Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Vasúti célkereszt
a Napló nyomán

Hajnali egyre jár… Vad szelet kiállva
kimeredt ruhákban leroskadunk,
zúzmarás udvarra szikrázik az éjjel,
szárnyszegett magány a vasárnapunk.

Szemek száz miértje sötétül szívemre,
ráncokat kártolt ránk szenes mocsok,
kihasadt körmök közt, felpüffedt tenyérben
szappandarabka az emberi jog!

 

Mikor én voltam az erdő, olyan hatalmassá váltam, nem lehetett látni, hol kezdődöm, és hol van a túlsó szélem. Pedig nem akartam én akkora irdatlan nagy lenni, mert épp fákat rajzoltam sok-sok levéllel, aztán egyszerre mégis rengeteg erdő lettem. Egészen igazi. De, tényleg! Fa voltam, meg bokor, avar, árny, és napfény, szóval minden, ami egy erdőben kell, hogy legyen. És erdész is, de már turista nem tudtam lenni, mert ahhoz nem voltam elegen.

 

Böhönc, a gyógylovacska  

Böhönc kicsit idomtalan,
kedves, szelíd kanca,
jól nevelt és engedelmes
muraközi fajta.  

Sokat búsult, mert manapság
nem kell terhet húzni,
munka nélkül maradt szegény,
s kezdett dúlni-fúlni.  

 

Két alig tizenéves kiskamasz ballagott a poros dűlőúton a szőlőhegy felé. Időnként szórakozottan belerúgtak egy-egy fűcsomóba, aztán zavartan fölnevettek. Olyan dologra készültek, amiben egyiküknek se volt még gyakorlata; dinnyét akartak lopni a határban. Nem azért, mintha otthon nem kaphatták volna meg, ha éppen arra fájt a foguk, hanem az izgalom, a kihívás miatt. Milyen érzés lehet elvenni valamit, ami nem a tiéd, aztán futni, bújni, nehogy elkapjanak. Futni a csősz elől, esetleg másnap a rendőr szemébe mondani rezzenéstelen arccal, hogy te még életedben nem is jártál azon a környéken, ahol ez történt. A falubeli srácok többsége már átesett ezen a tűzkeresztségen, de ők, az iparosgyerekek még nem. Hát akkor legalább egy dinnyét el kell lopni, hogy ne gúnyolhassák őket a többiek.

 

majd összeszedem magam

kollázs Szőke Imre Ragyogó idők c. írásából

még egy cigit akartam elszívni
a franciaágyon
hangosan nem mondani semmi különöset
szóval nem tudom mikor kezdődött
a ragyogó idő
aki smárolni akart velem
jó hangulatban telt el a rémület
örültem és nyilvánvaló volt
hogy figyelem a saját lélegzésemet
megölték felkoncolták
a csepeli gyártelepet
vágyat hagyott maga után
a lenin szobor kitátott pofája
rozsdaszín köntöst viselt
a többes szám első személy
biztosan rosszul csókolok
mondtam az égő szemű kutyának
de nem tudtam ki gyújtotta meg
tonettszékkel kellett volna
távol tartani a női őrséget
a téli palotában
de most még nyár van
leszartam a lábam
vagyis azt hogy nem elég szép
bebeszéled magadnak hogy hallgatsz
mondtam a lánynak a franciaágyon
negyvennyolc éves vagyok baszki
indulok a trafikba cigarettáért
később majd összeszedem magam
és szétszedem
beszélgetek
egy cirkuszi porondon
mert egzotikus állatok vagyunk
pincében táncolunk ölelgetjük egymást
a franciaágyon
bárcsak ne ilyen volnék
napbarnított rüsztöm
gyere ki velem sétálni
ezen a szép őszi délutánon

 

 

A félreértett szellem

A Szent Lélek ihletése

Akár a kezdet előtti percek.
Bennük szövődnek egymásba lelkek.
Lakói egy ismeretlen helynek.
Néhány elgondolhatatlan szerzet.

Ők áztatják el a kertet.
Erdőket mozgatnak, tavakat szülnek.
A réten fekszenek és a felhőn ülnek.
Remények állnak fel üregeikből,

és a megnyugvás kijön a hitből.
Mint sárgából s kékből a híg zöld.
A lélegzetükben van a válasz.

Kottái a betöltött hiánynak.
S mint szerteágazó és újraszőtt lényeg,
megérti végre, miért lett.

 

Vágy

Oly megfoghatóan tapintom ujjaim között a vágyat, hogy könny szökik szemembe.
Miért kívánlak?
Miért akarlak Téged? Megható hiányát érzem tested melegének.
Illatom illatod nyomába sarkall,
Vágtatok véremmel – megvakult angyal – ki, a vadsötét, jégkarcos éjszakába..

