Pásztor Attila: Rőzseláng
a vízről és a vérről
Alkonyi pírban fa levele
Szédül a pusztai tájra,
Jégszemü tornyok gomolyai
Dőlnek a nap sugarába.
Ballag a pásztor, tereli a
Nyájat a lomb-juharosba,
Küldi a szél is – csatalova
Fenn zabosul tarajosra.
Sűrül a menny, már hunyorog a
Csillag a puttonyok ormán,
Villan az ostor, leszakad az
Ég fele, bőszül az orkán.
Döbben a tölgyes, kavarog az
Ordasok éteri árja,
Bújik a bárány, cserepeket
Súrol a felleg uszálya.
Sárban az udvar, csak a kutya
Mordul a tócsa szemébe:
Macska a tükrén – lopakodik –
Lendül a csűr tetejére.
Távoli zengés pereme a
Híd fele száll teleholddal…
„Fújd el a mécset, s betakar az
Éj puha, fény teli csókkal.”
Lobban a szívem, szerelem az
Alkonyi kor menedéke,
Rózsafa-karcsún, ha derekad
Olvad a vágy ütemére.
Lobban a hajnal, sudarai
Nyúlnak az éji magosba,
Álmodat érzem – fakereke
Vinne ma régi korokba.
Hajlik a nádszál, cserepes a
Hangod – a béka csodálja,
Kőitatóban leveleim…
Bennük a pille magánya.
Könnyed a búcsúd, faszekere
Nyargal a messzi határnak.
Tűzben a véred – sose lohad,
Szítja a bő nyoszolyádat!
Megjelent: 2015-07-06 07:00:00
 |
|
Pásztor Attila |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
