Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Jahoda Sándor: Zenecsoport, dúrban

 

Tél van? Tavasz? Nyár? Vagy ősz? Eh, mit! Történetünk szempontjából ez teljesen lényegtelen. Helyszín: egy fővárosi kórház pszichiátriai épületnek étkezdéje. Idő: a kétezres évek közepe-tája, szerda, délután fél három. A termet vad káposztafőzelék-szag lengi be, minden jelenlévő számára nyilvánvalóvá téve, hogy mi volt aznap az ebéd főfogása. Lehetetlen vállalkozás, akár szellőztetéssel kiebrudalni. A szag makacsul bent marad. Halványkék, műanyag székeken, körben ülő, várakozó emberek. Tízen vannak. Meg – talán egy fél perc erejéig – a hallgatás. (Esetleg egy-egy apró köhintés, halk krákogás hangzik el). Aztán, megtörve az idővel némileg nyugtalanító csendet, megszólal egy harmincas, csinos, középtermetű, nagyon kék szemű, nagyon fegyelmezett, és nagyon mosolygó nő, akiről – bár fehér köpenyt nem visel – azért rögtön mindenki tudni véli, hogy ő vezeti majd a csoportot.

 

Köszöntöm régi és új betegeinket – kezdi rendületlenül mosolyogva –, dr. Ostor Ágota vagyok, pszichiáter, én fogom tartani ma is a zenecsoportot. Ám előtte azt javasolnám, hogy mutatkozzunk be egymásnak (én már megtettem, szúrta közbe, váltig mosolyogva), és kérem, utána röviden mondják el, miért vannak itt, és hogy érzik magukat most. Menjünk akkor körbe, kezdje el, vagyis folytassa, mondjuk, ön (mutatott biztató mosolyát rávillantva, egy kissé leszedált, közönyös arcú, tompa tekintetű, húszévkörüli fiatalemberre).

Ki? Én? Ja – kapott észbe a fiatalember, mint akit hirtelen kicsippentettek a tespedtségből –, A… Attila vagyok, mgen, Attila. És miért van itt, Attila? – kérdezte szelíden a zenecsoport-vezető. Nem tudom… a mentő hozott… a melóhelyről… valamikor… azt mondták, törtem-zúztam… a figyelőbe vittek, az egy borzalmas hely… aztán teletömtek egy rakás dilibogyóval… napokig csak aludtam… semmire sem emlékszem, és…

Nagyon köszönjük, hogy megosztotta ezt velünk, Attila, szólt a doktornő. És most hogy érzi magát? Pár szóban, ha kérhetném. Attila felélénkült. Nagyot nézett, majd gondolkodás nélkül rávágta: haza szeretnék már menni, engem várnak… Még egyszer köszönjük, Attila, mondta a doktornő, és mintegy váltásképpen, kedvesen ránézett az Attilától eggyel balra helyet foglaló, szintén igen fiatal nőre, és megszólította: ön is bemutatkozna nekünk? Ha gondolja, megelégszünk a keresztnevével is, tette hozzá.

Klári vagyok, mondta a fiatal, igen sovány, de szép nő, és sokkal jobban érzem magam, mióta behozott a… párom. Súlyos depresszióm volt. És intézményünkbe mikor érkezett, Klári? Kb. másfél hónapja vagyok itt. Köszönjük szépen, Klári, szólt a doktornő, akkor, szerintem menjünk is tovább. Ön is megtenné, fordult aztán a Klári melletti, középkorú, és meglehetősen intelligens kinézetű, komoly nőhöz, hogy bemutatkozna a csoportnak? Évának hívnak, válaszolta a hölgy, és annál azért lényegesen jobban vagyok, mióta két hete idejöttem. És, remélem, ez a zenecsoport is segíteni tud majd abban, hogy teljesen rendbe jöjjek. Nagyon szeretem ugyanis a zenét.

