VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Farkas Molnár Péter: A viadal I.
Deres volt már a zörgősre száradt fű, az almafák elhullajtották utolsó leveleiket is. Hideg, nehéz szél fújt a Balaton felől, leszorította a konyha kéményének füstjét a tágas, sokszögű udvarra. Somoghy Akáczius állt az udvarház ablakában és a távolodó lovasokat nézte, akik az ormótlan, fekete bőrrel fedett batárt kísérték, amelyben a veszprémi püspök sáfárja ült. A lovasokat a keszthelyi kapitány adta a batár mellé, mert a várostól délre már nappal sem volt bátorságos az utazás erős, fegyveres kíséret nélkül. Ott evett volna meg a fene, ahonnan elindultál – gondolta Somoghy Akáczius és behajtotta az ablaktáblákat. Forrt benne a düh, és ha ő megmérgesedett, senki meg nem állhatott előtte, amilyen pogány természettel verte meg az ég. Állt, öklével a falnak támaszkodva, és halkan káromkodott. A püspök nem átallotta a nyakára küldeni az emberét, ezt a semmi kis számvevőt, ezt a nemtelen szolgát. Amikor meglátta a kapun befordulni a batárt, ajtaján a püspök címerével, még nem gondolt semmi rosszra, inkább kíváncsi volt, mit akarhat a hűbérura, akinek három esztendeje nem jutott eszébe, hogy megtudakolja, mi történik a birtokán. Ránézésre gyomorbajosnak látta a sáfárt, így hát hideg hallal, sonka kövérjével és nehéz káposztával kínálta, mondván: szegény ház ez, nem élnek úrias étkekkel, csak amolyan napszámosnak valóval. A vékonypénzű kis ember már a sonka látványától elzöldült, végül csak egy fonnyadt almát evett kis karéj árpakenyérrel, a borhoz alig nyúlt, a pálinkára rá se nézett. Egyre a püspököt emlegette, meg hogy a birtok jövedelmével szeretne tisztába jönni. Ekkor mérgesedett meg Somoghy Akáczius. Jövedelem? Van az, hogyne volna. Keresztur, Berény, Szentgyörgy, Vörs, nyugatnak Szalavár, délnek le, egészen Sávolig még vagy négy falu, meg az erdők számos vaddal, malmok, szám szerint három, és a falvak közt a szántók, legelők. Aztán ott a Balaton a halászokkal, nádvágókkal. Negyed megyényi terület jobbágyokkal, kanászokkal, gulyásokkal. És töméntelen törökkel, akik Kanizsáról szeretnek kicsapni. Vallon zsoldosokkal, akik Fonódról törnek be, szinte minden hónapban. A hajdemákokról nem is szólva, akik, ha elunják magukat a somogyi rengetegben, hát unalmukban megint csak a püspök falvait, jószágát akarnák sarcolni. Végül meg is mondta Akáczius uram a sáfárnak: ha püspök úr őkegyelmessége hasznot akar szedni a javai után, hát rendben van, egy hét alatt elkészítteti a számadást és küldi a pénzt, már amennyi maradt. Mert minden falut, udvarházat palánkkal kellett itt körülvenni, saját udvarházát valóságos kiserőddé alakítani, és majd’ száz lovas vitézt felfogadni, akik éjjel-nappal járják püspök uram birtokát, hogy elvegyék a kedvét a rablástól, gyilkolástól mindenkinek, aki könnyű prédára áhítozik. Elküldi ő a számadást meg a pénzt, hogyne küldené. Hanem attól a naptól a püspök úr őeminenciája maga gondoskodjék a birtoka biztonságáról, mert azt senki nem várhatja Somoghy Akácziustól, hogy a vitézeket maga pénzén ruházza, etesse, fegyverezze, meg még lovat is adjon alájuk. Akkor mindezekről szíveskedjék a püspök úr maga gondoskodni. A sáfár nem volt buta ember, azonnal átlátta, hogy bizony többe volna a leves, mint a hús. Elköszönt, tán meg is könnyebbült, hogy ép bőrrel elmehet ennek a rettenetes, mérges embernek a közeléből. De az orra igencsak lógott, azt meg kell hagyni. Cseberből vederbe került, s tudta ezt ő maga is. Nem bírta eldönteni, hogy Somoghy Akáczius vagy a püspök haragjától féljen-e jobban? Akáczius uram lassan megnyugodott. Kidugta fejét az ajtón és kikiáltott: – Bort hozzatok! Öreg, lógó bajuszú, kemény arcú ember nyitott be kisvártatva, valamikor, a maga idejében katonáskodhatott, mert erősen bicegett, húzta a jobb lábát. Nagy, mázas cserépkancsót tett az asztalra, mellé kisebb ivóalkalmatosságot. Az is cserépből volt, mert Akáczius uram nem szenvedhette a drága asztalneműt. – Ebédet kíván-e, kapitány uram? Somoghy Akáczius a terített asztalra mutatott. – Mit kívánnék? Ehun van minden. Hús, kenyér, bor. Nékem is csak egy böndőm van. Az öreg bólintott, mintha azt mondaná, úgy is jó. Hang nélkül tette be maga után az ajtót. Lassan kiürült a kancsó, Akáczius uram az utolsó pohár bort iddogálta, amikor meghallotta a lódobogást. Felállt és az ablakhoz ment. A fia, Somoghy Pál embere érkezett. Rác volt ez is, mint a felfogadott katonáknak szinte mindegyike. Barna bőrű, szálas, erős férfi, istentelen nagy bajusszal, szakállal. Akáczius alig ült vissza székébe, már hallotta a csizma kopogását odakint. Nyílt az ajtó, a legény tisztelettudóan megállt a küszöbön és ott várta, hogy az ura beszólítsa. – Gyere csak, gyere Deján! – intett neki Akáczius. – Isten áldja, kapitány uramot – köszönt a férfi és fejet hajtott. – Levelet küldött kisurunk. Török jött, az hozta, megfogtuk, ideadta. Somoghy Akáczius elnevette magát. – Hát a törökkel mi lett? – Azt nem tudom, itt volnék, nem ott. De kisurunk tudja, ha török jön levéllel, az követ. Tán nem vágta le. Odalépett a kapitányhoz és a bekecse alól csontszínű papírtekercset húzott elő. Török levél volt, az rögtön látszott, aranyszín zsinóron nagy, gyermektenyérnyi pecsét lógott róla. Somoghy Akáczius megnézte a pecsétet, aztán átvágta a zsinórt és az asztal lapján szétsimította a levelet. Szemöldöke a haja tövéig ugrott, amikor a török módi szerint kicirkalmazott latin szöveget megpillantotta. – Mi a mennydörgős mennykő… – dörmögte, aztán kikiáltott az ajtón: – Ambrus! Hozzátok a deákot!
