Petőcz András (Ott, a szomszédban, Különös bárány, Nézem, ahogy az Isten, Tegnap az Isten, Elnyugszik az Isten, Magányos az Isten)
Ott, a szomszédban
Ott, a szomszédban, ott lakik az Isten.
Abban a házban, az ötödiken.
Valami baj lehet vele, szerintem,
mert mostanság már csak ritkán üzen.
Kis lábaskában kapja az ebédet,
a főzelékből többnyire marad,
mondják, nem örül a napi kenyérnek,
a lakótársnak járó fejadag.
Úgy tudni, hogy rég elutasít mindent.
Valamire vár, mondják, csak ennyi.
Tény, hogy senki nem keresi az Istent,
és neki sem kell már semmi, semmi.
Talánha a reklámhordó ember
csöngetett rá, egy-két éve, egyszer.
Különös bárány
Különös bárány köztünk az Isten,
megfáradt arcán szomorú mosoly.
Vékonyka, szakállas öregember,
aki mindig csak egyedül kóborol.
Annyira maga van, annyira fél!
Örök aggódás a tekintete.
Mindegy, hogy ősz, tavasz, nyár avagy tél,
olyan, mintha épp búcsút intene,
és csendesen valóban elköszön,
itthagy valamit, ami a világ,
borítson mindent üres űr-özön
s hidrogén-hideg csillag milliárd:
csírájában pusztuljon az élet.
Mintha az Úr sem érdemelné meg.
Nézem, ahogy az Isten
Nézem, ahogy csámborog az Isten
a sápadt uccán végestelen végig,
kezében palackkal. Gyönge lőre,
mit hajnalonta iszogat a nép itt,
ez van nála is, szőlőt nem látott,
vegyszerből készített, pancsolt bor csupán:
ettől mámoros, s ettől is hiszi,
hogy csodára képes minden délután.
Reggel hosszan, nyitott szájjal alszik,
mint minden férfi, aki ad magára.
Álmában is a világot vigyázza.
Barackot fogyaszt majd, folyékony kajszit:
a pálinka minden mulatsága.
Így készül az Isten a halálra.
Tegnap az Isten
Kicsit részeg volt tegnap az Isten,
s kikezdett este az Icával is.
Mondottam neki, vigyázz magadra,
látom, ha benned valami hamis.
Tisztellek nagyon, Haver, de vaze,
ha nincs meg a tartás, csalódok én.
Értsed meg végre, Mester vagy nekem,
nem egy bukott, megfáradt fenomén.
Valami kocsmában ültünk páran,
beteg lelkek, megváltás-sóváran,
s hogy van még jövőnk, hittük egy percre.
Zajban és piásan is nyugtató,
ahogy az asztalra koppan a szó:
Isten szava. Tékozolt kelengye.
Elnyugszik az Isten
Fáradt nagyon, elnyugszik az Isten,
párnára hajtja megőszült fejét...
Péntek este. Nem siet sehova,
alunni kell, mert hosszú volt a hét.
A csillagok paplanként takarják,
s a mozdulatlan vészterhes idő.
Álmait ma senki sem vigyázza.
A sötétségből valami kinő,
egy röntgenkép közömbös papírja
mutatja majd, hogy miféle árnyék:
vagy Isten arcán a szégyen pírja.
A sötétségből kibújik a múlt.
Minden, ami már el volt temetve,
rákúszik az alvó Isten-testre.
Magányos az Isten
Valamire vágyik most az Isten.
Egy gesztusra csupán, nem is többre.
Talán arra, hogy valaki higgyen
abban, amit mainapság csinál.
Egyedül van nagyon, ő is ember.
Nincsen pénze, amiből megéljen.
Nincs tervbe véve az új projekttel:
a kft-ből lassanként kiszáll.
Minden csak úgy elrohan mellette!
És a neten is --- már rég más az Úr.
Mögötte régi vetélytárs lapul.
Magányos bárány, áldozati lény:
üres tekintet néz a semmibe.
Így fogy el lassan az Isten hite.
ÉS LVII. évfolyam, 10. szám, 2013. március 8.
Megjelent: 2014-09-18 07:00:00
 |
|
Petőcz András (1959, Budapest) költő, író |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
