Szépirodalom

Fiókákkal tele a kert, mesélik
a kinti nyárról, ahol az Időt mérik.
Bennem kattog néhány beszáradt eszme,
miközben harsogva érik a cseresznye.
Belezuhantam a láva-izzású nyárba,
nappalom éjjel, éjem csillag-lárva.
Lebegek lélekben lecsupaszodva,
önmagam csontig cizellált szobra.
Egy rigó röptében rejtőzni a hajnali szélben:
több, mint amit valaha félve éltem.
Itt vagyok, most vagyok ébren
a Világ-éjszaka fénylő közepében.

Csengetnek. Ajtót nyitok, a nővérem az. Kezében kard, fényes kard, meztelen kard, kérdeném, már mondja, damaszkuszi penge, most jutott hozzá, teljesen véletlenül, higgyem csak el, ment az utcán, egészen addig, amíg egy tiszta kirakathoz nem ért végre, amiben megnézhette magát cipőtől a fejtetőre tolt napszemüvegig, és abban a kirakatban ott volt Mendez, épp a kardot törölte fényesre. És ez a Mendez, mikor meglátta a nővéremet, abbahagyta a fegyver tisztogatását, átlépett a kirakatüvegen, a pengét odaadta, meghajolt, kalapjával cikornyát hagyva a levegőben, visszament a kirakatba, és egy sakk készletett kezdett szétrakosgatni.

Kérdezem, tudja-e, ki Mendez. Mondja, persze. Egy kék macska.

Letörölte arcának fáradt neonjait. Túl öreg volt már ahhoz, hogy féljen. A Vásárló felébredt.

A fülével érezte, ahogy a reggeli levegő sárgáskéken töri meg a napfényt. Ez a kedd olyan hétfős. A Vásárló megnézte a higanyt. A Javasok szerint, aki naponta higanyra néz, örökéletű marad. Ő nem akart örökké maradni, mégis nézte. Még nem tudja, de ma többször le fogják tegezni, lazán és langyosan csusszan majd bele a kortalan mákonyba. Igénybe veszi az élet.

Kezében a kártya. Supershop.

TÖR(l)ődés

Félek hogy impotens leszek annyira szeretlek
Rászoktatsz a boldogságra
Ehhez képest minden erőltetett menet

Te a száj vagy én a seb
Nem is kell a magamévá tenni
Hozzám tartozol mióta láttam a véredet

Nem bírok elélvezni nem bírok ellenállni
Önzően örömködök
Nem tudok helyetted fájni

Ha csak törődés kell hát törődök veled
Ha azt mondod az élet csupa takony és hígfos
Kifújom az orrod és megtörlöm a feneked

Amikor Csabai Misi a tömpe ujjával nyomogatni kezdte a mobilján a billentyűket, már kénytelen volt egy oszlopnak támaszkodni. Egész nap rohangált, hajtós idők vannak a melóban, és kora estére mindig elfárad. Eszternek írt egy üzenetet, hogy ha majd ideér, akkor a bejáratnál fogja várni. Nem akart addig a sörsátorhoz menni, és a bejáratnál úgyis könnyebben megtalálják egymást.

A lánnyal ez lesz az első randija. Eddig csak a neten kontaktoltak. Fotót persze már látott róla, hiszen ő csak olyan lányoknak ír, akiknek van feltöltött képe magáról. Misi azt gondolta ugyanis, hogy így fair, és ez a mai nap remek alkalom lehet.

Félig nyers krumplit sikerült ennem megint.
De hát én főztem – így jártam.
Nem is főzés, hanem párolás szerint,
mert csípett a padlizsán, amit a töröknél vettem,
de utána legalább nem fáztam –
most fogat mosok, hogy ne égessen,
így is fáj a lelkem-testem.
Igyekszem nem nyúlni a szemembe,
valahogy félre lettem teremtve –
a testem kihűlt bolygóként messze kering.

A napló

Kedves naplóm! Ma június tizedike van. Igyekeznem kell, mert nincs sok időm. Elhatároztam, hogy hátralévő életemet megosztom veled. Most vettem le a bőrömet, és fázom egy picit. Nem baj, gyönyörűen süt a nap, és én most pompásan érzem magam. Hamar megszáradok, akkor mehetek a dolgomra.
Most itt ülök egy levélen, szárnyaimat próbálgatom. Két pár szárnyamból egyik már megszáradt. Még csapkodok egy kicsit, mindjárt jobb lesz. Társaimtól kicsit messzire kerültem. Igyekeznem kell a szépítkezéssel, mert jönnek a fiúk, kezdődik a mulatság.

Túl jó az emberekhez a költészet
Megengedi nekik hogy kritizálják
És hagyja hogy megegyék
A nemes szellem és a fenséges szándék
Érett és édes gyümölcseit
Az interpretáció pedig Bizony széttapossa és kipréseli
A költői képet (pépet)
A jó vers akár a bor vagy a méz
Valami régen beérettnek a levonata párlata
Sűrítmény és jó illat
Ráadásul az idő is benne van
Mint kísérleti nyúl
Tehát a jó szöveg
Provokációk és képtelenségek sorozata
Ízek és egyéb koncentrátumok
A kontextus szövete és a befogadás mintái között
Az igaz költészet elutasítja a hagyományt
Sőt magát a megértést is mint elavult reflexet
A jó szöveg elveszti út közben az eredetét
És nem ismerhető fel benne más
Csak a gondolat
A költészet nem válhat bálvánnyá
Mert nem Isten
Mégis onnan van valahonnan
Ahonnan a monumentális valóság

Mónikának

az ember pirkadatkor olykor
arra ébred mellkasán ül
egy amorf lény olykor szép
máskor pedig maga a rútság

néma ő
szava nincs
fura jelbeszéddel kommunikál
több kevesebb sikerrel

valljuk be nem érti őt senki sem

Vadi új fekete Volga állt meg a presszó bejárata előtt. A hölgy, aki kiszállt belőle, szinte idegen volt, még nem sokan ismerték a faluban. Hófehér, lenge, átlátszó nyári ruhát viselt. Fiatal volt. Szőkésbarna dús haja meglebbent. Enyhe mozdulattal megigazította, aztán határozott léptekkel belépett a presszóba. Megállt a pult előtt és amíg rendelt, kiszemelt egy ülőhelyet az egyik sarokban, ahol Péter ült. Máshol nem volt hely.

Civilizációs sebekre tapasztom a szlogeneket
(Borotválkozzon ön is Occammel!), mintha
gyógyszert akarnék eladni haldoklóknak ‒
nincs orvosság, de nekik mindegy,
nekem meg mégiscsak élnem kéne
valamiből ‒ úgy tűnhet, hogy az
elmúlással járó nagyvonalúságra játszom,
pedig csak szégyenlem magam, hogy
néha kiköpök ezt-azt, amitől nem tudok
másképp megszabadulni. Én vagyok a lélek
bodybuildere, erre gyúrok, naponta
szaporodnak a láthatatlan izmaim.
Vérig sértenek, s én cserébe esténként
a felcsatolható, vastag, fekete, általános
műveltségemmel boldoggá teszek valakit.

Nagyon barátságos és jóravaló ember volt, valahogy mégis, aki csak tehette, nagy ívben elkerülte. A lakótársai észre sem vették, a nővérek futva mentek el mellette, pedig ő mindent megtett, hogy valahogy észrevétesse magát. Nem volt vele semmi baj. Nem volt ápolatlan, mindig előre köszönt, a hölgyeknek kezet csókolt, az uraknak kalapot emelt, de valahogy mégis egyedül volt, mióta a felesége meghalt. Képes volt órákat várni, hogy embert találjon, akinek mesélhetett. Életmeséi voltak. Egy probléma mégiscsak adódott ezekkel a mesékkel.

két szék között  

A teremtő képzeletnek
nincs szüksége a beteljesülésre  

ellenben maga az alkotás
mestermunka
nem nélkülözheti
a képzelet elnyűtt kellékeit  

egy könyv bemutatóján
a szerzőt mindannyiszor
az általa elképzelt
és az arról megalkotott
széke köré ültetik  

– Kézcsókom a hölgyeknek! – nyitott be Lajos, a jóképű kukásfiú.

