Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Fülöp Gábor: Átköltözésem története (1. részlet)

 

Mivel mindig is volt érvényes jugoszláv útlevelem, amikor kitört ott a polgárháború (s írtam is annak veszélyéről, hogy ez elkerülhetetlen lesz, a cikkeimet le is közölte az ottani egyetlen magyar nyelvű napilap, de a kutyát sem érdekelte, az embereket meg pláne nem), úgy döntöttem, ha már Budapesten jártam egyetemre, itt is nősültem, Magyarországon született mindkét lányom, átköltözünk, mielőtt behívót kapnék egy olyan háborúba, melyhez csakugyan semmi közöm. Amikor már „végképp” eljöttem, nem volt mindegy. Órákig kellett várni a jugoszláv határon, ahol minden útlevelet ellenőriztek, nem kapott-e a tulajdonosa közben katonai behívót, de hát ezt én sem tudhattam. (Nem kaptam később sem, de ki tudta ezt egy polgárháborúban, ahol például szerbiai és horvátországi magyarokat ugrasztottak egymásnak, holott közben Milosevics szerb elnök és Tudjman horvát elnök békésen vadászgatott Karadjordjevón, a néhai Tito egyik kedvenc vadászhelyén, miközben a határon hallani lehetett Vukovár bombázását). Szóval „átjöttem”.

Pécsre mentem először, ott a sógornőm adott valami „garanciát” vagy már mit, a családom többi tagja magyar állampolgár volt. Ági, a feleségem úgy, hogy engem Újvidéken többször is behívott, behívatott egy Budurin nevű muki az ottani belügyre, megpróbálván rábeszélni, hogy a feleségem mondjon le a magyar állampolgárságáról.és addig nem is kapja meg az ott-tartózkodási engedélyét, amíg ezt meg nem teszi. Ő is tudta, hogy ez törvényellenes, de egy szerb nacionalista pasas volt, elásta a fiókban a kérvényt, aztán, mint hallottam, utóbb önkéntesnek jelentkezett, hogy harcoljon a koszovói albánok ellen, persze, jó pénzért. Végül, amikor közvetlenül Belgrádhoz fordultam, a feleségem megkapta két hét alatt az ott-tartózkodási engedélyét és így tíz év után munkát is vállalhatott a Budurinok ellenére is. Hozzá tartozik a sztorihoz, hogy amikor meg akartam hosszabbíttatni az útlevelem (ami akkor természetes dolog volt és most is az), de valami miatt ez nem sikerült nekem és ennek okát maguk a tisztviselők sem értették, így kerültem az újvidéki belügy útlevél-főnökéhez, aki igen kedvesen fogadott és azt mondta, hogy ő csak utasítást kapott a szemközti ajtón belül „rendelő” Budurin elvtárstól, hogy ne hosszabbítsák meg az útlevelem. Átmentem a Budurin elvtárshoz, aki már egy smasszer jelenlétében várt rám, hátha ettől beszarok. Nem szartam be. – Hogy hívják az apósát? – kérdezte igen szigorúan, természetesen szerbül. – Dr. Kovács Andornak – mondtam, hiszen amúgyis tudta és miért lenne ez titok. – Mikor született az apósa? – kérdezte. - Fogalmam sincs, mondtam, hiszen csakugyan nem tudtam. – Aha! Önnek két lánya van, mindkettő Magyarországon született! Az ő születési dátumait se tudja? Tudtam. Azt is, hol születtek. A pasas ekkor elvigyorodott: - Nekem két fiam van. És jelentőségteljesen ránézett a smasszerre, akinek az arca rezzenéstelen maradt. – Jó, mondtam, nem lehet mindenkinek olyan szerencséje, hogy két szép lánya legyen. A pasas majd felrobbant (akkor még nem tudta, hogy majd Koszovóra megy, önkéntesen és dalolva). Másnap megkaptam az útlevelem, ennyit csak közbevetőleg.

