VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Kántor Zsolt: A nem látható dolgok valósága
A nem látható dolgok valósága Jézus Krisztusnak Az idő mozdulatlansága a rezzenetlen tó felszínén válik képpé. A csillagok az esőcseppek potyogásával egyre sárgábbnak és fényesebbnek tűnnek a víz tükrén. A fröccsenések által képződő kráterekben alábukik egy-egy bolygó. S ezek után hirtelen elemi élményként robban be a vihar, ahogy kilép az erdőből. Hirtelen átcsap havazásba. Akár az érzékiség ambivalenciája, mintha egy női test heverne a barlang előtt. Ahogy hideggé lesz a szívünk, az eszünk még mindig kacérkodik egy hógolyó meggyúrásával. De a megfigyelő is futni kezd a ház felé. Fogja a paparazzo nő kezét és együtt szaladnak a sziporkázó hurrikánnal szemben. Így kezdődik a film, a novella, az író becsukja a laptopot és beül a színházba megnézni egy neoavantgerde darabot. „Kis csipkefátyol, tiszta fény nő a jégcsapok köré.” Hallja az újságíró a táskájából a cérnahangú elbeszélőt. „S az encián motor a bordái mögött egy vers.” Hirdeti ki az első bevonuló színész-katona a tapsviharban. Majd vadméz csöppen az átadott virágcsokorra, s a bimbóira só, a második emeleti erkély párkányáról. „Itt van az illumináció, a ráérzésre végre ráunt a nappal.” Jelenti ki a narrátor, aki Hamlet jelmezét hordja. Majd egy igazi kenguru futja a köröket a szökőkút körül, a színpad bal oldalán. Pórázon vezeti Chaplin. Majd a jószágigazgató monológja következik. „Álomi jel. Ahogy az ébredés előtti percek riadtságában hirtelen eltűnődöm, kinyílik a szemem. Egy szék eldől, a zakó begyűrődik a háttámla alá, egy csillámporos erszényből kipottyan egy színes üveggolyó. A Nap, mint egy szem. S a nap, amely elment, mint egy pillanat. Újra csak vágások, az elhalasztott dolgok, kivárás, simogatás, látszólag fölös processzusok, mégis megtörténik az ébredés. Mint Rilke kunyhója.” Akkor gyorsan elsötétül a szín, egy rendőrnő és elkezdi mondani a gondolatait. „Liánok, fűzfák, tavirózsa. Illatok és merengés. Egy korty whisky, sajttal.” Majd krupié jön be kalapban. „Egy Jelenés, egy Lény, egy Eszme.” Baudelaire hangja. Aztán újra Rilke: „A szép az iszonyú kezdete csak”. A fű kibújt ámulat. Öböl s fehér kövek, csíkos kagylók öle. A nád illata. Golgotavirág-indák. Énekszó és ornamentika. Látod, Uram, hova futok el „előled”. Minden mondat kibúvó. Moha, kéreg és tőzeg. Mennyi bross, mennyi szó-melltű. Döbbenetes, szívbe markoló kiismerhetetlenség. (A pókok precíz varrni tudásával veszi birtokba a szöveget a képzelet.) A csend most lélekbe ültetett magnó. Millió halastó. De hajnalban jönnek a látszat parasztjai. Ők a legbujább homály. A múlt árnyai. Az értelemtörténés brigádja. Nem bírják tovább a tárgyak. Megszólalnak, mint szemek. A zene nézi a hallgató arcát. Azzal is csókolnak, ha látnak. Ajtó van az újjászületés mélyén, reinkarnált szoba. Morózus, ódon mormota. Majd beúszik a képbe egy komód. Egy őszibarack van a fiókjában. A tulipán szájában elolvad a méh. Az ébredés ledér. A befogadás helyébe odatelepszik a kritika. S a színpadon átfolyik a palackokba leszűrt rítus. Pedig az összes szék üres! Mit éreznek a színészek a lélek nyilallásából? A kelyhek rejtélyeiből. a látványon fut egy lemeztű. A zápor csupa friss fű. Elvalvás-vezúv! Mohó melegágy szívja magába a szellemet. Egy fejsze a Hold. Egy