Szépirodalom

Mikor én voltam a mozdony, nagyon sokat dolgoztam. Pedig nem akartam én kimelegedni, poros-maszatos lenni, meg lótni-futni egész délután, mert sokkal inkább szerettem volna zsírkrétával rajzolni, befejezni azt a házat, amit még délelőtt kezdtem el, csak az ebéd miatt nem tudtam rendesen megrajzolni a tetejét, aztán meg aludni is kellett. És mikor végre hozzáláttam, hogy a tetőcserepeket kiszínezzem, akkor hirtelen mozdonnyá váltam. De, tényleg! Egészen igazivá. Volt sok kerekem, pontosan tizenkettő, megszámoltam. És volt ütközőm, áramszedőm, hisz villanymozdony lett belőlem, volt kürtöm is, meg három lámpám, kettő alul, egy meg felül, szép háromszög alakban.

Őszidő

Iriggyé sárgultak
reggel a levelek,
fészkén a gólyát
hiába keresed!

Afrika felé tart,
félúton, szegény,
ökörnyál szárnyal
a tollpihe helyén.

2005 október

Az Oláh

(Kései halotti beszéd)

Milyen barátság volt a miénk, Gyalu? Te kóbor poéta, te öreg kamasz, te száműzött herceg, te vén renegát.

Tegnap egy vaskályháról jutottál eszembe. Amilyen az etédi dolgozószobádban állt, tetején föltornyozott kéziratköteg -- fényképem van róla. -- „Péter fiam, hozd a kalapácsot és azzal verjed az írógépet, mert nem bírom végighallgatni, hogy ilyen lassan teszed tönkre!” -- Emlékszel, ott volt még Blénesi Éva meg Bágyi Bencze Jakab.

A Mátyás templom ódon boltozata alatt hallgattuk a Csíksomlyói passiót. Elnéztelek téged. Mellbevágóan archaikusnak tűntél a majd ötven évvel fiatalabb Enikő mellett. Milyen kapcsolta volt köztetek, Gyalu? -- Te nagy ember egy kis korban -- mondta rád ott valaki.

Rainer Maria Rilke

Die Sonette an Orpheus – Szonettek Orpheuszhoz

Szerettem, szebb volt nekem a másiktól
– nem mintha hiba lett volna a jobbal –
mégis alakja, tömege,
eredési és tapadási pontjai,
a közöttük lévő türemkedőn
kitöltött maximális tenyér felület,
ideálisabbnak tűnt számomra.
Csókolgattam magán- és közszemérmetlenül
mindig részre, arra a gyönyörű részre hajlón
cuppogtattam markolászva
vagy csak apró simításokat
helyeztem el ott,
lehetőleg a bimbón keresztül vagy odáig legalább,
elujjbegyerészve,
szemem, kezem, szájam folyton oda vágyott.
Ma, mikor az a tizenkét centis heg húzódik rajta,
végképp nem tudok semmi másra gondolni.
Látom álmaimban és a reggeli zuhanyzás közben,
az utakon, dolgaim és mások dolgainak
rendezései között,
a sportpályán és mindenütt.
Hogyan is versenyezhetne így vele mondjuk a jobb
melled vagy bárki másé.

Kecskekörmöt talált a parton a kavicsok, tört kagylóhéjak közt. Felvette, forgatta, tapogatta, aztán belemerítette a hideg vízbe és kiöblítette belőle a beleszáradt homokot. Lerázta, megvárta amíg megszárad és a zsebébe tette. Elviszi magával.

Tudta, hogy mások zacskóba földet gyűjtöttek vagy virágot préseltek, mindegy is, de kell majd egy darabka otthon. Az öreg Jeszenszkyre gondolt, a lelkészre, aki a lánya hajából rejtett el egy tincset, mielőtt elhurcolták, pedig ő nem hagyta el az országot, csak Recskig vitték.

   Volt egy fiú, a szeme olyan kék, hogy a lányokat azonnal rabul ejtette. Akit háromszor megkért, hogy legyen vele, az mind úgy is tett. Sokan próbáltak ellenállni a varázsnak, végül mind engedelmeskedtek a szemeknek.