Pécs. Szép város. Kértem letelepedési vagy már milyen engedélyt. Mondták, hogy majd. Egyszer. Holnapután, kiskedden, borjúnyúzó pénteken. Közben a Kisszínháznál kaptam szerződéses munkát és ennek következtében az önkormányzat Kulturális Bizottságától egy ún. „művészlakást” is három évre a Kertvárosban. Közbevetve: Ivo Bresan Hamlet iz Mrduse Dolnje horvát szövegének voltam a dramaturgja. Tisztességesen megfizettek érte, igaz. Aztán, amikor Pestre költöztem, kaptam egy behívót a rendőrségre. Nyitva volt az ajtó, ahová ”behívattak”, Eörsi Pista barátom üldögélt éppen bent és diktálta a szöveget, volt már tapasztalata ilyesmiben. Kiderült, hogy voltak valami pénzügyi svindlik a Kisszínháznál és ezt vizsgálták ki, úgyhogy amikor „bementem”, már tudtam, miről van szó és én is bediktáltam a szövegemet, a rendőrnő – őrnagy volt? – nagy örömére, hogy nem kell kérdezgetnie. Pistának sem, aki szintén dramaturgént dolgozott ott időnként és nekem sem volt semmi takargatni valónk, nem is tudom, hogyan folytatódott utána az ügy vagy „ügy”. Ezzel kapcsolatban: az első olvasópróbán, az Eszékről érkezett horvát rendezőnek én olvastam el Venczel Valentin szövegét, mert ő nem érkezett meg időre. Rádiósként csak a „slágvortot” olvastam, hogy a többiek tovább botorkálhassanak Bresan nyelvjárásában, melyet amúgy a pécsi horvátok sem értettek. Az eszéki rendező megkérdezte, hogy miért nem olvasom az egész szöveget, mert hiszen én mondom a legjobban. Mondtam neki, hogy én csak egy egyszerű dramaturg vagyok és más helyett olvasom. Erre felajánlotta nekem a szerepet és ezzel a színház jelen levő igazgatója, Bagossy Lásazló is lelkesen egyetértett. Nem vállaltam, így nem lett belőlem horvát nyelvjárási színész…

Jó, folytatom, ahol abbahagytam. Időközben három hónap telt el és a sógornőm már attól tartott, hogy ottragadok nála. Bementem a pécsi rendőrségre, ahol azt mondták három hónappal korábban, hogy majd kijön valamilyen szociális bizottság vagy mi és megállapítják, hogy a sógornőm megfelelő szállást és ellátást biztosít-e nekem (Igen, ezt különben biztosította számomra.). Mondtam, hogy köszönöm, már nincs rá szükségem, kaptam lakást a városi önkormányzattól. Teljesen ledöbbentek. – Hogyan kaphatott maga itt lakást, hiszen turistaként tartózkodik Magyarországon? - Mondtam, kérdezzék meg a polgármester úrtól. ö utalta ki. Másnap megvolt a letelepedési vagy milyen engedélyem, papírok, igazolványok, minden. Az állampolgársági kérvényt akkor még nem adtam be, hiszen annak ellenére, hogy a családtagjaim magyar állampolgárok voltak, a „jugoszláv menekülteknek” évekig kellett várniuk arra, hogy esetleg megkapják. Budapesten, úgy hallottam, órákig álltak sorba, csak hogy benyújthassák a kérvényüket. Gondoltam, üsse kő! Közben Keszthelyen megtartották a Magyar Írók I. Világtalálkozóját (nem tudom, így kell-e írni), melyre engem is meghívtak. Göncz Árpád, akkori köztársasági elnök volt ennek az eseménynek a védnöke és a ceremóniák után minden íróval váltott is néhány szót egy fogadáson. Tőlem is megkérdezte, ismerve korábbról engem és a polgárháborús helyzetet: - Gabi, te most hol laksz? (Vagy hol vagy?). Mondtam neki, hogy most éppen Magyarországon, Pécsett. – És kérted az állampolgárságot? - kérdezte. Mondtam, hogy dehogy is kértem, hiszen tudom, az mennyi procedúrával és nyavalygással jár. Göncz Árpád (bárki is bármit mond róla utólag) azt mondta: - Hát hülye vagy? Ezt én írom alá, én vagyok a köztársasági elnök! Megadta a „címét”, beadtam a kérvényem, rögtön megkaptam az állampolgárságot, a mai napig is megvan G.Á. válaszlevele.

