Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Turányi Tamás: A matróz

 

Hát hogyne emlékeznél rá.

Először van a macskajaj. Ha mégis fel tudsz kelni, és, mondjuk, dolgoznod kell napközben, ami hozza a nyolc óra szünetet legalább, míg újra lerészegedsz, de akkor már nincs mese, innod kell valamit a következő reggelen is, amit aztán vagy kiszúr a főnököd, vagy csak a tudattalanja vásznán jelenik meg, hogy valami nem stimmel veled, de azért hagyja végigcsinálni a napot, mert persze igyekszel, de négy óra felé megint csak a szeszre tudsz gondolni, kutyaharapásra vágysz, meg is ajándékozod magad vele. A harmadik nap reggele nem olyan rossz, csak mire teljesen felébredsz, megérkezik a remegés, de már természetesnek veszed, hétköznapi mód elvégzendő feladat, hogy megszüntesd, merően a szemükbe nézel a kollégáknak, előveszed a barbár humort, és rád van írva, hogy nem akarsz már barátokat szerezni, az este már jól esik az öklendeztető elsőt követő második, harmadik ital, mész, mész bele az estébe, kecsegtető éjszakába, hátha ma csak a nyugalomig töltöd magad, aztán valahogy mégis berúgsz.

És mikor még épp, hogy nem alszol, jön a matróz. Nem lehet vele beszélgetni. Először csak nézni kell, figyelni, mit csinál. Aztán elkezdesz látni az ő szemével, de akkor már valószínűleg alszol – bár az alvás fogalma némi módosításra szorult az utóbbi években.

A matróz fél, ez határozza meg minden mozdulatát, gondolatát. Ennek ellenére magabiztos és kiismerhetetlen, mint a tenger, mert éppen hogy ez a két dolog kell ahhoz, hogy napról napra túlélje a mindenek alján ott lüktető félelmet, amikor a tiszta égbolt alatt kéklő víz hívogat, aztán a felerősödő szél percek alatt meghozza a felhőket, amitől a víz kékből feketére vált, a matróz torka pedig összeszorul, ahogy a hajó oldala mellett lenéz a vízre, és a szíve fekete vért pumpál, de a keze még a kormánykeréken, a hajó élő lelkén, ami a legkisebb kézmozdulatára engedelmesen megremeg, és a hajó erős, és élettelennek látszik, mint ő maga, és ha most elsüllyedne, nem érné el soha az óceán fenekét, a sokmillió tonnányi víznyomás úgy roppantaná össze, mint egy bádogdobozt, és ettől az érzéstől a matróz nem szabadulhat, amíg ilyen mélységek felett hajózik, és gyűlöli a mélységet, de mégis, már két szárazföldön töltött nap után leküzdhetetlen vágyat érez utána, és gyűlöli ezt a vágyat is, de csak akkor érzi, hogy igazán él, ha a csillagos, fekete ég alatt hajózik, a két irracionális, felfoghatatlan kiterjedés között, és olyankor nagyon tudja, hogy az élete is csak egy átmenet a semmi és a valami mezsgyéjén, a két feneketlen ásítás, a két egymásra meredő mélység közé ékelődve, amiért legszívesebben bocsánatot kérne, de nincs kitől.

Hát ez kerül az álmodba, ezt látod az ő szemével, amikor harmadnapon végre elalszol igazán, és reggel, mikor felpattan a szemed, megörülsz a fénybe vont tárgyaknak, a plafonon, parketten botladozó napsugárnak, barátságos így minden bútor, poros virágcserép, és tudod, hogy a félelem most kicsit még alszik, de csak addig, amíg történni nem kezd valami, akármi, ami megbontja a reggel most-még-mindent-lehet reményét, hogy aztán ennek az akárminek az arcát vegye fel, és akkor már mielőbb meg kell inni valamit, és elmúlik a béke, a finom izgalommal együtt, ami minden új nap kezdetén azt sugallja, hogy a dolgok igenis alakulhatnak úgy, ahogy szeretnéd, akarod,

de nem, kikelsz az ágyból, zoknit húzol a matróz sóütötte, kirepedt csizmájára, pólót a megkeményedett tengerészköpenyre, hogy ne lássák, mi vagy.

  
  
 

Turányi Tamás (Kaposvár, 1966.) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.