Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Fredrich Vilmos: Kampec (3. fejezet)

 

Feküdtem a padláson és a szigetelőanyagot bámultam. Fülemben Green Day üvöltött, arra gondoltam, hogy milyen más volt az egész, amikor ideköltöztünk. Három vagy négy éves voltam. Talán inkább négy, mert a húgom is megvolt már, kisbaba volt, mindenki vele volt elfoglalva, én meg szabadon bóklászhattam. Egy falétra volt az emelet plafonjához támasztva, azon jutottam fel a padlásra. Az egész házsornak új szaga volt, sóderkupac volt a kertünkben, és még nem voltak elválasztva a padlásterek, csak néhány oszlop volt meg gerenda. Lakásonként ötven négyzetméternyi tetőtérben rohangálhattam. A szomszédok is még a lakószintjeiket rendezték, igazán senkit nem érdekelt, hogy mi van a padlással. Egy darabig.

Jobbról egy idős orvosházaspár, Holec vagy Holcer, nem emlékszem, csak arra, hogy körülbelül tíz évig mondogatták a kertben anyámnak, hogy milyen szépek a virágai és hogy kicsit megbánták, hogy kétszintesbe költöztek, nem való nekik már a lépcsőzés, de hát a családi házak megfizethetetlenek, építkezni meg már az ő korukban... Ennek megfelelően szinte csak a földszintjüket használták, még az emeletre is ritkán jártak fel, nemhogy a padlásra.

Ha megfáztam, és lázam volt, anyám rögtön átszaladt a doktorékhoz, át is jött Egon bácsi, mindig nagyon kedves volt velem és nem féltem tőle. Anyám aztán összevásárolt mindenféle méregdrága konyakokat meg bonbonokat, hogy megköszönje a segítséget, mert pénzt azt nem fogadtak el sosem. Nem jártak padlásra és nem fogadtak el pénzt, tőlük aztán nyugtom volt.

A másik szomszédban volt egy halom gyerek, köztük egy kisbaba, emiatt a nő állandóan a padlásra teregetett mindenféle babaholmikat. Ez egy kicsit zavart, de elbújtam, ha feljött. Nem akartam, hogy tudják, hogy feljárok. Jó kis búvóhely volt és olyan hatalmasnak tűnt akkor az egész. Friss mészszag volt, és fehér foltok a tetőablakokon. Felvittem a kedvenc legóimat, ott játszottam velük, meg egy sárga mecsboxot, amit apám hozott valami külföldi útjáról. Na, az aztán egy nagyon nagy királyság volt, senkinek se volt hasonló. Ha meleg érte, szóval, ha lehelgettem, vagy megdörzsöltem, elszíneződött, piros lett. Varázslat. Mindenkinek azt mondtam, hogy ezt csak én tudom vele megtenni, ez az én varázserőm műve. Nem is adtam ki a kezemből, nehogy kipróbálják, hogy úgy van-e. De azt hiszem, biztos voltam benne, hogy tényleg nem sikerülne nekik. Nagyon büszke voltam rá.

Később kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki felfedezte a padlás nyújtotta lehetőségeket. Egy délután egy tejszőke kislány állt a legóim mellett. Hogy kerül ez ide? Nagyon megijedt tőlem, és rögtön azt mondta, hogy nem nyúlt hozzá és el akart szaladni. Igazából tetszett nekem, mert olyan fehér volt, mint valami rajzfilmgyerek, vagy tündér, úgyhogy nem bántottam. Ha lett volna ott más is, biztos levágok valami hisztit, vagy neki egy sallert, de nem látott minket senki, így azt mondtam, hogy nem baj, hogy itt van, és elkezdtünk játszani.

Kamillának hívták. Hülye egy név. Az anyja volt a teregetős nő, a kisbaba az ő húga és volt vagy három bátyja. A kisbabának is valami elképesztő nevet adtak, Jusztina vagy valami ilyesmi. A bátyjai állandóan csesztették, nem csoda hogy úgy megijedt tőlem is. Ők már tényleg nagyok voltak, legalábbis hozzám képest, iskolába jártak, az egyik talán már felsőbe, nem emlékszem pontosan. A járdán gördeszkáztak, meg BMX-eztek. Kicsit tartottam tőlük, de sosem álltak szóba velem. Még arra se tartottak érdekesnek, hogy lehülyézzenek.

Azt hihette ez a szerencsétlen kiscsaj, hogy megverem, vagy valami. Nem vertem meg. Nem tudom miket játszottunk, de elég jól elvoltunk. Arra emlékszem, hogy még azon a télen megmutatta a punciját, ott a padláson. Nagykabátban voltunk és letolta a nadrágját. Cserébe én is megmutattam neki a kukimat, és ezzel el volt a dolog intézve. Megbeszéltük, hogy meg kell néznünk, mert az oviban mindenki ilyenekkel hencegett, hogy látta már ennek vagy annak a punciját vagy a kukiját, úgyhogy mi meg megnézzük egymásét, hogy tudjuk, milyen. Első szexuális élmény. Kamilla, hideg, padlás, nagykabát, nadrág letol, kisgatya letol, nézd, ez van. Nézte. Én is néztem. Érdekesnek találtam. Hogy egy vágás van a lába között. Hogy furcsa lehet. Ezen gondolkodtam. Aztán felhúztuk a nadrágot, mert hideg volt. Azt hiszem, legtöbbször legóztunk.

Tavasszal a felnőttek falakat kezdtek felhúzni, majdnem olyan gyorsan, mint mi a nadrágot. Anyám kezdte, hogy a padlást milyen sok mindenre lehetne használni. Már használták, egyébként, üres kartondobozok és néhány kacatos is odakerült. Apám cipelte-taszigálta fel őket a falétrán. Aztán ácsoltak egy lépcsőt. Az ácsok. Jöttek, kalapáltak, fúrtak, és egyszer csak egy egyfordulós lépcső lett az emeleti tárolóban. Meg harmonikaajtó. Mármint a tárolón. Az emeleti folyosóról harmonikaajtón lehetett bemenni a tárolóba. Utáltam, mert hangos volt, nem tudtad úgy húzni, hogy ne nyikorogjon. És akkor már csak ritkán tudtam úgy felosonni a padlásra, hogy ne hallják. És akkor is minek. Nem volt tér, és nem volt Kamilla. Ennyit a titkokról.

A játékokat eldugtam ez egyik dobozba. Jól tettem, mert jöttek szigetelni. Meg falazni. Leválasztottunk. Leválasztottuk a padlásunkat a szomszédokéról. Ez a mi padlásunk, mi használjuk, szevasztok. Először persze pont a Kamilláék felőli falat kezdték csinálni. Anyám utálta őket. Ennyi gyerekkel.. Hát mik ezek, nyulak?, mondogatta. Nem lehet elviselni ennyi gyereket, ennyi zajt, ennyi mosógépet, nemtommit. Utálta őket. Lefalaztatta őket.

Reggelente a buszon azért is a Kamilla mellé ültem, amikor mentünk az oviba. Anyám próbált rám szólni, de nem tudta, mit mondjon, csak sziszegett, hogy Petike, ülj a fenekeden itt mellettem nyugodtan. Nem ültem. Átlendültem a Kamilla mellé és együtt utaztunk. Nem szóltunk egymáshoz, csak ültünk, kibámultunk a koszos ablakon.

Volt egy felirat az egyik vörös téglakerítésen, ami a kertváros utolsó házait szegélyezte. Ezek után a házak után már üzletek és tömbházak következnek, ahogy haladunk a város belseje felé. Alig vártam, hogy megtanuljak olvasni és elolvassam azt a feliratot. Fekete sprével fújták oda. Valaki odafújta. Gondolkodtam, hogy az ilyenek hogy készülnek. Hogy éjjel csinálja-e valaki, aztán elszalad, vagy hogy. Nem tudom. Oviba menet és hazafelé is néztem. Próbáltam kibetűzni. Nagy Á, megvolt, és a végén a felkiáltójel. Majd összerakom, ha tudok rendesen olvasni. Lesz rá idő, jövet-menet buszozunk.

Szerencsére a költözéssel nem kellett óvodát váltanom, maradhattam a városiban, ahová Jocó is járt. Ezért kellett minden reggel buszozni. Anyám vitt, általában húgommal az oldalán. Úgy mutogatta, mint egy új táskát. Fogta, hozta, tolta, a kis babakocsit felemeltette a segítőkész, fiatal apukákkal a buszra, így vonultunk reggelente. Ott volt a húgom, velünk utazott és irigyeltem, mert szart az egészre. Az utazásra, az óvodára, Kamillára, és anyánkra is.

  
  

Megjelent: 2014-10-19 16:00:00

 

Fredrich Vilmos (1983)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.