Túlélés

Tegnap ugyanolyan volt. Ma más.
Mégsem dob fel. Ezt nem értem.
Nem zavar már, amiből kiléptem,
a tett után a hit szinte vonakodás.

Nem szavatol semmit erőfeszítésem.
Szellemi zuhany. Újra meg kéne születnem.
In toto – az illúziót kimetszem.
Túl forró. S a szó végleg eltalált.

Mi máson múlna hát az összeadás?
Ha el nem rontom, mégis berekesztem.
Kis mértékben ez a passzivitás.

Egymásnak eshetünk. Nem kell keret sem.
Már az utcán eldől, ki lesz a hibás.
Csöndben kell lenyelnem, hogy rossz a memóriád.

A magyar paraszt nem szereti a változatosságot. Minden úgy van jól, ahogy mindig is volt.

A boldogtalan Balcsi bácsiék csak akkor kezdték a disznóvágó szezont, amikor már leesett az első hó, a kést mindig pirkadatkor döfte a kurta farkú malac nyakába a tarjagos képű böllér, aki ekkorra már mindig megivott legalább három kupicányi papramorgót, ha volt pap a közelben, ha nem, mindig Rozika néni, a háziasszony keverte fakanállal a kifolyó vért, mégpedig évről évre ugyanabban a széles, barna tálban, mindig szalmával pörkölték a disznót, amikor már volt gázpörkölő, akkor is, az orrát mindig a kutyának vetették, a vér mindig szépen piroslott a vakítóan fehér havon.

Tavasz

Búsan bolyong a tél,
bogáncs-fészke várja.
A rög emlékszik csak
a holt hóvirágra.

Csended fűszálain
fázós harmatcseppek -
gömbnyi fénytörésre
emlékek felelnek.

Foghíjas felleg-fésű:
csupasz ágak karma.
Ha az ég a hajad lenne,
mind lombba borulna.

Rügyező bokrokról
színes illat árad.
Kinyújtózol végre,
s fény nyílik utánad.

Nem várt szerelemgyerek volt. Csak azok születnek ilyen szépnek, így mondták a faluban. Gesztenyebarna, hosszú copfjait már messziről megismerték.

– Tudod, a Sanyinak a lánya. Ne mondd má, hogy nem ismered – duruzsolták.
– Úgy hasonlít az apjára, hogy le se tagadhatná.
– Az annyának, a Panninak vót ilyen szép haja lyány korában, tőle örökölhette.
– Meglehet ám, hogy éppolyan kikapós lesz, mint az annya. Látszik az most is.
– Miket mond már? Rendes asszony az annya, csak az ura, az a baja neki.

OFÉLIA ÁLMA

leszedem az almát úgy ahogyan
kérted a pirosakat a fűbe a fehéreket
egy fekete kendőre gyűjtöm golden
sztarking sztarking golden sorolom
az ágak felé nyújtózkodva a karom
kihúzható és betolható mint az esernyő
nyele az egyik kezem almát szed a másik
már egy seprűvel bajlódik sok a por
itt fent és csak még több lesz gyűlnek
a kupacok lágy zene szól a férgekkel
mi lesz nem tudom vermet kellene ásni
de már csak arra van engedélyem hogy
elimádkozzam a verset amit tőled
tanultam a teraszon fekszem és az ajtót
bámulom ami mögött a boldogság
mással hentereg a földön alszom még
időben megágyaztam emelkedik a víz
belelóg a hajam nem számít

Feküdtem a padláson és a szigetelőanyagot bámultam. Fülemben Green Day üvöltött, arra gondoltam, hogy milyen más volt az egész, amikor ideköltöztünk. Három vagy négy éves voltam. Talán inkább négy, mert a húgom is megvolt már, kisbaba volt, mindenki vele volt elfoglalva, én meg szabadon bóklászhattam. Egy falétra volt az emelet plafonjához támasztva, azon jutottam fel a padlásra. Az egész házsornak új szaga volt, sóderkupac volt a kertünkben, és még nem voltak elválasztva a padlásterek, csak néhány oszlop volt meg gerenda. Lakásonként ötven négyzetméternyi tetőtérben rohangálhattam. A szomszédok is még a lakószintjeiket rendezték, igazán senkit nem érdekelt, hogy mi van a padlással. Egy darabig.