Ó, de jó, hogy valaki megjegyezte ezt!, örvendezett a doktornő, majd ugyanolyan örvendezéssel fordult a következő személy felé. Folytatná, kérem, a bemutatkozást, uram? Egy idősebb, elegáns, köntöst-pizsamát viselő úriemberhez intézte szavait, akit szemmel láthatóan meglepett, hogy milyen víg „asztaltársaságba” is keveredett ő, itt, a kórházban, és mintha azt gondolta volna: még ilyet! Ki hitte volna! Aztán, a meglepődésből felocsúdva, halvány, derengő mosollyal, mondta: József a nevem, három hete vagyok itt, és most, jelenleg – jól vagyok. Hm, köszönjük önnek, József, és most…

A doktornőt azonban félbeszakította a József mellett ülő másik férfi, aki kb. egyidős lehetett Józseffel, és szintúgy köntösben-pizsamában volt, csakhogy, míg Józsefé pöpec hatást keltett, addig az övé kopottas volt, és jól láthatóan virított rajta a kórház pecsétje. Feeeeri, motyogta. Köszönjük szépen, Feri, szólt enyhe bosszússággal elegy határozottsággal a doktornő. Az újabb résztvevőknek pedig úgy tűnt, hogy a doktornő előtt nem ismeretlen személy ez az úr. Feeeeri… próbálkozott újra a bácsi, de a doktornő résen volt, és mintha meg se hallotta volna, váltott ismét. Visszaderült arcán, megint a szokott, széles mosollyal fordult a Feri mellett ülőhöz, hogy mihamarább lendüljön tovább, a kissé megakadt, megismerési folyamat.

 

A következő fiatalembert sem kellett unszolni, hogy ugyan már, mutatkozzék be a tisztelt egybegyűlteknek, mert rögvest a tárgyra tért. András vagyok, engem itt már sokan ismernek, mondta mély- és sokértelmű mosollyal, kintről jöttem, és nagyon szeretem a zenecsoportot, minden héten eljövök, és egész héten izgulok, várom, hogy mikor lesz már szerda.

András sovány, és ideges-szorongó, gátlásos ember hatását keltette, széke alatti biciklis fejvédője pedig arról tanúskodott, hogy bicajjal tette meg a kórházig az utat, és minden bizonnyal bicajjal is fog hazakerekezni. Köszönjük, András, szólt a doktornő, és már fordult is, virulva, lendületesen, András szomszédjához, egy csinos, jól öltözött, feltűnően rosszkedvű és enyhén kövérkés, negyven-körüli nőhöz.

Draskóczi Teréz vagyok, cz-vel, és az alatt, négy hét óta, mióta itt tartózkodom, nem érzek különösebb javulást az állapotomban, mondta a hölgy, és úgy látszott, mintha valamiért neheztelne valakire, vagy valakikre, de az is lehet, hogy az egész világra, úgy, ahogy van. Reménykedem, szólt derűsen, megnyugtató hangon a doktornő, hogy azok a szép zenék, amiket meg fogunk közösen hallgatni, állapot-javulásában hathatós segítségére lesz, önnek is, valamint a csoport egészére nézve egyaránt. Csak kezdődne már, jegyezte meg rosszallóan Teréz, miáltal egy hosszú másodpercre megtört a kör lendülete, és újra csönd állt be. Méghozzá a kínosabbik fajtából. A doktornőt azonban nem abból a fából faragták, hogy csak úgy annyiba hagyja, és – ha lehetett fokozni, és miért ne – még szélesebb mosollyal kérte fel a Teréz melletti idős asszonyt, hogy ő is nyilatkozzék, ha lehetséges. A néni úgy látta, hogy ez bizony nagyon is lehetséges, és – úgy tűnt – belülről fakadó, eredendő kedvességgel szólalt meg (ám sajnos túl nagy hangerővel, úgyszólván kiabálva): mi is ez a csoport? Azt mondták, jöjjek el ide, fél háromra! Ez a zenecsoport? A doktornőt (és a csoport szintén „halló” tagjait nemkülönben) mintha megsuhintották volna orvul, ültében hátratántorodott egy pillanatig, majd gyors reagálású hadmozdulatokba fogott. Kezdte mindezt azzal, hogy könyörgő testtartással, tiszta, félreérthetetlen gesztikulációk kíséretében, jól megnyomva a szavakat „emelt hangon”, ekképp szólt a nénihez: Igen, ez a zenecsoport, jó helyen jár, bár, nem hiszem, hogy az ön részére éppen ez lenne a legmegfelelőbb csoportfoglalkozás. Majd így folytatta, fokozatosan visszanyerve önuralmát: csak a nevét, kérem, és mi ezzel be is érjük. A néni szájról is tudott olvasni, úgyhogy majdnem mindent tisztán megértett, és gyermeki örömmel szólt, ha nem is egészen halkan: Juci néni, én Juci néni…

Köszönjük szépen, mondta a doktornő, nem kevésbé hangosan, majd kézfejével megtörölte kissé a homlokát, mintha le akarná sodorni róla a gondokat. Már csak egyetlen személy volt hátra, egy középkorú, szemüveges, amolyan értelmiségi-forma, magas, ősz hajú, ősz szakállú férfi. És utoljára őrá mutatott kedvesen a doktornő, mintegy nonverbálisan kérve fel, hogy fejezze be a kört.