De nem akartam Pécsett maradni, nem is maradtam ott. Igaz, közben az édesapám eladta az újvidéki lakásom, ennek is külön története van. Mivel a fenyegető behívő miatt nem akartam hazamenni, ő jött el Pécsre, hogy meghatalmazást adjak neki egy közjegyzőnél, melynek értelmében eladhatja az ottani lakásom és eljárhat bármilyen ottani ügyemben. Az első közjegyző azt mondta, hogy ő ilyen iratot nem adhat ki, kérjem a Magyar Nemzeti Bank engedélyét a lakásom eladásához. De akkor még egyrészt nem is voltam magyar állampolgár (vagyis mi köze van nekem a MNB-hez és viszont), másrészt mondtam a közjegyző asszonynak, hogy én csak azt kérem, hogy hitelesítse, hogy az aláírásommal felhatalmazom az édesapámat erre meg erre, a szöveget el se kell olvasnia. Nem lehetett, nem kellett a hülyének a pénz (nem a korrupciós pénz, az talán kellett volna neki, hanem az, amely ez egyszerű „igazolásért” járt volna.). A következő közjegyző természetesen rögtön hitelesítette. Az édesapám megdöbbent, hogy itt ilyen bürokratikus módon mennek a dolgok? Mondtam neki, hogy – ÁÁÁ! Csak véletlenül fogtunk ki egy ilyen hülyét a pécsi Széchenyi téren, nem mindenki ilyen balek. Aztán meg éppen a pécsi Széchenyi téren levő Polgármesteri Hivatalban is dolgoztam „tanácsosként”, de a feszültség kedvéért erről majd később, vagy inkább most, egy kicsit feloszlatva az eddig elképzelt rövid ide-oda összeállításomat. A pécsi „tanácsházán” ugyanis csupa, számomra ismeretlen mentalitású munkatársam volt. A főnököm, egy bizonyos Tóth Béla, képzettségére nézve kémia tanár (gondolom, amúgy nagy karrierista és párttag annak idején), a közvetlen munkatársnőm az „irodában” egy Foky Erzsi nevű régi pártkáder. (Utóbb hallottam Tóth Béla utódjától – mert természetesen Tóth Bélát fenékbe rúgták, miután Pestre jöttem -, hogy ez aztán „régi bútor”) nem volt szép búcsúm a Pécsi Polgármesteri Hivataltól. (Ráadásul a nekem „kijáró” tanácsos I. minősítésból „véletlenül’ (vagy nem) tanácsos II. lett. Bizonyára nem tudtam beilleszkedni abba a közösségbe, ahol csupa tanár volt, de egyikük sem humán értelmiségi. Igaz, volt egy pártfogóm, aki utóbb nem is véletlenül főjegyző lett Pécsett. Az hiszem, az egész „társaságban” Judit volt az egyetlen becsületes ember, a mai napig is hálás vagyok neki ezért. Igaz, volt egy pimasz lépésem is. Mivel „hozzám tartozott” pl. az állatkert és a vidámpark is a Mecseken, meg a városban a művelődési házak és a színházak is, kértem egy ingyenes közlekedési bérletet. Ezt az illetékes hivatal elutasította azzal, hogy mindenki ilyet szeretne. Elmentem a polgármester úrhoz, aki természetesnek vette a kérelmemet és utasította az illetékes hivatalát, hogy adják ki nekem ezt a bizonyos bérletet. Ezzel újabb ellenségeket szereztem ott magamnak.

  
  

Megjelent: 2015-07-20 16:00:00

 

Fülöp Gábor (Újvidék, 1950. március 19. - ) költő, műfordító, dramaturg, újságíró, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.