu. csajok vannak cicanadrágban,
meg a szakadékon túl dámák: Normafán, Nagykovácsiban.
nincs merengés szalonban, cserépkályha, se vállfűző, harisnyakötő,
szoknya játékos fodrai: szoknya sincs.

 

Rózsi tollkereskedő asszony volt. Minden férfiszívet megdobbantó szépség volt, igazi méltóságos kisasszony jellemmel és külsővel. Választékosan tudott beszélni, kitűnő modora volt és csinos ábrázata, emellett még kedves és barátságos. Persze a látszat nem a valóság. Rózsi épp az ellenkezője volt a látszatnak. Minden élettársat tönkre tett, kifosztott, megalázott és kijátszott. Nagyon egyszerű trükkökkel. Ha összejött valakivel – persze hozzá kell tennem, hogy csak jómódú lehetett –, annak azonnal valamilyen betegséget színlelt és ezt felhasználta arra, hogy úgy vezesse a férfit, ahogy akarja.

 

Joyce: pingpong

Bárdos Juditnak, tisztelettel

A Lét-tárca egy folyó.
Vagy-vagy. Írja önmagát.
S újraszövi az eltűnt időt.
Mint gyermeket és Atyát.
Majd játszani kezd a regény,
mert unja önmagát.
Majd durcásan feláll az asztaltól.
Megszakadnak a viták.
Ő ezt nem csinálja tovább,
ki fog lépni a lapok közül.
Azt nem lehet. Maradj veszteg,
a konstruált ego érvet köpül.
Kitalállak és visszabeszélsz?
Nem vagyok Musil, se Balzac.
Arcomon árnyék a harmat.
Majd maga veszi kézbe
a dolgot a nyelv. Megragadja
a cselekmény szálait és elvarrja.
A nyelv mint polip. Hétfejű járgány.
Kundera azt állította, hogy kaland
a regényírás. Elcsöppen a szivárvány.
Ez is csak annyira hasonlat,
amennyire paradigma. A kaland szimpla,
a regény viszont rettentően szerteágazó.
És mindig beleszól abba a nyelv,
amibe belevaló.

 

Hát hogyne emlékeznél rá.

Először van a macskajaj. Ha mégis fel tudsz kelni, és, mondjuk, dolgoznod kell napközben, ami hozza a nyolc óra szünetet legalább, míg újra lerészegedsz, de akkor már nincs mese, innod kell valamit a következő reggelen is, amit aztán vagy kiszúr a főnököd, vagy csak a tudattalanja vásznán jelenik meg, hogy valami nem stimmel veled, de azért hagyja végigcsinálni a napot, mert persze igyekszel, de négy óra felé megint csak a szeszre tudsz gondolni, kutyaharapásra vágysz, meg is ajándékozod magad vele. A harmadik nap reggele nem olyan rossz, csak mire teljesen felébredsz, megérkezik a remegés, de már természetesnek veszed, hétköznapi mód elvégzendő feladat, hogy megszüntesd, merően a szemükbe nézel a kollégáknak, előveszed a barbár humort, és rád van írva, hogy nem akarsz már barátokat szerezni, az este már jól esik az öklendeztető elsőt követő második, harmadik ital, mész, mész bele az estébe, kecsegtető éjszakába, hátha ma csak a nyugalomig töltöd magad, aztán valahogy mégis berúgsz.

 

ahogy az időt sem értettem
kicsúszik az élet alólunk –
a képeket sem értettem
- milyen gazdag a világ, mit élünk –
mert nem tudtam, nyitva-e
szemem, vagy lehet még jobban –
lélegzem csupán, vagy többet
szívok magamba s beleveszek –
ott álltam az óvoda végtelen
porondján és minden sarokban
egy büntetett, a radiátornál
az, kiért jön a javítóintézet;
ez itt a radiátor s én raccsolok,
nincsen fogalmam az időről,
pedig jövőre iskolába megyek.
Jaj, hogy ez mindig így lesz!  

 

Elpattant zongorahúr (regény)

 

1. részlet

 

 

Az örökös költözködés miatt Annát a nagyszülők nevelték. Kató kéthetenként, többszöri átszállással, zsúfolt munkásvonatokon utazott haza. Előfordult, hogy csak a csomagtartó tetején jutott hely neki, de olyan kimerült volt, hogy ott is elaludt.

Anna kikerekedett szemmel figyelt valahányszor családi történeteket meséltek. Legeslegjobban azt kedvelte, amikor Anyukával énekeltek, vagy firkálgattak. Kató minden évszakban karácsonyfát rajzolt. A fenyő egy barna, kacskaringós talapzaton állt, a fának vékonyka ágacskái voltak. Nagy, színes gömbök és hatalmas szaloncukrok lógtak rajta. Az utoljára készített karácsonyfaképeket Anyuka elutazása után kitűzte az ágya fölé, és esténként a hold fényénél gyönyörködött bennük.

 

Soha nem írtál verset
rólam,
sejtem.
Arról az egy éjszakáról sem,
melyet megosztottunk egymással.
Leheletnyi titok
olyan országban, melyben
egyikünk sem született,
olyan nyelveket beszélve,
melyeket még mindig nem értünk,
másokat, mint amilyeneket
addig szerettünk.

 

Felhívott mondta visszajött a
szülővárosába látni
szeretne
a lépcsőn megállt nézett
belépett átöleltem éreztem testén hogy
szidták sokat dolgozott várt virrasztott
éreztem hogyan ült huzatban ott
keresett ételmaradékot a hűtőben hajnalban
így öleltem ötven évét zihálását
testemmel fogtam be
tekintetét ami
másnak semmit sem ért most
velem volt nem csak
nálam mint régen ha
ment lefelé a lépcsőn
igazította szívét el tőlem
csak öleltem öreg testét
és megértettem hogy
meg fogunk halni - ő is én is -
tartottuk egymást megint
csöndes lassú megértésben.

 

hetente néhány este mikor haza
felé mindig ugyanazon az út
vonalon megyek a ki
világítatlan parkon át eszembe
jut az a harmincöt körüli anya
akit tavaly óta két lánya
hiába vár haza mert hetente
néhány este elindult otthonról
futni vagy sétálni mindig ugyan
azon az útvonalon
hogy eddze magát a minden
napokra mert talán hallotta
hogy a depresszióra jó a sport
és hát valaki kileste meg
erőszakolta fejbe lőtte a sor
rend nem tisztázott szóval
hetente néhány este a lábamra
nézek fényvisszaverő
rajtam a plasztik nyomkövető
és eszembe jut mint egy verssor
vagy régi ének a tavalyi nő
de sosem akkor amikor elérek
a rosszul világított részhez
hanem csak mikor már
kilépek a fényre

 

Nyomorult érzés. Nyomorult érzés, amikor valaki hiányzik.

 

Folyton keresed. Mindenhova benézel, minden dolgot odébb raksz. Tétova mozdulatokkal pakolod a tárgyakat ide-oda. Felveszel egy könyvet, de aztán be is csukod anélkül, hogy egy betűt is olvastál volna belőle. Teát főzöl, de meginni már elfelejted, mert a gondolataid máshol járnak.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal