Szépirodalom

Tavasz

Búsan bolyong a tél,
bogáncs-fészke várja.
A rög emlékszik csak
a holt hóvirágra.

Csended fűszálain
fázós harmatcseppek -
gömbnyi fénytörésre
emlékek felelnek.

Foghíjas felleg-fésű:
csupasz ágak karma.
Ha az ég a hajad lenne,
mind lombba borulna.

Rügyező bokrokról
színes illat árad.
Kinyújtózol végre,
s fény nyílik utánad.

Nem várt szerelemgyerek volt. Csak azok születnek ilyen szépnek, így mondták a faluban. Gesztenyebarna, hosszú copfjait már messziről megismerték.

– Tudod, a Sanyinak a lánya. Ne mondd má, hogy nem ismered – duruzsolták.
– Úgy hasonlít az apjára, hogy le se tagadhatná.
– Az annyának, a Panninak vót ilyen szép haja lyány korában, tőle örökölhette.
– Meglehet ám, hogy éppolyan kikapós lesz, mint az annya. Látszik az most is.
– Miket mond már? Rendes asszony az annya, csak az ura, az a baja neki.

OFÉLIA ÁLMA

leszedem az almát úgy ahogyan
kérted a pirosakat a fűbe a fehéreket
egy fekete kendőre gyűjtöm golden
sztarking sztarking golden sorolom
az ágak felé nyújtózkodva a karom
kihúzható és betolható mint az esernyő
nyele az egyik kezem almát szed a másik
már egy seprűvel bajlódik sok a por
itt fent és csak még több lesz gyűlnek
a kupacok lágy zene szól a férgekkel
mi lesz nem tudom vermet kellene ásni
de már csak arra van engedélyem hogy
elimádkozzam a verset amit tőled
tanultam a teraszon fekszem és az ajtót
bámulom ami mögött a boldogság
mással hentereg a földön alszom még
időben megágyaztam emelkedik a víz
belelóg a hajam nem számít

Feküdtem a padláson és a szigetelőanyagot bámultam. Fülemben Green Day üvöltött, arra gondoltam, hogy milyen más volt az egész, amikor ideköltöztünk. Három vagy négy éves voltam. Talán inkább négy, mert a húgom is megvolt már, kisbaba volt, mindenki vele volt elfoglalva, én meg szabadon bóklászhattam. Egy falétra volt az emelet plafonjához támasztva, azon jutottam fel a padlásra. Az egész házsornak új szaga volt, sóderkupac volt a kertünkben, és még nem voltak elválasztva a padlásterek, csak néhány oszlop volt meg gerenda. Lakásonként ötven négyzetméternyi tetőtérben rohangálhattam. A szomszédok is még a lakószintjeiket rendezték, igazán senkit nem érdekelt, hogy mi van a padlással. Egy darabig.

halhát ezüstje villan
utolsó álmaimban
ártéri erdő reszket
és délre tartó rajban
szállnak madárkeresztek
ne higgyétek hogy baj van

minden mindennek része
így olvad új egészbe
jótett és bűn utólag
csak egymás hologramja
időrések csukódnak
nem emlékszem szavakra

A nem látható dolgok valósága

Jézus Krisztusnak

Az idő mozdulatlansága a rezzenetlen tó felszínén válik képpé. A csillagok az esőcseppek potyogásával egyre sárgábbnak és fényesebbnek tűnnek a víz tükrén. A fröccsenések által képződő kráterekben alábukik egy-egy bolygó. S ezek után hirtelen elemi élményként robban be a vihar, ahogy kilép az erdőből. Hirtelen átcsap havazásba. Akár az érzékiség ambivalenciája, mintha egy női test heverne a barlang előtt. Ahogy hideggé lesz a szívünk, az eszünk még mindig kacérkodik egy hógolyó meggyúrásával. De a megfigyelő is futni kezd a ház felé. Fogja a paparazzo nő kezét és együtt szaladnak a sziporkázó hurrikánnal szemben.

Kis éji lidérc –
ne kérdezd, miért

(Hát csak mert miért ne?)