– Ciluka, van valami extraszemét a hátsóudvarban?

– Nincsen Lajoska drága, még nem csomagoltam ki a cuccokat, akkora a forgalom napok óta.

– Kér egy kávét pihenésül?

– Nagyon megköszönném Ciluka, valahogy hosszúra sikeredett a mai nap.

– Máris, máris, meg egy colát is fogjon a hűtőből, látom, hogy gyöngyözik a homloka – fordult a kávéfőző felé, formás fenekét szolidan megriszálva.

– Köszönöm, tudtam én, hogy maga egy istennő – nyalta meg Lajos a szája szélét, ami inkább a nő fenekének szólt, mint szomjúságának.

– Lányok, ki kér még kávét? – kapott észbe Cilu.

Törékeny levegő

Vonat fésüli a virradat haját
a vidék kinéz az ablakon
Minden lécet lever a gátfutó szél
mégis legyőzi a vízmosást
A hegyek trónusán ül valaki
páncélt visel a szíve fölött
A szörnyeket keresi távcsövén át
mint egy szigony     olyan a tekintete
Az őr bábuját kenyérből gyúrja össze
és gombostűvel szurkálja egy fogoly
A kórházi apollónők csónakon járnak haza
Napórán néznék az időt     de mindig este van
Még tart a száműzetésem
Ölelkezünk a kényszerzubbonyommal
Hogy tudtam mégis elvakarni a sebeimet?

Az író konyakot kért. A pincér rögtön meg is hozta, nem telt belé két perc. Ketten voltak bent, Lajos – az író, meg egy gyönyörű, szép, szőke nő. A hölgy zavarban volt, kényelmetlenül érezte magát.

Lajosnak – agglegény létére – rögtön megtetszett a nő. Izzadni kezdett a keze. Udvarolni akart. A nő ezt érezte. Narancslevet ivott. Lajos felkelt s odament a nőhöz.

– Jó estét kívánok!

– Jó estét!

– Meghívhatom egy italra?

igények

tavalyelőtt szerettem volna
egy új kocsit
tavaly vettem volna
néhány kiló mosóport
most már
örülnék
egy versnek is

És vannak a nagyonegyedül-napok. Mint a mai is. Hajnal négykor ébredtem. Mellkasodnak feszült a hátam. Nem akartam mozdulni sem. De fájt. Felkeltem. Megmelegítettem a tegnapról maradt kávét, elszívtam az első cigarettát, majd a másodikat is. Magamba gömbölyödve őriztem a biztonságod. Őriznem kell, mert valami megint elveszett, és ha valami elvész, akkor én kicsi leszek. Amikor kicsi vagyok, félek. Amikor félek, kapaszkodnom kell, mert ha kapaszkodhatok, akkor nem veszhetek el én is! Ma nagyon kell kapaszkodnom. Kapaszkodni és fecsegni. Fecsegni, csupa nem fontos dologról.

Bátortalanul

mintha barátságos űrlény
körülölelő szűrt fény
bátortalan por-ködös
a félállapot az közös

van ami tűnik van ami éled
pókhálóárnyhalál-képek
aranyecsettel javítva
a remény ajtaja nyitva

kicsit elveszett világ
mint kint hagyott gyereklapát
csipke-szép álom a volt kor
főnixként kelünk a porból

a ringató délelőtt-selymes
vetkőzik a szerelemhez
benéz a koszos ablakon át
pirul és neked adja magát