retorikai tervezet. Posztmodern bukéja van a szövegnek. A forma héjába áramot vezettek. Jáspis a gyűrű szájában. Szólal meg a hangosbemondó. Immateriális archívumok. Teszi hozzá a dramaturg. Hübrisz, homunkulusz. Az álom zárt kagylójában a beszéd gyöngye. Toldja meg a díszlettervező. A seb egy rózsa. Kiabál a súgólyukból egy tenor. Cifra palackok között járkálsz, stukkó zuhan rád, szecessziós furor. A sok szépség: hiábavalóság. Nem pusztán azért, mert funkcionálisan indifferens, hanem mert hasznosíthatósága túl ódon. A héj. Az írás a jelenlét halogatása. De ami felfedezetlen, az fedetlen és kiszolgáltatott. A rögzített gondolat nem jelent kimerevítést. Továbbadást, hálaadást jelent, oltárépítést a dolognak, ami megneveztetett. Iszom a költészetet, Jézus Krisztus szájából. Az imádkozás a legnagyobb figyelem. fegyelem és fű. tűrés és befelé figyelés. Miért jobb érzékelni, mint nem érezni? Miért törekszünk mégis arra, hogy ne érzékeljük, ami körülvesz, amikor pedig akarjuk élni az életet. A homokba dugjuk a fejünket, közben panaszkodunk, hogy elsötétült a kép. S mialatt mohón fogyasztunk, szőnyeg alá söprünk. Ahogy letör egy gallyat, a szíve nagyot rándul, mintha ő lenne az a törékeny, gyenge anyag, amely ilyen könnyen extázisba jön. A semmit tényként fogadja el. Az írás fölcsendül, mint egy prelúdium. A látószög a szövegek által bezárt tér. Ha a készenlét pengeéles, a helyzet átmetszhető. A félelem megszűnése után valami utóíz marad: a szellem. Improvizációs zuhany. Egy tó gerincén a napfény. A kiszámíthatatlan emelkedik fölénk. Egy háló. Fenséges a Te hajlékod, Urunk. Bízom a Mennyben. Artikulál a zongorahangoló. Az időtlen létezik. A gesztenye bója! A tó bőre indigó, inda hajlik a bozótba. Vér csöppen a hóra. A rítus harmóniája, harmóniuma: szublimáció. Rapszodikus mosolygás. A legerősebb szellem véd. Emlékezik. A rejtély fonadéka ő, sugarak öröme. Mint egy kéken izzó, márványszerű kavics, a kulissza, itt szavalják monológjaik a hologram-kockák között, a Lelkesedő Báb és a Belenyugvó Szkepszis, a Tiltakozó Múmiával együtt isznak. Egy régész jegyzi le az egész szimpóziumot. A Baronesz hosszú epilógussal szűkíti le a kontextus-teleobjektívet. Szó-sötét: zubogás. Aztán elrepül a frigy, a könnyel telt gyűszűket kilövik az űrbe. Mindenütt pálma és napalm. Ampullák. Egy tubus szemrehányást nyom a tányérjára a bohóc, elvárások kiűzetéseként. Pelyhes eső esik. A ceruza elhasad, a színpad helyén egy földgömb fordul el. Egy nagy üstdob mélyén kuporog a manöken. Egy Hold-csepp csöppen a partra, belevarrja. Beletüsszent az eszmei szubsztrátumba. Ópiumot szív az illúzió szívéből. A víz alatt tabu- és tablettamanók nyelik a stratégiát. jelenti ki a csipkeverőnő. Kilehelte lelkét az ősz. Lezuhant a hóba. Ki viszi át a tisztítóba? A hotel boy-szolgálata (cselló és csend) működik. Elviszik a jelölteket és becsomagolják a sértődöttség kis dobozait. A sors bőröndjei odafagynak a parti kövekhez. Bepakoltál mindent? Szekrény nyikorog a költöző liftben. Fölnevelt homály. Tupírozott szemérem. Gesztenyebimbókba bújnak a darazsak. Folyton rákérdez a felhőkre a korrektor. Biztos, hogy az égben kell aludniuk a villamosoknak? És a hegyek is a felhőben ugranak árkot? Áttöri a páfrányt a hang, bekéredzkedik a lombokba. A fakéreg alatt alvó hangyák szuszogását kottázza a fakopáncs. Csupa háncs. Körülmetélt kukoricacsövek, kancsó és kehely. Szirmok és sírok. A kéményseprő közben becsönget a kertkapun. Mint egy kormorán. Egy tollba mártott kígyó. Kis kanos kakadu. Lám, mindjárt meghalsz, és köztük lehetsz, úgy, hogy megértenek. „Le a néppel!” – ordít a plakát, miközben a tüzeléstechnikai munkatárs elhalad az ablak alatt. Csupa faforgács az aluljáró (alvajáró), valaki legyalulta a szenvedést. A sínek között rianás. Egy kifosztott oszlop. Két helyszínt kever a dramaturg. Egy vasútállomás peronja egy kertre néz. De a kert mögött egy angol parkot látni. Azon túl meg egy repülőtér kifutópályái láthatók. A felejtés bolygóján munka akarni. A mátrixok belelógnak a mindenkori jelenbe. Az idő méhében hideg, ritmustalan dobolás. Márvány és rítus. Egy festékjavító fiolát rázogat a szubrett. Ó, esték, Bibliai éjek. A gőg aluszékony. Félek. Mondja a testté lett élet. A derengés szalmazsákján, fekve gyakorolja a szolfézs titkait. Miféle iramodás ez a nevelés? Lép be a reflektorfénybe az oktatási referens. legyen rövid a perspektívák prológusa. A pitvar előtt legyenek jégtáblák, a szív lassuljon egy kicsit, hogy a létezés túl tudjon csordulni. Leírod, bemaszatolod, átfested, elfelejted. Most elkezdem az életemet újból. Jelenti be a vörös szoprán. Vár az ambivalencia-labor. Nem a lemondás, nem is a bűnbánat, hanem a reflexió sűrűje. Az elgondolt, de szétbomlott vízió. Lehull a mohóság héja. A mámor bebújik lényedbe és átmossa látásodat. Belép a tudattalanba, s ott feloldódik. Az allegóriák érvényt szereznek maguknak az álomban. Naponta meg kell magyaráznom magamnak, hogy érdemes létezni. A levés egy óriási kihívás, örök bizonytalanság, a forrás elől eltáncolni, máskor odacsalogatni a szánkhoz, hogy kimondhassuk: vagyunk. Nem félünk befogadni a logoszt magunkba. Mert a szellemmel a lét költözik a lelkünkbe. Szellem, lélek, test. Fej, tor, potroh. Élet üdve te vagy az est. „Az én, az személyesen a lehelet. Nem. A sok kibúvó, amin átjut a semmibe, beszívja száz bibe. Ahogy elnyeli a szárazföld a vizet, úgy tűnnek el a hangok. És rátapad mindenre a lágy idealizmus. A lelkiismeret megesz, aztán egy szigetre kitesz. A simogatást moha növi be, kis ág-bogas, vad bunda. Ne maradj durva! Az idő rengeteg vízcsepp. Cseppkő és csipke. Nem marad üresen tömlő se zsák, betölt minden helyet a tolakodó identitás! A stratégia: készenlét, megjátszás. A maszk kinő az arc alól, az igazi én marad a bőre alatt. Egy ménórát kaptam Tandoritól. Kösz. Az abszolút jó, a tökéletes teremtés-előtti gyertyatartót. S a teremtetlen előállt benne. az ideákba megmártott forma. Csak a tagadásban erősödhet meg. Minden sejtben egy-egy vers. Az orgazmusra törekvés etűdje és attitűdje. Az érintéssel megteremt egy kapcsolatot. Tücsök üldögél a csalánok közötti tócsában. A hegedűben egy balettcipő. S aki hordta, a színpad közepén alszik egy lila heverőn. „A nyelés, mint sziluett, le van rajzolva a nézőtér fölé, egy pauszra.” Bölcsesség és reflex. Hízelgés és árulás. A narrátor átöleli a szerzőt. Minden szólam egyszerre halkul el. Nem kell a szürreális pátosz. A dirigens egy robot. Katonai sisakban vezényli az álmot. Az elkívánkozás bekopogtat, mint motívum. A dialógus összeáll. Frenetikus. A karnagy belehallgat az egyedüllét-fúgába. És a mondatok hazaérnek.
Megjelent: 2014-10-18 18:00:00
|
