Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Vaskó Ilona: A nyár szennyese

…mosod a nyár szennyesét. Az izzadt, fülledt, szerelem szagú szennyest. Mosod már régen. Fehéríted. Sehogy nem múlnak a foltok. Mindig újra és újra ugyanott eszed le a ruhádat.

Már nem is akarod kimosni. Eldöntötted. A foltokkal együtt a tiéd. Hordod, cipeled magadon a szerelem skarlát betűjét. Már nem nézed melyik nyár, mikor varrta rád. Azt meg főleg nem, hogy ki. Egyszerűen elfogadod, hogy a nyár hozta, a kánikula, a fülledt, izzasztó meleg. Nem keresed azt, hogyan moshatnád tisztára a foltot magadon.

Változtatsz. Csendben vagy. Már nem beszélsz. Néma vagy. Észre sem veszed, hogy süket is. Nem hallod a saját hangodat. Nagy a csend benned. Ürességre váltott minden.

Néha, bátortalanul még behunyod a szemed, és emlékszel arra a lányra, aki boldogan, gátlások nélkül habzsolta az élet legfinomabb szerelem-almáját. Nem volt baj, hogy lecseppen, nem volt baj, hogy foltot hagy… De aztán el akartad tüntetni a foltokat. Pedig nem kell. Pont azokkal a foltokkal voltál önmagad. Ettől voltál te más, ettől voltál olyan nagyon elragadó, magával ragadó, könnyed. Olyan, aki nem fél az esőtől, sőt, aki kifut elé és kitárt karral várja, hogy arcát az égnek emelve lemoshasson mindent.

De a minap láttalak. Homlokodat az ablakra hajtottad, és nézted, hogyan csorog végig az esővíz az üvegen. Láttam, kerested a lecsorduló vízcseppek útját, láttam. Fájt valami. Talán az, hogy milyen rövid a vízcsepp útja, vagy talán az, hogy bent maradtál. Nagyon bent. Mi lenne –gondoltam- ha egy pillanatra kirántanálak ebből az apátiából, és táncolni vinnélek az esőbe? Megijedtem. Mi van, ha visszautasítasz? Mit mondok majd akkor? Láttam én, nagyon jól láttam, hogy magányod börtönébe vagy zárva. Áthatolhatatlan falakkal vetted magad körbe. Olyanokkal, hogy becsület, meg kitartás, meg valami ostoba fegyelem. Odakötözted magad valami mindenki számára elérhető korláthoz… A szárnyaid már rég véresen lógnak rajtad, repülni már képtelen vagy. Szárnyakat már nem kapsz senkitől, de már zuhanni sincs hova, hiszen ez a jól szervezett konzervatív fegyelem, olyan erősen köt, hogy sehova nem enged.

Kintről néztem a foltos ruhádat, és szerettem volna rád üvölteni, hogy vagy mosd ki, vagy vesd le örökre, mindegy csak tegyél már valamit, mert ez a néma, mindenbe beletörődő ember nem te vagy! De te már engem sem láttál. Telnek a napok, a hetek, és mintha meg is vakulnál.

Elfáradtam a bíztatásodba, hát hátat fordítottam neked én is. Már nem érdekel, hogy mit csinálsz. Kit érdekel, hogy szárnyalsz-e, hogy vérzik-e a szárnyad? Miért is zavarna az engem, ha önmagad akaratából láncoltad magad az elvárások korlátjához? Te döntésed. Hát én többet nem akarlak megmenteni. Nem csak téged, senkit sem.

 


 

 

Válogattam a szennyest a fürdőszobában. Szépen sorban. Fehér, színes, fekete. Így tanította anyám. Nem mossuk össze a színeseket a fehérekkel, nincs az a színfogó kendő, ami használna… A ruha csak így lesz tiszta, ha szétválogatjuk.

A tükörben megmozdult a lány. Láttam felém int… nem is felém, a ruhákra… Szemében ott volt a kérdés: Sikerült kimosnod a nyár szennyesét?

  
  

Megjelent: 2014-09-24 16:00:00

 

Vaskó Ilona (Nyíregyháza, 1974)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.