Khm, Istvánnak hívnak, és, hogy ne szaporítsam, khm, a szót, egy hete érkeztem, és nagyjából jól vagyok. Hát nagyon köszönjük, István, mondta a doktornő, akkor most el is kezdhetjük magát a zenehallgatást. Azzal, lenyúlt a széke alatti magnós-cédélejátszós készülék mellé, és az egymásra rakott cédélemezeket fölkapva, válogatott kicsit belőlük, majd kiválasztott egyet. Nem tudom, kezdte, hogy szeretik-e Chopin-t, én most egy noktürn-t választottam, és kérném Önöket, szólt, és közben belehelyezte a lemezt a lejátszóba, hogy míg szól a zene, gondoljanak egy színre, akármilyen színre, ami eszükbe jut, és utána mondják is el, melyik az. Akkor, szóljon is, mondta ünnepélyesen, és megnyomta a lejátszó-gombot. A csoportban résztvevő többi tag, szinte egyszerre és együttesen, vettek fel a székükön ellazult testtartást, figyelmes arcvonást. Egy-két másodperc múlva pedig, megszólalt a zene.

 

Mondhatni, azonnal elbájolta őket a kellemes, szép, gondolatgazdag muzsika. Csak úgy szálltak, repdestek a fejekben a színek, érzések. A doktornő meg, mindeközben, bár jól ismerte, és nagyon is szerette ezt a darabot, derűs figyelemmel nézte a Chopin-varázslattal „megbűvölt” arcokat. Úgy látta, Ferit és Terézt kevésbé „fogta meg” ez a magas művészet. De azt gondolta, Ferinél ez érthető is, Terézről pedig úgy vélte, hogy morcos (igaz, némiképp enyhébb ál)arca mögött, csak úgy szárnyalhatnak a színek. A többiek viszont, szemmel láthatóan, egytől egyig átadták magukat a noktürn delejének.

Néhány perc múlva véget ért a „romantikus mágia”, és a doktornő lenyomta a stop-gombot. Kellett egy kis idő a betegeknek, míg újra visszatérhettek a káposzta-szagú realitásba. Aztán a doktornő vidáman körülnézett, és megkérdezte a társaságtól, hogy ismerték-e ezt a darabot? Senki sem ismerte – csak Teréz. Ez a szép és közismert noktürn, szólalt meg Teréz, erősen megnyomva a közismert-szót, az op. 9. sorozat egyik darabja, a no. 2-es, Esz-dúr, még játszottam is annak idején, fűzte hozzá öntudatosan. Játszotta, igazán, kérdezte meglepetten a doktornő. Anno tíz évig zongoráztam, előadóművész szerettem volna lenni, de végül is nem lettem az, bizonyos körülmények összejátszása okán, le kellett mondanom erről az álmomról, ez van, így hozta az élet, mondta Teréz komoran, kissé keserű gőggel. Jól van, akarom mondani, bocsánat, ez valóban nincs jól, javította ki magát nyomban a doktornő, akkor, tehát, kérdezte széles mosollyal Teréztől, ha már Önnél tartunk, elmondaná nekünk, mely színre gondolt a darab elhangzása közben, és aztán, a többiek is elmondhatnák, szépen sorban.

