VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom– Bocsánat, nem tudja, miért van itt ilyen sötét? Vizsga Benn feszült csönd. menet közben szerettél, tenyérnyi foltot leheltél bõrödön varasodnak elképzelem: mosolyogsz A Duna parton egy férfi bánatosan nézett a folyó csendes hullámzására. Talán öngyilkos akart lenni? Ki tudja? Csak nézte a folyót. Nem volt már senkije. Magányosan élt. Most látszólag feladta. Minek éljen ő? – gondolta. Kavicsokat dobált a folyóba. Az emberek figyelembe se vették. Play Shakespeare A 66. szonettre Tir'd with all these, for restful death I cry Elegem van, kikészítenek, Mégse fogok meghalni, tetvek! Abban az időben ezernégyszáz forint ösztöndíj csak annak volt kevés, aki Afrikából jött. A havi villamosbérlet, azaz kombinált bérlet (az első metró-vonal csak később nyílott meg) diákoknak ötven forint volt, a havi menzajegy, ha jól emlékszem, százhúsz forint. Lehet, hogy már rosszul emlékszem. A menzán sorba álltam én is, sok jó barátot szereztem sorbanállás közben, miközben a tálcánkat hordozgattuk. Azt hiszem, végül is így alakult meg a Jelenlét nevű folyóiratunk, miközben tálcánkat tologattuk Csaplár Vilmossal, Szilágyi Ákossal, másokkal is, esetleg már a Kárpátiában. Sárándi Jóskával például vagy Vámos Miklóssal, aki a jogi karra járt ugyan, de a Kárpátia éppen az akkori két egyetem között volt. A tóhoz vezető dűlőútnál találkoztak. Onnét már csak néhány száz métert kellett zötykölődni a halőrházig, ahol megválthatták a napijegyet. Ahogy Marci, a nemrég megismert horgásztárs mondta, a belépőt a halparadicsomba, ahol kapitális pontyok, csukák és haris-mariskák, azaz harcsák várják a kizárólag nekik fent tűhegyes horgokat. Bodonyi kissé harsánynak, mondhatni tolakodónak érezte a fiatalembert, aki mindent jobban tudott, mindent jobban csinált, mint mások, és ráadásul még olyan rugalmas botjai voltak, hogy senki nem tudott akkorákat dobni, mint ő. Nem véletlen, hogy ő fogta a legszebb pontyokat is. No, és ez egyben válasz is arra a fel sem tett kérdésre, miért fogadták el a közeledését, meghívását erre a tóra. Mert Bodonyi Imre, meg a neje, Ibolyka csak ültek a parton reggel óta, és két tenyérnyi kárászon kívül semmit se fogtak. Marci épp akkor húzta ki a harmadik kétkilós pontyot. Ibolya segített neki a szákolásban. Nem volt ebben semmi különös. A parton ülő horgászok mindig kisegítik egymást. Bodonyinak éppen kapása volt, a felesége ment segíteni. Lizának a kiszámíthatatlan kiszámítható néhány fémpénzért új pozícióba helyezi önmagát keresi kutatja amit tükrében a legcsábosabbnak hőst alázatost bölcset gőgöst balgát Utazgattunk Bulgáriában. Nem sok pénzünk volt, de azért meg tudtuk volna venni Sozopoltól Burgasig a buszjegyet, de kiderült, aznap már nincs több járat. Pedig nem is volt késő. Mit csináljunk? Visszamenjünk autóstoppal? Ez akkoriban itthon általános közlekedési módnak számított a diákság körében, de ott nem akceptálták a szokásainkat, mert órákig nem állt meg senki. Gyalogoltunk az országút mellett a tűző napon, nem mertünk eltávolodni az úttól, mert olyan ritkán tévedt arra autó, ahogy megláttunk egyet, megpróbáltuk leinteni, de sikertelenül. Mintha észre se vettek volna bennünket. Visszafordulni már nem lehetett, túl messze hagytuk magunk mögött a mesebeli fürdőhelyet, különben is Burgaszban volt a kifizetett szállásunk, minden cuccunkkal, nem álltunk úgy, hogy duplán fizessük ki a kvártélyt. Miféle autóút ez, autók nélkül? József Attila nyomán Szellő, hogyha volnék, Felhő, hogyha volnék, Zolinak évek óta mániája volt a különféle sorsjegyek vásárlása. A legnagyobb nyereménye, ami eddig a markát megütötte, csupán ötezer forint. Bár az anyja ezt nem jó szemmel nézte, mindig elitta, hiszen felnőtt ember volt. Egyszer ballag a sorsjegyárus felé, aki már szinte barátjává vált, s húz egy sorsjegyet, s le is kaparja rögtön. Nem hisz a szemének: húszezer forintot nyert. – Ezt nézd, Laci! – Húszezer forint! Zolinak a nyílt utcán, a tömegben táncolni lett volna kedve örömében. hétköznapjaim és nekem már nincs kedvem bemutatkozni figyeljük egymást A színek játéka A változás kék. Akár a mű Este I.