Nem vagy itt! Bőröm hiába várja ujjaid libabőr szorítását!
Vergődöm.
Forró az ágyam.
Honnan tudom, hogy egyedül tenyered hűti lázam?

 

Genetika

Nézek. Nézek és hallgatok. Nézek oldalról, s nézek szemből is. Néha kicsit fentről, s néha kicsit, egy egész kicsit lentről. A lényeg az, hogy a kép nem változik! A fejem búbjától a talpamig, pont földig érek! Nem érek fölé, s nem érek alá! Jól van ez így. Mivégről ez az örökség, azt bíz’ nem tudom. Lehet éppen anyai, vagy apai. Emlékezetem szerint minden ősöm földig ért. 

Gyorsan, szinte kapkodva a feleségem nézem. Megnézem bal, majd jobb szemmel, de bíz ő is úgy van ahogy kell. Pont a földig ér!

Mosolyogva nézem kisfiam. Ő visszamosolyog. Sírásra is csak akkor görbül a szájacskája, ha éhes. Remélem, a szüleire hasonlít majd ő is. Hisz nincs is annál fontosabb, hogy pont a földig érjen!

 

Szfinx

itt maradtam gigászok korából
tartani fegyelmet eget verő oszlopcsarnokokat
megjártam régészek kamráit tevekaravánok pihentek
lábaim előtt óceánokból igazgyöngyöt szedtem
a tengeri szörnyeket engedelmességre szorítottam és
őriztem a rendet korok előtt idők után kívül és legbelül
ha lélegzel engem lélegzel ha iszol engem iszol ha ürítesz én
távozom testedből engem szül minden asszony én harapok minden
húsba engem földelnek el minden halottban és tejtestvérem mind
Mózes Nabukadnezár Platón Cicero és Ágoston de csavarogni csak úgy
a ligetben egyedül Hamvassal szeretek

 

Tavasz – Indulj el egy úton

 

Indulj el egy úton
Én is egy másikon
Hol egymást találjuk
Egymáshoz se szóljunk”

 

Mint gyermekkoromban annyiszor, lábaimat magam alá húzva ülök a frissen sarjadt, zöld fűben. Felettem a kék ég, előttem a cseresznyevirágzás. Két hatalmas fa. Apám ültette mindkettőt. Festeni sem lehetne rájuk több virágot. Az alsó ágait hosszúra metszette, ne kelljen az unokáknak létráról gyümölcsöt szedni, csak kinyújtják a karjukat, ha eljön az idő. A fekete, ropogós cseresznyék ideje. Most fürtökben, szemmagasságban virágcsokrok, rajtuk méhek zsongnak szorgosan. Kőhajításnyira a tyúkudvar. A vén kakas a szeme sarkából figyeli minden mozdulatom, a tyúkok bátrabbak, alig karnyújtásnyira önfeledten kapirgálnak. Élvezik a tavaszt. Igazuk van. Én is ezt teszem. Dúdolom a dalt, ami már napokkal ezelőtt befészkelte magát a tudatomba.

 

Ha a vers ellenáll (macsó villanella-féle)

Ha ellenáll, s kevés a hatalmad,
ne izzadj tovább, csapj az asztalra —
olykor tolvaj szüli az alkalmat.

Elég a kell, ha nem az a szabad.
Esélytelenül vársz a malasztra,
ha ellenáll, s kevés a hatalmad.

Ki kedvét veszíti, ha elakad
a szöveg, biztosan elszalasztja —
pedig tolvaj szüli az alkalmat.

 

Éjjel felébredtem álmomból, pedig sosem szoktam felébredni. Alszom, mint a tej. Anyám szerint egy robbanás se keltene fel, és jaj, ha ő még egyszer az életben úgy tudna aludni, mint fiatal korában!

Talán a padlás miatt történhetett, hogy nem a saját ágyamban alszom. Éjjel két óra lehetett vagy három. Olyan már többször is előfordult, hogy ilyenkor feküdtem le, főleg, ha buliban voltam, vagy elücsörögtem a gép előtt, de hogy ilyenkor keljek fel, olyan még nem. Ütődötten nézegettem körbe, mi legyen, aztán óvatosan leereszkedtem a lépcsőn, összeszorított farpofákkal,mintha beszarni készülnék. Halkan lépkedtem a nyikorgós lécspőn, nem akartam felébreszteni senkit. Úgy terveztem, kiosonok a teraszra és elszívok egy cigit. A saját szobám előtt mentem el olyan nesztelenül, hogy igazán magam is meglepődtem. Lábujjhegyen, kezemben a nyári O’Neil papucsommal, hogy majd a teraszon fölveszem. Már hideg van. Már majdnem tél. Arra gondoltam, hogy ott alszik az ágyamban egy idegen csávó. Annyira idegen, hogy a szavát se értjük.