Hogy milyen színre gondoltam, szólt nagy komolyan Teréz, hát, természetesen a Kilencedik Színre. A… kilencedik színre? – kérdezett vissza, némiképp meghökkenve a doktornő. Amikor Ádám, mint Danton…, felelte sejtelmesen-rejtelmesen Teréz, aztán megkönyörült a hallgatóságon, és enyhe, de igazán csak enyhe vigyorral a szája szögletén, jegyezte meg: ez tragédia, Az Ember tragédiája… Néhány csoporttag felnevetett a felismeréstől, és a doktornő is elismerően nézett Terézre, hogy tudniillik, milyen szépen behúzta a csőbe. Na jó, mondta aztán Teréz, mint aki kegyelmet gyakorol, oszt, sőt szoroz, nekem a sárga, a Van-Gogh-féle sárga jutott az eszembe, napfényben hajladozó napraforgók a szélben, a mezőn, meg a virágcserepekben, és örvénylenek… Ez nagyon szép, Teréz, és milyen szemléletes, amit, és ahogyan mondta, köszönjük, szólt a doktornő, és Juci néni felé fordult. Juci néni, mondta emelt hangon, de azért kedvesen, Önnek milyen szín jutott az eszé… Juci néni élénk bólogatás kíséretében, harsányan (talán egy árnyalattal harsányabban a kelleténél) rávágta: hogy milyen szív? Vérvörös, úgy bizony, vadul dobogó és vérvörös szí… Hálásan köszönjük, Juci néni, köszönte meg a választ a doktornő, egy nagyot sóhajtva közben, hát akkor, fordult aztán Istvánhoz, folytassuk Önnél, kedves István. Nos, khm, kezdett rá István, én a, khm, a zöld színre gondoltam, úgyszólván rögtön ez ugrott be, éspedig az a típusú, mély zöld, ami a Gyűrűk Ura első részében volt, az elején, a Megyében… Hobbitfalván… a zöld, a, khm, nagyszerűen szép zöld dombok-mezők… bár, meglátásom szerint ez egy nagyon gyenge film, sőt mind a három az, úgy, ahogy van, de ez, szóval azok az Új-Zélandon forgatott jelenetek, a, khm, tájak… Szerintem meg, szólt közbe sértett arccal Klári, a Gyűrűk Ura, igenis jó film, mit képzel, mit okoskodik?...

 

Hát, azt gondolom, mondta a doktornő (egy megnyugtató mosolyt villantva Klárira, hogy elejét vegye a nem-kívánt konfliktusnak), hogy István megválaszolta a kérdést, és ezért köszönöm is neki, de javaslom, menjünk tovább, ö, igen, Attila következik, hát, Attila, Önnek mely szín „ugrott be”, hogy Istvánt idézzem? Tök jó zene volt, izé, nagyon szép, én csak a Vivaldi Négy Évszakot hallottam eddig, nem ilyen zenéket hallgatok, válaszolta Attila. És milyen zenét szokott hallgatni, Attila, kérdezte a doktornő. Buli-zenét, haúz, meg ilyesmik. És milyen színt látott, belül, míg ment a darab, faggatta tovább Attilát a doktornő. Színt? Ö, arany, igen, arany-színt láttam, lebegő aranyfüst, ja, igen, ezt láttam. Köszönjük, Attila, hát Ön, Klári, milyen színre gondolt? Most akkor valljak színt, kérdezett vissza faarccal Klári, majd hirtelen mosolyba rándult az arca. Hogy melyik szín, hm, a Gyűrűk Ura-szürke, vágta rá aztán. Gyűrűk Ura-szürke? – kérdezte elhűlve a doktornő. Az, felelte Klári, visszakomolyodva, az első rész elején, a csatában, mikor legyőzték Szauront, nem voltak színek, így van ez, kérem, feketén-fehéren. Mert, tette hozzá még, odasandítva Istvánra egy pillantásnyira, az egy nagyon jó film, illetve filmek. Hát jó, Klári, szólt a doktornő, miután összeszedte magát az enyhe „megrázkódtatásból”, köszönjük, nos, Éva, fordult a Klári melletti nőhöz, Ön mely színre gondolt? Elég érdekes… ez a… csoport, jegyezte meg Éva, aztán mintha észbe kapott volna, mondta, á, vagy úgy, én kéket, a kék színt láttam, a Richard Clayderman, amint zongorázik, jaj, de rég is láttam, milyen szép volt, mintha szellő lebbentette volna fel a függönyöket, abban a szobában, ahol játszott, Istenkém… de azért ez is tetszett, ez a zene, ki is volt a zeneszerző? Chopin, Frederyk Chopin, a nagy romantikus, szólt örömmel a doktornő, nekem egyébként igen nagy kedvencem, jó, hát köszönjük, Éva. Kedves József, nézett a bácsira aztán, megosztaná velünk, milyen színre gondolt? Én csak ámultam és bámultam, mondta ámultan bámulva József, olyan, de olyan, milyen is, szóval szép zene volt, ilyet én még soha, legalábbis nem nagyon emlékszem… De milyen színt látott, vágott közbe szelíden a doktornő, hogy egyrészt valódi válaszra serkentse Józsefet, másrészt, hogy némiképp biztosítsa a folyamatosságot. Szín, kérdezett vissza József, nem is tudom, egy zongorát láttam… a fekete-fehér billentyűket… Tehát, vonta le a tanulságot a doktornő, mondhatjuk úgy is, hogy a fekete-fehér szín-együttesre gondolt. Azt… úgy is lehet mondani, bólintott József.