„Szentgyörgy vára vitéz kapitányának, Somoghy Akácziusnak, a legvitézebbek legvitézebbjétől, a nagy hatalmú, kegyes és kegyelmes Demirel Oglu pasától, aki a fényességes és legfelségesebb padisah akaratából Kanizsa várának ura – Üdv! Nemes lelkű, bátor szívű, félelmet nem ismerő, s legfőképp becsületes vitéz hírében állsz, kérdezem hát tőled Somoghy Akáczius, rendjén van-e ama dolog, hogy nyáron egy katonád, Cseke nevezetű, az én legkedvesebb vitézemet, a senkihez sem fogható bátorságú Serdar Szinánt levágta, s e tettéért előttem megjelenni, s arról számot adni elfelejtkezett? S kérdem tőled, te Akáczius kapitány, ama dolog rendjén van-e, hogy egy másik embered, aki neveztetik pedig Deján Lupsitynak, ugyancsak még a nyáron fejét vette a ragyogó vitézségű, fiatal Akay Alparan pasaliknak, Yozgat tartomány reménységének, s eme tettéért előttem megjelenni, s arról számot adni elfelejtkezett?”
A deák itt abbahagyta az olvasást és Dejánra nézett, aki behúzott nyakkal állt, félig a nagy vályogkemence takarásában. De rá meresztette a szemét Somoghy Akáczius is. Aztán csak a fejével intett a deáknak, hogy folytassa.
„S végezetül kérdem tőled Somoghy Akáczius, mi dolog az, hogy a te fiad, Somoghy Pál, eme elbizakodott, vicsorgó farkaskölyök, viadalban levágta a legdicsőségesebb Zohan kajmakám egyetlen fiát, szeme fényét, akit a Háború Felkelő Holdja néven tisztelt és szeretett minden igazhitű harcos? A te fiad mikor szándékozik előttem leborulni és bocsánatomat kérni, avagy ítéletemnek alávetni magát? Halld hát szavam, te Akáczius kapitány! Fiadat, ama Somoghy Pál nevezetűt viadalra hívom. Őszutó havának első napján, pontban délben várlak téged, s fiadat Szentgyörgy s Kanizsa közt félúton, ama helyen, melyet ti Palágyi rét néven ismertek. Magam kívánok fiaddal megvívni, nem hozok magammal mást, csak öt fő lovas kíséretet. Ti pedig annyian jöttök, ahányan akartok, mert egy az Isten, és erős az ő igazsága. S a benne hívőket elveszni nem hagyja semmi csalárdság, gonoszság és aljas csel által. Ám ha Allah elfordítaná rólam tekintetét és a viadalban fiad engem legyőzne, illesse őt minden javam, úgyis mint: pénzem, amely háromszáz velencei aranydukátot tesz ki, fegyvereim, száz velencei aranydukát értékben, lovaim, száz velencei aranydukát értékben, ékszereim és ruháim, ötszáz velencei aranydukát értékben. Mondom, kívánom és akarom, hogy eme javakból a magatok hasznára egyetlen tallért se fordítván, mindeme javakat a te fiad a saját személyében juttassa el és adja át Zohan kajmakámnak, ki ez idő szerint Budában tartózkodik, csekély kárpótlásul az őt ért felmérhetetlen veszteségért. Ám ha Allah megsegít és fiadat a viadalban levágom, te, Somoghy Akáczius kapitány, a magad személyében tartozol Zohan kajmakámnak átadni ezer velencei aranydukátot, amely fentebb sorolt javaimmal megegyező érték. S ha a viadal elől, mint remegő inú hiénák, gyáván megfutamodtok, hát tudd, te kapitány, hogy elmegyek tehozzád, és azt a rozzant juhhodályt, melyet te várnak hiszel, egyenlővé teszem a föld színével, embereidet, szolgáidat s minden házad népét maradék nélkül kiirtok. Mindezt erős esküvel fogadom, mely esküvéshez tanúnak hívom az egy igaz Istent.”
Somoghy Akáczius céklaszínű arccal meredt a levelet remegő kezében tartó deákra, aztán felhördült, és az üres boroskancsót olyan erővel csapta a falhoz, hogy ízzé-porrá tört. Kirúgta maga alól a súlyos tölgyfa széket, felkapta, és olyan könnyedén vágta a terem sarkába, mint gyermek a száraz gallyat.
Megjelent: 2015-08-17 16:00:00
|