 

érvénytelenítő

Mikor lejár a csodák szavatossága, 
utánuk enyhe émelygés marad. 

Ha nincs a végén pont, 
a regény magát bontja le. 

A hősöket a kezdet elnyeli és 
az érzések - nem halt beléjük 
senki - mint fel nem használt, régi 
villamosjegyek hányódnak 
egy omladozó kapu alján. 

Nem vonatkoznak már semmire. 

 

Köszönöm, megvagyok. Semmi extra.

Sem jobban, sem rosszabbul, mint annyian, mások. Peregnek a napok, van munkám, néha ki is fizetik. Annyit soha, hogy egyenesbe kerüljek, de így megy ez mostanában.

Múlik az idő. Ez a legnagyobb baj. „Az idő telik, a böcsület fogy” – ahogy Kósa Jóska bácsi mondta mindig.

Néha megállok és eltöprengek, egyre gyakrabban arról, mire futja még az időmből. Mit végeztem, mit nem, mit kellmég elvégeznem, és mi az, amit szeretnék elvégezni. És ha az ember gyereke számadásokba bonyolódik esténként, az a legbiztosabb jele annak, hogy elmúlt már ennyi meg amannyi.

 

CSENDÉLET HALOTTAKKAL
a kalitkában Szent Péter kulcsa

*

a valóságos tengert
elmossa egy elképzelt
tenger képe bennem
pedig még nem is jártam
tengerparton

*

nem fér a madár a kalitkába
ámul a kalitka gazdája

*

és háromszor kukorékolt a kakas
a nyakas

 

A szabadság elveszíti fontosságát, ha álmaink lépnek a helyére. Kilépek az ajtón, kimegyek a kert végében lévő tóhoz, leguggolok, belemártom a kezem a vízbe, és megsimogatom a hullámokat. Most kellemesen csiklandozza a tenyerem, de van úgy is, hogy belemar a jeges víz, elfehérednek tőle az ujjaim, de én csak áztatom tovább, amíg bírom. Anyám keze volt ilyen télen, amikor a szatyrokat cipelte a boltból. Felállok, lehúzom a cipőt, és lábujjammal éles vonalat húzok a part menti kavicsokba. Ez a határ, eddig mehetek. Átúszhatnám a tavat, vagy egyszerűen kisétálhatnék a kovácsoltvas kapun is, nem tartana semeddig. Egészen biztosan nem könyörögne, az is lehet, hogy soha többé nem keresne, sőt úgy tenne, mint észre sem venné, hogy már nem vagyok. Pontosan kétszáz lépés a terasztól a tóig, és kétszáznyolcvanöt vissza, ha nem a pázsiton keresztül vágok át, hanem a kis, kacskaringós kerti ösvényen.

 

Ady Endre
Egy kis séta Bennem

Góg és Van Gogh fia vagyok én.
És labdatéri becsületszavamra:
Megölöm a disznófejű Nagyurat,
Ha hagyja.  

Az Én fülemnek mindegy már,
Hogy forró ólmot öntenek bele
(Félig vagy tele),
Vagy pénz csörgését hallja
Az ugor ugar-alljba’.  

 

Szeptember

elért az ősz, a sár, ma köd szitál,
kabát kell; mi mást tehet, elkopott
nyári szlengeket kínál hitelbe még
a szél; cseppfolyós szürke hangulat

mint bogáncs ragad belénk; mély-
repülés; nyarunk nyakába állt a kés
így vérzik el, szétfröcskölt foltjait
világnak, léleknek télig viselni kell.

2014. szeptember 1.

 

A könyvtárossegéd

Gotica moderna

 

1.

 

Rágyújtott, amíg várakozott. Maradt nagyjából negyed órája, hogy kibámuljon az ablakon és elszívjon egy cigarettát, mielőtt az átváltozás befejeződik. Nem öltözött fel, nem is lett volna értelme. Majd utána.

Talán sohasem fog hozzászokni. Az érzés... inkább az érzés hiánya zavarta, miközben a jobb tenyeréből kiinduló változás eluralkodott csuklóján, al- és felkarján, majd a vállán is. A látvány és a vele járó tudat végletesen elborzasztotta. Szó szerint gyűlölte magát; gyűlölte az elfeketedő, túlvilági bőrt, a csontszerű karmokat, a félig anyagtalanná váló húst – elmondhatatlanul gyűlölte a benne lakó démont.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal