VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomHa nem is szólal meg, Aki beszélni sem képes, Ha van nyelv, ami elfér még. nehéz a falnak támaszkodsz Ülnek a lakásban, és sakkoznak. Hárman ülnek a lakásomban, és sakkoznak. Kis dohányzóasztalon a készlet, három hokedlin meg ők. Hozták magukkal. Pont akkor jöttek, mikor kifizettem a konyhát az asztalosnak. Egyszerűen kinyitották az ajtót, és beballagtak. Túl sok ez azért, mondták a pénzre, amit a mesternek számoltam épp, de mást nem szóltak, lepakoltak, felállították a bábukat. Kezdtek játszani. Egy lép a világos tisztekkel, egy a sötétekkel, egy meg mindkettő gyalogjaival, felváltva persze. Mondom nekik, ez így nem igazán jó, részint, mert ez az én lakásom, nem hívtam őket, részint meg sokan vagyunk négyen, hát szedjék össze a holmijukat, és távozzanak. Mondják, jó, már azt hitték, a felállás, mármint a háromemberes sakk ellen lenne kifogásom. Játszanak tovább. Fenyegetőzöm, próbálom őket rángatni, felborítani a bábokat, de ők is, meg a sakk is olyan nehéz, hogy hasztalan erőlködöm, mozdítani nem sikerül. Emelem a hangom, ordítok, kifulladok, a sírásig haladhatnék, hamarabb megállók. Üvegházakon át a nap melegét hajszoltam Megannyi monolit Rozoga üvegen át hosszan nézem a kertet Megannyi monolit Felkelek az ágyból, már tenném le a lábam a földre, amikor megszólal bennem valami hang: Melyik láb ez? A bal. Akkor húzd vissza de rögtön! Így aztán felülök rendesen, és ügyelek, hogy a jobb lábam érjen le előbb, majd belebújok a papucsomba, és elkezdem megsétáltatni kócos hajamat az állott reggeli beltéri levegőben. A konyhába érve meglátom saját magamat, ahogy az asztalnál ülve jóízűnek falatozom. Azóta utálom a focit, mióta másodikban a Weininger Józsika pofán rúgott labdával. Harmadikban még jobban megutáltam a focit, amikor a Weininger Józsika másodszor is pofán rúgott a labdával. Negyedikben már szemfülesebb voltam, így a Weininger Józsika már nem tudott harmadszor is pofán rúgni a labdával, mert nem mentem el az edzésre. Ötödikben közbelépett a karmamóres, ugyanis Weininger Józsikának az egyik meccsen kifordult a térdkalácsa, nyílt törés, egyszerre sírt és sikított. Szörnyű volt. És ez nem névreszóló eset. Megfigyeltem, hogy a meccsek végén valaki mindig fáj vagy vérzik. A foci cseppet sem biztonságos tértartalom. A másik pedig a logikátlanság: gondold végig, ott van egy csomó ember akik mind egyetlen labdáért veszekednek. Miért nem adnak mindegyiknek egyet-egyet, és akkor csönd lesz? Veszett idők („Az ékesszólásról” tételei)
I. Ha Derby még él, egész Budapesten MA IS most megint – Deján, édes gyermekem – szólt Somoghy Akáczius és tenyerét a legény vállára tette. Deján Lupsity, ez a vad, kegyetlen, félelmet nem ismerő katona pedig összerezzent az ura érintésétől. Tudta, hogyne tudta volna, hogy a kapitány haragjánál csak az borzasztóbb, ha ilyen mézesmázos mód törleszkedik valakihez. – Kinyargalsz és addig mész, míg Palkót valahol fel nem leled. Megmondod neki, azt üzenem, hogy rögvest jöjjön bé. De setétedésre itt legyetek, vagy mehetsz, amerre a lovad visz. Megértetted-é, kedves gyermekem? Dejánnak végigfutott a hideg a hátán, az ura rekedt, fojtott hangjától. Nem is szólt semmit, csak fejet hajtott és kifordult az ajtón. – Deák! Lemégy a faluba és megmondod a papnak, estére elvárom az asztalomhoz. – Megértettem, kapitány uram – válaszolta a deák és fövegét a fejébe csapva, nagy garral lódult az ajtónak, de Somoghy Akáczius rámorrant: – Ne rohanj, mert a papot előtalálni bizonnyal egyszerűbb lesz, mint Pál fiamat, akiről az ördög se tudja, merre járhat éppen. De neked elég lesétálnod a templomig. Neutron csillaggá omlanék a légüres térben, De csak magányos üstökösként keringek a végtelen Mikor nagy dirrel-durral megszülettem, Fejetlenség A fej a lélek tükre C.H.G följegyzése az első csókról
Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből
Első gimnazista voltam, amikor először csókolóztam életemben. Liza nevű osztálytársnőmet csókoltam meg, bár helyesebb úgy fogalmazni, ő csókolt meg engem. Két hónapig jártunk együtt, jelesül 1985 novemberében és decemberében. Többnyire, persze, nem jártunk, hanem padokon ültünk a Stefánián, a Tisza közelében, a növekvő hidegre fittyet hányva. Beszélgetéseink rendre elakadtak, s Liza ilyenkor csókkal oldotta meg a helyzetet. Különös volt az egész. Két hónapig egyfolytában érthetetlenül izgatott voltam. Nem szexuális értelemben (bár az is előfordult), egészen más módon. Minden érzékem és szervem stimulálta valami megfoghatatlan sejtelem. A növényeken futhat végig hasonlóképpen a remegés a tavasz közeledtén. kifelé nézel az ablakon szétdobált kacatok a járdán voltak izgalmas hazugságaim feléd Ködös út. Nem sűrű, átláthatatlan, gomolygó tejföl, csak épp annyira ködös, hogy az utcai lámpák sejtelmes folttá halványulnak. A barátnőm háza rémlik, betegen fekszik, nem tud kikísérni, a kulcsot bedobom a levélszekrénybe. Tőle jövet szaladok az utcán, félek a sötétben, kutyák vonyítanak, s valami védelmet remélek attól, ha kiérek a főútra a villamosmegállóba. Ott se kisebb a homály. Kiállok a sínre figyelni, a távolban mikor tűnik fel a villamos gombfénye. Meresztem a szemem, nem látom. Balra, kissé távolabb, szennyes kis étterem vagy kocsma ablakából némi életjel szűrődik ki, amúgy sötétek a szemközti épületek, az úton autók se járnak. Újra és újra lelépek a sínre: hol marad a villamos? Már vacogok, a félelem vaskos kötele a gyomromra csavarodik. A villamos talán már elindult a végállomásról, csak a köd miatt nem látom, talán mindjárt felbukkan az a megmentő kis fénypont ─ bíztatom magam, de nem jön, hasztalanul reménykedem. Toporgok, a cipőm nem kopog, nincs semmi zaj. Az árnyékok is nyirkosak, percről percre hidegebbek, szidom magam amiért szoknyában jöttem, nadrágban nem fáznék ennyire. Harisnyás lábam összeszorítom, ismét igyekszem győzködni magam: elcsábított hogy beleforgasson magamba egy kavicsra álltam Port Lligat Órák óta ébren várta a reggelt. Imádkozott. Még fel sem kelt a nap, amikor az ügyeletes ápoló bezárta a szobaajtót. Nem sokkal később hallatszott a fémkoporsó jellegzetes zöreje. Ilyenkor mindig nagy a nyüzsgés. Talán a szomszéd szobából jön a zaj. Az első halál iszonyatos volt. Aznap éjjel nem aludtunk. Valaki egész éjjel üvöltött. Ahogy teltek az órák, egyre ritkábbak lettek a kiáltások. Hajnalban hirtelen csend lett. Néhány nappal korábban költöztünk be. A negyvenedik házassági évfordulónkat még megünnepeltük. Elutaztunk a tengerhez. Minden évben elutaztunk. Ott töltöttünk pár napot. Most is a fülemben cseng a tenger zúgása. Az orromban érzem a tenger sós illatát. Órákig képesek voltunk kint feküdni csendben, szótlanul a parton. Pedig a kapcsolatunk nem indult könnyen. Mindketten makacsak és önzők voltunk. Fiatalon olyan hévvel vitatkoztunk, mintha tényleg az lenne a legfontosabb dolog, hogy ki hol nyomja meg a fogkrémes tubust. Lefújom magamról a nyár Tükörbe nézek, kéklenek Pedig jámbor akartam lenni, Szerettem volna valahogy
Kő, papír, olló, Magyar Napló 2012 Hófehérke a Héttörpe házában lakott. Egész nap nem csinált semmit, unatkozott. Unatkozni viszont csak a buta ember szokott, ő meg nem volt buta. Olyannyira nem volt buta, hogy elhatározta, dolgozni fog. Gyerekkora óta szerette a darukat nézegetni és ha nem látott egyet sem, akkor elképzelte őket. Hófehérke ezért toronydaru-kezelő iskolába iratkozott be. Szorgalmasan tanult, így a végén nagyon jól vizsgázott és világ legszebb toronydarusa lett belőle. De hiába volt a legszebb és a legügyesebb, munkát mégsem talált. Időválaszfalon Időválaszfalon *** A stílusváltó közöny Sőt – a szenvedély 
|
