VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomNeki még van diákja, – Elnézést Gál elvtárs, ha egy kicsit arrébb tetszene tenni a csomagot, akkor elférne a létra. Ugye megérti, ha sietünk, már nem sok idő van a kezdésig, és még annyi dolgom van. A villany is kibabrált velem, hiába cseréltem ki az izzót százasra, nem működik. Alig találtam villanyszerelőt, már mind hazamentek a műhelyből. – Semmi baj Gizike, persze hogy megértem – mondta Gál, és alaposan megmustrálta a könyvtáros nőt. Tetőtől talpig végigmérte, és elégedetten csettintett a nyelvével. A negyvenes éveiben lubickoló fiatalasszony nem olyan régen hagyta ott a férjét, és nagyon élvezte az elvált nők szabadságát. Látszott a mozgásán, hogy elégedett magával. Hosszú szőke haját feltűzve viselte, feszes blúzából kidomborodó idomai nem voltak bántóak, sőt, kimondottan kellemes látványt nyújtott a korosztályát kedvelőknek. Már pedig Gál gyakorta eljátszott a gondolattal, hogy továbblép a felszínes ismeretségnél, és behálózza a kívánatos asszonyt. De mindez ideig, egy lépést nem tett a cél érdekében, most is csak erre a csettintésre tellett tőle. Verseny Loholunk az idő meg én. A lelkipásztor hatalmas erejű ember volt, ennek megfelelő volt az étvágya is. A szerény fizetést azonban nem volt könnyű beosztani, hiszen hat éhes szájat kellett etetni, hat gyereket ruházni, iskoláztatni. Szegény kis törékeny papné dolgozott látástól vakulásig, sose volt elég ideje. A piszmogósabb ételekből bizony nem jutott annyi, amennyi betömte volna az éhes szájakat. Így aztán a szülők vonták meg maguktól a finomabb falatokat, hogy a kicsiknek jusson. Blokkolt néma földeken fénynyaláb Holott künnről nem jött volt semmi szép S utálatosan spekulatív bölcsek Ősi jaját hadd hangoztassuk itt: Események mindig csak bennről jönnek. (Ady Endre)
– Megbocsájtasz? – Mit, te? – Azt, hogy össze-vissza rugdostalak, kicseréltem az időpontokat, felsoroltam egy csomó embert, akiknek a véleményéről halvány fogalmam sincs. De mert biztosra akartam menni, hát értesítettem őket, hogyha rá találsz kérdezni, álljanak mellém és mondják azt, hogy valóban az ő véleményüket mondom. És még azért is, mert így elszállt velem a ló és azt hittem, hogy a munkadarabom munkadarabja vagy, nem is munkatárs. valaki egyszer teremt valami nevezé azt aztán ugyanaz alkot A csend rezonanciája Marsó Paulának, Derrida fordítójának Közel van-e a kimondott szó Azon a tavaszon Durci már nyolcéves volt. Okos, jól nevelt cicalány, aki nemcsak azt tudta, hogyan kell hízelegni a gazdinak, hanem azt is, hogyan kell szinte észrevétlenül érvényre juttatni az ő akaratát. Némi hízelgéssel, némi rafinációval, de mindig nagy szeretettel. Mondhatnám úgy is, hogy öntudatos szingli lett, hiszen már a kora és az életmódja is erre utalt, de minden összehasonlítás sántít. Durci az Durci és kész. Egyszer az orvosa megkérdezte, hogy tulajdonképpen miféle cica is ő, mert a szobacicáknak egészen más védőoltásra van szükségük, mint a kertben, mezőn csatangolóknak. – Hát most megfogott, doktor úr – bizonytalanodtam el hirtelen, és a feleségemtől vártam a felmentő választ –, mert hogy vagy mindkettő, vagy egyik sem. Attól függ, milyen kedve van. gondtalan a szabályokat betartva felhő-éjszakából előtörő alattuk pedig néhány - Néni, kérem, idevalósinak tetszik lenni? - Igen, aranyom, már a dédapám is itt született. Azelőtt mind itt dolgoztunk a birtokon. Magácska bizonyára nyaralni jött - a vaskapu felé int: - Járja ám be a hársfasort, igazán szép! - Mit tetszik tudni róla? Miért ültették? Süket talán? Mintha nem hallaná a kérdést, elrévedve az útra mutat: - Magas a fű. Azelőtt legeltették. - Tessék? - Legeltették. Birkákat hajtottak rá. Akkoriban még nem volt fűnyíró - teszi hozzá mosolyogva. - Miért ültették? (jön) jönnek a lökések Nádszál Katica Páros csillag vízi zenét hallgat, Bíbor hajnal teregeti fátylát, Bimbó nyílik, tiszafa virágzik, Most járok először Budapest tágas utcáin. Lenyűgöznek a hatalmas, régi épületek, széles folyama, egyik oldalán a hegyvidékes Budával, a másikon a sík Pesttel. A jól kiépített, sűrű tömegközlekedési hálózaton is több óra bejárni egyik végpontjától a másikig, egymillió hétszázezer fő otthona ez. Szépsége vetekszik Béccsel és Prágával. Turista vagyok egy kis országból, Magyarországból. A fővárosában élek, amit nevezzünk úgy: Alternatív Budapest. Vagy talán inkább legyen Unalmas Budapest. A napjaim többnyire egyszerűen telnek. Reggel kelés után körülbelül egy óra alatt készülök el, hogy munkába mehessek. Időnként zuhanyzással indul, mert van, hogy éjszaka úgy estem haza fáradtan, hogy már mozdulni sem bírtam. Azután kétszer is áttúrom a hűtőt, hátha van benne valami rejtőző finomság, de rendszerint csak a megszokott ételek találhatóak meg. Legyűröm a menetrendszerinti párizsis zsemlét, vitatkozom magammal, hogy érdemes-e bemenni dolgozni, érdemes-e egyáltalán kimozdulni otthonról. Csjü Csjüangnak és Jang Csing-Csinnek írtam, mikor elhagytam a várost Tavaszt igéz a lázas fű, Három pipacs nyílt ki tegnap óta. Vörös fejükkel beragyogják a tegnapi esőtől nedves füvet. Kutyák szaladgálnak, kergetik egymást, majd belehemperednek a föld felé menekülő harmatcseppekbe. A pad még erősen szaglik. A festék már jó pár napja megszáradt, mégis itt maradt az a szúrós, jellegzetes illat. Vajon mikor tűnik el végleg. Most az egyik kutya, az az apró, a bullterrier odaszalad hozzá. Okos tekintetű jószág. Hátára fordul, vakkant. Simogatást vár. A gazdája szalad. Hangját elviszi a szél. Ő lehajol és megérinti a meleg, puha, tigriscsíkos szőrt. A kutya elégedetten dünnyög, megnyalja a kezét, majd hirtelen felpattan. keresem találom
kezdek fáradni dolgokat keverni ha bezárnak erős képekre gondolok ablakom lesz a keret: állok a napon várok valakit hátam a falnak döntöm falnak döntöm a hátam balkon terül fölém eltakarja az eget bőröm hófehér a teraszról anyám integet állok az udvaron a pőre udvaron napszítta udvaron köröttem jegenyék rázza őket a szél egyedül állok nagyon egyedül akár téli tanyán a fiú mikor minden oda állok a medence szélén lúdbőröz a víz Hármak ürügyén A.D.J.A.K.-E. (A.E., K.D., J.A.) Tőled tudom – minden ember fenség – Tél van? Tavasz? Nyár? Vagy ősz? Eh, mit! Történetünk szempontjából ez teljesen lényegtelen. Helyszín: egy fővárosi kórház pszichiátriai épületnek étkezdéje. Idő: a kétezres évek közepe-tája, szerda, délután fél három. A termet vad káposztafőzelék-szag lengi be, minden jelenlévő számára nyilvánvalóvá téve, hogy mi volt aznap az ebéd főfogása. Lehetetlen vállalkozás, akár szellőztetéssel kiebrudalni. A szag makacsul bent marad. Halványkék, műanyag székeken, körben ülő, várakozó emberek. Tízen vannak. Meg – talán egy fél perc erejéig – a hallgatás. (Esetleg egy-egy apró köhintés, halk krákogás hangzik el). Aztán, megtörve az idővel némileg nyugtalanító csendet, megszólal egy harmincas, csinos, középtermetű, nagyon kék szemű, nagyon fegyelmezett, és nagyon mosolygó nő, akiről – bár fehér köpenyt nem visel – azért rögtön mindenki tudni véli, hogy ő vezeti majd a csoportot. 
|