Robinson ki a tengerpartra ment, nem volt mert neki más. Csak tengerpartja volt, meg a sziget közepe, de ott nem látta maga előtt a tenger peremén örökké lebegő narancssárga reményt, a nagy csalást, mely belepte mint palást az életét, a rohadt elfuserált életét. Mindig várta a hajót, s nem hitte a valót, hogy nem jön; az csak rossz álom, tudta, s hogy átaludta minden napját eddig, igen, erősen hitte, felébred végre majd, felébred végre majd, felébred végre a hajó jöttére, s kusza gondolatai elsimulnak majd, s alhat is talán nyugton, nem felriadva folyton, ha felébred egyszer már.

Motoros kerti fűkaszám motorfordulat
szabályzó mikrochipje, állandó túlmelegedés
miatt, mint rendezőelv nem biztosítja
a folyamatosan megfelelő fordulatszámot.
Ezenkívül a bal hátsó csapágyazatlan
keréktengely elferdült, és így fűkaszám
előrehaladás közben, mondhatnám biceg.
Ilyen feltételek mellett a Föld nevezetű
kisbolygó zöld fényben derengő rétjeinek,
gyepjeinek és kaszálóinak további
gondozásában akadályoztatva vagyok.
Mivel nemzetségem nem arról hírhedt,
hogy könnyen belenyugszik az eseményeknek
való kitettségébe, elhatároztam a rámbízott
feladat maradéktalan teljesítését.

Kiment a konyhába, főzött egy háromszor egyet, rágyújtott egy cigire. Mikor kész lett a kávé kilépett a pirinyó erkélyre, onnan bámulta az utcát. Tulajdonképpen elégedett volt önmagával, rendesen megszervezte a születésnapot. A fia tizennyolcadik születésnapját. Mégiscsak törődöm a gyerekkel, morgott csak úgy saját magának. A füstöt jó mélyre szívta, s kiengedte az orrlyukán. Nem mondhatja senki… Az apa sokáig egyedül lakott, albérletben. Egy szoba, kis konyha, még kisebb fürdőszoba. Télen magas a rezsi. Egy szép napon azonban a szállásadónő eladta a kéglit.

Kint az eső mámorán túl, valaki
éhezik - adnék kezébe
fegyvert, lője le
a csendet, mely a miértjeire
nem válaszol.
Valahol egy hajó a tengeren
látszólag ok nélkül süllyed, az
olajrózsa csillogása beborít
mindent – ne tedd! – kiált
a mentőcsónak, adnék
kezébe fegyvert, lője le
a csendet, mely a miértekre
nem válaszol.

úgy zárójelben

a szél persze a szél
legalább negyven napig
kavarog űrt hagy csupán
bennem a hiányt
olyan mint a részegség
után a gyomor csikar
és nézek nem látok
hallgatózok nem hallok
megyek de csak tapogatózok
érzem és érzem
a megfoghatatlant
a szelet

Egy eléggé öreg férfi cammogott az utcán. Koldus volt, nem élt senkije. A gyomra akkora, mint a gyűszű. Éhes volt. Nem tudta, kihez forduljon, hogy valakit találjon, aki megeteti őt. Barázdált arcán a ráncok magukért beszéltek. Egy idős néni is megbámulta. De nem szólt hozzá. A koldus valamit motyogott, mikor elment mellette s az asszony hallott is valamit belőle.

- Bolond! – mondta magában

Egy építkezéshez ért, ahol kőművesek dolgoztak. Egy nagy daru emelkedett az égbe. Fáradhatatlanul dolgoztak, a homlokukról törölték az izzadságcseppeket. Kenték a maltert, rakodták a köveket s úgy dolgoztak, hogy a Jóisten sem zavarhatta volna meg őket.

Kripli

egy kunyhóban élek
hozzá lehet szokni 
ahogy minden szarhoz ezen a világon
bányász voltam 
két házat is építettem
két családom is volt 
amíg bírtam erővel kellettem
most meg ennyi 
ez az összegányolt kalyiba
és egy öreg korcs 
ő legalább megvéd és melegít
egy tüdőm van és ki tudja hány gerincsérvem
fél nap 
amíg összerakom magam
és nekiindulok a városnak 
turkálok a kukákban 
ami használható 
azt összeszedem 
a külsőm miatt azt gondolják
olyan vagyok mint egy állat 
pedig csak az értékeink különböznek
de én már nem magyarázkodom

Emlékeim…

Kerestem a tizenkettes számot – sok egyforma között azt az egyet, ahova a hirdetés csábított. Gyűrögettem az újságból kitépett papírfecnit: „Könyveket, könyvtárakat veszünk, érte megyünk...”

A fene egye meg! Az egyforma házakat, meg ezt a bolond világot is. Olyan vagyok, mint a részeges templomszolga, aki úrasztalról lopott misebort árul. Könyveket eladni... Hat év gyűjtése. Napidíjamból vettem, áthoztam a határon; könyvekre költöttem, amíg mások frottír zoknit, konyakot hordtak.

– Nyusziskakaó!

Jaj, ne! Még ne! Mi lenne, ha nem mozdulnék? Ha csak feküdnék békésen a takaró alatt, szép nyugodtan venném a levegőt, mintha nem is hallottam volna az ébresztőt. Minden reggel ezzel kelt. Könyörgöm, ma vasárnap van! Aludni szeretnék! Csak egy kicsit még! Légyszi! Ígérem jó leszek, csak bújtasd vissza ezt a szőrmókot még az ágyikójába!

Áll az ágyam végében. Érzem a pillantását. A nagy boci szemeit rám emeli, és amikor nem mozdulok, kicsit hangosabban:

– Nyusziskakaó!

Leó és Hanga

Van egy apró húgom –
Hanga.
Nem mennék vele a bankba.
Úgy ordít néha,
hogy elszaladna előlünk
minden pénz.
Meg a tolóablak is.
Máskülönben
nincs vele semmi baj.

Az asszony bal oldalára fordult, miközben felidézte azt a májusi délutánt a látogatókkal zsúfolt Margitszigeten, s élete első csókját a zenélő szökőkút mellett. Jobb oldalán nyomták bordáit az ágyrugók, de újra az Adria felé röpült vele az expressz. Barátnőivel vihogva énekeltek, a visszafelé suhanó tájat figyelték odakint, és Hubertust kortyolgattak unalomból és kíváncsiságból. Hanyatt feküdt éppen, amikor eszébe jutott, hogy hajnali négy körül menetrendszerűen felébred, s félórán keresztül hallgatja a környékbeli kutyák ugatását, amely elnyomja férje testközelből érkező szuszogását is. Az volt az érzése minden ilyen alkalommal: nappal az emberek, éjjel a kutyák uralkodnak a világon.

olyan lettem akkor mint a megszállottak
elküldtem kuncsorgó szeretőimet és csillagokat
eregettem a sokadik unikum után rettegésem daccá
dagadt és azt mondtam csak a madarak és a felhők
valóságosak egy vén cigány ruháit ledobálta stigmáit
mutogatta elhittem neki tudtam már milyen Ő (az Isten)
csak a dadogókat latrokat megesett lányokat preferálja
ha az ima nem húzza közelebb… talán majd a keserves panasz
átok hogy még így is tisztábban látok már mégis elviselhetetlen
a prófétát hiába hívom baromként igába verte magát azt mondja
ez való mint ökör eke elé fogni unikornis paripát szűz lányok öléből
taposni sárba ugyan ezt már hiába prédikálja nem hiszem
torz őrangyalok utamba álltak könyököm térdem folyton szárnyukba akadt
elszökni sem lehet egykönnyen ha nem ők üldöznek még rosszabb
a rigolyás lelkiismeret irigylem a hat gyermekes anyákat legalább amíg
viselősek szülnek szoptatnak pelenkát cserélnek nem hallják a pallos suhogását
és nem bámulják a denevéreket a szüntelen véres hajnalégen.

Egy begombolt buldog tombol. Bolhája hája kergeti a plafonra, mert nő és gyarapszik. Ő pedig már olyan, mint a csipkefa bimbója, fa is bimbó is. Csipkedve is megehetetlen ez a kis szörnyeteg, ami őt zabálja épp.
Vonyítani sem bír, feltépte magában a sírógörcsöt indító, kutyaeb rakéta nyomógomb dobozát és belehasít a levegőbe, amitől az apránként megrepedezik és keményen potyog mellé. A kialakított légszomj vákuumtérből nem ösztönei, hanem a hízó húzza ki.