– Orosházy Kázmér a legmegfelelőbb férj számodra. Tekintélyes család, hatalmas birtok. Habsburg-hűek, bevisznek az udvarba. Gondolj a húgaidra is! A nagy szemű, keskeny arcú lány hallgatott. Áttetsző bőrére fényt csókoltak az öltözködő asztal gyertyái. Fonott, fekete haja kibontásával bíbelődött. Édesanyja várta, talán mond valamit. Büszke kalmárasszony, roppant, fekete szoknyában, csipkés főkötőben. – Nem szólsz? A lány fölnézett, fekete szeme szórakozottan siklott anyja ápolt, gyűrűkkel teli kezéről szigorú, zárt arcára. Szemöldöke széncsíkként szaladt fel homlokára, mintha azt mondaná: „mit fűzzek még ehhez? Már úgyis kicsináltatok mindent, jövő héten esküvőm.” A kentaur szerelme Versképzetek Szatmári Juhos László ceruzarajzaihoz Szatmári Juhos László szobrai és rajzai, egyszerre költői és profán megnyilvánulások. Sajátosan szürreális világában úgy kerül minden a helyére, mintha az lenne a természetes közege.. Én, aki a világ prózai jelenségeit – eszközeiben inkább expresszív – lírával szépítgetem, izgalmas kalandnak, mondhatni kihívásnak tekintettem a vele való együttműködést. Laci megközelítéséhez kevés lett volna az együttérzés vagy a beleélés, magamnak is kihívássá kellett lennem. Munkáin látva, hogy mennyire izgatja a biológiai test ösztönvilágába zárt intellektus vergődése, én javasoltam neki a kentaur szerelme témát, és indításként küldtem neki egy-két verset. Az ógörög mítoszt eredetileg a gondolatkifejtés keretének szántam, őt viszont mítoszteremtésre rendelte eleve szürrealista látásmódja. Makacs fickó mondhatom. Arra késztetett, hogy rajzait, mint átlényegítendő realitást fogadjam el, és talán ez volt bennük a leginkább ösztönző viszont kihívás. A magam módján persze én is makacs fickó vagyok, így aztán sikerült az eredeti tematikán belül maradnunk. (Kis Pál István) Deres volt már a zörgősre száradt fű, az almafák elhullajtották utolsó leveleiket is. Hideg, nehéz szél fújt a Balaton felől, leszorította a konyha kéményének füstjét a tágas, sokszögű udvarra. Somoghy Akáczius állt az udvarház ablakában és a távolodó lovasokat nézte, akik az ormótlan, fekete bőrrel fedett batárt kísérték, amelyben a veszprémi püspök sáfárja ült. A lovasokat a keszthelyi kapitány adta a batár mellé, mert a várostól délre már nappal sem volt bátorságos az utazás erős, fegyveres kíséret nélkül. Ott evett volna meg a fene, ahonnan elindultál – gondolta Somoghy Akáczius és behajtotta az ablaktáblákat. Forrt benne a düh, és ha ő megmérgesedett, senki meg nem állhatott előtte, amilyen pogány természettel verte meg az ég. Állt, öklével a falnak támaszkodva, és halkan káromkodott. A püspök nem átallotta a nyakára küldeni az emberét, ezt a semmi kis számvevőt, ezt a nemtelen szolgát. Az írás provokáció, pontos, mint a kar, a zseb, lebilincselő 6.
Nem jár, hát nem jár! Elég baj, de azzal a részmunkaidővel csak annyira futná, hogy éhen ne vesszen a „várában”. Majd csak talál magának valamilyen katedrát, addig is istenesen kipiheni magát, mert még egy ilyen vesszőfutást nem igen bírna ki még egyszer. Az meg sem fordult az agyában, hogy egyszerűen átverték, ugyanis, de ezt már csak utólag tudta meg, a differenciált oktatás maradt, sőt, új némettanárral bővítették az állományt. Egy évig munkanélküli segélyen tengődött, anélkül, hogy bárki alkalmazta volna valahol. Nem csoda, hisz ekkor már nem csak az öregek kilincseltek munkáért. Akadt közöttük fiatal, nő, férfi egyaránt hála az illetékes szerveknek, melyek sehogy sem tudtak felnőni a fokozódó válsághoz. Hogy a Mórában hogy tudtak? Pintér nem kérdezte, azt is csak úgy fél füllel hallotta, hogy Nagypéter Vilmos végül is tanácsosként vonult nyugdíjba. Váljék egészségére, tanácsos úr! Majd a Teremtő előtt odaát, elmeséled, hogy sikerült. (sárfelirat) Nagy Gáspárnak egyszer majd el kell temetNI iNG, 
|