Remek, szólt a doktornő, akkor most, kedves Feri, szólította meg a József mellett ülő, előre-hátra hajlongó férfit. És Ferinek nem kellett kétszer mondani, már mondta is: zon-go-raaaa… Ez csodás, Feri, de mégis, milyen szín, buzdította a doktornő. Zon-go-raaaa… szólt ismét Feri, és a doktornő úgy látta, ezzel meg is válaszolta Feri a kényes kérdést, ezért nyomban tovább „lapozott”. Hálásan köszönjük, Feri, és ön, András, szólt egy nagyot sóhajtva a doktornő, mely színt érzékelte odabent, a darab meghallgatása közben?

 

András, egyik lábát átvetve a másikon, jobb kezét az álla alá téve, és kissé előgörnyedve, módfelett töprengő arcot vágott, majd, látható élvezettel, hogy most végre eljött az ő ideje, és éles elméjével nyilvánvalóan lenyűgözni akarván a hallgatóságot, ekképp szólt: azt gondolom, vagyis azt gondoltam, de azért ez továbbra is érvényes, amit közben gondoltam, tehát most is úgy gondolom, hogy ez egy igazán, egy hatalmasan konzseniális zene, Chopin-nek e sorozata akkor fogant a zeneszerzőben, amikor… András, rendkívül érdekfeszítő a fejtegetése, de nem lehetne, hogy arra válaszolna, hogy milyen színt látott, kérte már-már kétségbeesetten a doktornő. András erre elpirult, mint egy sülő-félben lévő újévi malac, és folytatta, igen, szóval a fehér rózsa, mert, szúrta közbe félénk gőggel, Chopin imádta a virágokat, és… Tehát a fehér szín, a fehér rózsa, hm, hát ez csodaszép, András, de igazán, szólt a doktornő, egy enyhe fejbiccentéssel ismerve el András tájékozottságát. Nos, mondta aztán, összecsapva picit a tenyereit, mindenki elmondta hát a maga szín-élményét, és… És, szólt közbe komor hangsúllyal, szinte feddőn, Teréz, Ön, drága doktornő, még nem mondta el a magáét, így a kör, hogy úgy mondjam, nem teljes. Nagyon kevés az időnk, sajnálom, mondta sajnálkozva a doktornő, de, ha ennyire akarják… Akarjuk, csattant fel három-négy határozott hang. Hát, jó, ment bele kedvesen a doktornő, és egy villanásnyi gondolkodást követően, mondta: kék, nagyon mély-kék ég, Görögország tengerpartjánál, fehér, hófehér épületek harmonikus kontrasztjával, voltam ott, tette hozzá, és láttam, felejthetetlen élmény volt, igen, ez a zene, a maga enyhe szomorúságával, és mégis, tiszta boldogságával, ezt idézte föl bennem.

 

Köszönjük, doktornő, mondta, szinte az egész társaság. Gyönyörű látomás, dicsérte Teréz, és e megjegyzésre, többen bólogattak is. Sajnos, nincs már időnk, be kell, hogy zárjam a mai zenecsoportot, mondta zárásképp a doktornő, remélem, azért jól érezték magukat, és akkor jövő héten… Zon-go-raaaa,… motyogta bele a beszédbe Feri, mint valami tolmács. Igen, Feri, milyen igaza van, nézett a doktornő jóságosan Ferire, aki erre még jobban hajlongott, előre is, meg hátra is. Nos, folytatta a doktornő, köszönöm én is Önöknek, hát akkor, jövő szerdán ismét itt lesz a zenecsoport, jöjjenek, ha tudnak, viszontlátásra! Viszontlátásra, köszöntek vissza harsányan, szinte együttesen, a hálás betegek. Majd felálltak, és a termet disszonáns szék-csikorgatás, szék-zörgés töltötte be, amint a helyükre vitték, és tették az asztalokra, a székeket. Úgy ahogy voltak. Lábaikkal fölfelé.

  
  
 

Jahoda Sándor (1976) költő, író, az "Artisták cérnaszálon" költői csoport tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.