halhát ezüstje villan
utolsó álmaimban
ártéri erdő reszket
és délre tartó rajban
szállnak madárkeresztek
ne higgyétek hogy baj van

minden mindennek része
így olvad új egészbe
jótett és bűn utólag
csak egymás hologramja
időrések csukódnak
nem emlékszem szavakra

A nem látható dolgok valósága

Jézus Krisztusnak

Az idő mozdulatlansága a rezzenetlen tó felszínén válik képpé. A csillagok az esőcseppek potyogásával egyre sárgábbnak és fényesebbnek tűnnek a víz tükrén. A fröccsenések által képződő kráterekben alábukik egy-egy bolygó. S ezek után hirtelen elemi élményként robban be a vihar, ahogy kilép az erdőből. Hirtelen átcsap havazásba. Akár az érzékiség ambivalenciája, mintha egy női test heverne a barlang előtt. Ahogy hideggé lesz a szívünk, az eszünk még mindig kacérkodik egy hógolyó meggyúrásával. De a megfigyelő is futni kezd a ház felé. Fogja a paparazzo nő kezét és együtt szaladnak a sziporkázó hurrikánnal szemben.

Kis éji lidérc –
ne kérdezd, miért

(Hát csak mert miért ne?)

Robinson ki a tengerpartra ment, nem volt mert neki más. Csak tengerpartja volt, meg a sziget közepe, de ott nem látta maga előtt a tenger peremén örökké lebegő narancssárga reményt, a nagy csalást, mely belepte mint palást az életét, a rohadt elfuserált életét. Mindig várta a hajót, s nem hitte a valót, hogy nem jön; az csak rossz álom, tudta, s hogy átaludta minden napját eddig, igen, erősen hitte, felébred végre majd, felébred végre majd, felébred végre a hajó jöttére, s kusza gondolatai elsimulnak majd, s alhat is talán nyugton, nem felriadva folyton, ha felébred egyszer már.

Motoros kerti fűkaszám motorfordulat
szabályzó mikrochipje, állandó túlmelegedés
miatt, mint rendezőelv nem biztosítja
a folyamatosan megfelelő fordulatszámot.
Ezenkívül a bal hátsó csapágyazatlan
keréktengely elferdült, és így fűkaszám
előrehaladás közben, mondhatnám biceg.
Ilyen feltételek mellett a Föld nevezetű
kisbolygó zöld fényben derengő rétjeinek,
gyepjeinek és kaszálóinak további
gondozásában akadályoztatva vagyok.
Mivel nemzetségem nem arról hírhedt,
hogy könnyen belenyugszik az eseményeknek
való kitettségébe, elhatároztam a rámbízott
feladat maradéktalan teljesítését.

Kiment a konyhába, főzött egy háromszor egyet, rágyújtott egy cigire. Mikor kész lett a kávé kilépett a pirinyó erkélyre, onnan bámulta az utcát. Tulajdonképpen elégedett volt önmagával, rendesen megszervezte a születésnapot. A fia tizennyolcadik születésnapját. Mégiscsak törődöm a gyerekkel, morgott csak úgy saját magának. A füstöt jó mélyre szívta, s kiengedte az orrlyukán. Nem mondhatja senki… Az apa sokáig egyedül lakott, albérletben. Egy szoba, kis konyha, még kisebb fürdőszoba. Télen magas a rezsi. Egy szép napon azonban a szállásadónő eladta a kéglit.

Kint az eső mámorán túl, valaki
éhezik - adnék kezébe
fegyvert, lője le
a csendet, mely a miértjeire
nem válaszol.
Valahol egy hajó a tengeren
látszólag ok nélkül süllyed, az
olajrózsa csillogása beborít
mindent – ne tedd! – kiált
a mentőcsónak, adnék
kezébe fegyvert, lője le
a csendet, mely a miértekre
nem válaszol.